A
„húsvét” szó a Szentírásban nem fordul elő. A magyar kifejezés a negyven napos
nagyböjti időszak végét jelzi, ugyanis a katolikus hívek ekkor vehettek húst először
magukhoz (húst magunkhoz venni, enni: hús-vét).
Ahol
az Újszövetségben „húsvét”-ot fordítanak, ott valójában a görög „pászka” szó
áll, ami a héber „pészách” kifejezés görög fordítása. A páska elnevezés tehát a
görög pászka szóból származik a héber pészách fordításaként. A pészách a héber
Bibliában egyaránt jelenti a páska ünnepet és a páskabárányt. A pészách a pszh gyökből származik, aminek
jelentése: átugrik, érintetlenül hagy,
megkímél. Ez a szó arra az egyiptomi jelenetre utal a Bibliában, amikor az
öldöklő angyal a 10-dik csapás során megkímélte azoknak a házaknak az
elsőszülött gyermekeit, ahol az áldozati bárány vérével bekenték a szemöldökfát
vagy az ajtófélfát (vö. Kiv 12,12-13). Az angyal átment, áthaladt Gósen
földjén, de ahol a bárány vérét látta, oda nem tért be.
Herbert Haag thübingeni katolikus professzor Bibliai lexikonja szerint a pészách, vagy pászka kifejezés „miként az Ószövetségben úgy az Újszövetségben az ünnepet, a szertartást és az áldozati állatot is jelentheti.”
Az Ószövetség idején a „pészách” a zsidók egyik legnagyobb, évenként visszatérő ünnepe volt, amit a zsidók ma is megtartanak, és arra emlékeznek, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította ki népüket az egyiptomi fogságból. Ezt ma valamennyi hittanos gyerek tudja. Az Úr Mózesnek rendelte el egy fiatal bárány rituális leölését, megsütését és elfogyasztását, amit családonként végeztek el Abib/Nisszán hónap 14-dik napján. Ez a zsidóknál az első hónapban, az első tavaszi holdtöltekor történt (vö. Kiv 12,2-16). A báránynak csontját nem szabadott megtörni (Jézus csontját se, törték meg a kereszten: Jn 19,32-36) ami pedig megmaradt az étkezés után, vagy nem volt ehető, azt el kellett égetni. A bárányt útra készen, bottal a kézben, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani. A keserű füvek az egyiptomi fogságra emlékeztetik az izraelita népet. Az Ószövetség idején ehhez a Nisszán hó 14-dik napjához még szorosan hozzá tartozott a kovásztalan kenyerek ünnepe is, amely során hét napon át semmilyen kovászos ételt nem lehetett a házban tartani. Ennek az ünnepkörnek az első és a hetedik napja is „szabbat” volt, amely napon semmilyen munkát nem lehetett végezni. Azonban ezek a ceremoniális szombatok többnyire nem estek egybe a hetedik napi szombati nyugalomnappal, ám ezeket is szombatoknak hívták. A hetedik napi szombat viszont a tíz parancsolat szerint a teremtés emlékünnepe, ami változhatatlan és örök (Kiv 20,8-11; Kiv 31,13; Ez 20,12. 20; Róm 7,12; 3,31; Zsolt 19,8 Zsolt 119,152; Jak 1,17; Mt 24,20; Iz 66,22-23). Ezzel szemben a ceremoniális szombatok csak az újszövetség idejéig voltak kötelezők. Ezek csak árnyékai az eljövendőnek, de a valóság Krisztusé (vö. Gal 3,24; Zsid 9,9-10; Kol 2,16; Zsid 10,18).
A bárány vére természetesen Krisztus kimondhatatlan áldozatára tekint előre, annak az előképe, mivel a bárány a teljes Szentírásban Krisztusra vonatkozó bibliai jelkép (vö. Jn 1,29; Ter 22,8; Jel 5,6; 6,16; 12,11; 11,4. stb.). A kovásztalan kenyér is Jézusra vonatkozik, mivel a kovász elsősorban a bűn jelképe (1Kor 5,7; Mk 8,15). Jézus azonban sohasem követett el bűnt, ezért a kovásztalan kenyér is Őt jelképezi. Ezek előképek voltak, amelyek Krisztusban teljesedtek be. Az egyiptomi fogságból való szabadulás pedig a nagyobb fogságból, a bűn és az örök halál fogságából való szabadulásnak az előképe, amelyet Jézus Krisztus önkéntes és helyettes áldozati halála és feltámadása tett hitben megragadhatóvá a hívő emberek számára.
Bár Krisztus nem rendelte el az ő feltámadásának az ünnepét, mégis valószínű,
hogy a II-dik századtól a keresztények megemlékeztek róla. Bizonyos viszont az,
hogy a húsvét ünnepének az időpontját a niceai egyetemes zsinat 325-ben
határozta el. E zsinati döntés értelmében a húsvét időpontja a tavaszi
napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap lett. A niceai zsinatot
megelőzően nem volt egységes a húsvét megünneplésének az időpontja a
keresztények között. Pl.: A kisázsiai és szíriai közösségek kitartottak a zsidó
pészách dátuma mellett (Abib/Nisszán hónap 14), a többi közösség az azt követő
vasárnapon ünnepelt. Így többek között a húsvét megünneplésének vitáját zárta
le a zsinat Niceában. Az első századok folyamán az egész húsvéti eseményt
egyetlen napon ünnepelték. A IV-dik századtól kezdődően azonban az ünnep
tartalmát részekre bontották, és egyes mozzanatait kiemelték.
A húsvéti liturgiát a XIV. századtól nagyszombaton kora
reggel tartották. XII. Piusz pápa idején viszont a Rítuskongregáció 1951. febr.
9-i dekrétuma húsvét éjszakájának ünneplését visszaállította, valamint az 1955.
nov. 16-i általános dekrétum az egész nagyhetet átrendezte. Többéves tapasztalatok
eredményeként az 1970-es misekönyv húsvét éjszakájának ünneplését tovább
gazdagította …
Meg kell említenem azt is, hogy Krisztus feltámadásának az ünnepéhez igen korán pogány elemek is társultak. Ilyen elemek a negyven napos böjt, a húsvéti tojás, a kalácssütés, a tűzszentelés, stb. Az Újszövetség ír arról, hogy Jézus negyven napon át böjtölt és imádkozott (vö. Mt 4,1-2), ám ezt ő azért tette, mert a Szentlélek vitte ki a pusztába azért, hogy az ördög megkísértse. Tehát Jézus számára a negyven napos böjt összefügg az ő egyedülálló messiási küldetésével, amelyet Isten Fiaként és Emberfiaként vállalt el és vitt győzelemre a földi élete során.
Amennyiben hitelt lehet adni Albert Lüscher svájci református lelkész (1896-1971) e téren végzett kutatásainak, akkor elmondhatjuk, hogy ezt a nagyböjti időszakot a római egyház közvetlenül a babiloni istennő imádóitól kölcsönözte. Az ő tanulmányában olvasható, hogy a pogányok a böjtöt, mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) „halálának és feltámadásának” emlékére. A középkori egyház azért vett át nem biblikus elemeket ezekből a pogány kultuszokból, hogy a pogányoknak a kereszténységet még ebben a tekintetben is elfogadhatóbbá tegye. Akik tanultak katolikus teológiát, azok tudják, hogy az egyház a negyedik századtól kezdve olyan módon is segítette a pogány tömegeket az egyház hajójába, hogy pogány ünnepeiket átnevezte, azoknak keresztény tartalmat adott és azokat keresztény ünnepekké tette. Ilyen formán jött létre a karácsony és a húsvét ünnepe is.
Kultikus célra történő kalácssütésről Jeremiás könyvében is olvashatunk, amely
során a bálványimádásba merülő izraeliták kalácsot sütöttek az ég királynőjének
(Astarténak), és az idegen isteneknek italáldozatot mutattak be (vö. Jer
7,18-20). A világtojás, mint jelkép, valamennyi keleti nép mondáiban
megtalálható. Ez azonban már nem a Szentírást kutató és olvasó emberek
területe, hanem sokkal inkább a néprajzosoké, ezért ezt az érdeklődési
területet meghagyom nekik. A keresztény ember számára az örök élete
szempontjából az a döntő, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt (feltámadásának
tanúi vannak: 1Kor 15,3-8), felment a mennybe, közben jár a benne hívőkért az
Atyánál, mint pap és főpap, övéinek elküldi a Szentlelket, hogy az isteni
természet részeseivé legyenek azok, akik őbenne hisznek. Krisztus valóban
feltámadt, ezért van a halálból feltámadás, és van az igazak számára örök élet
a mennyben és majd az újjáteremtett Földön (1Tessz 4,13-17; Mt 5,5; 2Pt 3,13;
Jel 21,1. 5). Ezért mondhatta Urunk Jézus Krisztus a következőket: „Ne
csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mind azok, akik a koporsóban
vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik jót cselekedtek, az élet
feltámadására; akik pedig gonoszt műveltek, a kárhozat feltámadására (Jn
5,28-29 / Károli fordítása szerint).”
Krisztus feltámadásáról és a feltámadás témájáról a korábbi években két cikket
is írtam, a melyek letölthetők az Új Kelet honlapjáról, illetve valamennyi
korábban megírt cikkem hozzáférhető kiadott könyv formájában („Evangélium az Új
Keletben” címmel) is azok számára, akik ezt igénylik. Húsvét ünnepének a
kialakulásáról, a húsvéti tojásról és a kalácsról az igazságot elhallgatni nem
szabad, de botránkozni sem kell emiatt. Én is gyönyörködöm a húsvéti írott székely
és csángó tojásokban, és a fonott kalács is ízlik, - ám ezt nem kapcsolom össze
Jézus Krisztus feltámadásával, mert minden tekintetben a hitem egyedüli mércéje
az, amit az Úr a Szentírás összefüggései alapján, mint az élet kenyerét elém tár.
Krisztus feltámadt! Örüljünk és örvendezzünk, mert bár most a halál a
legnagyobb úrnak látszik, mégsem az (vö. Jel 21,4), ugyanis nem az övé lesz az
utolsó szó, hanem az élet Uráé, Jézus Krisztusé (vö. 1Kor 15,26), akinek hála,
dicsőség és imádás jár örökkön örökké az Atya Isten dicsőségére a Szentlélekkel
együtt.
Szeretettel
és tisztelettel: Pongrácz Róbert
U.i.: A 2014. 04.04. napján közzé tett ezen írásomat átjavítottam és újra közzé teszem 2023.03.28-án.
Felhasznált
irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat.
Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás,
Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent
Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az
Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp.,
2004. / Verebényi-Arató, Liturgikus lexikon, Ecclesia, Bp. / Herbert Haag,
Bibliai lexikon, Szt. István Társulat, Bp., 1989. / Keresztyén Bibliai Lexikon,
szerk. dr. Bartha Tibor, Kálvin Kiadó, Bp., 1995, I-II. kötet / Albert Lüscher,
Babylon, Weihnachten und Ostern, 1991., Plugverlag (magyarul kiadta az Eke
Kiadó). / Rupert Berger, Lelkipásztori liturgikus lexikon, Vigilia, Bp., 2008.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése