A Szent István
Társulat által kiadott katolikus fordítású Biblia helyesen fordította le a
tízparancsolat hetedik parancsolatát, úgy ahogyan a fenti címben is szerepel. A
különféle magyar fordítások általában a „Ne paráználkodj!” kifejezésekkel adják
vissza az eredeti szöveget bizonyára abból a helyes megfontolásból, hogy a szexuális élet egyedül Isten által
rendelt helye a házastársi szeretetközösségben van. Az eredeti szövegben
azonban csak ennyit olvasunk: „Ne légy házasságtörő!”
A Katolikus
Katekizmusból ezúttal csak két mondatot emelek ki: „A paráznaság a nemi öröm
rendetlen vágya vagy kicsapongó élvezete. A szexuális öröm erkölcsileg akkor
rendetlen, amikor azt önmagáért, a nemzés és egyesülés célszerűségétől
elválasztva keresik (KEK, 2351§; 462. o.)”. Az utóbbi mondatban a katolikus
egyház klasszikus felfogása tükröződik (vö. VI. Pál pápa „Humanae vitae”
enciklikája, 1968; 4475§), mi szerint a házastársak közötti minden egyes
együttlétnek nyitottnak kell lennie az élet továbbadására. Ezzel a felfogással
a katolikus egyházban nem minden erkölcsteológus ért egyet, azonban ennek a pró
és kontra fejtegetése nem célja a jelenlegi írásomnak. Luther Márton Kis Kátéja
a parancsolatok számozásában a Katolikus Katekizmus számozásának sorrendjét
követi, ahol ez az isteni parancs a hatodik parancsolatként szerepel. A Kis
Kátéban ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy tiszták és
szemérmesek legyünk szavainkban és cselekedeteinkben, és hogy hitvestársát
mindenki szeresse és megbecsülje. A hatodik parancsolat a házasságot és a
családot védi, és testi-lelki tisztaságra kötelez.” Tömör és lényegre törő
megfogalmazás ez, amely azért is jó, mert bárki megtanulhatja és emlékezetből
felidézheti azt a különböző élethelyzeteiben. A Heidelbergi Káté követi a
Biblia értelem szerinti számozás sorrendjét, így azt a maga helyén, a hetedik
parancsolatként találjuk meg. A Kátéból így olvasható a 109. kérdés és a rá
adott válasz: „Csak a paráználkodást és a más efféle rút dolgokat tilt-e meg
Isten e parancsolatban? = Mivel testünk és lelkünk egyaránt a Szentlélek
temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztaságban és szentségben
őrizzük. Megtilt tehát mindenféle tisztátalan cselekedetet, magaviseletet, beszédet,
gondolatot és kívánságot, és mindazt, ami az embert erre ingerelné (H. Káté,
71. o.).” Ennek a megfogalmazásnak az az előnye, hogy a cselekedettől eljut
egészen a szív gondolatáig, mint ahogyan erre maga Jézus is rámutatott a hegyi
beszédben: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom
nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést
követett el vele (Mt 5,27-28; Szt. István Társulat kat. ford.). Ilyenkor a
cselekedet a szívben már megtörtént, csak alkalom nem adódott rá, hogy
fizikailag is végbemenjen, mégis ugyan olyan bűnnek számít az Isten törvénye és
Jézus szavai szerint. Amint látjuk Jézus nem megszüntette a hetedik
parancsolatot, hanem inkább rámutatott annak mélyebb gyökerére, hogy nehogy
valaki csupán a külső cselekedetet tekintse házasságtörésnek, miközben a szíve
a romlottság és a bűn fészkévé lett.
Az
Ószövetség idején az izraeliták körében a házasságtörő férfit és nőt halálra
kövezték (vö. Lev 20,10; MTörv 22,22). Jézus azonban egy ilyen esetben egy
házasságtörésen ért asszonyt megmentett a megkövezéstől, mert annak bűntársát
futni hagyták, sőt esetleg mivel ők maguk, - az „írástudók”, - vitték bűnbe, és
csak az asszonynak kellett érte vállalni a felelősséget, és mert „az Emberfia
nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse azt.” Figyelemre
méltó az, hogy Jézus nem oldotta fel a mózesi törvényt, nem mondta azt, hogy ne
kövezzék meg az asszonyt, csupán annyit mondott, hogy „az vesse rá az első
követ, aki bűntelen közületek (Jn 8,7).” Ő maga pedig nem ítélte el, de hozzá
tette: „Eredj el, és többé ne vétkezzél (Jn 8,11)!” ’Mentsen meg téged az a
szeretet, amivel most irántad voltam, és sose élj többé vissza az Isten irántad
való irgalmával. Föl se merüljön többé benned, hogy bűnt kövessél el.’ Valahogy
így lehetne visszaadni Krisztusnak az asszonyhoz intézett szavainak mélyebb
üzenetét.
Az
Ószövetség idején például, ha egy lány jegyben járt, és egy férfiú a város
területén magáévá tette őt, mindkettőt halálra kövezték, mert a menyasszony
segítségért kiálthatott volna. Ha ez a mezőn történt, akkor csak a férfit
kövezték meg, mert a nő hiába kiáltott volna segítségért (MTörv 22,23-26).
Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a „Ne törj házasságot!” parancs, csak a
házasságban élőkre vonatkozna, álljon ennek ellenkezőjére egy példa Mózes
második könyvéből: „Ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve, és vele
hál: jegyajándékkal jegyezze el azt magának feleségül. Ha annak atyja nem
akarja azt neki adni: annyi pénzt adjon, amennyi a hajadonok jegyajándéka (Kiv
22,16-17).” Ma erre azt mondanánk, hogy fizesse ki az esetleges lakodalom
felét. Ez lehet, hogy kevésnek tűnik nekünk, de számoljunk azzal, hogy így az
elcsábító férfi is nyilvánosan megszégyenült az erkölcsi törvényeket ápoló
izraeliták körében, és nem kevés kártételt adott a tettéért. Ezen felül pedig
áldozatot is kellett bemutatnia a bűnéért (vö. Lev 5,1-13; 6,1-7).
A
legszigorúbb eljárás a zsidók körében a paráznaságot elkövető pap lányával
szemben volt: „Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra,
megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg (Lev 21,9).” Senkinek
nem jutna eszébe, hogy a lány a papságra felszentelt apját szentségteleníti
meg, és nem elsősorban önmagát, pedig így volt. Az áldozatot bemutató pap háza
népének ugyan úgy Isten útján kellett járnia, mint az apának. Tehát ebben az
időben nem ért volna semmit a mai érvelés, mi szerint „azt csinálok, amit akarok”.
– Ha a pap lánya azt csinált, amit akart, annak a következményeit bizony a
szabadosságra hajló félnek kellett elszenvedni.
Miért volt
szükség ilyen szigorú törvényekre a szexualitást érintően is? Egyrészt a
környező pogány népek erkölcsi és vallási tévelygéseik miatt, másrészt pedig
azért is, mert a zsidók Isten papi népe voltak (vö. Kiv 19,5-6), az egész
népnek papi megbízatása volt: a környező népek számára az életükkel bemutatni és
másoknak átadni az egy igaz Isten ismeretét és az ő szent törvényét. Ez az
egyetemes papság ma is létezik, amelynek birtokosai az Újszövetség idején a
Krisztusban hívők (vö. 1Pt 2,5.9). A környező pogány népek romlott erkölcse
miatt az Úr megtiltotta Izraelnek ebben a vonatkozásban még a vérfertőzést (Lev
20,11-12; 20,21), a homoszexualitást (Lev 20,13), a fajtalankodást (Lev
20,14-16) valamint a kultikus és a nem kultikus prostitúciót is (MTörv
23,17-18; Hós 4,13-14; Ter 38 fejezete).
A „Mózes öt
könyve és a haftárák” című kommentárban Hertz J.H., a brit birodalom egykori
főrabbija, minden bizonnyal nem elfogultság nélkül írja a következőket: „Egy
népnél sem volt tisztább családi élet, mint a zsidóknál. Egy nő sem örvendett
nagyobb tiszteletnek, mint a zsidó nő és ő ezt a tiszteletet tökéletesen meg is
érdemelte (Exodus, 224. o.).”
Az
Újszövetségben Pál apostol több levelében hangsúlyozza azt, hogy a
házasságtörés kizár az Isten Országából (vö. Ef 5,5; 1Kor 6,9-10; Zsid 13,4;
Gal 5,19-21), - amennyiben azt nem követi bűnbánat, bűnvallomás és bűnrendezés
az Isten színe előtt. A megdicsőült Krisztus pedig ezt mondta János apostolnak
a Jelenések könyvében: „a gyáváknak és a hitetleneknek, a megfertőzötteknek,
gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak
osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál (Jel 21,8;
a Szt. Jeromos kat. Bibliatársulat fordítása).” Ki kell mondanunk azonban azt,
hogy ha bárki az emberek közül, - beleértve magamat is, - a saját erkölcsi
állapotára tekint az Isten örök erkölcsi törvényének a tükrében, akkor biztosan
felismerheti, hogy mennyire elveszett Isten kegyelme és szabadítása nélkül (vö.
Róm 3,20b,31). Ezzel minden ember így van. A valódi Krisztushívők azonban
hittel és imával naponta igénylik az Isten erejét ahhoz, hogy az Urat
viszontszeretve hitből fakadóan engedelmeskedjenek az Isten parancsolatainak
(vö. Jel 12,17; 14,12; 1Jn 5,2-3). Az emberi akarat erejét egyesítik a megváltó
Krisztus nékik adott kegyelmével, és naponta a különböző élethelyzetekben
meggondolják, hogy mi legyen kedves az Úrnak (vö. Ef 5,10). Minden hívő ember
tudatában van az emberi természete romlottságának, de arra egyetlen pillanatig
sem akar építeni, hanem Krisztusra tekint, aki egyedül képes az embert
megmenteni a bűntől és a bűnei következményeitől, az örök haláltól, és aki az isteni
természet részeseivé teheti őt a Szentlélek folyamatos benne lakozása által.
Ezért a krisztushívő kerüli a léha társaságot és az ilyen baráti kört, mert „jó
erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor 15,33). Jól tudja, hogy az
alkohol fogyasztása maga után vonja a gátlások felszabadulását, amelyben
kicsapongás van (vö. Ef 5,18), ezért a szív tiszta örömeit keresi, amelyeket megtalál
a hívő testvérek közösségében, a közös és egyéni imádságban, az Isten
dicséretéről szóló éneklésben, a természet csendjében, a Szentírás olvasásában,
a róla való elmélkedésben, a másik emberért végzett önzetlen szolgálatban, és a
keresztény családi élet örömeiben. A krisztushívő ember élete nem örömtelen,
csak más, tisztább örömöket keres, amelyek nemesítik az ő jellemét. Ehhez
azonban meg kell újulni a gondolkodásunk szellemében (vö. Ef 4,23), és foglyul
kell ejteni minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak (2Kor
10,5/Károli ford.). A hívő ember arról is felismerhető, hogy naponta teljesen
odaszánja magát és a testét élő, szent és kedves áldozatul az Istennek, mert
számára ez a logikus istentisztelet (vö. Róm 12,1-2). Ha az Úr odaszánta magát
áldozatul a megváltásom érdekében, akkor az a logikus, hogy én is odaszánjam
magamat neki viszont szeretetből. És ez istentisztelet. Jézus ma is felszólítja
követőit arra, hogy „aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel az ő
keresztjét és úgy kövessen engem (Mt 16,24).” A hívő ember ebben a világban él,
de nem ennek a világnak az értékrendje, azaz nem az önzés, a haszonelvűség
törvényei szerint, és nem a testi élvezeteknek engedelmeskedve akar élni, hanem
a menny értékrendje szerint, és ehhez Krisztustól kapja folyamatosan hit által
az erőt. Miért érdemes így élni? Azért, hogy „feddhetetlenek és tiszták
legyetek, Istennek szeplőtlen gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben,
amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben” (Fil 2,15).
„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az
igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké (Dn 12,3).”
Az élő Isten
melletti legnagyobb bizonyíték az, hogy ha az emberek látnak valakit, aki
korábban a romlottság és a szenvedélyek rabjaként élt, ám később Krisztusba
vetett hittel és neki engedelmeskedve önzetlen, szerető és tiszta szívű emberré
változott, mert mindenki tudja, hogy ezt emberi erővel elérni lehetetlen. Ez a
kegyelem erejének megcáfolhatatlan bizonyítéka. Sajnos ezzel van a
kereszténység a legnagyobb híjával, és azért van ez a világ sötétségben még a
neon fények és a LED lámpák közepette is.
Tisztelettel és
szeretettel: Pongrácz Róbert
katolikus és protestáns
teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Felhasznált
irodalom: Ó- és Újszövetségi
Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. /
Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az
Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli
Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben
adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja,
Luther Kiadó, Bp., 2003., 19-20. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok),
Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István
Társulat, Bp., 1994., 411. o. és 459-471. o.
