Vajúdik a Föld

Nagy tehertétel számomra írni azokról az eseményekről, ami erre a világra következik. Annyi bizonyos, hogy bármilyen nehéz idők is jönnek a Szentírás szerint, a legkeményebb szentírási kijelentések mögött is ott van Isten népe számára az örömhír, az evangélium, az, hogy Krisztus megszabadítja az ő népét. Nemcsak megszabadítja, hanem előre felkészíti övéit mindarra, ami rájuk és erre a világra következik, hogy ne féljenek, és ne rémüldözzenek. Felszólít arra, hogy: „Bízzatok, én legyőztem a világot (vö. Jn 16,33)!“ Az, hogy a fogyasztói életfelfogással és ennek nyomán a globális felmelegedéssel hová jutott ez a világ, erről nem kell külön senkit sem meggyőzni, mert egyre jobban láthatja és tapasztalhatja ezt minden ember. Vannak szakemberek, geológusok, fizikusok, közgazdászok, a környezetünket ért változásokat és azok következményeit kutató tudósok, akik a Bibliával valamelyest egybehangzó módon nyilatkoznak a Földünk állapotáról. Ilyen kutató szakember pl. Hetesi Zsolt (katolikus) fizikus is, akire ma már a magyarországi írott és elektronikus sajtó is felfigyelt. Az interneten minden megtalálható vele kapcsolatban. Ebben a témakörben én a Szentírásnak a Földünk végső állapotára vonatkozó próféciáit fogom röviden összegezni. Annyira sokkoló sorokat ír le a Biblia a végső idők nyomorúságáról, hogy a legtöbb jóérzésű ember azt mondja magában, hogy: „ez nem lehet igaz, ezt nem így kell értelmezni, stb.!“ Pedig értelmezni ezt sokat nem kell, le van írva, a szöveg értelmezés nélkül is egyértelmű még a négyféle Bibliafordítás egybevetése alapján is. Izaiásnál ezt olvashatjuk: „Íme, az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, …“ (vö. Iz 24,1), majd ezt megerősíti a harmadik vers is. Ezt követően olvassuk: „Gyászol és megromol a föld, elhervad és megromol a földnek kereksége, elhervadnak a föld népének nagyjai. A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók“. „Recseg, ropog a föld, … inogva reng a föld! Ide-oda tántorog a föld, mint a részeg, düledezik, mint a kunyhó! Ránehezedik vétke, és elesik, nem is kel fel többé (a ref. egyház új fordítása).“  Íme, például a globális felmelegedés végső fázisáról ezt olvashatjuk: „Ezért megégnek a földnek lakói, és kevés ember marad meg (vö. Iz 24,4-6)“. Tovább olvasom: „A városban csak pusztaság maradt és rommá zúzatott a kapu (vö. Iz 24,12. 10)“. “Rettegés, verem és tőr vár rád földnek lakója (vö. Iz 24,17). Ezzel a kijelentéssel teljesen egybehangzó a Salamon király bölcsessége az utolsó időre vonatkozó-  an: „Mert nem is tudja az ember az ő idejét, mint a halak, melyek megfogatnak a hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, miképpen ezek, azonképpen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, mikor az eljön reájuk hirtelenséggel (vö. Préd 9, 14).“ Urunk Jézus is ezt mondta, hogy „amiképpen az özönvíz előtti napokban esznek és isznak, házasodnak és férjhez mennek, mind ama napig, amelyen Nóé a bárkába bement. És nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz, és mindnyájukat elragadta: azonképpen lesz az ember Fiának eljövetele is (Mt 24, 38-39)“. Tehát Jézus második eljövetelét megelőzően hasonlítani fog a világ erkölcsi állapota az özönvíz előtti világhoz, amelyet az Isten ítélete elsodort a föld színéről, mert a gonoszságuk a tetőpontra hágott. Jób könyve a Szentírás egyik legősibb könyve, amelyet Mózes írt, de évszázadokkal korábbi adatokat szolgáltat nekünk az özönvíz előtti emberekről. Ezt írja: „Az ősvilág ösvényét követed-e, amelyen az álnok emberek jártak, akik időnap előtt ragadtattak el, és alapjukat elmosta a víz?!“ „Akik azt mondták Istennek: Távozzál tőlünk! Hisz mit tehet ellenünk a Mindenható? (Jób 22,16-17). Ez utóbbi fordítást a Szent István Társulat katolikus Bibliája alapján vettem, amit a Szent Jeromos kat. fordítás így ad vissza: „Hagyj minket békében! S úgy gondolták, hogy a mindenható tehetetlen.“ „ő pedig megtöltötte a házaikat jóval (vö. Jób 22,18a: Károli fordítását)“. Mindezek a Szentírásfordítások egyértelművé teszik, hogy az özönvíz előtti embereket bőségesen megáldotta az Isten, ők viszont nyílt Isten elleni lázadásban éltek. Tudtak a mindenhatóról, de nem kértek belőle. Nóé százhúsz évig hiába hirdetett megtérést, mert senki nem vette őt komolyan a családján kívül. Jézus szerint az ő második eljövetele előtti napokban az emberek éppen ilyenek lesznek. Ezt az Újszövetségben még Pál apostol is megerősíti és részletezi a következőképpen: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be: Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok. Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét (1Tim 3,2-5).“ Mindegyik jellemző vonás megdöbbentő, de a legmeglepőbb az utolsó kijelentés, mert ez azt jelenti, hogy az emberek igencsak vallásosaknak tűnnek, de a vallás nem formálja át az életüket: külsőleg vallásosak, belsőleg romlottak lesznek. A vallást addig veszik komolyan, amíg üzletről nem beszélünk, attól kezdve a pénz beszél és az érdek. Vagy hisz és imádkozik, még templomba is eljár, de a szavain és a magatartásán inkább világfinak látszik, mint Krisztus-követőnek. És hozzá kell tennem, hogy ezzel együtt mindig és mindenhol vannak igaz keresztények, akik Jézus tanítását komolyan veszik, a nekik juttatott világosság szerint élnek. Azonban a többséget nem ez fogja jellemezni az apostol szerint. Éhínségről és járványokról, betegségekről is beszél a Szentírás. Az „Úrnak napja“ a Bibliában az Isten végső ítéletét jelenti, és az ezt megelőző időszakról ezt írja Joel könyve: „Elsenyvedtek a magvak barázdáik alatt, elpusztultak a gabonás házak, összedőltek a csűrök, mert kiaszott a gabona.“ A napjainkban lejátszódott kergemarhakórról pedig ezt írja a próféta Krisztus előtt pár száz évvel: „Mint nyög a barom! Megháborodtak a marhacsordák, mert nincs legelőjük, bűnhődnek még a juhnyájak is! (Joel 1,17-18).“ Azt, hogy „megháborodtak a marhacsordák“, ennél találóbban nem lehet leírni a kergemarhakórt. Végül pedig, de nem utolsó sorban Urunk Jézus is beszélt ezekről (vö. Lk 21,11). Például Pál apostol előbbi idézetével egybehangzóan ezt írja a végidőben élő emberek egymáshoz való viszonyáról: „És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis próféta támad, és sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül (Mt 24,10-12)“. Még ezek után mi jöhet? Krisztus így folytatja többek között a nagy apokaliptikus beszédét: „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindez ideig, és nem is lesz soha. …. a választottakért megrövidíttetnek azok a napok (vö. Mt 24,21-22).“ Krisztusnak ebben a kijelentésében van az evangélium a sok borzalom között. Ebben az örömhír az, hogy bár nagy nyomorúság lesz, de rövid ideig fog tartani, és amikor az véget ér, többet soha nem lesz még egy ilyen, sőt semmilyen nyomorúság, betegség és halál nem lesz többé sehol a világmindenségben, mert a bűn történelme lezárul, és Krisztus veszi át az uralmat, hogy végül „Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,28)“. Még egyetlen idézetet hozok a Jelenések könyvéből, amelyben az is benne van, hogy mit kell tenni a hívő embernek ebben az időszakban. Ezt mondja az Úr: „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait (Jel 3,10).“ Tehát Isten igéjét kell megtartani, és az emberi rendelkezéseket is csak annyiban, amennyiben nem ütköznek Isten szavával. Az emberi rendelkezések és törvények nem állhatnak a fölött, hogy „Így szól az Úr!“, még akkor sem, hogyha Krisztus nevében hozták azokat. Jézus előre figyelmeztette a tanítványait, sőt, mielőtt a világ végéről szólt volna, ez volt az első nagy figyelmeztetése, mert tudta, hogy nagy hitetések lesznek. Ezt mondta: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben, … és sokakat elhitetnek (vö. Mt 24,4-5).“ Amint az írásom elején már jeleztem, nagy tehertétel nekem az, hogy ezeket leírjam, de ha ezt a szülővárosomért és a többi emberért nem teszem meg, akkor hogyan állhatnék meg az ítélet napján az én Istenem és Uram előtt? A szándékom nem a riogatás, hanem egy ösztönzés arra, hogy minden olvasó egyenként nézzen utána a Szentírásban annak, amiket itt elolvasott. Ez annál is inkább fontos, mert az utolsó időben a sok hamis prófétával együtt egy világméretű hamis megoldás is meg fog fogalmazódni, amely szerint mindenkit igyekeznek megnyugtatni, „mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra, és semmiképpen meg nem menekülnek (1Tessz 5,3).“ A világban végbemenő végső események egy asszony vajúdásához hasonlíthatók, amely szerint jelentkezik a fájdalom, majd egy időre abba marad, újra jelentkezik, majd sűrűsödik egészen addig, amíg Krisztus Urunk visszatér. Jézus második eljövetelének pontos időpontját viszont senki sem tudja, mert azt a napot és azt az órát csak az Atya ismeri egyedül (vö. 24,36), de a Megváltó figyelmeztette tanítványait, hogy az előjelekre figyeljenek, nehogy váratlanul érje őket az a nap (vö. Mt 24,32-33). A cikkem elején idéztem Izaiás 24. fejezetéből, és most azzal zárom a soraimat. A Szentlélek sugalmazására ezt írta le a próféta arról a korról, amikor ezek az események elkezdődnek: „Olyan lesz a nép, mint a pap, a szolga, mint az ő ura, a szolgáló, mint asszonya, a vevő, mint az eladó, a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő, a hitelező, mint akinek hitelez (Iz 24,2).“ Ez azt jelenti, hogy egy jóléti társadalmat fog alapjaiban romba dönteni, éppen akkor, amikor viszonylag sokan olyan életszínvonalat érnek el, mint amilyen az ókorban a jobb módúaké volt. Éppen ez jellemzi a korunkat. Ez akkor is igaz, hogy ha ez a jólét csak a Föld lakosságának kevesebb, mint egy harmadát érinti jelenleg, mert ez a legmagasabb jóléti színvonal, amit szélesebb tömegek számára a történelem folyamán valaha is elértek.  Bár a teljes Szentírásból mindenhonnan egybehangzóan idéztem, és még sok igehelyet idézhettem volna, és rámutattam azok belső összefüggéseire anélkül, hogy önmagában értelmeztem volna egy-egy szakaszt, lehetnek olyan szempontok is, amelyek elkerülték a figyelmemet, vagy nem férhettek be egyetlen írás keretei közé. Ezért, amiket leírtam, az figyelmeztetés és figyelemfelkeltés, és nem a végső események hibátlan forgatókönyve. Legyen a jó Isten irgalmas és kegyelmes hozzánk! Pongrácz Róbert hittanár Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos. Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002., Szent Biblia, fordította Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006., Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1987.

 

Pillantás az idők jeleire

Amikor Jézus az Olajfák hegyén tartózkodott, odamentek hozzá a tanítványai és megkérdezték tőle, hogy mi lesz a jele az ő eljövetelének és a világ végének (vö. Mt 24 és Lk 21). Ekkor Jézus egy figyelmeztetéssel kezdte meg prófétikus beszédét: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket” (vö. Mt 24,4, 2Tessz 2,8-12). Ez azt jelenti, hogy a végső időben, Krisztus második eljövetele előtt nagy lesz a hitetés és az emberek félrevezetése. Ennek a hitetésnek az egyik alapelvét így lehetne megfogalmazni, hogy „nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy ezt miként értelmezzük”. Ez korunk egyik nagy hazugsága, amely szerint mindent el lehet kenni, és félre lehet magyarázni. A félrevezetésnek a másik módszere hasonlít a bűvésztrükkhöz, sajnos ezt is gyakran alkalmazzák a világ egyes politikai és egyházi vezetői: „amíg a bal kezével manőverezik - és a néző arra figyel, – addig a jobb kezével elrejti a labdát”, vagyis másról beszél, és nem arról, ami az igazság szempontjából égető lenne, azért, hogy az emberek tömegeit elaltassa és elhitesse. Emberi és gazdasági „fejlődésről”, beszél ott, ahol a bűn következtében, szétesés, széthullás és hanyatlás van, – így aztán mindenki megnyugtatja magát, és nem látja tisztán sem a világ, sem a saját helyzetét. Ördögi tudomány ez, és nem kérek belőle. A keresztény hívő ember, azonban nem botorkál sötétségben, mert mindenkor ott van a kezében a Szentírás, az Isten igéje, mint az egyedüli biztos mérce és segítség az idők jeleinek az értelmezéséhez. Amikor azt mondja Jézus, hogy „hallanotok kell háborúkról és háborúk híreiről” (Mt 24,6), akkor azt szokták ellene vetni, hogy „háborúk mindig voltak a történelem folyamán”. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja Jézus kijelentésének a pontos szövegét, mert Jézus nem azt mondta, hogy háborúk lesznek, hanem hogy „hallanotok kell … háborúk híreiről”. A hírközlés és a média minden formája csak a XX. századra épült ki. Száz évvel ezelőtt még nem beszélhettünk erről, ma már Afrikában, az éhező országokban is van televízió, hírközlés, telefon, stb. Ma az egyik törzs tudja, hogy mi történik Ruandában a másik törzzsel. Jézus itt kétezer éve a hírközlés különböző formáira utalt és nem csupán arra, hogy „nemzet, nemzet ellen támad és ország, ország ellen”. Így folytatódik Máté evangéliuma 24,7 verse: „és lesznek éhségek, döghalálok (értsd: járványok) és földindulások mindenfelé” (vö. Lk 21,11). Ebben a fél mondatban újra egy kis szócska a döntő, és ez a „mindenfelé”, mert a történelem során voltak eddig is éhségek, járványok (kolera, pestis, stb.) és minden bizonnyal itt-ott földindulás is. A végső időben azonban ezek elszaporodnak és egyre sűrűsödnek, valamint az egész bolygónkat érintik. Bármely idős embert, ha megkérdeznek egy-egy természeti katasztrófa vagy árvíz kapcsán, elmondják, hogy ilyesmikre nem nagyon emlékeznek vissza, legalább is ekkora méretekben nem. A délkelet ázsiai szökőár egészen egyedi jelenség volt a több száz ezres áldozatával. Az interneten olvasható, hogy jelenleg Olaszországban egy-egy falut lepett el a sár és az iszap. Mindezek a globális felmelegedéssel függnek össze. A globális felmelegedés fokának a visszaszorítására vagy szinten tartására az unió soros elnöke, Barosso szerint komoly döntéseket kell hozni a nagy hatalmaknak a Koppenhágai csúcsértekezletén. Erről ő maga, nyilatkozott a „Szakadék szélén” című cikkében az egyik országos napilapban, Magyarországon. Hogyha még az unió elnöke is a „szakadék széléről” beszél, akkor bizonyára van ennek reális alapja. Erre lehet azt mondani, hogy az idők jeleiről beszélni szektás módszer, ám akkor az első, akit ezzel meg lehet vádolni, az éppen Jézus Krisztus, mert ő hívta fel erre a tanítványai, és minden kor hívő emberének a figyelmét (vö. Mt 24,32-33). Az Üdvözítő kifejezetten többször is hangsúlyozta azt, hogy a benne hívők „vigyázzanak” és „imádkozzanak”. Lukács evangéliumából a katolikus fordítást idézem: „Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok (vigyázzatok) tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt (Lk 21,34-36 és Mt 24,42-44).” Úgyhogy, amikor ezt elolvastam a cikk írása előtt, én magam is imádkoztam a családomért és Isten hívő népéért, de bizonyára többet és állhatatosabban kellene imádkoznom, mint eddig tettem.  Ezután Jézus beszél arról, hogy az Isten népét üldözni fogják, és hogy a Krisztushívők gyűlöletesek lesznek minden nép előtt Jézus nevéért (vö. Mt 24,9-13. Lk 21, 16-19). Ezek már olyan megdöbbentő sorok, hogy nem szeretném fehéren-feketén leírni, el lehet őket olvasni a fenti idézetekben. Jézusnak csak azt a kijelentését emelem ki, amelyet már most valamennyi ember napról napra megtapasztalhat, azt, hogy „a szeretet sokakban meghidegül”. Ezért a szomorú tapasztalatért úgy gondolom, sok embernek, családtagnak nem kell a szomszédba mennie … Krisztusnak azonban bátorítása is van erre a rövid, de nyomorúságos időszakra: „aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül (Mt 24,13 és Lk 21,19)”. Tehát az üdvösség eléréséhez nem elég a hitvallás szövegének hittel teli elmondása, a Szentírás szavainak életté kell válnia bennünk. A hívő ember jellemében kell hogy visszatükrözze Krisztus jellemét. Az Isten hívő népének az üldözése középkori jelenség. Mondhatná bárki meggyőződéssel, hogy az már nem térhet vissza most a demokráciában, hiszen ma erre nem lát senki reális esélyt. Erre az állításra azt lehet válaszolni, hogy valóban a demokrácia az az államforma, aminél nem találtak ki jobbat, ennél jobb már csak az Isten Országának az eljövetele lesz. Azonban a szélsőséges indulatok és a népek körében felgyűlt elégedetlenségek könnyen billentethetik a történelem mérlegét a diktatúrák irányába, méghozzá a demokratikus kormányzás leple alatt, különösen azért, mert a világméretű problémákra egységes és globális válaszokat kell adni. A másik jelenség már közismert, hiszen egyes embercsoportok bármikor kerülhetnek a hatalom és valamely érdek útjába. Az már mindegy, hogy zsidónak, kisebbségnek, romának vagy valamelyik hívő közösségnek hívják, a bűnbakkeresés módszere mindenkor jól bevált eljárásmód volt arra, hogy a jelen kor problémáinak a megoldásáról eltereljék a figyelmet. A Biblia kijelentései mindenkor megbízhatóak, mert egyedül a jó Isten ismeri a jövendőt, az emberek jövőben meghozandó döntéseit, mert neki „végéremehetetlen a bölcsessége” (vö. Ézs 40,28 Károli fordítása). Nézzünk még néhány mozzanatot a végső időről a Szentírás szavai alapján! Jézus szerint az ő eljövetelét megelőző időszak hasonlítani fog Noé napjaihoz (vö. Mt 24,37 és Lk 17,26-27). A Teremtés könyve szerint Noé napjaiban megsokasodott az emberek gonoszsága a földön, és „az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” volt (Ter 6,5). És „romlott útra tért minden test (ember) a földön” (Ter 6,12 Kat. ford.). Nóé mégis tökéletes tudott lenni a kortársai között, mert „Istennel járt”, mert mindennap Istentől tanult és Vele élő kapcsolatban maradt (vö. Ter 6,9). Ezért Noé és családja megmenekült, a többi istentelen embert pedig elsodorta az özönvíz. Így lesz Jézus eljövetele előtt is. Ez azt is jelenti, hogy a világunk és a társadalmunk nem egy tökéletesebb világ felé „fejlődik”, hanem egyre hanyatlik Jézus szavai szerint, és ez a bűn következménye, amely globális szinten is beérik (vö. Jak 1,15). A Jézus eljövetele előtti kor hasonlítani fog Lót napjaihoz is (Lk 17,28-33). Egyedül Lót menekült meg Szodomából, mielőtt a város elpusztult. A két lánya fizikailag megmenekült, ám az erkölcsi fertőt magukkal hozták Szodomából, – így tehát az örök élet számára ők is elvesztek. A homoszexualitás éppen napjainkban hódít teret olyan formában is, hogy egyes államok legalizálják azt, amit a Szentírás szodomia bűnének nevez. Találóan jegyezte meg valaki a Biblia erre vonatkozó kijelentései és a jelen kor eseményei közötti egybeesésre vonatkozóan: „ki kellene kapcsolnom az értelmemet, hogy mindezeket ne lássam be a Szentírás alapján”. Az idők jeleiről lassan már nem kell írni és szólni, mert ez valamennyi ember számára nyilvánvalóvá válik, nem kell ehhez a Szentírást olvasni, sem hívő embernek lenni, mert Jézus szerint: „az emberek elhalnak a félelem miatt és azok várása miatt, amik e földkerekségre következnek” (vö. Lk 21,26). Mindezek a bajok és szenvedések a sátán által zúdulnak a világra, Isten pedig megengedi, mert egyrészt nyilvánvalóvá kell legyen a menny lakói előtt is, hogy kik azok, akik érdekből vagy számításból imádják az Istent, és kik azok, akik az iránta való viszont-szeretetből teszik ugyanezt (?). Másrészt a szent és örök Isten bűnnel, törvényszegéssel együtt nem lakhat. A történelem végső lezárulása előtt pedig el kell válnia az aranynak a salaktól, az igaz (bűnbánatot tartott) embernek az önhitt és önző embertől. Ez azért van így, mert Krisztus második eljövetelére el kell készülnie az akkor élő hívő nép maradékának, mint felékesített „menyasszonynak”, hogy méltó módon találkozhasson Krisztussal, a „vőlegénnyel”, amikor ő visszatér az ég felhőin hatalommal, az angyalok kíséretében (vö. 1Tessz 4,15-17). Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a végső időre más törvényszerűségek is érvényesülnek, mint amelyekkel az átlagos hívő ember találkozhatott az élete során. Gondoljuk el, hogy ha a Krisztus eljövetelekor lesz egy hívő nép minden nemzetből, nyelvből és egyházi közösségből, akkor az a nép a halál tapasztalata nélkül ragadtat el az ég felhőin Krisztussal, előbb azonban feltámadnak az idők során élt igazak. Ezt írja az előbb idézett első Tesszaloniki levél. Hogy ha az Írás szerint nem halnak meg ezek a hívő emberek, akkor olyan hittel kell éljenek, mint ahogyan Krisztus élt itt a földön, és úgy kell megtartaniuk Isten parancsolatait, miként Krisztus tette (vö. Jel 14,12), miközben „megmosták és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében” (Jel 7,14). Ez utóbbi azt jelenti, hogy többszörös bűnbánat és bűnbocsánat útján Isten igazaknak nyilvánítja őket, – mert Krisztus keresztáldozata, Isten irántuk való szeretete arra késztette őket, hogy „nem”-et mondjanak a bűnre és a főparancsot életük legfőbb törvényévé tegyék (vö. Mt 22,37-39). Így Krisztus felmentő ítéletében részesülnek és üdvözülnek. Az idők jeleinek figyelése nem félelemre és rettegésre késztetik a hívő embert, hanem mélyebb bűnbánatra és megtérésre, nagyobb szeretetre és önfeláldozásra embertársai iránt. Eljön az idő, amikor sem a vagyon, sem a pénz, de még a hatalom sem fog senkit elrejteni az Emberfia színe elől. A hívő ember hiszi és tudja, hogy nem a halálé és az ellenségé az utolsó szó, hanem Krisztusé, aki szerint: „Én vagyok az alfa és az omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki volt, aki van, és aki eljövendő, a Mindenható (Jel 1,8)”. Krisztus tartja a kezében a történelem fonalát, és megmenti azokat, akik őbenne bíznak. Így szól övéihez: „A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33, kat. fordítás.).” Tisztelettel szülőföldem minden jóakaratú emberének: Pongrácz Róbert

A szülők és a gyerekek egymáshoz való viszonyáról

Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak. Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek (Kol 3,20-21 /Károli).“ A lényeget nem érintően, de mégis mennyire eltérőek lehetnek a különböző szentírásfordítások, erre jó példa az előbbi idézet utolsó mondata. A Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus fordításában ezt olvashatjuk: „Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék." A Szent István Társulat katolikus fordítása egy kicsit eltér ettől: „Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék.“ A Kálvin Kiadó új fordításában ezt találjuk: „Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.“ Kecskeméthy Istvánnak a kevésbé ismert fordítása pedig így adja vissza az eredeti görög szöveget: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.“ Első lépésként azonban tekintsünk a gyerekek szüleik iránti viszonyára: Mi az alapja annak, hogy a gyerekek szót kell, hogy fogadjanak a szüleiknek mindenben? Nem csak azért kell engedelmeskedniük, mert a szüleik által kaptak életet és szeretik őket nap mint nap; nemcsak azért, mert a szüleik gondozzák, etetik és gondoskodnak róluk mindenben, hanem, mert ez a Mindenhatónak is a parancsa. Az Isten örök erkölcsi rendje szabja meg a gyerekek szüleik iránti helyes viszonyát és fordítva. Aki ezt az Istentől kapott rendet felrúgja, az nemcsak a családja ellen vét, hanem Isten változhatatlan parancsolata ellen is. Pál apostol írja az Isten erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolatról, hogy a „törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó“ (Róm 7,12), és hogy azt „nem tesszük hiábavalóvá", hanem „megerősítjük“ (Róm 3,31; vö. 1Jn 2,4). A tíz parancsolat második kőtáblájáról az első parancsolatot idézi a nemzetek apostola és teszi kötelezővé az Újszövetségben is: „Tiszteljed apádat és anyádat; – ez az első ígérettel egybekötött parancs, – hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön (vö. Kiv 20,12; MTörv 5,16; Ef 6,2-3).“ Az Isten igéje azt tanítja, hogy minden embert tisztelni kell, mennyivel inkább akkor a szüleinket. Még Hódmezővásárhelyen hallottam egyik anyukától a következőt: „Tudja tanár úr, az én gyermekemnek az a baja, hogy hiányzik a szótárából az a szó, hogy „köszönöm“. Az a gyermek, amelyik hálátlan, az bizony tiszteletlen is. Igaznak tartom a régi mondást: „Akiről azt mondják, hogy hálátlan, ezzel minden rosszat elmondtak róla.“ Maga Jézus is idézte a gazdag ifjúnak a tíz parancsolat néhány mondatát, köztük a „tiszteld atyádat és anyádat“ parancsot (vö. Mt 19,16-21), és ezzel érvényben hagyta az Isten örök erkölcsi törvényét, annak mind a tíz parancsolatát minden időkre nézve. A hívő család egyik ismérve éppen az, hogy a felnövő gyerekek tisztelik a szüleiket és engedelmeskednek nekik mindaddig, amíg azok nem kérnek tőlük olyant, ami Isten parancsolataival ellenkezne (vö. Lk 12,53; ApCsel 5,29). Ebben az esetben már nem engedelmeskedhetnek nekik, de továbbra is tisztelik őket. Nézzük az apostol szavainak a második részét: „Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.“ Jobbnak tartom a „ne keserítsétek" vagy a ne „ingereljétek“ fordítást. Mit jelent az, hogy az apák ne ingereljék a gyerekeiket? Ismerjük azt a folyamatos zaklató magatartást, amikor valaki folyton a hibát keresi a másik emberben. Az ilyen szóval történő piszkálódás is lehet ingerlés, olyan, ami a gyermek kedvét szegi. Ha egy gyermekben folyton csak a hibát fedezik fel, és azt próbálják benne kijavítani, akkor ezzel azt érik el, hogy a gyermek is éppen ilyen hibakereső felnőtté válik, aki ugyanúgy megkeseríti a környezete életét, mint ahogyan ezt vele tették. Másrészt pedig megerősítik a hibáira való utalással azt, amitől éppen, hogy szabadulnia kellene. Tehát megerősítik benne a rosszat. A jót, az erényt, a helyeset hangsúlyozzuk és ne a helytelent. Azt erősítsük meg benne, ami a jó, és amikor a gyermek szembesül a hibáival, akkor bátorítsuk, hogy Isten segítségével győzhet önmaga gyengeségei fölött. Az említett mondat utolsó két szavát is érdemes megfontolni úgy, ahogyan ezt a Kálvin Kiadó fordításában már fennebb idéztem: „… ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek (Kol 3,21).“ Ha egy gyermeket vasakarattal folyamatosan megtörnek, bizony kiszolgáltatott és félénk felnőtté válik az életben. A gyereknek az akaratát nem bilincsbe verni kell, hanem terelni, segíteni, hogy képes legyen ismételten a jót választani és abban megerősödni. Ez művészet, a nevelés művészete, amelyhez minden szülőnek és tanárnak az élő Istentől kell bölcsességet és sok türelmet kérnie (vö. Jak 1,5); miközben a szülőnek igenis képeznie is kell önmagát néhány érdemes szakkönyv elolvasása és alkalmazása által, mindvégig szem előtt tartva a Szentírás tanácsait ebben a témakörben. Mit tanácsol a Szentírás, hogy mit tegyen a szülő a gyermekeivel? Ne ingereljék őket, hanem neveljék „az Úr tanítása és intése szerint“ (vö. Ef 6,4). Ábrahámról például ezt mondja a Teremtés könyvében az Úr: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő háza népének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tévén… (Ter 18,19).“ Ábrahám olyan ember volt, aki az egész háza népét képes volt megtartani az Úr útján, ehhez az erőt és a bölcsességet az Istennel való kapcsolatából merítette. Noé pedig egy gonosz nemzetség közepette is (vö. Ter 6,5.12) képes volt a három fiát és három menyét az Isten iránti engedelmességben megtartani, mert a bárkába az egész családjával együtt bement, miközben mindenki más elveszett az özönvízkor (vö. 2Pt 2,5; Zsid 11,7) a saját engedetlenségük és keményszívűségük következtében. Minden bizonnyal, hogy ha Noé nem járt volna elől jó példával abban, hogy mit jelent Istennel járni (vö. Ter 6,9) és néki mindenben engedelmeskedni, akkor a fiait nehezebben vagy sehogyan sem tudta volna megmenteni az akkori gonosz nemzetség közül. Most a Jézus második eljövetele előtti utolsó időben, ennek az időszaknak egyik ismertetőjele éppen az lesz, hogy megsokasodik a gyerekek szüleikkel szembeni engedetlensége. Pál apostol ezzel kapcsolatban ezt írja: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok,… szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek … (2Tim 3,1-5; Róm 1,30).“ Ez kétezer évvel ezelőtti kinyilatkoztatás arról az időről, amelyben most élünk. Ennek az utolsó időnek a Biblia szerint még más ismertetőjegyei is vannak, ám a mostani választott témától nem szeretnék eltérni (vö. 1Tessz 5,1-3; Mt 24, 6-27; Préd 9,14; Iz 24,1-23). Amikor mindenfelé megsokasodik a törvényszegés és az álnokság, az önzés pedig hatalmas méreteket ölt, és „az istentelenek istentelenül cselekednek“ (vö. Dn 12,10), olyankor rendkívül nehéz a hívő szülőknek gyermekeiket megtartani az igazságban és az Isten parancsolatai iránti örömteli és önkéntes engedelmességben. Fölmerülhet a kérdés valakiben, hogy a Szentírás megengedi-e adott esetben a testi fenyítést, mint nevelőeszközt a szülő kezében? A Példabeszédek könyvében olvasunk erről: „A vessző és dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját“ (Péld 29,15; 23,13). Az ilyen eszköz igénybevételénél azonban figyelembe kell venni a szülőnek azt, hogy ez sosem történhet indulatból vagy a gyerek megalázása vagy akaratának a megtörése érdekében (vö. Ef 4,30-32; Kol 3,8). Van egy titka annak, hogy a szülők megtudják őrizni gyermekeiket az igaz hitben, és ez a valódi istenfélelem (euszabeiasz). Ez nem Istentől való félelmet jelent, hanem Isten iránti szeretetet és olyan bizalmat, amelyből feltétlen engedelmesség fakad, mivel a hívő embert erre készteti Isten teremtői nagysága és páratlan erkölcsi volta és az ő tökéletes erkölcsi törvénye. A 128-dik Zsoltár szépen írja le azt, hogy miért boldog az az ember, aki féli az Urat (azaz van benne valódi istenfélelem): „Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő útjaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint olajfacsemeték asztalod körül. Íme, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat! (Zsolt 128,1-4).“ Az ilyen istenfélő férfiú vagy nő boldog, mert „nem jár a gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és a csúfulódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lesz (Zsolt 1,1-3).“ Az Istenfélő ember ismeri az Urat, mert rendszeresen olvassa és érteni akarja az Isten igéjét, amelyről azt mondta Jézus az utolsó vacsorán, hogy „a Te igéd igazság" (Jn 17,17). Ismerjük Jézus példázatából azt, hogy a házát sziklára építő emberhez hasonlít az, aki nemcsak hallgatja, de meg is cselekszi Jézus szavait (vö. Mt 7,24-27). Az istenfélő ember minden mást annak rendel alá az életében, hogy így is éljen. Az ilyen embernek mondja az Úr, hogy „Ez az én szövetségem velük. Lelkem, amely rajtad van, és igém, amelyeket szádba helyeztem, nem távoznak el szádból, sem utódaid szájából, sem utódaid utódainak szájából, – mondja az Úr, – mostantól fogva mindörökké (Iz 59,21).“ Ez a hívő ember reménysége, ami Isten ígéretein alapul. Mindehhez természetesen a gyermekei szabad döntése is szükséges, amely ha adott esetben késni látszik is, de az évek hosszú jó „magvetése“ során beérhet, és így a felnövő gyermekek is megmaradhatnak az igaz hitben, az Isten törvénye és igéje iránti engedelmességben a Jézus Krisztusba vetett személyes hitük által. Az első pünkösdkor Péter apostol többek között ezt mondta: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk (ApCsel 2,38-39).“ A Szentlélek ajándéka, – aki által az isteni természet részesei lehetünk, – mindazoké a szülőké, akik hisznek és megkeresztelkednek (vö. Mk 16,16), és az ő fiaiké és leányaiké egyaránt, amennyiben őket szeretetben és az egy igaz hitben nevelik. Nem véletlen az, hogy Pál apostol tanítványa, Timóteus gyerekkora óta ismeri „a Szent Írásokat, amelyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségre szóló bölcsességet adnak“ neki (vö. 2Tim 3,15). Aki nem ismeri a Szentírást, az Krisztust nem ismeri. Ha pedig Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét nem akarja megismerni, akkor hogyan lehetne iránta bizalma, hogyan vehetné fel a saját bűnös szokásai ellen a küzdelmet, és hogyan juthatna el e nélkül az üdvösségre? Pedig Jézus egyértelművé tette a főpapi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, a Jézus Krisztust (Jn 17,3)." Ezért minden hívő szülő azon van, hogy az életével és a szavaival mutassa be Krisztust és az ő szeretetét, hogy a gyerekeik ne csak a szülői tekintélyük miatt engedelmeskedjenek nekik, hanem egy erőteljesebb indok alapján is, és ez az Isten iránti viszontszeretet. Egy alkoholista apa nem tiszteletre méltó, egy gyerekeit és férjét elhagyó anya szintén nem tiszteletre méltó, de ha a gyerekük később valódi istenfélelemre jut, nem azért fogja tisztelni és szeretni a szüleit, mert megérdemlik; hanem, mert Isten ezt kéri tőle. Végezetül pedig ezt mondja az Úr: „Bárcsak ilyen maradna a gondolkodásmódjuk és félnének engem, s megtartanák valamennyi parancsomat minden időben, hogy jó dolguk legyen nekik, s gyermekeiknek mindenkor (MTörv 5,29)!“ Láthatja a kedves olvasó, hogy a Szentírás mennyire kimeríthetetlen kincsesbánya az emberi kapcsolataink rendezésére nézve is. Jó Atyánk gondoskodott arról, hogy az élet útvesztőiben ne maradjunk tanácsa és segítsége nélkül. A belátó, értelmes ember nem emberi hagyományokra és emberi tanításokra építi a családi életét és a gyerekei nevelését, hanem az Isten igéjére, amely örökké megmarad: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus (Mt 24,35).“ Van-e még ezenkívül olyan tanítás, amelyik ennyire maradandónak bizonyulna? Tisztelettel: Pongrácz Róbert négygyerekes édesapa Gyergyószentmiklósról Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia, Kolozsvár, 2009.

"Jöjj és kövess engem!"

Jézus „ezek után kiment és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Azt mondta neki: 'Kövess engem!' Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt (Lk 5,27-28; Ó- és Újszövetségi Szentírás, Szt. Jeromos Bibliatársulat fordítása, Bp., 1997.).“ Ha elolvassuk az evangéliumokat, akkor azt láthatjuk, hogy a tanítványok arra kaptak meghívást és felszólítást, hogy Krisztust kövessék, az ő nyomában járjanak, tőle tanuljanak, őt hallgassák és Vele éljenek. A tanítványság lényeges feltétele, a Mesterrel maradni és szavait megcselekedve jellemben hasonlóvá válni őhozzá (vö. Jn 15,1-17). Ezt tette többek között Lévi is, aki a bűnös vámszedőből később a Máté szerinti evangélium szerzője és apostol lett. Nemcsak Jézus szólította fel a tanítványokat és a benne hívőket arra, hogy őt hallgassák, és mindenben tőle tanuljanak, hanem az Atya is, amikor a Tábor hegyén a színében elváltozott Üdvözítő jelenlétében így szólt Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok (Mt 17,5b).“ A kérdés ezek után csak az, hogy miben követhetjük Krisztust? Mindenekelőtt abban, amire minden igéjét meghalló embert személyesen elhív. A helyettes áldozatán kívül szinte mindenben őt kell követnünk. Különben hogyan ölthetnénk magunkra a Szentlélek által Krisztus jellemének vonásait? Ízelítőként nézzünk néhány részterületet, amelyben Krisztushoz hasonlóan, vagy az ő szavainak az útmutatása szerint élhetne minden keresztény ember. Hogyan imádkozott Krisztus? Ebbe betekintést nyújt a Lázár feltámasztása előtti imája: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem… (vö. Jn 11,41-42)". Ezen kívül ott van a minta imának szánt 'Miatyánk' imádsága, amelyet a tanítványainak tanított. Ide tartozik még a Zsidókhoz írott levélből egy figyelemre méltó részlet: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az istenfélelméért (vö. Zsid 5,7-9)." Krisztus tehát mély és szilárd hittel hagyatkozott az Atyára itt a földi élete során, gyakran hajnalban fölkelt, és a napját az Atyával való beszélgetésben kezdte el. Jó minta az utolsó vacsorán elmondott imája is, amely bepillantást enged abba, hogy Jézus milyen személyes és meghitt kapcsolatban volt az Atyával. De szenvedései közben elmondott imáiba a Zsoltárok is segítségünkre vannak, amelyeket a Szentlélek ihletésére írtak le még Krisztus megtestesülése előtt. Ezt mondhatjuk például a 22-dik Zsoltár soraira is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" „Mint a víz úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.“ „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek, s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek. De te Uram ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre (vö. Zsolt 22, 2. 15-20).“ Ilyen megrendítő gondolatokat a 69-dik Zsoltárban is találunk (vö. Zsolt 69,21-22), amelyik szintén messiási Zsoltár. Ha Krisztus közvetlenül fordult az Atya Istenhez imádságban és azt mondta, hogy mi is ezt tegyük Jézus Krisztus (az ő) nevében, akkor minden más imádság, amely nem Krisztus példája és szava szerint való, nem érhet célba! Miért? Mert a Szentírás szerint egyetlen közbenjáró van a mennyben és a Földön: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró (gr. meszitész) is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében (1Tim 2,5-6). Ezt mondta Jézus az őt hallgató sokaságnak, és ezt mondja nekünk is: „Miért mondjátok nekem 'Uram, Uram', ha nem cselekszitek, amiket mondok?" Hogyan viszonyult Jézus például a tíz parancsolathoz, az Isten örök erkölcsi törvényéhez? Jézus a tíz parancsolat minden egyes parancsolatát a legteljesebb módon betöltötte, és azt tanításával és életével is képviselte. A gazdag ifjúnak idézett néhányat ezek közül, jelezve azt, hogy a tíz parancsolat megtartása az örök élet feltétele (vö. Mt 19,16-21). Számára nem létezett más „isten“, csak az Atya és az ő akarata, ezt a ragaszkodását az Atyához még a közvetlen családi kötelékei fölött is érvényesítette, hogy a családtagjait is az Atya egyetlen nagy családjába vonja be (vö. Mt 12,46-50; Jn 2,3-4). Istennek a nevét hiába föl nem vette, az Atyáról mindenkor a legnagyobb tisztelettel és szeretettel szólt. A második parancsolat szerint Jézus idejében az izraeliták már nem voltak faragott képet csináló bálványimádók, mert a babiloni fogság leckéje erre megtanította őket. Krisztus azonban nem állt meg a felszínnél, mert faragott kép lehet Istenről egy-egy hamis isteneszme is, minden olyan isten fogalom, amely nem egyezik a Szentírásban hozzánk szóló élő és cselekvő Istennel. Jézus a saját személyében szavaival, tetteivel és az emberekkel való kapcsolataiban mutatta meg azt, hogy „az Isten szeretet“ (1Jn 4,16). A kereszten a gyilkosaiért imádkozott és a tanítványait is arra tanította, hogy szeressék ellenségeiket. Szembeszállt azonban a farizeusok és az írástudók álvallásosságával, és leleplezte képmutatásukat. Az evangélium leírja, hogy Jézus „bement szokása szerint szombatnapon a zsinagógába (Lk 4,16)“. A farizeusok és írástudók azzal vádolták, hogy gyógyításaival megszegi a szombatot, Krisztus azonban csak a teremtés emlékünnepére rárakódott emberi hagyományoktól és igától tisztította meg azt (vö. Mt 5,17-18; Jak 1,17b). Jézus szerint „a szombat az emberért lett“, és az embernek Fia Ura a szombatnak is (vö. Mk 2,27-28). Azért Ura annak, mert ő adta azt a Sínai hegyen Mózesnek, és még azelőtt az Édenben az első emberpárnak a család intézményével egy időben (vö. Ter 2,2-3), mert ő valóságos Isten az Atyával és a Szentlélekkel együtt (vö. Kol 1,15-17; Zsid 1,3, stb.). Az írástudók elviselhetetlen igává tették a szombatot azzal, hogy a saját szabályaikkal körülbástyázták azt. Jézus azonban nyilvánvalóvá tette, hogy szabad szombaton jót tenni, betegeket gyógyítani, a sátán kötelékéből valakit megszabadítani. II. János Pál pápa a Dies Domini enciklikában (1998-ban) őszintén és nyíltan tanítja azt, hogy a szombatot az egyház helyezte át a hét első napjára: vasárnapra, amelyre „bölcs lelkipásztori megfontolás“ késztette, és hogy „a keresztények följogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a föltámadás napjára“. Ezzel kapcsolatban sem írhatok mást, csak azt, ami a Szentírásban van (vö. Mt 5,17-20): Jézus megtartotta az Úr napját, és élete folyamán, mint Isten Fia, nem is változtatott rajta: „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz (Zsid 13,8)." Krisztus az édesanyját és nevelőapját tisztelte, és engedelmeskedett nekik addig, amíg nagykorúvá nem lett. Ezzel a parancsolattal kapcsolatban egy példát is említ az evangélium arra nézve, hogy az írástudók és a farizeusok hogyan erőtlenítették meg az Isten törvényét a saját rendeléseik által (vö. Mt 15,3-6.9). Ha tovább nézzük a tíz parancsolatot, láthatjuk, hogy Krisztus nemcsak hogy nem ölt, de szavai szerint, aki az embertársára haragszik, az méltó az ítéletre (vö. Mt 5,21-22; 1Jn 3,15). Krisztus a parancsolatok mélységét ragadta meg, mert azokat belülről ismerte. Így például nem csak azt mondta, hogy „Ne törj házasságot!“ (Kiv 20,14), hanem a bűn gyökerére mutatott rá: „Én pedig azt mondom nektek: hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele a szívében (Mt 5,28)“. Itt nem szembeállítás van a 'Ne törj házasságot!' parancsolattal, hanem fokozati különbség. Ugyanannak a parancsolat-nak a mélyebb feltárásáról van tehát szó. Krisztus nem csak hogy nem lopott, hanem hangsúlyozta azt, hogy amíg a „tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson", ő ezzel szemben azért jött, „hogy életük legyen, és az bőségben legyen“ (vö. Jn 10,11). Krisztus nemcsak, hogy nem tett a felebarátja ellen hamis tanúbizonyságot, de minden emberhez a legnagyobb tisztelettel és tapintattal közeledett. Még az ellenségei is azzal hízelegtek neki, hogy ő nincsen tekintettel az emberek személyére (azaz nem személyválogató), hanem az Isten útját az igazságnak megfelelően tanítja (vö. Mt 22,16). Végül pedig Krisztus nem vétett a kívánság parancsolata ellen sem. Kínszenvedése előtt azt mondta az övéinek, hogy „jön a világ fejedelme (az ördög), és én bennem nincsen semmije (Jn 14,30)“. Megvizsgálhatnánk ugyan így, hogy Krisztusnak milyen volt a viszonyulása a politikához, a szegényekhez, az elesettekhez, a vallási vezetőkhöz, az Írásokhoz (a Szentíráshoz), és cselekedjünk aszerint, ahogyan Krisztus cselekedetett, és ahogyan azt a követőire hagyta, hogy cselekedjenek. Krisztus sosem szólított fel senkit arra, hogy őrajta kívül másvalakit kövessen a keresztény ember. A „keresztény“ szó egyébként nem a kereszt szóból származik, hanem a krisztusi szóból (gr. krisztianosz), ami azt jelenti, hogy olyan, mint Krisztus, Krisztushoz hasonló, Krisztust követő. Hogy ez a világ olyan állapotba került, amilyenben van, ezért ne a nem hívő embereket hibáztassuk, mert minden korban a keresztények és a keresztény hívők közössége a felelős azért, hogy a tartóra helyezett mécses, a Föld sója és a világ világossága szerepet betöltik-e vagy nem, és ez alól én magam sem vagyok kivétel. Ez csak akkor valósulhat meg, hogy ha Krisztusban hívő emberek valóban Krisztuskövetők lesznek, és az Isten Lelkének erejével szeretnek, szolgálnak; nemcsak Jézusba vetett hittel élnek ezen a Földön, de Jézus hitével is, és „felnőnek“ ahhoz, hogy a kegyelem elfogadása által Isten parancsolatait megtartsák (vö. Jel 14,12). Egyedül ez lehetetlen, de Istennel együtt minden lehetséges (vö. Mt 19,26). Ha a Krisztuskövetés nem lenne megvalósítható életprogram és nem lenne járható út az életszentség elérésére, akkor Krisztus nem szólítana fel senkit sem arra, hogy: „Jöjj és kövess engem!“ Szavai minden korban, így ma is érvényesek: „Aki velem nincs, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, tékozol (Lk 11,23).“ Tisztelettel: Pongrácz Róbert hittanár itthonról Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Bp., 1997./ Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009. / II. János Pál pápa: Dies Domini, Szt. István Társulat, Bp., 1998., 17, 27, 28, 53, 55. o.

Kicsoda a hű és bölcs szolga?

Jézus két rövidebb és három hosszabb példabeszédben mondta el, hogy a benne hívők miként készülhetnek fel az ő második eljövetelére. Ezek a példabeszédek egymásra épülve egészítik ki egymást, és adnak pontos eligazítást arra nézve, hogy a hívő ember miként járjon el, amennyiben Krisztus szavainak akar engedelmeskedni. Ezúttal az első két rövid példázatot fogjuk megvizsgálni bővebben, a másik háromra csak utalni fogok (vö. Mt 24,43-44. 45-51; Lk 12,35-48). Az első példázatban Jézus ezt mondta: „Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna, és nem engedné betörni házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia (Mt 24,43-44; Szent Jeromos Kat. Bibliafordítás szerint).” Lukács evangéliumában Jézus az éberségre és a virrasztásra szólít fel, ahol néhány mondattal bővebben ugyanezt a példabeszédet találjuk: „Legyenek a ti derekaitok felövezve, és lámpásaitok meggyújtva, hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren (vigyázva) talál, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák (Lk 12,35-38).” Jézus nem nyilatkoztatta ki az ő második eljövetelének az időpontját, ehelyett állandó éberségre, vigyázásra, virrasztásra szólított fel. Ez az éberség nem tétlenséget jelent, mert a Krisztusban hívőknek azt a munkát kell végezniük, amelyet az Üdvözítő rájuk hagyott. Mi ez a munka? Ezt az evangéliumért és az Isten Országáért végzett munkát Jézus a feltámadása után (vö. Jn 20,21), de különösen mennybemenetele előtt a nagy missziós parancsban tette egyértelművé a tanítványok számára (vö. Mt 28,19-20). Annyira fontos ez a munka, hogy a szolgáknak az üdvössége múlik azon, hogy végzik-e ezt, és Krisztus ebben a munkában találja-e őket, amikor megérkezik. A példázatban ezt a szolgát az Úr a háza népe fölé rendelte, ezért a „szolga” vagy „szolgák” megjelölés, Isten népének vezetőire vonatkozik ebben a példázatban; azokra, akik a maga idejében eledelt adnak az ő népének. Ez a szolga lehet egy-egy igét hirdető személy, de lehet szűkebb értelemben egy-egy édesapa is, aki mint a „család papja” látja el az ő háza népét Isten igéjével. Az alkalmas eledel ugyanis az Isten szavát jelenti, az Isten szolgája ezzel táplálja a hívek közösségét, hiszen Jézus szavai szerint: „a Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet (Jn 6,63)”. Krisztus az utolsó vacsorán világossá tette, hogy csak akkor lesz örök életünk, hogy ha az ő igéi bennünk maradnak (vö. Jn 15,5-7). A főpapi imájában pedig ezt mondta: „Mert a beszédeket, amelyeket nékem adtál, őnékik adtam, és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem. Én a te igédet nékik adtam (Jn 16,8.14).” Az Isten igéjének magva, ha az ember szívébe hull, és ott megfogan, a maga idejében meghozza a termést az örök életre. Aki befogadta az igét és a Szentlélek erejéből engedelmeskedik neki, az az ember újjászületik az ige által (vö. 1Pt 1,23.25), és Krisztushoz hasonló jellemű ember formálódik belőle. Mindez az újjászületés és a megszentelődés folyamán megy végbe. Az újjászületés hit által egy pillanat műve, a megszentelődés, azonban egy megküzdött hívő életnek az eredménye. Ezért kell annak a bizonyos szolgának az Isten igéjét hirdetni, mert Krisztus szavai szerint ez az alkalmas eledel alkalmas időben. Boldog az a szolga, hogy ha az Úr őt ebben a munkában találja, amikor megérkezik (vö. Mt 24,46-47). Jézus a saját második eljövetelét a „tolvaj” hasonlatával világította meg (vö. 1Tessz 5,2-4). A mindenkori tanítványoknak vigyázniuk kell, mert amely órában nem gondolják, akkor jön el az Emberfia! Az az ember, akinek fontos a Krisztustól kapott megbízatás, aki számára döntő jelentőségű, hogy azt a munkát végezze, amivel Jézus megbízta őt, az minden héten és minden nap dolgozni fog, hogy készületlenül ne találja őt az a nap. Akár alkalmas a szolgának az időpont, akár alkalmatlan, Pál apostol szerint is hirdetni kell azt, mert a mindenható Isten az ő hívő népe és az ő szolgái által akarja elvégezni az evangéliumi magvetés munkáját ebben a világban: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással (2Tim 4,2)”. Az a szolga, amelyik az Isten igéjét és nem mást hirdet, amelyik végzi ezt a munkát folyamatosan, az a hű és bölcs szolga. Hű szolga, mert Urának, Krisztusnak a szavához hűen végzi a reá bízott feladatot; és bölcs is, mert minden időben számol azzal, hogy az Úr visszajöhet úgy, amint előre megmondta. Ebből látszik meg a szolgán, hogy Isten szolgája-e, és nem abból, hogy milyen tisztséget kapott az egyházban. Ez azonban már Krisztusnak a második példázatába vezeti át az olvasót: Mt 24,45-51; Lk 12,42-48. Ennek a példázatnak a második részében ezt mondta Jézus: „Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja az én uram a hazajövetelt, és az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene, megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja; és kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott lesz sírás és fogak vacogása (Mt 24,48-51 pontosított fordítása)”. Jézus előre megmondta, hogy az Isten háza népe fölé rendelt szolgák között lesznek olyanok, akik nem a hű és bölcs szolga magatartását követik, hanem éppen ellenkezőleg. Nem mondják ki, hogy késik Jézus második eljövetele, csak a szívükben gondolják azt, hogy még van addig idő; és a cselekedeteik, valamint a magatartásuk megfelel annak, amit gondoltak. Ütni, verni kezdik a szolgatársaikat, azokat, akik alkalmas időben Isten igéjével táplálják a Krisztusban hívőket. Tehát a hű és bölcs szolgának még azzal is számolni kell, hogy a szolgatársa „ütni, verni”, akadályozni fogja abban a munkában, amelyet az Úrtól kapott (vö. Jn 16,1-3.20-23a). Ez az ütés, verés sokféleképpen történhet, de leginkább szavak formájában akkor, amikor lejáratnak valakit, vagy amikor nem igaz dolgokat mondanak felőle vagy a munkájáról, vagy amikor nyíltan akadályokat állítanak fel neki az egyházban, hogy a hű és a bölcs szolga ne tudja a munkáját végezni. Ezek lehetnek tiltó vagy korlátozó intézkedések, és sok egyéb más is. A Szentírást olvasó ember ezeket tudja, és nem botránkozik meg, amikor ezek az Isten népe körében megtörténnek, mert ezekről Krisztus előre figyelmeztette a tanítványait. Egy biztos: a Krisztushoz hű és bölcs szolga nem „üti”, „veri” a szolgatársát. A bűn és a tévtanok ellen küzd, és nem személyek ellen. A tévtanok ellen is csak közvetve és nem annyira közvetlenül. Amint valaki az evangéliumot, az Isten szavát hirdeti, az már önmagában leleplezi a Szentírástól eltérő tanításokat (vö. Jer 1,9-10; 23,28-29), amelyek az ige összefüggéseinek a fényében kártyavárként omlanak össze.  Jézus szerint a gonosz szolga a legkeményebb ítéletben fog részesülni, amit valaha is az Isten igéje közölt velünk (vö. Lk 12,46). Isten népe vagy bárki más fölött világi módon uralkodni, a szolgálatban lévőkkel visszaélni súlyos bűn. A gonosz szolga ténylegesen rászolgál a „gonosz” jelzőre, mert egyrészt nem végzi azt a munkát, amit ha hű és bölcs szolga lenne, neki is végezni kellene. Ezzel megfosztja az Isten népét az élet kenyerétől (vö. Jn 6,48), Krisztustól, és attól a lehetőségtől, hogy a szolgálata által az emberek növekedni tudjanak hitben, reményben és szeretetben. Másrészt még valamilyen módon „üti és veri” is azokat, akik az Úr munkáját végzik, így „Krisztus szolgájaként” tulajdonképpen a Sátán céljait és romboló munkáját végzi. Krisztus az ezután következő három hosszabb példázatában arra ad választ, hogy mit végezzenek, és hogyan járjanak el a tanítványok addig, amíg ő újra visszatér az ég felhőjén hatalommal és dicsőséggel. A tíz szűzről szóló példázatából megértjük azt, hogy a menyegzőre (az üdvösségre) csak azok mennek be, akiknek van tartalék olaj a lámpásukban (vö. Mt 25,1-13). Az olaj a Szentlélek egyik jelképe a Szentírásban (vö. Zak 4,1-6). Az Istennel szerzett tapasztalatokra, cselekedetekre vonatkozik, amelyeket kizárólag csak személyesen lehet „megszerezni”, és nem lehet abból kölcsön adni a másiknak. Az öt okos szűz csak elszunnyadt, elbóbiskolt (vö. Mt 25,5), de valójában készen állt arra, hogy a Krisztussal, a vőlegénnyel találkozzon és bemehessen a menyegzőre. Az öt balga szűz viszont gondtalanul elaludt, miközben a lámpásukban nem volt elegendő olaj. Így ők nem álltak készen a vőlegény fogadására, és emiatt nem mehettek be a menyegzőre. A talentumokról szóló példázatban (vö. Mt 25,14-30) arról szólt Jézus a továbbiakban, hogy munkálkodni kell azon, hogy kinek-kinek kamatozzanak az Istentől kapott talentumai (képességei, lehetőségei, anyagi és szellemi javai, stb.). Itt is vannak a kevésben hű szolgák, akik a kapott pénzzel azonnal sáfárkodni kezdtek, és megduplázták uruk vagyonát. És van ebben a csoportban is olyan, aki nem tett semmit. Hasonlóan a gonosz szolgához, amelyik a részegesekkel evett és ivott, ahelyett, hogy végezte volna a reá bízott munkát. Hasonlóan az öt balga szűzhöz, akik későre ébredtek rá arra, hogy a lámpásaikba nem gyűjtöttek elég olajat. Minden szolgát a képességei és az életében kapott lehetőségei szerint fognak számon kérni, hogy ahhoz képest mit dolgozott és azt a munkát milyen minőségben végezte el. Akinek sokat adtak, attól többet fognak számon kérni, akinek kevesebbet, attól kevesebbet, de mentsége senkinek sem lehet Krisztus ítélőszéke előtt.  Végül a juhokról és a kecsékről szóló példázatában (vö. Mt 25,31-46) Jézus konkrétan szólt arról, hogy minden egyes Krisztushívőnek miként kell gyűjteni az olajat a lámpásába, milyen munkával tudja kamatoztatni a talentumait, és ez a következő: „éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok engem. Mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám (Mt 25,35-36).” „Amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek; amikor nem tettétek meg ezt egynek a legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg (Mt 25,40.45)” – mondja Jézus. Ebben a példázatban is ott van a kétféle csoport, mint ahogyan ezt a korábbi példázatoknál láthattuk. Akik végezték Krisztus munkáját és engedelmeskedtek szavainak, azok az örök és romolhatatlan isteni életben részesülnek Krisztus felmentő ítélete által; akik viszont ezt nem végezték, és az Emberfia szavának nem engedelmeskedtek, azokra az örök elveszés, az örök megsemmisülés ítélete vár (vö. Jel 2,11b; 20,14-15; 21,8; 14,19-20; vö. Iz 63,3-6). A „sírás és a fogak vacogása” arra a félelemmel teljes pillanatra vonatkozik, amikor az elveszett „tömegek” (vö. Joel 3,14) belátják, hogy az üdvösségük elvesztése egyedül rajtuk múlott. Isten nem adhat örök életet azoknak, akiknél nyilvánvaló, hogy a bűn „vírusát” (az önzést) az újjáteremtett világba is újra behoznák (vö. Náh 1,9b). A hű és bölcs szolga mindezekkel számol, és a jó Isten kegyelméből meg is cselekszi Ura akaratát, hogy minél kevesebb ember jusson ez utóbbi sorsra, és minél többnek legyen része Isten örök, boldogító életében.   Pongrácz Róbert hittanár Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.