A Katolikus
Egyház Katekizmusa a tizedik parancsolatot két parancsolatra bontja, a
kilencedikre és a tizedikre, mivel a középkori egyház a második parancsolatot (vö.
Kiv 20,4-6; MTörv 5,8-10) törölte, így a kívánság parancsolatának két részre
osztásával meg van szám szerint is a tíz. A tizedik parancsolat eredeti egységéről
közvetve tanúskodik a katekizmus, amikor a Kivonulás könyvéből pontosan idézi
azt: „Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét
(házastársát), sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem
szamarát, sem más egyebet, ami az övé (Kiv 20,17; Szt. István Társulat ford.).”
A katekizmusban a továbbiakban még ezeket olvashatjuk: „A katolikus hitoktatás
hagyományát követve a kilencedik parancsolat a test kívánságát tiltja; a
tizedik mások javainak megkívánását (vö. KEK, 1514§; 489. o. ). … A tizedik
parancsolat kifejti vagy kiteljesíti a kilencediket, amely a test bujaságára
vonatkozik. Megtiltja mások javainak megkívánását … A tizedik parancsolat a
szív szándékán nyugszik; összefoglalja a kilencedik parancsolattal együtt a
törvény minden előírását (vö. KEK, 2534§; 493. o.).”
A fenti
megfogalmazás tükrözi a kívánság parancsolatának egységét és isteni kézjegyét,
mert a tizedik parancsolat, mint egy összefoglalja mind a tíz parancsolatot és
arra mutat rá, hogy az összes bűn gyökere a bűnös kívánságban van (vö. Mt 5,28;
15,19-20). És tanúskodik arról is, hogy nem isteni rendelkezés nyomán
változtattak az Úr tízparancsolatán, hanem a „hagyományt követve” (vö. KEK,
1514§; 489. o.).
Luther Kis
Kátéja követi a katolikus egyház számozását, szintén két részre osztja a
kívánság parancsolatát: IX. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy
felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság
látszatával azokat meg ne szerezzük, hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat
megtarthassa. A kilencedik parancsolat a törvényes rendet védi, s a magunkéval
való megelégedésre kötelez.” X. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy
felebarátunk feleségét, háza népét vagy barmát tőle el ne idegenítsük,
erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket,
hogy nála megmaradjanak, és teljesítsék kötelességüket. A tizedik parancsolat
az emberi közösséget védi, és hűségre és megbízhatóságra kötelez (Kis Káté,
22-23.o.).” A Heidelbergi Káté (bővebb változata) a tizedeik parancsolatot a
Biblia értelem szerinti számozása szerint közli, és többek között ezt írja:
„Mit kíván meg a tizedik parancsolat? = Azt, hogy soha még a legcsekélyebb
kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek egy parancsolata
ellen sem, hanem állandóan gyűlöljünk minden bűnt és szeressük azt, ami Isten
akaratával egyező (Heidelbergi Káté, 72-73. o.).” A zsidóknál mind a mai napig
hiánytalanul és pontosan meg van a tízparancsolat minden rendelkezése. A
felosztás annyiban tér el a keresztény felekezetek számozástól, hogy ők a tíz
parancsolat előtti bevezető mondatot az első parancsolatként veszik (vö. Kiv
20,2), az idegen istenek és a képek imádatának és tiszteletének a tilalmát viszont
egyetlen parancsolatnak számítják, és a tizediket nem kettéosztva, hanem a maga
helyén találjuk. Hogy ez miért van így, itt ebben az elemzésben most nem
térhetek ki, de ha valaki egybeveti a bevezető mondatot a „semá Jiszráel”
(=Halld Izrael) kezdetű minden napra szóló imával és parancsolattal (vö. MTörv
6,4-5), és a zsidó nép történetének a fogság előtti bálványimádásra való
hajlandóságával, akkor az összefüggést meg fogja érteni.
Álljon most
végre itt a Második Törvénykönyvből a tizedik parancsolat úgy, ahogyan a Károli
fordításban megtaláljuk: „És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne
áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldjét; se szolgáját, se
szolgálólányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a te felebarátodé (5Móz
5,21).” Talán ez a kívánság parancsolata az, amelyet a legtöbbször áthágunk
nap, mint nap. Bár nincsen olyan ember, aki csupán a saját akaraterejéből meg tudná
tartani, az Újszövetségben mégis érvényben van (vö. Róm 7,7), sőt az
Újszövetségi Szentírásban többféle összefüggésben is megtaláljuk.
Felvetődik a
kérdés, hogy mi a baj a kívánsággal, ami mindenkiben olyan mélyen benne gyökerezik?
Az ember vágyakozó, kívánó lény, különböző vágyak hajtják, és azt tapasztaljuk,
hogy ezt a legtöbb ember természetesnek tartja. Az Isten igéje azonban az
emberi szív indítékait is feltárja, és rámutat arra, hogy az ősbűn következtében
és ennek eredményeként „a halál minden emberre átment, mert mindenki vétkezett”
(vö. Róm 5,12). Így minden ember olyan hajlandóságokkal jön erre a világra,
amelyek kezdetben az ősbűn előtt nem voltak az ember sajátjai. A bűn
következtében megromlott az emberi természetünk (vö. Róm 7,22-24), és ennek
következtében olyan dolgokra vágyakozunk, amelyek az emberi szívet elfordítják
az élő Istentől, sőt annak a rabjává teszik, amire az ember vágyakozik. A
Szentírás igéi nélkül az ember észre sem veszi, és megromlik, mint a befőtt,
mert természetesnek veszi, hogy úgy éljen, ahogyan a vágyai diktálják. Így
minden parancsolatot, intést a szabadsága korlátozásaként él meg, és a
zsigereiben tiltakozik, hogy ebbe valaki nehogy beavatkozzon, és hagyják őt
békén. Ma ez az általános és ki nem mondott jelmondat: „Egyszer élünk, és
lehetőleg éljünk jól, és ha lehet, akkor még jobban.” Ebbe bőven belefér a
különböző élvezetek keresése, a vagyon és kényelmes élet utáni hajsza, és nem
áll messze a hatalom iránti igény sem. Pedig János apostol ezt írja: „Mert
mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet
kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, és annak
kívánsága; csak aki az Isten akaratát cselekszi, az marad meg örökre (1Jn
2,16-17).”
A bűn
elkövetésével a Sátán rabul ejtette az embert, és rabul ejti ma is. Ezért
minden ember Megváltóra és megváltásra szorul. Jézus Krisztus helyettes
áldozati halálába vetett személyes hit és mély bűnbánat nélkül nincsen szabadulás
senki számára. Az ember bűnre csábításával a Sátán a saját romlott természetét
sütötte az ember jellemébe. Ő volt az, akiben megszületett az irigység
Krisztussal szemben, egyszerűen Krisztus helyére pályázott a mennyben, de a
szeretet törvényének és a tízparancsolatnak a figyelembe vétele nélkül. Amíg a
Teremtőnk minden teremtményének a szolgája lett, és Krisztus minden ember
megmentéséért az örök isteni életét tette le, addig a Sátán zsarnoki módon akar
úr lenni az egész világ fölött (vö. Iz 14,12-15; Ez 28,14-17a.19; Mt 4,8-9).
Mivel az emberi természetünk a bűn következtében megromlott, az Isten és az
ember közé beférkőzött a bizalmatlanság, és az ember alapvetően önző lény lett,
a Szentlélek szívünkbe költözése nélkül sosem tudnánk emberhez méltó életet
élni, sem az isteni természet részeseivé válni. Csak Jézus Krisztus által
válhatunk szabadokká saját önző, romlásba taszító vágyainkkal szemben: „Azért
ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36).” Ez azt
jelenti, hogy az ember nem akkor lesz szabaddá, hogy ha azt teheti végre, amit
akar, s amit a szíve diktál, hanem akkor, hogy ha saját önző vágyaival szemben
az Isten akaratát cselekszi. Ehhez azonban jobban kell bíznia Istenben, mint
saját magában. Jobban kell bíznia az Isten igéjében, mint emberi és egyházi
hatalmakban, méltóságokban. Az idáig vezető út és döntés senki számára nem
könnyű, de szép és minden lemondást, elszakadást megér. És ez még csak az út
kezdete, mert bár a megigazulás egy pillanat műve, de a megszentelődés egy
egész életen át tartó küzdelem eredménye kell, hogy legyen a hívő ember
életében.
Aki ezeket
mind fontolóra veszi, és hozzáadja még az Isten szavának biztos ígéreteit, - az
igazak feltámadását és az örök életet, valamit az újjáteremtett Föld szépségét
és csodás voltát, ami az Isten gyermekeinek öröksége lesz, - az az ember már
nem akarja táplálni a testét a kívánságokra (vö. Róm 13,13-14). Nem enged a bűn
kívánságainak, nem engedi, hogy az uralkodjék fölötte, hanem naponta odaszánja
magát az Istennek és tagjait az igazság fegyvereiül a mindenhatónak (vö. Róm
6,11-13). Az Istennek van hatalma arra, hogy minden pillanatban megadja azt a
természetfölötti segítséget, amelyre a hívő embernek szüksége van, ahhoz, hogy
győzni tudjon a saját önzésre hajló kívánságai fölött és az Isten akaratát
választhassa. Ez nem megy máról holnapra, de ha az Istennek van türelme velünk
szemben (vö. 2Pt 3,9), akkor mi is legyünk türelmesek önmagunk iránt és azok
iránt, akik még bukdácsolnak, de szeretnének úgy élni, ahogyan a jó Isten kéri
tőlük.
Salamon,
Izrael királya minden idők legbölcsebb embere volt. Azt írja, hogy „az ember
kívánsága be nem telik” (Préd 6,7). Ha valaki valamit elért az életben, még
többet akar, de csak azért, hogy utána még többet akarjon, s közben észre sem
veszi, hogy emberségében mennyire elcsökevényesedik. Sok házasság ment emiatt
szét, és sok vállalkozás és barátság jutott már a tönk szélére. És az ember
sehogyan sem érti, hogy a másik, akit annyira szeretett, hogyan juthatott idáig.
Salamon uralkodása kezdetén Istentől kapott bölcsességet, amit ő sajnos igen
sok feleséggel és számtalan ágyassal egészített ki. Minden élvezetben,
pompában, tiszteletben és kényelemben része volt. Így ír erről életének utolsó
szakaszában, miután mély bűnbánatra jutott: „Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is:
királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a
férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat,
akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam
meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi
örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez
volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden
művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam,
kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a
nap alatt (Préd 2,8-11).” A királynak az Istentől kapott bölcsessége megmutatta,
hogy mindez hiábavalóság és „a léleknek gyötrelme” (Károli), és nem tette ez őt
boldoggá, sőt ellenkezőleg: „és nincsen annak semmi haszna a nap alatt”.
A hívő ember gyakran
érzi úgy, hogy semmivel sem jobb a nem hívőnél. Mindketten megváltásra és
Megváltóra szorulnak. Az alapvető különbség mégis abban van, hogy a Krisztusban
bízó ember megragadja Isten szavát és ígéreteit, és nem akar abban az
állapotban maradni, amiben van, így Isten kegyelméből békessége lesz, míg a nem
hívő ember ezzel nem foglalkozik és így a pusztulás útján marad. Kedves olvasó!
Te melyik csoportba szeretnél tartozni: Krisztus táborához, vagy ahhoz a
táborhoz, amelyik önfeledten az örök halál felé menetel? „Széles az út, amelyik
a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta, de keskeny az út, amelyik az életre
visz, és kevesen találják meg azt” – mondta Jézus. Ezért aki Krisztushoz
tartozik, mindent megtesz, hogy kikerülje a romlottságot, amely a kívánságban
van e világon (vö. 2Pt 1,4), és az élő Istent keresi, hogy a Szentlélek benne
lakozása által tiszta vágyai legyenek, amelyek megnemesítik a jellemét és
Krisztushoz hasonlóvá teszik őt. A hívő ember naponta meríteni akar az élet
vizéből, mert Krisztus azt ingyen adja, azoknak, akik keresik Őt (vö. Jel
22,17), ezért a zsoltárossal elmondhatja: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás
vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád Istenem (Zsolt 42,2).” „Sóvárogva
vágyakozik a lelkem az Úr udvaraiba. Szívem és testem ujjong az élő Isten után”
(Zsolt 84,3; a kat. Szt. Jeromos ford. szerint).
A hívő ember
számol a világmindenséget mozgató vetés és aratás törvényével, amely szerint:
„amit az ember vet, azt aratja is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd
romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne
fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni
is fogunk” (Gal 6,7-9). „Mert a test törekvése (gondolata) halál, a Lélek
törekvése (gondolata) pedig élet és békesség (Róm 8,6).” Itt a test kifejezés
átvitt értelemben a megromlott emberi természetet jelenti, és nem az emberi
testünk páratlan konstrukcióját. Azonban a testünk mégis az emberi
természetünknek a hordozója, ezért a hívő ember oda akar figyelni, hogy ne az
önző vágyai szerint éljen, hanem az Isten Lelkétől kapott indíttatásai és az
Isten igéjének útmutatása szerint, mert a feltámadt Krisztus ígéretét tartja
szem előtt: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem,
amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).”
Mindez nem érdekből, nem számításból, hanem egyedül Krisztus iránti viszont-szeretetből
történhet, mert csak ennek a tiszta indítéknak van értéke Isten színe előtt.
A
legfontosabbat a végére hagytam. Miért kell a hívő embernek az Isten
kegyelmének erejével őrt állani a saját szívének (elméjének) ajtaja előtt,
amikor abban a különböző kívánságok felébrednek? Azért, mert „mindenki
kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság
megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz (Jak
1,14-15).” Pál apostol a megtérése után is még így kiált fel: „Ó én nyomorult (testileg-lelkileg
elesett) ember. Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De a választ
is azonnal megadja: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm
7,24-25a; vö.: Jn 8,34-36; 15,5).
Tisztelettel és
szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és egy
protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése