Hogy ha a Google térképen
a Földünket megnézzük éjszakai módban az interneten, akkor elénk tárul a
sok-sok fénypont, amelyek jelzik a nagy városok fényözönét. Minél fejlettebb,
gazdagabb egy ország, annál inkább fényárban úszik. Olyan ország is van ezen a
térképen, amelyet teljes sötétség borít. Vajon az a világosság, amit Krisztus
hozott el a saját személyében, élete példájában, tanításában és végtelen értékű
golgotai áldozatában, az a világosság mennyire képes „világítani” ezen a
Földön?
János evangéliuma
tanúságot tesz arról, hogy Krisztusban élet volt, és ez az „élet volt az
emberek világossága” (Jn 1,4). De milyen élet volt Krisztusban, amely a
világ erkölcsi sötétségében világítani tudott? Nem elegendő annyival
válaszolnunk, hogy önmagában való élete volt, mert az Atya megadta neki. Az sem
elegendő, ha azt válaszoljuk, hogy Jézus az élet teljességét hozta el nekünk,
és örök életet tud adni azoknak, akik hisznek benne és engednek az ő igéinek.
Ezekkel a válaszokkal nem tudjuk megérteni ezt a világosságot, amely „eljött
már ebbe a világba”, és amely az evangélium szerint „minden embert
megvilágosít” (Jn 1,9). Előbb vessünk egy pillantást arra, hogy milyen módon
képes minden embert megvilágosítani? Mindenekelőtt a teremtett világ szépsége
és rendjének törvényei által, amelyeket szemlélve a láthatatlan teremtő
felismerhető (Róm 1,20). Ezenkívül minden embert megvilágosít a Szentlélek által,
amint a lelkiismeretünk szavában tetten érhetjük ennek a jeleit, amikor
figyelmeztet, vagy elmarasztal. Ez a szélesebb mezője annak, hogy az Isten
milyen módon világosít meg minden embert, amelyben mindenkor Krisztusé a
közvetítő szerep.
Az igazi világosság
azonban maga Jézus Krisztus és az ő igéje, amelyet ha valaki követ, akkor nem
jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek a világossága (Jn 8,12). Követni
csak azt lehet, amit felismertünk, megértettünk, értékelünk és a szívünkbe
fogadtunk. Jézus életének a példája már önmagában akkora világosság, hogy ha ő egyetlen
csodát sem tett volna, akkor is fel kellene ismernünk, hogy Ő az Isten Fia! Mire
gondolok? Arra például, hogy hogyan viszonyult a bűnösökhöz: Krisztus
gyűlölte a bűnt, ami Isten törvényének az áthágása (1Jn 3,4), de a halál
erejénél is jobban szerette a bűnöst. Azzal vádolták a farizeusok, hogy
„bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik”. Ez valóban így volt, Mátéval az egykori
megvetett vámossal és annak barátaival asztalhoz telepedett, de nem azért, hogy
azonosuljon velük a trágár, kétértelmű beszélgetésekben vagy a mértéktelen
lakmározásban és ivászatban, hanem, mint olyan orvos, aki szelíd lelkületével
és szerető elfogadásával gyógyítja a bűnbetegségben megkötözött embereket.
Tanította őket és az élet igéit mondta el nekik. A házasságtörésen ért asszonyt
sem ítélte el, de hozzá tette: „menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,10-11). A
megbocsátás tehát nem menlevél a bűnre. Krisztus annyira szerette a bűnös
embert, hogy érte önmagát áldozatul adta, hogy aki benne hisz el ne vesszen,
hanem örök élete legyen (Jn 3,16); de a bűnnel, az önzéssel, a hazugsággal, a
képmutatással közösséget sosem vállalt, azokra a szíve sosem hajlott, pedig a
bűntől megfertőzött emberi természetünket vette magára, hogy megmutassa, hogy a
hit és az imádság ereje által minden pillanatban lehet győzni a kísértő és a
kísértés fölött.
Abban is világosság van,
hogy Jézus hogyan viszonyult a tanítványaihoz. Sokáig türelemmel
hordozta a hitetlenségüket és emberi hibáikat. Gyakran elvonult velük magányos
helyre, hogy velük legyen és taníthassa őket. Külön is foglalkozott Péterrel,
Jánossal és Jakabbal, több csodát és jelet a szemük láttára vitt véghez.
Figyelmeztette és kérlelte őket, hogy virrasszanak és imádkozzanak, mert tudta,
hogy hamarosan nagy megpróbáltatásban lesz részük, és ha nem így tesznek, akkor
hitben gyengének bizonyulnak, és meg fogják tagadni és el fogják hagyni őt. A
tanítványok pedig nem értették, hogy milyen baj lehet, hogy ha egyszer Jézus
velük van. Nem akarták megérteni, hogy a Megváltó élete feláldozása árán fogja
őket megszabadítani a bűntől és az örök haláltól, és ez a helyzet meg fogja
rendíteni őket. Meg fogja rendíteni, mert senki sem ilyen messiást várt a
zsidók közül, és ha más nép lett volna helyettük, az a nép is hasonlóan
gondolkodott volna. A népeknek minden időben vezér kell, aki egységbe
kovácsolja a nemzetet és naggyá, hatalmassá teszi őket. Az emberek becsvágya és
nemzeti öntudata hatalmas és bölcs vezért kíván, aki ha kell, oda tud csapni az
elnyomó vagy betolakodó ellenségnek; az Isten szelíd lelkű áldozatai bárányára
akkor is és ma is csak igen kevesen figyelnek. Pedig Ő az Istennek ama a Báránya,
aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29). Önmagában már ez a tény hatalmas
világosságot gyújt azokban, akik Krisztusra néznek. Van egy szeplőtlen, bűntelen
áldozati bárány, akiről ezt a próféták már évszázadokkal korábban megírták,
akit a zsidók az áldozati rendszerükben szemlélhettek, aki magára veszi minden
ember törvényszegését és érte a kárhozat halálát elszenvedi (Róm 6,23; Jel 2,11);
eközben senkit sem ítél el, nem jön indulatba, nem is sajnáltatja magát, hanem
a bűnösökért imádkozik, a gyilkosainak megbocsát, a kereszten az édesanyjáról
gondoskodik és a jobbján lévő gonosztevőnek megígéri az örök életet.
Bizony így van ez, csak
az nem akarja látni ezt a világosságot, aki nem hajlandó rá. Egy pogány római
százados, aki azt sem tudta, hogy kicsoda a zsidók Istene, felismerte a
kereszten meghaló Jézusban az Isten Fiát. Ezzel szemben a főpapok és az
írástudók, akik ismerték az Ószövetségi jövendöléseket a messiásról, nem
ismerték fel őt, mert nem akarták felismerni. Azért nem ismerték fel, mert szándékaikban
és a tetteikben gonoszak voltak. „Ez pedig az ítélet, hogy a világosság e
világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot,
mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19)
Hogyan viszonyult Jézus
az írástudókhoz és a farizeusokhoz? Azok többsége kezdettől
fogva elvetette őt, mert irigyek és féltékenyek voltak rá, és mert gyűlölték
őt. Krisztus tiszta, bűntelen élete megfedte őket, akik ahelyett, hogy hozzá
mentek volna és befogadták volna szavait, inkább azon voltak, hogy a megváltóba
belekössenek és el tegyék őt láb alól. Jézus hozzájuk való viszonyulása is
világosságot hordoz a számunkra. Az elején még nem leplezte le és nem
szégyenítette meg őket, hanem példázatokkal küzdött értük; például a gonosz
szőlőmunkások példázatában magukra ismerhettek a könyörtelen munkásokban, még
sem tértek meg. Abban is világosság van, hogy Krisztus viszont óvta a
tanítványokat a farizeusok kovászától, ami a képmutatás, hogy nehogy az emberek
előtt akarjanak vallásosaknak látszani. Végül pedig, amikor az írástudók
teljesen megkeményedtek a bűnben és már értük semmit sem tehetett, csak akkor
mondott fölöttük ítéletet. Mi sohasem ítélkezhetünk mások fölött, de Ő
megtehette, mert az ítéletet az Atya egészen a Fiúra bízta. Jézus szomorúan és
fájdalmasan mondta nekik: „ti nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn
5,40), és „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn
8,24.21). Jézus annyira alázatos volt, hogy ki sem mondta nekik, hogy ő a
messiás, csak amikor a Főtanács előtt elfogva állt, pedig a szemükbe mondhatta
volna, hogy „majd eljön az idő, amikor meglakoltok azért a sok gazságért, amit
velem és a kicsinyekkel műveltetek”, de Krisztus inkább méltósággal és
türelemmel viselte el, hogy belőle gúnyt űzzenek, és eközben nem fenyegetőzött.
Ennek a magatartásnak is világítania kellene sokak szívében, ahogyan erről
Péter apostol írt az első levelében: „… ha jót cselekedve és mégis szeretettel
tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert erre vagytok elhívva, hiszen Krisztus is
szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek.
Aki bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott, aki
szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem
hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,20-23)
Jézusnak minden szava,
tette, helyettes áldozata és feltámadása hatalmas világosság a posztmodern korban
élő emberek számára is. Márpedig ha létezik ez az önzetlen és önfeláldozó
szeretet és szolgálat, amit Krisztus bemutatott, akkor az az életminőség, amit élünk,
az nem más, mint ami megmarat még nekünk ebből a bűntől lepusztított életünkből,
és amit itt „elszopogatunk” néhány év, vagy évtized alatt. Mi a vegetálást, a
betegséggel és nyomorúsággal teli életet gondoljuk életnek, ez is az, mert
egykor Istentől kaptuk, de az élet teljessége Krisztusnál van, sőt Jézus maga
az Élet. Így szól ma hozzád is: „Én vagyok az út az igazság és az élet, senki
sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) „Én vagyok a világ
világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet
világossága.” (Jn 8,12) Milyen jó, hogy olyan Istenünk van, aki mindent megtett
és ezután is meg fog tenni, hogy a valóban Krisztushívők, - és nem csak annak
látszók – egyénileg, és mint hívő közösség is megkaphassák ezt a mennyei
világosságot, hogy azt bemutassák ennek a világnak. Jézusnak ez volt a vágya és
most is az, hogy tanítványainak elmondhassa: „ti vagytok a világ világossága, a
hegyre épült várost nem lehet elrejteni.”(Mt 5,14). Ezért „úgy világítson a ti
világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a jó cselekedeteiteket, és
dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)
Amikor valaki az Úr
lelkének erejével megtanulja fékezni az indulatát, vagy amikor legyőzi magában
az irigységet, vagy amikor szövetségre lép szemeivel, hogy fiatal lányra
vággyal nem tekint (Jób 31,1), vagy amikor valaki meglátogatja a beteget és
netán még ki is takarít nála, vagy összevágja egy tehetetlen idős néninek a
tüzelőjét, olyankor az ember a világ világossága lett (Mt 5,14-16), mert mások
számára is helyes példát mutat. Ezzel a példájával Krisztusra irányítja a
figyelmet, hogy ezt tőle tanulta, hogy általa mindez lehetséges, és hogy csak
így érdemes élni. Bizony szeretetre és szolgálatra lettünk megváltva, nem pedig
arra, hogy a saját tetszésünket és kényelmünket keressük. Szerető Istenünk
jóvoltából bibliai jövendölés szól arról, hogy lesz a közeljövőben a hívőknek
egy olyan csoportja minden nemzetből, nyelvből és ágazatból, akik a Krisztuskövetésük
során olyan erkölcsi magaslatra és egymás iránti szeretetre fognak eljutni,
amely a világ önzéssel fertőzött sötétségében nagy világosságot fog gyújtani
sokak számára: „Kelj fel és add ki világosságod, mert eljött világosságod
ideje, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet
és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad meglátszik.”
(Ézs /Iz 60,1-2) Amikor az Úrnak a dicsősége, az ő tiszta, szelíd, alázatos és
derűs jelleme meg fog látszani a Krisztusban hívőkön, akkor sokan a Krisztus
második eljövetelét várók soraihoz csatlakoznak, ekkor fogják elválasztani a
gyülekezetekben a búzát a konkolytól.
A
pusztámból. Pongrácz Róbert; 2018. február 2.
Felhasznált irodalom:
1.
Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, kiadja
a Boldog Élet Alapítvány, Budapest, 2002;
2.
Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi
Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Kiadója,
Budapest, 2005.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése