2011. augusztus 10., szerda

A szülők és a gyerekek egymáshoz való viszonyáról




Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak. Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek (Kol 3,20-21 /Károli).“ A lényeget nem érintően, de mégis mennyire eltérőek lehetnek a különböző szentírásfordítások, erre jó példa az előbbi idézet utolsó mondata. A Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus fordításában ezt olvashatjuk: „Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék." A Szent István Társulat katolikus fordítása egy kicsit eltér ettől: „Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék.“ A Kálvin Kiadó új fordításában ezt találjuk: „Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.“ Kecskeméthy Istvánnak a kevésbé ismert fordítása pedig így adja vissza az eredeti görög szöveget: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.“

Első lépésként azonban tekintsünk a gyerekek szüleik iránti viszonyára: Mi az alapja annak, hogy a gyerekek szót kell, hogy fogadjanak a szüleiknek mindenben? Nem csak azért kell engedelmeskedniük, mert a szüleik által kaptak életet és szeretik őket nap mint nap; nemcsak azért, mert a szüleik gondozzák, etetik és gondoskodnak róluk mindenben, hanem, mert ez a Mindenhatónak is a parancsa. Az Isten örök erkölcsi rendje szabja meg a gyerekek szüleik iránti helyes viszonyát és fordítva. Aki ezt az Istentől kapott rendet felrúgja, az nemcsak a családja ellen vét, hanem Isten változhatatlan parancsolata ellen is. Pál apostol írja az Isten erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolatról, hogy a „törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó“ (Róm 7,12), és hogy azt „nem tesszük hiábavalóvá", hanem „megerősítjük“ (Róm 3,31; vö. 1Jn 2,4). A tíz parancsolat második kőtáblájáról az első parancsolatot idézi a nemzetek apostola és teszi kötelezővé az Újszövetségben is: „Tiszteljed apádat és anyádat; – ez az első ígérettel egybekötött parancs, – hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön (vö. Kiv 20,12; MTörv 5,16; Ef 6,2-3).“ Az Isten igéje azt tanítja, hogy minden embert tisztelni kell, mennyivel inkább akkor a szüleinket. Még Hódmezővásárhelyen hallottam egyik anyukától a következőt: „Tudja tanár úr, az én gyermekemnek az a baja, hogy hiányzik a szótárából az a szó, hogy „köszönöm“. Az a gyermek, amelyik hálátlan, az bizony tiszteletlen is. Igaznak tartom a régi mondást: „Akiről azt mondják, hogy hálátlan, ezzel minden rosszat elmondtak róla.“ Maga Jézus is idézte a gazdag ifjúnak a tíz parancsolat néhány mondatát, köztük a „tiszteld atyádat és anyádat“ parancsot (vö. Mt 19,16-21), és ezzel érvényben hagyta az Isten örök erkölcsi törvényét, annak mind a tíz parancsolatát minden időkre nézve. A hívő család egyik ismérve éppen az, hogy a felnövő gyerekek tisztelik a szüleiket és engedelmeskednek nekik mindaddig, amíg azok nem kérnek tőlük olyant, ami Isten parancsolataival ellenkezne (vö. Lk 12,53; ApCsel 5,29). Ebben az esetben már nem engedelmeskedhetnek nekik, de továbbra is tisztelik őket.

Nézzük az apostol szavainak a második részét: „Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.“ Jobbnak tartom a „ne keserítsétek" vagy a ne „ingereljétek“ fordítást. Mit jelent az, hogy az apák ne ingereljék a gyerekeiket? Ismerjük azt a folyamatos zaklató magatartást, amikor valaki folyton a hibát keresi a másik emberben. Az ilyen szóval történő piszkálódás is lehet ingerlés, olyan, ami a gyermek kedvét szegi. Ha egy gyermekben folyton csak a hibát fedezik fel, és azt próbálják benne kijavítani, akkor ezzel azt érik el, hogy a gyermek is éppen ilyen hibakereső felnőtté válik, aki ugyanúgy megkeseríti a környezete életét, mint ahogyan ezt vele tették. Másrészt pedig megerősítik a hibáira való utalással azt, amitől éppen, hogy szabadulnia kellene. Tehát megerősítik benne a rosszat. A jót, az erényt, a helyeset hangsúlyozzuk és ne a helytelent. Azt erősítsük meg benne, ami a jó, és amikor a gyermek szembesül a hibáival, akkor bátorítsuk, hogy Isten segítségével győzhet önmaga gyengeségei fölött. Az említett mondat utolsó két szavát is érdemes megfontolni úgy, ahogyan ezt a Kálvin Kiadó fordításában már fennebb idéztem: „… ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek (Kol 3,21).“ Ha egy gyermeket vasakarattal folyamatosan megtörnek, bizony kiszolgáltatott és félénk felnőtté válik az életben. A gyereknek az akaratát nem bilincsbe verni kell, hanem terelni, segíteni, hogy képes legyen ismételten a jót választani és abban megerősödni. Ez művészet, a nevelés művészete, amelyhez minden szülőnek és tanárnak az élő Istentől kell bölcsességet és sok türelmet kérnie (vö. Jak 1,5); miközben a szülőnek igenis képeznie is kell önmagát néhány érdemes szakkönyv elolvasása és alkalmazása által, mindvégig szem előtt tartva a Szentírás tanácsait ebben a témakörben.

Mit tanácsol a Szentírás, hogy mit tegyen a szülő a gyermekeivel? Ne ingereljék őket, hanem neveljék „az Úr tanítása és intése szerint“ (vö. Ef 6,4). Ábrahámról például ezt mondja a Teremtés könyvében az Úr: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő háza népének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tévén… (Ter 18,19).“ Ábrahám olyan ember volt, aki az egész háza népét képes volt megtartani az Úr útján, ehhez az erőt és a bölcsességet az Istennel való kapcsolatából merítette. Noé pedig egy gonosz nemzetség közepette is (vö. Ter 6,5.12) képes volt a három fiát és három menyét az Isten iránti engedelmességben megtartani, mert a bárkába az egész családjával együtt bement, miközben mindenki más elveszett az özönvízkor (vö. 2Pt 2,5; Zsid 11,7) a saját engedetlenségük és keményszívűségük következtében. Minden bizonnyal, hogy ha Noé nem járt volna elől jó példával abban, hogy mit jelent Istennel járni (vö. Ter 6,9) és néki mindenben engedelmeskedni, akkor a fiait nehezebben vagy sehogyan sem tudta volna megmenteni az akkori gonosz nemzetség közül.

Most a Jézus második eljövetele előtti utolsó időben, ennek az időszaknak egyik ismertetőjele éppen az lesz, hogy megsokasodik a gyerekek szüleikkel szembeni engedetlensége. Pál apostol ezzel kapcsolatban ezt írja: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok,… szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek … (2Tim 3,1-5; Róm 1,30).“ Ez kétezer évvel ezelőtti kinyilatkoztatás arról az időről, amelyben most élünk. Ennek az utolsó időnek a Biblia szerint még más ismertetőjegyei is vannak, ám a mostani választott témától nem szeretnék eltérni (vö. 1Tessz 5,1-3; Mt 24, 6-27; Préd 9,14; Iz 24,1-23).

Amikor mindenfelé megsokasodik a törvényszegés és az álnokság, az önzés pedig hatalmas méreteket ölt, és „az istentelenek istentelenül cselekednek“ (vö. Dn 12,10), olyankor rendkívül nehéz a hívő szülőknek gyermekeiket megtartani az igazságban és az Isten parancsolatai iránti örömteli és önkéntes engedelmességben.

Fölmerülhet a kérdés valakiben, hogy a Szentírás megengedi-e adott esetben a testi fenyítést, mint nevelőeszközt a szülő kezében? A Példabeszédek könyvében olvasunk erről: „A vessző és dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját“ (Péld 29,15; 23,13). Az ilyen eszköz igénybevételénél azonban figyelembe kell venni a szülőnek azt, hogy ez sosem történhet indulatból vagy a gyerek megalázása vagy akaratának a megtörése érdekében (vö. Ef 4,30-32; Kol 3,8). Van egy titka annak, hogy a szülők megtudják őrizni gyermekeiket az igaz hitben, és ez a valódi istenfélelem (euszabeiasz). Ez nem Istentől való félelmet jelent, hanem Isten iránti szeretetet és olyan bizalmat, amelyből feltétlen engedelmesség fakad, mivel a hívő embert erre készteti Isten teremtői nagysága és páratlan erkölcsi volta és az ő tökéletes erkölcsi törvénye. A 128-dik Zsoltár szépen írja le azt, hogy miért boldog az az ember, aki féli az Urat (azaz van benne valódi istenfélelem): „Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő útjaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint olajfacsemeték asztalod körül. Íme, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat! (Zsolt 128,1-4).“ Az ilyen istenfélő férfiú vagy nő boldog, mert „nem jár a gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és a csúfulódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lesz (Zsolt 1,1-3).“ Az Istenfélő ember ismeri az Urat, mert rendszeresen olvassa és érteni akarja az Isten igéjét, amelyről azt mondta Jézus az utolsó vacsorán, hogy „a Te igéd igazság" (Jn 17,17). Ismerjük Jézus példázatából azt, hogy a házát sziklára építő emberhez hasonlít az, aki nemcsak hallgatja, de meg is cselekszi Jézus szavait (vö. Mt 7,24-27). Az istenfélő ember minden mást annak rendel alá az életében, hogy így is éljen. Az ilyen embernek mondja az Úr, hogy „Ez az én szövetségem velük. Lelkem, amely rajtad van, és igém, amelyeket szádba helyeztem, nem távoznak el szádból, sem utódaid szájából, sem utódaid utódainak szájából, – mondja az Úr, – mostantól fogva mindörökké (Iz 59,21).“ Ez a hívő ember reménysége, ami Isten ígéretein alapul. Mindehhez természetesen a gyermekei szabad döntése is szükséges, amely ha adott esetben késni látszik is, de az évek hosszú jó „magvetése“ során beérhet, és így a felnövő gyermekek is megmaradhatnak az igaz hitben, az Isten törvénye és igéje iránti engedelmességben a Jézus Krisztusba vetett személyes hitük által.

Az első pünkösdkor Péter apostol többek között ezt mondta: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk (ApCsel 2,38-39).“ A Szentlélek ajándéka, – aki által az isteni természet részesei lehetünk, – mindazoké a szülőké, akik hisznek és megkeresztelkednek (vö. Mk 16,16), és az ő fiaiké és leányaiké egyaránt, amennyiben őket szeretetben és az egy igaz hitben nevelik. Nem véletlen az, hogy Pál apostol tanítványa, Timóteus gyerekkora óta ismeri „a Szent Írásokat, amelyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségre szóló bölcsességet adnak“ neki (vö. 2Tim 3,15). Aki nem ismeri a Szentírást, az Krisztust nem ismeri. Ha pedig Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét nem akarja megismerni, akkor hogyan lehetne iránta bizalma, hogyan vehetné fel a saját bűnös szokásai ellen a küzdelmet, és hogyan juthatna el e nélkül az üdvösségre? Pedig Jézus egyértelművé tette a főpapi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, a Jézus Krisztust (Jn 17,3)." Ezért minden hívő szülő azon van, hogy az életével és a szavaival mutassa be Krisztust és az ő szeretetét, hogy a gyerekeik ne csak a szülői tekintélyük miatt engedelmeskedjenek nekik, hanem egy erőteljesebb indok alapján is, és ez az Isten iránti viszontszeretet. Egy alkoholista apa nem tiszteletre méltó, egy gyerekeit és férjét elhagyó anya szintén nem tiszteletre méltó, de ha a gyerekük később valódi istenfélelemre jut, nem azért fogja tisztelni és szeretni a szüleit, mert megérdemlik; hanem, mert Isten ezt kéri tőle.

Végezetül pedig ezt mondja az Úr: „Bárcsak ilyen maradna a gondolkodásmódjuk és félnének engem, s megtartanák valamennyi parancsomat minden időben, hogy jó dolguk legyen nekik, s gyermekeiknek mindenkor (MTörv 5,29)!“

Láthatja a kedves olvasó, hogy a Szentírás mennyire kimeríthetetlen kincsesbánya az emberi kapcsolataink rendezésére nézve is. Jó Atyánk gondoskodott arról, hogy az élet útvesztőiben ne maradjunk tanácsa és segítsége nélkül. A belátó, értelmes ember nem emberi hagyományokra és emberi tanításokra építi a családi életét és a gyerekei nevelését, hanem az Isten igéjére, amely örökké megmarad: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus (Mt 24,35).“ Van-e még ezenkívül olyan tanítás, amelyik ennyire maradandónak bizonyulna?
Tisztelettel: Pongrácz Róbert
négygyerekes édesapa
Gyergyószentmiklósról

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia, Kolozsvár, 2009.

1 megjegyzés:

  1. Koszonom hogy elolvashattam ezt a szep irast sok ember tanitasara szolgal igen itt az ido hogy mindenki magaba nezzen es az Ur torvenyei szerint eljen!

    VálaszTörlés