A feltámadt
Krisztusnak ezt a jelenését csak János evangéliuma írja le: Jn 21,1-14. Ez volt
a harmadik eset, amikor Jézus a feltámadása után megjelent az ő tanítványainak.
Az evangélium leírása szerint együtt volt négy apostol: Péter, János, Jakab és
Tamás, és másik három tanítvány, az egyiküket Nátánáelnek hívták. Elmentek
halászni, de azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor virradni kezdett, a
feltámadt Jézus ott állt a parton és megszólította őket: „Fiaim, nincs valami
ennivalótok?” Erre azt válaszolták, hogy „nincsen”. „Ő ekkor azt mondta nekik:
Vessétek a hálót a bárka jobb oldalára, és találni fogtok! Kivetették, de
kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt.” (Jn 21,5-6) Erre János apostol megszólalt
a csónakban: „Az Úr az!” Amint Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte
a köntösét és a tengerbe vetette magát. A csónak a parttól nem volt messze. A
többi tanítvány követte őt a bárkával és kihúzták a halakkal teli hálót a
partra.
Amint
a partra értek, parázson halat és mellette kenyeret pillantottak meg. A
feltámadt Jézus szólt nekik, hogy hozzanak a halakból, amiket fogtak. Erre
Péter kivonta a halakkal teli hálót, amelyet utólag számolhattak össze, mert
abban százötven három nagy hal volt. Jézus hívta őket, hogy jöjjenek és egyenek.
Ekkor fogta a kenyeret és adott nekik és ugyan így a halból is. Eddig a
történet.
Azért
is tartom a feltámadt Jézusról szóló egyik hiteles beszámolónak ezt a
történetet, mert Jézus nem valami effélével szólította meg az övéit, hogy „itt
vagyok, feltámadtam és élek”, hanem azzal, hogy Krisztus a saját jellemén
keresztül mutatkozott be a tanítványainak. Ismeri fizikai szükségleteiket;
tudja, hogy éhesek és, hogy az éjszakai halászatuk eredménytelen volt. Tisztán
látja lelkiállapotukat, azt, hogy csüggedtek, és hogy még mindig kételkednek,
és nem hiszik el, hogy Ő feltámadt és hogy ők meg vannak váltva. Ismeri a
szívüket, és tudja, hogy az éjszakai halászat kudarca rájuk telepedett. Sőt,
valójában a szívük mozgató rugóit is látja, a valódi indítékot, hogy Péter
miért indult el halászni, és vele a többiek (vö. Mk 2,8). Elsősorban nem
megélhetési gondok miatt, hanem, mert Péternek valóban fájt az, hogy megtagadta
az Üdvözítőt, és most munkába menekült a bűntudat elől. Mi hova szoktunk
menekülni, amikor a bűneink következtében megterhelődünk? Mindenkinek van
valami menekülési útvonala a különféle szórakozástól kezdve, a tévénézésen át,
a számítógépes játékokig, vagy az alkohollal bezáróan különböző álmegoldásokhoz
folyamodunk, ahelyett, hogy Krisztushoz mennénk imáinkban, a Nagy Orvoshoz, aki
igazán meg tud gyógyítani minket. Az egyik legveszélyesebb önbecsapás az
álmegoldások közül például a valódi Krisztusba vetett hit nélküli vallásoskodás,
- mert ilyenkor az ember saját magát nyugtatja, és a lelkiismeretét altatja el,
ahelyett, hogy a bűneit megvallaná és hittel elvenné Krisztustól a bűnbocsánat
édes örömét.
Onnan is lehet
tudni, hogy Péternek ilyen jellegű belső problémái voltak, hogy korábban
háromszor tagadta meg Jézust, és itt az étkezés alatt a parton Krisztus
háromszor kérdezte meg tőle, hogy „szeretsz-e engem”. Mindez azért történt
nyilvánosan, a tanítványok füle hallatára, mert Péter tagadása is nyilvánosan
történt, és erről az esetről a korabeli hívőknek és minden tanítványnak
tudomása volt. Így a feltámadt Jézus mindenki előtt megerősítette azt, hogy
Péternek megbocsátott és visszafogadta őt apostolai közé. Bizonyára ezért
jelent meg külön neki is Pál apostol tanúsága szerint (vö. 1Kor 15,5), de ezt a
hívők és a tanítványok előtt is a helyére kellett tenni. Ez közösségi ügy, ez
közösségi probléma volt. Ez által mindenkinek a tudomására jutott, hogy
Péternek az Úr Jézus megbocsátott és teljes jogú apostolaként ő is megbízatást
kapott: „legeltesd bárányaimat”, „legeltesd juhaimat és végül ismét: „legeltesd
juhaimat”.” (vö. Jn 21,15-17) Tény az, hogy a többiekről nem olvassuk ezeket,
de a háromszoros tagadást sem, csak Péter apostolnál. A misszióra való
megbízatást tehát a tanítványok együtt kapták meg a feltámadt Krisztustól. (vö.
Jn 20,21; Mt 28,16-20; Mk 16,14-16)
Péter esetében
még figyelembe kell venni azt a belső átalakulást is, ami alapul szolgált arra,
hogy Krisztus külön is figyelmet szenteljen neki. Korábban ő is fogadkozott,
hogy az életet is odaadná Krisztusért, ehhez képest a Getszemáni kertben ő is
elfutott a többiekkel együtt, és csak távolról követte figyelemmel Jézus
sorsát. Továbbá, felmerülhet bennünk, hogy miért kérdezi az Úr első alkalommal Pétertől
azt, hogy „jobban szeretsz-e engem ezeknél”? (Jn 21,15) Ezzel Krisztus a többi
apostol fölé emelte volna Pétert? Erre a kérdésre az evangélium és a Szentírás
más összefüggései alapján azt lehet helyesen válaszolni, hogy nem erről van szó.
Itt most csak arra utalok, hogy Péter fogadkozott a leginkább a tanítványok
közül, hogy „ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem”. (Mk 14,29) Ezt tette
a helyre a feltámadt Jézus Péter esetében a tanítványok füle hallatára az első
kérdésével. Péter önmagában való túlzott bizakodását – ha fájdalmas úton is, -
de le kellett építenie Krisztusnak, hogy méltó apostolává, küldöttévé tehesse
őt. Péter ekkorra már csalódott önmagában, a maga-bízása összetörött, és így
alkalmassá vált arra, hogy Krisztus valóban „emberhalásszá” tudja őt formálni.
Ez ma is így van. A Krisztus iránti megtisztult és a szenvedésekben is
kipróbált viszontszeretet az, ami alkalmassá teszi az embert Jézus szolgálatára
az üdvösség munkájában.
Lehet, hogy
elkerüli a figyelmünket egy apró, de lényeges mozzanat, és ez János apostol
megjegyzése, amikor a csodálatos halfogást követően felismeri, hogy az, aki a
parton áll, az a feltámadt Üdvözítő, mert így szólt: „Az Úr az!” Én biztos
vagyok benne, hogy a többiek is felismerték ezt, de valakinek ki kellett
mondani hangosan azt, hogy az Úr az! Ez a tény, ez a tanúságtétel erősítette
meg Pétert és a többieket a hitben. János, a szeretett tanítvány, már akkor
hitte, hogy feltámadt Jézus, amikor a sziklasírba Péter után belépett és látta
a lepleket és a kendőt, amely összehajtogatva külön volt téve a leplektől (vö.
Jn 20,3-8). Látta azt, hogy itt nem sírrablás történt, mert Jézus rendet hagyva
távozott a sírból a feltámadása után. Sírrablás esetén mindent szétdobáltak
volna. Ezt Péter is látta, de ő ekkor még nem hitt, sőt a többi tanítvány sem
hitte el az asszonyok és Mária Magdolna tanúságtételét arról, hogy a Mester él
(vö. Mk 16,9-13). Egyedül János jutott hitre a többiek előtt, még mielőtt Jézus
megjelent volna bármelyiküknek is (vö. Jn 20,8). Ezért jelentős János apostol
megerősítő kijelentése, hogy „az Úr az!”.
Akár hisszük
el, akár nem, ha valakiknek a szívére rátelepszik a keserű csalódás, és a
kételkedés, azoknak a csodák sem segítenek. Krisztus szerető gondoskodása, hogy
enni ad nekik, és hogy fiainak szólítja őket, valamint János apostol hitbeli
tanúságtétele segített Péternek és a többieknek is, hogy ők is elhiggyék, hogy
aki a parton áll ott pirkadatkor, és szól hozzájuk, az nem más, mint az értük
meghalt és feltámadott Üdvözítő. Az Úr Jézus azt akarta, hogy Őt a jellemén
keresztül ismerjék fel. Jó lenne, hogy ha minket krisztushívőket is nem a
hitvallásunkról ismernének fel elsősorban, hanem arról, hogy életünkben, a másokhoz
viszonyuló cselekedeteinkben és a szavainkban mennyire hasonlítunk a
Megváltónkhoz.
János
tanúságtételére valami megmozdult Péterben és mindenkit megelőzve megindult
Krisztus felé. Vajon a mi tanúságtételünkre hányan indulnak meg, hogy életüket
odaszenteljék annak, aki értük meghalt és feltámadott, hogy a bűneik bocsánatot
nyerjenek (vö. ApCsel 2,38) és Isten fogadott gyermekeiként és Krisztus
társörököseiként éljenek ebben a világban másoknak is tanúságot téve arról,
hogy mivel Krisztus feltámadt a halálból, ezért a benne hívő emberek számára is
van feltámadás és örök élet.
Tisztelettel: Pongrácz Róbert
Felhasznált irodalom: Ó-
és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat,
Bp., 2002. / Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István
Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia,
fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002.
