A
tízparancsolat második kőtáblája az embertársaink iránti kötelezettségeket,
parancsokat írja elő. A második kőtáblán az első, - az ötödik parancsolat, - a
szüleink iránti tiszteletre figyelmeztet, amelyhez ígéret is társul az Úr
részéről: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet
az Úr, a te Istened ad neked (Szt. István Társulat kat. fordítása, Kiv 20,12).”
Mózes ötödik könyve még kiegészíti ezt azzal, hogy „jól menjen sorod” (MTörv
5,16), vagy Károlinál: „hogy jó dolgod legyen”.
Luther Márton
Kis Kátéjában és a Katolikus Kis Katekizmusban az isteni ígéret nélkül találjuk
rövidebb formában, annak idején én is így tanultam: „Atyádat és anyádat
tiszteld!” A Heidelbergi Kátéban a Biblia teljes szövegét olvashatjuk, amely a
Kivonulás könyvéből származik. A teljes korrektség megkívánja a részemről azt,
hogy hangsúlyozzam, hogy a tízparancsolatnak ezen a parancsolatán változtatás
nem történt, csak a számozás csúszott el, mivel a második parancsolatot
törölték, az ötödikből negyedik lett, ezért a katolikus katekizmusban ez a
negyedikként olvasható. A Római Nagy Katekizmus már az isteni ígérettel együtt
idézi a Bibliából ezt a parancsolatot Mózesnek mind a második, mind az ötödik
könyvét figyelembe véve (vö. KEK, 2200 p., 437.o.).
Az Ószövetség
idején egy ideig ennek a parancsnak a megszegéséért is bizonyos esetekben
halálbüntetés járt. Például „aki megveri az ő atyját vagy anyját, halállal
lakoljon” (Kiv 21,14), ennél súlyosabban esik a latba az, hogy ha valaki már
szidalmazni merte, gyalázta a szüleit, ugyan ilyen kemény büntetésében
részesült (vö. Kiv 21,17; Mk 7,10). Ilyen eset megtörténtét nem jegyzi fel a
Szentírás, és az ötödik parancsolat sem erre van kihegyezve, hanem éppen arra,
hogy ha valamely fiú tiszteli az ő atyját, anyját, annak jó dolga lesz, az Úr
áldása nyugszik meg rajta és a munkáján. Ez a parancsolat világossá tette az
egykori izraeliták előtt, hogy az egészséges nemzet alapja és ereje a rendezett
családi élet. Valamely nemzetnek az ereje az egészséges családok rendjén és
békéjén nyugszik, mert minden nemzet vagy nép alappillére a család. Ha a
családok szétmennek, a nemzet sem lehet erős. Véleményem szerint azért is volt
ilyen hangsúlyos ez a szülők iránti tisztelet, mert az Ószövetség idején az
egész zsidó nép, papi nép volt (vö. Kiv 19,5-6), és a szülő-gyermek, és gyermek-szülő
egymáshoz való viszonyában is világítaniuk kellett a környező pogány népek
között. S mivel ez a parancsolat azóta is érvényben van, jelzi az Isten
akaratát az Isten gyermekeinek családi rendjét illetően. Egy hívő család
megtért gyermekei Isten iránti szeretetből fognak engedelmeskedni szüleiknek
abban, ami az Isten igéjének nem mond ellent (vö. Ef 6,1-3; ApCsel 5,29),
másrészről pedig a szülők Isten akaratát keresve segítik, támogatják
gyermekeiket a felnőtté válás útján a hitben és minden más vonatkozásban (vö.
Ef 6,4; Kol 3,21). A szülő felelőssége kimondhatatlan, mert egy kicsit a
gyermek olyannak fogja látni az Istent, amilyennek az apját, és az anyját
megismerte, mivel a gyermekben az apakép kezdetben meghatározza az Istenképet
is. Nem véletlen, hogy Pál apostol a feleség számára azt írja elő, hogy az tisztelje
az ő férjét (vö. Ef 5,33.22-24; Kol 3,18), mert a férj és az apa iránti
tisztelet valamiképpen az isteni mintának felel meg (1Kor 11,3.8-10). Ma egy
apa nélküli társadalomban tulajdonképpen az emberek jó része Isten nélkül él.
Az apát elviszi az egész napi kenyérkereset, vagy hiteltelenné teszi az emberek
és a családja előtt a munkanélküliség, és sok esetben lezülleszti a bűn és a
különféle szenvedélyek. Ráadásul, kevés a férfipedagógus is, így a felnövő
fiúknak tulajdonképpen alig van, akire felnézniük. A számarányban is
megnövekedett csonkacsaládban a gyermekek rendszerint az anyával maradnak, és
ez a legtöbb esetben így a helyes, ám a pótapa, házibarát vagy tölti be az apa
szerepét vagy nem.
Maga Jézus is
hivatkozott az ötödik parancsolatra, és megrótta az írástudókat és farizeusokat
azért, hogy az Isten parancsolatját félretették és helyébe emberi
rendelkezéseket állítottak az emberek elé (vö. Mk 7,7-13). A farizeusok
kitalálták, hogy ha egy zsidó fiú az Istennek felelőtlenül fogadalmat tett, és
azt mondta, hogy „korbán”, az azt jelentette, hogy a saját keresetét, amivel a
szüleit támogathatta volna, az már a templomnak szánt fogadalmi ajándéknak
számít, így az ötödik parancsolat helyére egy emberi rendelkezés került, amivel
felmentették a felnövő ifjúságot a szülők támogatása és az isteni parancsolat
teljesítése alól. A „korbán” frázis a gyermekek szüleikkel szembeni, a törvény
által is előírt, nyilvánvaló kötelezettségének a megkerülésére szolgált. Az
írástudók úgy vélték, hogy a „korbán” eskü kötelez, még ha valaki
meggondolatlanul mondta is ki. Krisztus szembe száll ezzel a képmutatással és
törvénytelenséggel, és leleplezte azt, mert ezt mondta nekik: „Az Isten
parancsolatját szépen félre teszitek, azért hogy a magatok rendelését tartsátok
meg (Mk 7,9).” „Eltörölitek az Isten beszédét a ti rendeléseitekkel …(Mk
7,13).” Ez a krisztusi kijelentés természetesen mind a tízparancsolatra és a
főparancsolatra is vonatkozik. Senki nem kapott felhatalmazást Krisztustól
arra, hogy az Isten örök erkölcsi törvényének bármely pontján változtasson,
vagy azt egyházi, emberi rendelkezéssel felülírja! Ha Krisztus a tízparancsolat
valamely kijelentése mellett kiállt, akkor az mindegyik parancsolatra
vonatkozik, mert Jézus nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje (vagy hatályon
kívül helyezze), hanem, hogy azt betöltse, azaz, hogy annak érvényt szerezzen
(vö. Mt 5,17-18).
Ez a farizeusi
rendelkezés szép példája annak, hogy már Jézus idejére a vallási vezetők hogyan
érvénytelenítették az Isten törvényének egyes pontjait a saját
rendelkezéseikkel. A nép pedig úgy fogadta ezeket, mintha Istentől lennének,
hiszen vallási tekintélyek közölték velük. Sajnos ez ma is így van: az emberek
többsége jobban hisz a vallási tekintélyeknek, mint az Isten igéjének. Minden
valamire való szülő számára fájdalmas dolog átélni azt, hogy a családban
kimondott szavának néha alig van súlya, mert a felnövő gyerekek olykor a saját
kárukra semmibe veszik azt. Mit érezhet a mennyei Atya, - aki a mennyet és a
Földet alkotta, aki Krisztus által ma is „hatalma szavával fenntartja ezt a
mindenséget” (Zsid 1,3), „aki a holtakat megeleveníti a szavával és a nem
létezőket előhívja, hogy létezzenek” (Róm 4,17), - mit érezhet az élő, egy igaz
Isten, hogy az Ő szavát megvetik, félremagyarázzák, felülírják, mellőzik,
emberi-vallási rendelkezésekkel érvénytelenítik? Ebbe belegondolni is sok.
Mégis ez történik, és ezt történt a tíz parancsolat esetében is, mint ahogyan
már az első kőtábla elemzésénél ezt kifejtettem.
Pál apostol
prófétai kijelentést kapott arról, hogy az utolsó napokban bizony nehéz idők
állnak be, - erről már a második parancsolatnál írtam, - mert „lesznek az emberek
magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt
engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók,
kérlelhetetlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők,
felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél meg van a
kegyesség (az istenfélelem) látszata, de megtagadják annak erejét (2Tim
3,1-5).” Olyan nagyon nem szükséges körülnézni, hogy egyértelműen láthassuk
ennek az igei kijelentésnek a beteljesülését, a szülők iránt engedetlen ifjúság
jelentős részét, már az alsós osztályokban megjelenő csúnya, tisztátalan
beszédet, és a szülők, pedagógusok ezzel szembeni tehetetlenségét. Ennek a
negatív folyamatnak a kiteljesedését mindenki láthatja. Van azonban az utolsó
időre nézve olyan prófécia is, aminek a beteljesedése még várat magára, ugyan
is Isten hívő népének soraiban éppen hogy a világtól radikálisan eltérő
megszentelődési, jobbá válási folyamatnak kell végbemenni. A mindenható Isten
Malakiás próféta által megígérte, hogy mielőtt eljön az Úrnak nagy és
félelmetes napja, „az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az
atyákhoz” (vö. Mal 4,5-6 / a katolikus fordításnál: Mal 3,23-24). Amikor a
világ és a felszínes vallásos tömegek azt fogják látni, hogy a valóban hívő családokban
egymás iránti szeretet és tisztelet van, és megszűnnek a generációk közötti
állandó feszültségek, az annak a jele, hogy megvalósult az emberileg
lehetetlen: az, hogy az apák szíve a fiak felé fordult és a fiak szíve az apák
felé. Ekkor olyan egység, és harmónia lesz azokban a hívő keresztény
családokban, és gyülekezetekben, amilyent addig a világ nem látott. Ez az
Istentől származó egymás iránti szeretet és a Krisztusban való egység lesz a
jele annak, hogy Jézust az Atya a világba küldte (vö. Jn 15,10; 17,20-23).
Gondoljuk el azt, hogy egy széteső, önzésre hajló, torzsalkodó világban egy
ilyen evangéliumi életnek és közösségnek micsoda kisugárzása és ereje lesz a
jóérzésű emberek között. Kedves olvasó, te szeretnél-e ezek közé a
Krisztushívők közé tartozni és a mennyei Jeruzsálem lakójának várományosa
lenni? Én nagyon szeretnék. Ezért a feleségemmel való egyetértésben Jozsue
szavaival zárom ezt az írásomat: „Válasszatok magatoknak még ma, akit
szolgáljatok …, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk (Jozs 24,15).”
Tisztelettel és
szeretettel: Pongrácz Róbert
katolikus és egy
protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa
