A negyedik parancsolat (Kiv 20,8-11)

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat szentírásfordításában így olvashatjuk a tíz parancsolat negyedik parancsolatát: „Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! Hat napon át dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van. Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg (Kiv 20,8-11).” 

A római katolikus katekizmusban pedig a harmadik parancsolatként áll ez: „Az Úr napját szenteld meg (KEK, 410. o.).” Luther Márton Kis Kátéjában ezt olvashatjuk: „Szenteld meg az ünnepnapot!” És a tízparancsolat számozása a katolikus gyakorlatot követi. A Heidelbergi Kátéban pedig negyedik parancsolatként a Bibliából idézve találjuk helyesen és pontos számozással. Mind a katekizmus, mind a káték ősforrása a Szentírás; először az Isten igéjében érdemes tájékozódni, mielőtt bármely egyházi vonatkozására kíváncsiak lennénk.

A katolikus katekizmus Szent Jusztinosz (+165) egyházatyát idézi arra vonatkozóan, hogy miért tette át a középkori egyház az Úr szombatját a hét első napjára, ami a pogány népeknél, a Nap napja volt, amelyen a perzsa eredetű Mitrász kultusz keretében sokan a Napot imádták (Mitrász ünnepe a téli napforduló, dec. 25-e volt). Így olvashatjuk az indoklást: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül (Apol. 1,67; in KEK, 432. o.).” II. János Pál pápa a Dies Domini kezdetű enciklikában pedig ezt írja: „Egy bölcs lelkipásztori megfontolás arra késztette az Egyházat, hogy tegye kereszténnyé a vasárnap számára a dies Solis, a „Nap napja” elnevezést, amellyel a pogány rómaiak jelölték e napot, s még mai nyelveken is feltűnik. Így vonták ki a hívőket azoknak a kultuszoknak csábító hatása alól, amelyek a Napot istenítették és e nap ünneplését Krisztusra, az emberiség igazi „Napjára” irányították … A spontán gyakorlatból később jogilag szentesített törvény lett … A keresztények … feljogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a feltámadás napjára.” (vö. Dies Domini, 1998., 27p, 30p, 63p,)

Mindezek után nézzük meg a Szentírás teljes összefüggései alapján, hogy mit mond az Úr. Még a zsidó nép kiválasztása és a sínai hegyi szövetségkötés előtt adta az Úr a szombatot az Édenben az első emberpár számára a házasság intézményével együtt (vö. Ter 2,1-3; Ter 1,26-28; 2,21-24). A hetedik nap mind az Ó-, mind az Újszövetségben a szombatot jelenti, a hét első napja pedig nincsen megnevezve, később ez lett a vasárnap (vö. Mk 16,1; Lk 23,57-24,1). Az Egyiptomból kivonult izraeliták még a szövetségkötés előtt isteni rendelkezésként ünnepelték a szombatot, mert ezen a napon nem szedhettek a mannából, amellyel az Úr táplálta az ő népét, hanem nyugodniuk kellett. A hét hatodik napján azonban két napra valót szedhettek belőle (vö. Kiv 16,4. 23-30). A Mózes által kapott szövetségkötéskor az Úr megerősítette és a saját ujjával a kőtáblákra írta azokat a parancsolatokat (vö. Kiv 31,18), amelyeket korábban már Ábrahám is ismert, és megtartott háza népével együtt (vö. Ter 18,19). Tehát a tíz parancsolat már a zsidó nép előtt létezett és érvényben volt, a választott nép csak magáénak ismerte el azt, ami az Úré, és amit az Úrtól kapott, mert azt olvashatjuk, hogy „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek a szombatja” (Kiv 20,10). Maga Jézus Krisztus is hangsúlyozta, hogy „a szombat az emberért lett” (Mk 2,27), nem csupán a zsidókért, hanem az emberért, minden ember javára és megszentelődésére.

A teremtés és a megváltás emlékünnepéről van szó, mert indoklásként maga az Úr határozta meg, hogy miért kell megtartani az Ő szombatját. Azért, mert Ő a teremtő (vö. Kiv 20,11). A Szentírás egyöntetű tanítása szerint Krisztus is teremtő az Atyával együtt (Kol 1,16-17; Jn 1,3; Zsid 1,2-3; 1Kor 8,6), ezért mondhatta, hogy „az Emberfia a szombatnak is ura” (Mk 2,28). Azért ura, mert azt Ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik csak a Fiú által (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16). A szombat a megváltás emlékünnepe is, mert az Egyiptomból való szabadulás a bűn rabságából való szabadulásnak az előképe (MTörv 5,15; Kiv 20,1-2). A szombat „örök jel” volt és maradt minden időkön át az Isten és az ő népe között, annak a jele, hogy a mindenható Isten megszenteli az ő népét, azokat, akik életidejük heted részét neki szentelik (vö. Kiv 31,13-17). Feltűnt nekem, hogy amikor a szövetségkötés után a nép Áronnal aranyborjút öntetett és bálványimádó lett, Mózes összetörte a tíz parancsolat két kőtábláját, mert a nép megszegte a szövetséget (vö. Kiv 31,18-32,1-20). Ezután Mózes újra felment negyven napra a Sínai /Horeb hegyére, és az Úr másodszor ugyan úgy felírta a saját ujjával a tíz isteni rendelkezést, mint ahogyan azt korábban tette (Kiv 34,1; MTörv 10,1-2). Bár látta, hogy „keménynyakú” ez a nép, és törvényszegésre hajlik, mégsem szállította le a tíz parancsolat erkölcsi színvonalát egyetlen pontocskával sem.

Izaiás próféta írja, hogy az ószövetségi választott néphez még idegenek (más népek) fiai gyűjtetnek, akik az Úrhoz csatlakoznak, és megtartják a szombatot is. Akik ezt teszik, azokat felviszi az Úr az ő szent hegyére és megörvendezteti őket imádsága házában (vö. Iz 56,1-8). Az üdvtörténet folyamán időről időre az Isten örök erkölcsi törvényét a negyedik parancsolattal együtt betemette a törvényszegés következtében a feledés vagy a közömbösség homálya, de jönnek majd következő generációk, „fiak”, akik „megépítik a régi romokat”, és „emberöltők alapzatait” felrakják, a réseket befalazzák, „az ösvényeket megújítják”, és „az Úr szent és dicsőséges napját” megtartják (vö. Iz 58,2.12-14).

Az újszövetségi Szentírás néhány helyen idézi az ószövetségből azt az ígéretet, hogy az Úr új szövetséget köt az ő népével: „Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük, és ők pedig az én népem lesznek (Zsid 8,8-10; 10,16; Jer 31,33; Ez 36,25-27).” Az Újszövetségben számos helyen olvasunk a tíz parancsolat valamennyi parancsolatáról, amelyek a Krisztusban hívők számára is ugyan úgy érvényben vannak. Jézus például, amikor gyógyított, nem megszegte a szombatot, hanem helyreállította annak eredeti értelmét, megtisztította azt a vallási tanítók „igájától”, amellyel úgy megnehezítették azt, hogy a nép számára utálatossá lett. Urunk Jézus kinyilvánította azt, hogy „szabad szombaton jót tenni” (Mk 3,4), hiszen maga Isten is fenntartja a világmindenséget és minden élőnek életet és esőt ad még szombaton is. Jakab apostol levele egyértelművé teszi azt, hogy „aki ugyanis megtartja az egész törvényt, de egy ellen vét, valamennyiben vétkes lett (Jak 2,10 a Szt. Jeromos kat. ford. szerint).” Ez annyira egyértelmű újszövetségi rendelkezés, hogy sehogyan sem lehet másképpen érteni. Ha valaki Krisztusba vetett hitből fakadó erővel meg akarja tartani a tíz parancsolat valamennyi igéjét, de például a szombatot vagy valamelyik más parancsolatot tudatosan nem tart meg, az valamennyi parancsolat megszegésében bűnös.

Bár az üdvösséget nem a törvény erejéből nyerjük el, hanem a Krisztusba vetett hit által, de a bűn felismerése a törvény által van, tehát a tíz parancsolat nélkül azt sem ismerem fel egészen pontosan, hogy miben vétkeztem. Az üdvösség tehát Krisztus által van, ingyen kegyelemből (Gal 3,24; Ef 2,8-9), ám az isteni természetben úgy részesedhetünk, hogy ha a Szentlélek a szívünkben lakozik, ennek feltétele pedig a bűnfelismerés, bűnbánat és bűnvallomás az Isten színe előtt (vö. ApCsel 2,38). A bűnfelismeréshez kell a tízparancsolat, mint tükör, amelybe belenézhetek. Ha a tükör bármely pontján torz, akkor nem fogom felismerni azt, hogy törvényszegővé lettem, és ez lehet az egyik oka annak, hogy évről évre semmivel sem lettem jobbá és nem haladtam előre az életszentség útján.

Ezek alapján láthatjuk, hogy kimondhatatlan veszteség az Isten tíz parancsolatának a megnyirbálása, részbeni törlése és átírása. Sajnos a katekizmusból kimaradt isteni rendelkezésként a munka becsülete, az, hogy „hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat”. Mivel ezt az isteni rendelkezést is törölték, azután kötelezővé tehetik a munkát egyházi vagy állami törvényekkel, de az emberek legfeljebb félelemből vagy kényszerűségből teljesítik azt, és nem belső hitbeli meggyőződésből, és Isten iránti szeretetből. Ma a becsületesen, tisztességesen elvégzett munkának alig van értéke a felnövő ifjúság előtt, mert azt látják, hogy kevés munkával és ügyeskedéssel több pénzt lehet keresni. Így válik mind korruptabbá a társadalom minden szinten, és ennek egyik végső oka az, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy a tízparancsolatban a teremtés Ura írja elő a hat napi munkálkodást minden dologban, és a hetedik napon, szombaton pedig teljes nyugalomnapot kér minden embertől. Ehhez képest a feje tetejére állt ez a világ. Szombaton van az egyik legnagyobb nyüzsgés, vásár, piac és munkálkodás. A keresztények nagy része jóhiszeműen tartja meg a vasárnapot úgy, mint az Úr napját, és az Isten a tudatlanság idejét elnézi (vö. ApCsel 17,30), és elfogadja ezt tőlük egészen addig, amíg az igazságot megismerik. Attól kezdve azonban az Isten igéje minden más földi hatalommal szemben elsőbbségre kötelezi a hívő embert az Úr színe előtt (vö. ApCsel 5,29).

Van egy barátom, akivel együtt végeztük a katolikus teológiát Gyulafehérváron, és mutattam neki a katekizmusból a következő mondatot: „Az Egyház parancsa meghatározza és pontosítja az Úr törvényét (KEK, 2180 §, 434. o.).” Mondom neki: „Látod, az Isten törvényét állítólag pontosítani, javítani kell, mert nem elég tökéletes úgy, ahogyan az Úr a saját ujjával a kőtáblákra felírta (Vö. Zsolt 19,8-9). Erre ő sem tudott mit válaszolni, csak becsületesen hallgatott.

Kedves olvasó! Krisztus második eljövetelét megelőzően az utolsó nagy eszmei küzdelem az Isten törvénye és a negyedik parancsolat körül fog kibontakozni a bibliai próféciák szerint (vö. Jel 12,17; 14,9-12;13,7-10.15-18; 22,14; Dn 7,25-27). Közel az idő, amikor minden embernek döntenie kell, hogy az Isten parancsolatainak engedelmeskedik és a megpróbáltatásokat, üldöztetést elviselve üdvözül (Mt 24,9-14.20), vagy emberi, világi és egyházi hatalmaknak enged meggyőződésből, vagy kényszerből a megélhetése vagy az élete veszélyeztetése miatt (Jel 13,11-18). Ma ez még hihetetlennek tűnik, de az Isten igéje sohasem csal meg, mert annak minden ígérete beteljesedik, mint ahogyan ez már számos vonatkozásban eddig is megtörtént (vö. Mk 13,23.31). Amikor állami karhatalommal mindenhol kötelezővé teszik a vasárnap ünneplését a társadalomban, akkor minden ember tudni fogja, hogy hol van az igazság, mert Istennél kényszer nem létezik, hiszen „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,14).” 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 18. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 64. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 432, 434o./ II. János Pál pápa, Dies Domini, 1998, 27p, 30p, 63p. / Lásd még ebben a témakörben a www.szentiras.com és a www.ujkelet.ro weboldalakon: „A törvény és az evangélium” és a „Jöjj és kövess engem!” című írásokat.