A Szentírásban
a „Ne ölj!” parancsolat a tízparancsolaton belül a bibliai számozás szerint a
hatodik; ugyan ebben a beosztásban találjuk a Heidelbergi Kátéban is. A Római
Katekizmus esetében ötödik parancsolatként szerepel és ugyan ezt a beosztást
követi Dr. Luther Márton Kis Kátéja is. Egy igen nagy horderejű és szerteágazó
sugarú, több témát felölelő parancsolatról van szó, amelyet egyetlen cikk
keretében érinteni lehet, kifejteni aligha.
Az emberi élet
szent és kimondhatatlan érték, amelyet a teremtő Istentől kaptunk (vö. Jer 1,5;
Zsolt 139,15-16), azt mástól szándékos, és megfontolt emberöléssel elvenni,
vagy sajátmagunktól eldobni égbekiáltó bűn, amely Isten ítéletét mindenképpen,
de a megfelelő állami hatóságok vizsgálatát és ítéletét is maga után vonja. A
mindenható Isten többek között a bűn történelmének fékezésére adta az államot,
amely hatóság indokolt esetben hatékonyan és a gyilkost megállítva léphet fel
az emberi élet védelmében. Ezt az isteni rendelkezést a Teremtés könyvében
találjuk meg, amelyet az Úr az özönvíz után adott az emberiségnek: „Aki
embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten a saját képmására
teremtette az embert (Ter 9,6; Szt. István Társulat kat. fordítása).”
Azzal,
hogy a gyilkos halálbüntetését a jelen korban szinte minden nyugati országban
eltörölték, - kivéve az Egyesült Államokat, - ezzel véleményem szerint a
kelleténél nagyobb utat engedtek a bűnözés terjedésének. A Szentírás azonban
nemcsak a tett megítélésére, de az indíték megvizsgálására és föltárására is
késztet. Urunk Jézus a tíz parancsolaton belül a hatodik parancsolatnak is a
gyökerére mutatott rá, mert ami az ember elméjében és szívében megfogan, az már
csírájában azonos értékű bűn (vö. Jak 1,15), még ha egyelőre cselekedetekben
nem is tűnik annak: „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj!
Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is
állítsák törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát
ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja, hogy te bolond, az
méltó a gyehenna tüzére (Mt 5,21-22).” Jézusnak ez a kijelentése már önmagában
lerántja a leplet az emberi kapcsolatok bűnnel megterhelt voltáról. Ott van a
megbocsátani nem akarás, a haragtartás, a neheztelés, ami az ördögi sugallatok
által a másik ember iránti gyűlöletté fokozódik, így az ember gondolkodása
beszűkül, és csak azt látja a másik emberről, amit vele kapcsolatban látni
akar, és nem a valóságot. Ez a bűn a társadalmunk minden szintjét átszövi és
megterheli a családokat, a politikai életet, a szomszédok viszonyát, valamint a
népek és nemzetek közötti viszonyra is rányomja a bélyegét. Sok ember szívében
ott van a gyilkos indulat, ami egy-egy dühkitörésben is megnyilvánulhat, holott
az érintett nem is kellett okot adjon rá. Így betegszik meg a társadalom,
amelyet sem a jól működő gazdaság, sem a jólét, sem a reklámok hazug világa nem
tud jobbá tenni, és az embert nem is képes önmaga fölé emelni. A megváltó Krisztus
hitben való elfogadása nélkül, és az Ő szavának való engedelmesség nélkül az
ember megromlik és a sorsa örök halál (vö. Róm 6,23a; Jel 2,11; 20,14-15).
János
apostol is megerősíti Krisztus tanítását erre vonatkozóan: „Aki gyűlöli az ő
atyjafiát, mind embergyilkos az, és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs
örök élete, ami megmaradhatna őbenne (1Jn 3,15).” A haragtartó leginkább
önmagát bünteti meg, és nem azt, akivel szemben haragot tart, mert ezzel kizárja
saját magát az Isten Országából. Kétségtelen, hogy vannak égbekiáltó és nehezen
elhordozható másoktól elszenvedett tettek, vagy visszaélések, a hívő ember
azonban rá tudja bízni a saját sorsát és a vele szemben igazságtalanul eljáró
embert is a mindenható Istenre, aki ezt ígérte: „enyém a bosszúállás, én majd
megfizetek” (Zsid 10,30).
Pál apostol a
tíz parancsolat második kőtábláját így foglalta össze: „Azt ugyanis, hogy ne
törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a
másét (Kiv 20,13-17; MTörv 5,17-21), és ami egyéb parancs még van, újra
egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Róm 13,9;
vö. Lev 19,18).” Tehát nem elég valakit nem gyűlölni, a másik ember üdvössége
iránti közömbösség, nemtörődömség ugyancsak elégtelen az Isten és a felebaráti
szeretet parancsának a betöltéséhez. Ezt a bibliai igazságot a Heidelbergi Káté
rendelkezésemre álló bővebb változata így foglalja össze: „…amikor Isten az
irigységet, a gyűlöletet és haragot kárhoztatja, ezzel már azt kívánja, hogy
szeressük felebarátunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel,
könyörületességgel és szívességgel viseltessünk, kárát tőlünk telhetően
elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk (Káté; 70-71. o.)”.
Minden ember
előtt világossá kell tenni azt, hogy a bűn szerzője a Sátán, ami héber szó, és
azt jelenti, hogy ellenség. A Biblia e név alatt a bukott angyalfejedelmet
érti, akit az Isten kezdetben jónak teremtett, de egy adott ponton benne a bűn
megfogant, rajta teljesen eluralkodott és a személyiségét önmagából
kifordította, így vált ez a teremett lény az Isten és az ember ellenségévé (vö.
Ez 28,12b-19; Iz 14,12-20). Az Úr Jézus elmondja róla, hogy „az emberölő volt
kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság.
Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja (Jn
8,44).” A „nem állott meg az igazságban” azt jelenti, hogy valamikor az
igazságban állott, Isten színe előtt szolgált, de nem maradt meg az igazságban.
Tulajdonképpen egy tömeggyilkosról van szó, akiben nincsen sem belátás, sem
semmi jó. Minden képességét a megtévesztésre, és a pusztításra használja.
Minden önzés, neheztelés, irigység és harag a Sátán vonásait nyomja az ember
lelkébe, ezektől csak a megváltó Jézus Krisztushoz való imában történő teljes
odafordulás és állhatatosság által szabadulhatunk meg. „Azért ha a Fiú
megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36)”, - mondta Jézus.
Ennek alapján
természetes az, hogy egyetlen jóérzésű hívő ember sem érthet egyet azzal, -
bármelyik egyházhoz, vagy felekezethez is tartozzon, - hogy a történelem
folyamán valamely egyházi hatalom tanácsára a világi hatóság embereket a
lelkiismereti meggyőződésük miatt üldözött, megölt, elnyomott vagy
megtévesztett, mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17).” Ne
álltassuk magunkat, mert az Isten igéje nem téved, és nem hagy bizonytalanságban
egyetlen őszinte Szentírást kutató és olvasó embert sem. Van olyan egyház, ahol
a Sátán már évszázadokkal korábban felállította az ő királyi székét, erről a
Jelenések könyvében a pergamoni levélnél olvashatunk (vö. Jel 2,12-17), amelyik
„részeg a szentek vérétől, és a Jézus bizonyságtevőinek a vérétől” (Jel 17,6),
amelyen János apostol még a látomása alatt is csodálkozott nagy csodálkozással,
amikor ezt Jézus Krisztus kijelentette neki Pátmosz szigetén. Ha „részeg a
szentek vérétől”, akkor egy üldöző egyházhatalomról van szó. Ezt az Isten szava
leplezi le, és nem én állítom. Az én kimondott vagy leírt szavamnak csak akkor
van jelentősége és súlya, ha az teljes mértékben megáll az Isten igéjének igaz
kijelentésein, annak minden összefüggésén, és ha ezt a mindenható Isten jónak
látja egyedül az Ő dicsőségére és nevének felmagasztalására felhasználni. Már
Krisztus megtestesülése előtt hatszáz évvel Dániel próféta is kijelentést
kapott erről a hatalomról, a melyik a császári római birodalomból növekedik ki,
annak valamiképpen kicsiny, de szerves folytatója, és okos, tanító hatalomról
van szó. Dániel látomásban ezt a hatalmat egy kis szarvnak látja, amelyen
emberszemekhez hasonló szemek vannak és nagyokat szóló száj (Dn 7,8). Ez a
hatalom „hadakozott a szentek ellen, és legyőzte őket” (Dn 7,21). Láthatjuk,
hogy ugyanarról a hatalomról van szó. A Jelenések könyvének 13-dik fejezetében
pedig ugyan ezt olvassuk: „Nagy dolgokat és káromlást beszélő száj adatott néki
és hatalmat kapott a cselekvésre negyvenkét hónapig. Káromlásra nyitotta száját
Isten ellen, hogy káromolja Isten nevét és hajlékát és az ég lakóit. Megadatott
neki, hogy harcoljon a szentekkel, és legyőzze őket. Hatalmat kapott minden
törzs és nép és nyelv és nemzet fölött. És imádni fogja őt a föld minden
lakója, akiknek a neve nincs beírva a megölt Báránynak életkönyvébe a világ kezdete
óta” (Jel 13,5.7-8; Szent Jeromos kat. fordítás szerint). „Imádni”, azt
jelenti, hogy hódolni előtte, és olyan tiszteletben részesíteni, ami egyedül a
teremtő és megváltó Istennek járna és senki másnak (vö. Jel 14,7).
Röviden
említést tennék még a történelem folyamán bármilyen hatalom részéről történt
népirtásokról, amelyek előidézésében és véghezvitelében mindenkor a bukott
angyalfejedelem állt. Teljesen mindegy, hogy ezt nemzeti alapon, vagy
valamilyen ideológia, osztályharc, fajelmélet, vagy vallási alapon hajtották végre.
Ezek égbekiáltó bűnök. Ezért a gyilkosok és azok tettei az Isten ítélőszéke elé
fognak kerülni; annak a színe elé, „akinek tekintete elől eltűnik a föld és az
ég, és nem maradt számukra hely (Jel 20,11)”, mert bár szeretet az Isten, és
hosszan tűr érettünk, hogy némelyek el ne vesszenek, hanem mindenki megtérésre
jusson (vö. 2Pt 3,9), ám végül eljön az ő bűnnel szembeni jogos haragjának a
nagy napja, és azon a napon ki állhat meg? (vö. Jel 6,15-17)
Ide
tartozik, és sok Bibliát olvasó ember számára nem világos, sőt elfogadhatatlan,
hogy bizony az Ószövetségben is vannak népirtások. Hogyan kell ezeket érteni? Amelyeket
Kánaán elfoglalásakor az Isten ószövetségi népe hajtott végre, ezek
istenítéletek voltak. Miután azoknak a népeknek a gonoszsága Isten mértéke
szerint is betelt (vö. Ter 15,16), ezután következett a jogos ítélet. Ezeket
Isten parancsára (a zsidók csak részlegesen) hajtották végre, és azzal az
isteni pedagógiai céllal, hogy ha az izraeliták hasonló módon elfordulnak az
Úrtól és azoknak a népeknek az „utálatosságait” cselekszik, amelyeket ezek a
népek cselekedtek, akkor rájuk is hasonló sors vár, mint ahogyan ez be is
következett Jeruzsálem Nabukodonozor általi elfoglalásakor (i. e. 538), és
később i.sz. 70-ben ugyancsak Jeruzsálem elpusztítása során, amelyet Titusz
római légiói vittek véghez, miután az Isten jelenléte elhagyta a Templomot. Ezeknek
az ókori népeknek iszonyú erkölcsi és vallási tévelygéseik voltak, amelyeket
itt most nem kívánok felsorolni, elegendő, ha csak azt említem, hogy a gyerekeiket
Molok bálványnak elevenen feláldozva égették el (vö. Lev 20,1-5; 18,21).
Kedves olvasó!
Az Istentől kapott élet szent, azt minden körülmények között védeni és
tisztelni kell, és legfőképpen élő kapcsolatban maradni azzal a Jézus
Krisztussal, aki önmagáról azt mondotta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és
az élet” (Jn 14,6), hogy nekünk is életünk legyen, és az bőségben legyen (vö.
Jn 10.10).
Tisztelettel és
szeretettel: Pongrácz Róbert
katolikus és protestáns
teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése