2012. augusztus 18., szombat

A tízedik parancsolat: „És ne kívánd …” (MTörv 5,21; Kiv 20,17)


A Katolikus Egyház Katekizmusa a tizedik parancsolatot két parancsolatra bontja, a kilencedikre és a tizedikre, mivel a középkori egyház a második parancsolatot (vö. Kiv 20,4-6; MTörv 5,8-10) törölte, így a kívánság parancsolatának két részre osztásával meg van szám szerint is a tíz. A tizedik parancsolat eredeti egységéről közvetve tanúskodik a katekizmus, amikor a Kivonulás könyvéből pontosan idézi azt: „Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét (házastársát), sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé (Kiv 20,17; Szt. István Társulat ford.).” A katekizmusban a továbbiakban még ezeket olvashatjuk: „A katolikus hitoktatás hagyományát követve a kilencedik parancsolat a test kívánságát tiltja; a tizedik mások javainak megkívánását (vö. KEK, 1514§; 489. o. ). … A tizedik parancsolat kifejti vagy kiteljesíti a kilencediket, amely a test bujaságára vonatkozik. Megtiltja mások javainak megkívánását … A tizedik parancsolat a szív szándékán nyugszik; összefoglalja a kilencedik parancsolattal együtt a törvény minden előírását (vö. KEK, 2534§; 493. o.).”
A fenti megfogalmazás tükrözi a kívánság parancsolatának egységét és isteni kézjegyét, mert a tizedik parancsolat, mint egy összefoglalja mind a tíz parancsolatot és arra mutat rá, hogy az összes bűn gyökere a bűnös kívánságban van (vö. Mt 5,28; 15,19-20). És tanúskodik arról is, hogy nem isteni rendelkezés nyomán változtattak az Úr tízparancsolatán, hanem a „hagyományt követve” (vö. KEK, 1514§; 489. o.).
Luther Kis Kátéja követi a katolikus egyház számozását, szintén két részre osztja a kívánság parancsolatát: IX. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság látszatával azokat meg ne szerezzük, hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat megtarthassa. A kilencedik parancsolat a törvényes rendet védi, s a magunkéval való megelégedésre kötelez.” X. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk feleségét, háza népét vagy barmát tőle el ne idegenítsük, erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket, hogy nála megmaradjanak, és teljesítsék kötelességüket. A tizedik parancsolat az emberi közösséget védi, és hűségre és megbízhatóságra kötelez (Kis Káté, 22-23.o.).” A Heidelbergi Káté (bővebb változata) a tizedeik parancsolatot a Biblia értelem szerinti számozása szerint közli, és többek között ezt írja: „Mit kíván meg a tizedik parancsolat? = Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek egy parancsolata ellen sem, hanem állandóan gyűlöljünk minden bűnt és szeressük azt, ami Isten akaratával egyező (Heidelbergi Káté, 72-73. o.).” A zsidóknál mind a mai napig hiánytalanul és pontosan meg van a tízparancsolat minden rendelkezése. A felosztás annyiban tér el a keresztény felekezetek számozástól, hogy ők a tíz parancsolat előtti bevezető mondatot az első parancsolatként veszik (vö. Kiv 20,2), az idegen istenek és a képek imádatának és tiszteletének a tilalmát viszont egyetlen parancsolatnak számítják, és a tizediket nem kettéosztva, hanem a maga helyén találjuk. Hogy ez miért van így, itt ebben az elemzésben most nem térhetek ki, de ha valaki egybeveti a bevezető mondatot a „semá Jiszráel” (=Halld Izrael) kezdetű minden napra szóló imával és parancsolattal (vö. MTörv 6,4-5), és a zsidó nép történetének a fogság előtti bálványimádásra való hajlandóságával, akkor az összefüggést meg fogja érteni. 
Álljon most végre itt a Második Törvénykönyvből a tizedik parancsolat úgy, ahogyan a Károli fordításban megtaláljuk: „És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldjét; se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a te felebarátodé (5Móz 5,21).” Talán ez a kívánság parancsolata az, amelyet a legtöbbször áthágunk nap, mint nap. Bár nincsen olyan ember, aki csupán a saját akaraterejéből meg tudná tartani, az Újszövetségben mégis érvényben van (vö. Róm 7,7), sőt az Újszövetségi Szentírásban többféle összefüggésben is megtaláljuk.
Felvetődik a kérdés, hogy mi a baj a kívánsággal, ami mindenkiben olyan mélyen benne gyökerezik? Az ember vágyakozó, kívánó lény, különböző vágyak hajtják, és azt tapasztaljuk, hogy ezt a legtöbb ember természetesnek tartja. Az Isten igéje azonban az emberi szív indítékait is feltárja, és rámutat arra, hogy az ősbűn következtében és ennek eredményeként „a halál minden emberre átment, mert mindenki vétkezett” (vö. Róm 5,12). Így minden ember olyan hajlandóságokkal jön erre a világra, amelyek kezdetben az ősbűn előtt nem voltak az ember sajátjai. A bűn következtében megromlott az emberi természetünk (vö. Róm 7,22-24), és ennek következtében olyan dolgokra vágyakozunk, amelyek az emberi szívet elfordítják az élő Istentől, sőt annak a rabjává teszik, amire az ember vágyakozik. A Szentírás igéi nélkül az ember észre sem veszi, és megromlik, mint a befőtt, mert természetesnek veszi, hogy úgy éljen, ahogyan a vágyai diktálják. Így minden parancsolatot, intést a szabadsága korlátozásaként él meg, és a zsigereiben tiltakozik, hogy ebbe valaki nehogy beavatkozzon, és hagyják őt békén. Ma ez az általános és ki nem mondott jelmondat: „Egyszer élünk, és lehetőleg éljünk jól, és ha lehet, akkor még jobban.” Ebbe bőven belefér a különböző élvezetek keresése, a vagyon és kényelmes élet utáni hajsza, és nem áll messze a hatalom iránti igény sem. Pedig János apostol ezt írja: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, és annak kívánsága; csak aki az Isten akaratát cselekszi, az marad meg örökre (1Jn 2,16-17).”
A bűn elkövetésével a Sátán rabul ejtette az embert, és rabul ejti ma is. Ezért minden ember Megváltóra és megváltásra szorul. Jézus Krisztus helyettes áldozati halálába vetett személyes hit és mély bűnbánat nélkül nincsen szabadulás senki számára. Az ember bűnre csábításával a Sátán a saját romlott természetét sütötte az ember jellemébe. Ő volt az, akiben megszületett az irigység Krisztussal szemben, egyszerűen Krisztus helyére pályázott a mennyben, de a szeretet törvényének és a tízparancsolatnak a figyelembe vétele nélkül. Amíg a Teremtőnk minden teremtményének a szolgája lett, és Krisztus minden ember megmentéséért az örök isteni életét tette le, addig a Sátán zsarnoki módon akar úr lenni az egész világ fölött (vö. Iz 14,12-15; Ez 28,14-17a.19; Mt 4,8-9). Mivel az emberi természetünk a bűn következtében megromlott, az Isten és az ember közé beférkőzött a bizalmatlanság, és az ember alapvetően önző lény lett, a Szentlélek szívünkbe költözése nélkül sosem tudnánk emberhez méltó életet élni, sem az isteni természet részeseivé válni. Csak Jézus Krisztus által válhatunk szabadokká saját önző, romlásba taszító vágyainkkal szemben: „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36).” Ez azt jelenti, hogy az ember nem akkor lesz szabaddá, hogy ha azt teheti végre, amit akar, s amit a szíve diktál, hanem akkor, hogy ha saját önző vágyaival szemben az Isten akaratát cselekszi. Ehhez azonban jobban kell bíznia Istenben, mint saját magában. Jobban kell bíznia az Isten igéjében, mint emberi és egyházi hatalmakban, méltóságokban. Az idáig vezető út és döntés senki számára nem könnyű, de szép és minden lemondást, elszakadást megér. És ez még csak az út kezdete, mert bár a megigazulás egy pillanat műve, de a megszentelődés egy egész életen át tartó küzdelem eredménye kell, hogy legyen a hívő ember életében.
Aki ezeket mind fontolóra veszi, és hozzáadja még az Isten szavának biztos ígéreteit, - az igazak feltámadását és az örök életet, valamit az újjáteremtett Föld szépségét és csodás voltát, ami az Isten gyermekeinek öröksége lesz, - az az ember már nem akarja táplálni a testét a kívánságokra (vö. Róm 13,13-14). Nem enged a bűn kívánságainak, nem engedi, hogy az uralkodjék fölötte, hanem naponta odaszánja magát az Istennek és tagjait az igazság fegyvereiül a mindenhatónak (vö. Róm 6,11-13). Az Istennek van hatalma arra, hogy minden pillanatban megadja azt a természetfölötti segítséget, amelyre a hívő embernek szüksége van, ahhoz, hogy győzni tudjon a saját önzésre hajló kívánságai fölött és az Isten akaratát választhassa. Ez nem megy máról holnapra, de ha az Istennek van türelme velünk szemben (vö. 2Pt 3,9), akkor mi is legyünk türelmesek önmagunk iránt és azok iránt, akik még bukdácsolnak, de szeretnének úgy élni, ahogyan a jó Isten kéri tőlük.
Salamon, Izrael királya minden idők legbölcsebb embere volt. Azt írja, hogy „az ember kívánsága be nem telik” (Préd 6,7). Ha valaki valamit elért az életben, még többet akar, de csak azért, hogy utána még többet akarjon, s közben észre sem veszi, hogy emberségében mennyire elcsökevényesedik. Sok házasság ment emiatt szét, és sok vállalkozás és barátság jutott már a tönk szélére. És az ember sehogyan sem érti, hogy a másik, akit annyira szeretett, hogyan juthatott idáig. Salamon uralkodása kezdetén Istentől kapott bölcsességet, amit ő sajnos igen sok feleséggel és számtalan ágyassal egészített ki. Minden élvezetben, pompában, tiszteletben és kényelemben része volt. Így ír erről életének utolsó szakaszában, miután mély bűnbánatra jutott: „Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt (Préd 2,8-11).” A királynak az Istentől kapott bölcsessége megmutatta, hogy mindez hiábavalóság és „a léleknek gyötrelme” (Károli), és nem tette ez őt boldoggá, sőt ellenkezőleg: „és nincsen annak semmi haszna a nap alatt”.
A hívő ember gyakran érzi úgy, hogy semmivel sem jobb a nem hívőnél. Mindketten megváltásra és Megváltóra szorulnak. Az alapvető különbség mégis abban van, hogy a Krisztusban bízó ember megragadja Isten szavát és ígéreteit, és nem akar abban az állapotban maradni, amiben van, így Isten kegyelméből békessége lesz, míg a nem hívő ember ezzel nem foglalkozik és így a pusztulás útján marad. Kedves olvasó! Te melyik csoportba szeretnél tartozni: Krisztus táborához, vagy ahhoz a táborhoz, amelyik önfeledten az örök halál felé menetel? „Széles az út, amelyik a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta, de keskeny az út, amelyik az életre visz, és kevesen találják meg azt” – mondta Jézus. Ezért aki Krisztushoz tartozik, mindent megtesz, hogy kikerülje a romlottságot, amely a kívánságban van e világon (vö. 2Pt 1,4), és az élő Istent keresi, hogy a Szentlélek benne lakozása által tiszta vágyai legyenek, amelyek megnemesítik a jellemét és Krisztushoz hasonlóvá teszik őt. A hívő ember naponta meríteni akar az élet vizéből, mert Krisztus azt ingyen adja, azoknak, akik keresik Őt (vö. Jel 22,17), ezért a zsoltárossal elmondhatja: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád Istenem (Zsolt 42,2).” „Sóvárogva vágyakozik a lelkem az Úr udvaraiba. Szívem és testem ujjong az élő Isten után” (Zsolt 84,3; a kat. Szt. Jeromos ford. szerint).
A hívő ember számol a világmindenséget mozgató vetés és aratás törvényével, amely szerint: „amit az ember vet, azt aratja is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk” (Gal 6,7-9). „Mert a test törekvése (gondolata) halál, a Lélek törekvése (gondolata) pedig élet és békesség (Róm 8,6).” Itt a test kifejezés átvitt értelemben a megromlott emberi természetet jelenti, és nem az emberi testünk páratlan konstrukcióját. Azonban a testünk mégis az emberi természetünknek a hordozója, ezért a hívő ember oda akar figyelni, hogy ne az önző vágyai szerint éljen, hanem az Isten Lelkétől kapott indíttatásai és az Isten igéjének útmutatása szerint, mert a feltámadt Krisztus ígéretét tartja szem előtt: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).” Mindez nem érdekből, nem számításból, hanem egyedül Krisztus iránti viszont-szeretetből történhet, mert csak ennek a tiszta indítéknak van értéke Isten színe előtt.
A legfontosabbat a végére hagytam. Miért kell a hívő embernek az Isten kegyelmének erejével őrt állani a saját szívének (elméjének) ajtaja előtt, amikor abban a különböző kívánságok felébrednek? Azért, mert „mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz (Jak 1,14-15).” Pál apostol a megtérése után is még így kiált fel: „Ó én nyomorult (testileg-lelkileg elesett) ember. Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De a választ is azonnal megadja: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 7,24-25a; vö.: Jn 8,34-36; 15,5). 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 22-23. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72-73. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994, 1514§ és 2534§.

2012. augusztus 14., kedd

Kilencedik parancsolat: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (Kiv 20,16)


A Katolikus Katekizmus a tízparancsolat kilencedik parancsolatát a számozásában nyolcadik parancsolatként közli. Ebből egy részletet idézek az olvasó számára:
2464§: A nyolcadik parancsolat tiltja személyes kapcsolatainkban az igazság elferdítését. … 2465§: Az Ószövetség tanúsítja: Isten minden igazság forrása. Az Ő szava igazság. Az Ő törvénye igazság. ,,Nemzedékről nemzedékre tart a te igazságod (Zsolt 119,90)”. Mivel Isten az ,,Igazmondó'' (Róm 3,4), népének tagjai arra hivatottak, hogy az igazságban éljenek. 2466§: Jézus Krisztusban Isten igazsága teljes mértékben megnyilvánul. Ő, akit kegyelem és igazság tölti be, a „világ világossága” (Jn 8,32). Ő az igazság. Mindaz, aki hisz Őbenne, nem marad sötétségben. Jézus tanítványa megmarad az Ő beszédében, hogy megismerje az igazságot, mely megszabadít és megszentel. Jézust követni annyit jelent, mint az igazság Lelkéből élni, akit az Atya küld az Ő nevében, és aki bevezet a „teljes igazságba'' (Jn 16,13). Jézus tanítványainak az igazság föltétlen szeretetét tanítja: ,,A ti beszédetek legyen: az igen igen, a nem nem'' (Mt 5,37). 2467§: Az ember természete szerint az igazságra törekszik. Köteles tisztelni és tanúsítani az igazságot. ,,Méltóságuknak megfelelően az összes embert, mivel személy (...), a saját természete ösztökéli az igazság keresésére - ami erkölcsi kötelessége is -, elsősorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, és egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie.'' 2478§: „A vakmerő ítélet elkerülése érdekében mindenkinek, amennyire csak lehet, jóhiszeműen kell értelmeznie felebarátja gondolatait, szavait és cselekedeteit: Abból kell kiindulnunk, hogy minden jámbor kereszténynek egy másik homályos állítását vagy véleményét inkább kell jól értenie, mint elítélnie. Ha semmiképpen nem tudja jól érteni, kérdezze meg a beszélő szándékát, és ha az helytelenül gondolna vagy értene valamit, jóságosan feddje meg; ha ez nem elegendő, próbáljon meg minden alkalmas eszközt, mellyel kijózanítható és megmenthető a tévedéstől.'' (vö. KEK: 2464§-2478§; online változat)
A fenti idézettel biblikus szempontból majdnem teljes egészében egyet tudok érteni, mert az Isten igéjének a tekintélyét erősíti (Jn 17,17), az Isten törvényéről kijelenti, hogy igazság (Zsolt 119,142 /Károli és Kálvin Kiadó fordítása szerint!), valamint helyesen fordítja a János evangéliumából a 8 fejezet 31-dik versét. Ez utóbbi szerint nem Jézus „tanítása” (amelybe a hagyományt is bele lehet érteni), hanem Jézus „beszéde”, „igéje” (görögül: en to logo) az, amiben meg kell maradni (vö. Mt 28,20; Jn 10,27-28.16), így leszünk Jézus tanítványai, és „az igazság szabadokká tesz” bennünket. Helyesen írja a katekizmus, hogy „a megismert igazsághoz ragaszkodni kell”, és hogy a hívő embernek az egész életét az igazság követelményének megfelelően kell berendeznie. Fenntartásom csak azzal van, hogy „az ember természete szerint az igazságra törekszik”. Ezzel szemben az a valóság, hogy a bűneset óta, az ember csak úgy tudja az Istentől felkínált jót választani, hogy az Úr ellenségeskedést támaszt benne a bűnnel szemben (vö. Ter 3,15), egyébként teljesen el van adva a bűnnek (vö. Róm 7,14.18.24.), és megváltásra, Megváltóra szorul (vö. Róm 7,25a; 8,1-2). Egy ember azért tudja az igazságot keresni, mert a Szentlélek készteti erre (vö. Jn 16,13;15,26; Ter 6,3: „Ne küzdjön az én Lelkem az emberért, mint egy 120 évig”).
Luther Márton Kis Kátéja röviden és frappánsan foglalja össze a kilencedik parancsolatot, amit a számozásban szintén nyolcadikként tár az olvasó elé: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk. A nyolcadik parancsolat embertársaink becsületét védi és igazmondásra kötelez (Mt 5,33-37; Ef 4,25; Jak 4,11; 1Pt 4,8).”
 A Heidelbergi Káté a Biblia értelemszerinti számozását követi, és a kilencedik parancsolatról ezt írja: „Mit kíván a kilencedik parancsolat? - Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek; hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, - hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, - kerüljek; törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.” (Heidelbergi Káté bővebb változata; 112. kérdés, és a hozzá tartozó igehelyek; 72.o.)
Láthatjuk, hogy a katekizmus és a káték összegzése nyomán is milyen széles területet ölel fel ez az isteni parancsolat. Ezek közül csak néhány szempont érintésére térhetek ki ebben az elemzésben. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a „ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen” parancsolat az Újszövetségben is érvényben van. Pál apostol törvényszegésnek minősíti többek között az álnokságot, a besúgást, a rágalmazást. Akik pedig álnokságot szólnak, azokról azt írja, hogy „nyitott sír az ő torkuk” és „áspiskígyó van ajkaik alatt” (vö. Róm 1,29-30; 3,13). A Tituszhoz írott levélben továbbá felszólít arra, hogy „senkit ne szidalmazzunk” (vö. Tit 3,2); és határozottan kijelenti, hogy „sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók (szidalmazók /Károli), sem rablók nem részesülnek Isten Országában” (1Kor 6,10). Az apostol még felszólít arra, hogy valósággal vetkőzzük le a hazugságot és szóljunk igazságot, mert a hívő emberek egymásnak tagjai Krisztusban (Ef 4,25). A hazudozást annyira meg lehet szokni, hogy valósággal le kell vetkőzni, meg kell szabadulni tőle, mint a szennyes ruhától.
Az Úr Jézus a Sátánról mondta azt, hogy „nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja” (vö. Jn 8,44). Mindez maga után vonja Krisztusnak azt a kijelentését, hogy „minden hazugoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál” (vö. Jel 21,8). Így a mennyei Jeruzsálemből kimarad mindaz, „aki szereti és szólja a hazugságot” (vö. Jel 22,14-15). Tudomásom szerint az Isten igéje egyetlen esetben engedi meg a hazugságot, akkor, hogy ha ártatlan emberi életek megmentése érdekében történik ez (pl: Józs 2,1-6), mivel az emberi élet nagyobb érték, mint az igazmondás. Ezt jó szem előtt tartani, hogy nehogy az őszinteség erényének a leple alatt gyilkosoknak adjon ki valaki ártatlan embereket. Erre többször volt már példa a történelem folyamán …
A másik ember megszólása, a róla való pletykálkodás, a valótlan dolgok állítása (a rágalmazás), egy-egy eset felnagyítása, kiszínezése annyira az emberek mindennapjainak a részévé vált, hogy szinte senkinek sem tűnik fel, hogy tulajdonképpen törvényszegésben élik az életüket, és bár látványos bűnöket nem követnek el, mégis ezzel kizárják magukat az Isten Országából. Péter apostol azt írja, hogy akik megízlelték már az Isten irántuk való jóságát, azok vetkőzzék le, vessék el maguktól az álnokságot, a képmutatást, az irigységet és minden rágalmazást, és mint most született csecsemők, tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzanak, hogy azon növekedjenek. Járuljanak (imában) Krisztushoz és élő kövekként épüljenek fel lelki házzá, szent papsággá (vö. 1Pt 2,9), hogy lelki áldozattal áldozzanak, amelyek kedvesek az Istennek (vö. 1Pt 2,1-5). Ilyen lelki áldozat például az, hogy Isten iránti szeretetből és engedelmességből befogom a számat, akkor, amikor az szükséges; nem pletykálkodom, nem túlzok, nem szépítem a dolgokat, nem hazudok, és nem rágalmazok, hogy tájékozottnak vagy jobbnak tűnjek fel az emberek előtt. A legtöbb ember azt gondolja, hogy miközben folyamatosan elítéli ezt az erkölcsileg süllyedő világot, aközben ő jobb színben tűnhet fel az emberek előtt. Pedig miközben folyton a bűntényekről beszél, azt szemléli, azt szemlélteti és lassan, de biztosan olyanná változik át, mint amit szemlél, és amiről beszél.
Az Úr igéje szerint „ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni” (Jak 3,2), de rögtön hozzáteszi: „a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti (beszennyezi) az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától… A nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes” (Jak 3,6.8). Ilyen pontos isteni diagnózis után az ember nem álltathatja önmagát. Azonban ugyanaz az isteni szó, amelyik leleplezi az ember szívének állapotát, egyúttal azt is kijelenti, hogy az utolsó időben minden népből erkölcsileg ki fog emelkedni a krisztushívőknek egy olyan csoportja, amelyik egyházi-emberi tanításokkal nem fertőzteti meg magát, hanem mint „szűz”, hűen követi Krisztust, a Bárányt, valahová megy. Ezek a Bárány vérének drága árán vétettek meg az emberek közül Istennek, és a Báránynak, és „az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert az Istennek királyi széke előtt feddhetetlenek” (vö. Jel 14,4-5; Fil 2,15; 1Tessz 3,13). Ezeket a hívő embereket János apostol látomásban szemléli, mint az elővételezett jövendőt, amely során Krisztus az ő menyasszonyát, a végidő egyházát szeplő és ránc nélkülivé fogja tenni. Ez azt jelenti, hogy ez a hívő nép Isten kegyelméből megtartja a tíz parancsolatot, és a szeretet parancsának engedelmeskedve, - bár megpróbáltatások között, de végül mégis - tökéletességre fog jutni.
            Arra gondolok, hogy amint Ádám az Édenben az első rideg fuvallatot megérezte, vagy amint meglátta sárgulni az első falevelet, és lehullani a fáról, biztos lehetet volna abban, hogy Éva az ő tudta nélkül már evett a tiltott fa gyümölcséből, és ha ő maga is eszik, ettől kezdve mindenre és minden emberre a halál bélyege kerül (vö. Ter 2,17; Róm 5,12). A kígyó mögött álló bukott angyalfejedelem azt mondta: „Bizony nem haltok meg (Ter 3,4)”; ezzel ellentmondott az Isten szavának, és az ember és az Isten közé beverte a bizalmatlanság ékét. A bizalmatlanság éke sajnos ma is jól működik a kapcsolataink valamennyi területén. Ennek egyetlen ellenszere az Isten igéjébe, és mindenekelőtt a Jézus Krisztusba vetett hit: hogy amit Krisztus mondott, az rám is vonatkozik, azt nekem is mondta; amit tett, azt értem is tette, és hogy az Ő halála és feltámadása az én megváltásom érdekében is történt.
Hálámat kifejezhetem azzal, hogy hitből engedelmeskedem az ő parancsolatainak (vö. 1Jn 5,2-3) és az Isten örök erkölcsi törvényének (vö. 1Kor 7,19; Jel 12,17) úgy, hogy minden nap tőle kérem ehhez az erőt. Emiatt lehet, hogy lesznek anyagi veszteségeim, nem leszek annyira ismert, befolyásos ember, és kevesebb csalóka örömöt fogok kergetni az életben, de lesz békességem az Úrtól (vö. Jn 14,27) és ha mindvégig kitartok, akkor ingyen, kegyelemből Isten Országának az állandó polgára lehetek „nemsokára” a mennyben ezer évig (vö. Jel 20,4-6), és majd az újjáteremtett Földön is (vö. Mt 5,5; 2Pt 3,13; Jel 21,1-3).

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2464§-2478§), online változat.