2011. október 10., hétfő

"Saját háza népe lesz az ember ellensége"




Urunk Jézus az Isten Országának hirdetése során fájdalmas dolgokról is szólt. Amiért ezek fájdalmas tények és nem vidámító dolgok, azért még igazak, és a Krisztusért vállalt evangéliumi élet következményei itt a bűn világában. Ezúttal a Szentírásból egy ilyen szakaszt fogunk megvizsgálni.

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,34-37; a Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása szerint).”

Egy családon belüli széthúzásnak sokféle oka lehet. Lehet annak az oka valamely önzés, vagy szenvedély, amely során a család mind anyagilag, mind morálisan tönkremegy. Lehet az oka ennek a házastársi hűtlenség, házasságtörés is; lehet egy nem várt félszeg gyermek születése és sok más egyéb. Jézus ebben az evangéliumi részletben nem az ilyen okokból létrejött családi békétlenségről beszélt, hanem kizárólag arról, amikor valamely családtag Jézusért és az ő evangéliumának a vállalása miatt kerül ilyen kitaszított helyzetbe. Ilyen bizony létezik, és erről beszélni, írni kell. Természetesen az ellenálló, ellenségeskedő fél sosem a megtért, hívő ember, mert Jézus arra tanította övéit, hogy szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözőikért, áldják azokat, akik rájuk csúnyát mondanak és gyalázzák őket. Pál apostol is arra tanít, hogy „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21).

Az üldözés a történelem folyamán soha nem a valódi Krisztushívők részéről történt, hanem mindenkor a sátán volt az, aki akár a csőcseléket, akár egy világi állami hatalmat, vagy akár egy Isten Lelkével nem rendelkező egyházat vagy egyházi vezetőket használt fel arra, hogy az evangéliumi élethez ragaszkodó hívőket megvetésnek vagy üldözésnek tegye ki. A cél minden esetben az volt, hogy a hitvallók erejét, hitét megtörje, és ha ez nem sikerül, akkor őket elpusztítsa (vö. Jel 2,10; 12,17). Jézus már az utolsó vacsorán figyelmeztette tanítványait arra, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel hogy nem ismerik azt, aki küldött engem (Jn 15,20-21)”. Tehát a megvetés, üldözés minden esetben a valódi Krisztushívőket éri és olyanok részéről, akik valójában sohasem ismerték meg az Atyát.

A Máté evangéliuma 10-dik fejezetében Jézus a családon belüli ilyen jellegű konfliktusok kialakulása előtt éppen azokról az üldözésekről szólt, amelyek a Krisztusban hívőket érni fogják az ő nevéért. „De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket és az ő zsinagógáikban (gyülekezeteikben) megostoroznak titeket; és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem (miattam), hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt (Mt 10,17-18).” Ez nem csak az ősegyházban bekövetkezett keresztényüldözésekre vonatkozik, hanem minden egyes eretneküldözésre és hasonlókra, amelyek a történelem folyamán több ízben és számos országban végbementek az elmúlt századok alatt. Érdemes Jézus szavainál megfigyelni azt, hogy előbb az egyházon belüli üldözés, számonkérés, kirekesztés történik meg; ám ezt Jézus szorosan összekapcsolta a világi hatalom beavatkozásával, mert a gyülekezetek után helytartókat és királyokat is említett. Ez azt jelenti, a valódi Krisztushívőket mind egyházi, mind állami részről érték és érik majd atrocitások (vö. Lk 12,51-53; 21,12-19). Természetesen itt a „zsinagóga” vagy „gyülekezet” kifejezés alatt olyan egyházi közösségeket vagy felekezeteket kell érteni, amelyek hatalmuk megerősítéséhez az államtól kérnek és kapnak segítséget azokkal szemben, akik egyedül az Isten igéjére, Jézus szavaira és a Szentlélek erejére támaszkodnak. Ez figyelemre méltó és megdöbbentő kijelentés Jézus ajkáról kétezer évvel ezelőtt. Ennek részeként vagy ennek következményeként, sőt ettől a világi és „egyházi” üldözéstől függetlenül is megtörténhet az, hogy családon belül valamelyik házastárs vagy gyermek a lelkiismereti meggyőződését követve kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy a saját családja, rokonsága és baráti körének egy része elfordul tőle és megvetéssel illeti őt. A valódi hívő emberek ilyet soha nem tesznek, mert ezzel a Jézustól kapott szeretet parancsát tagadnák meg, amely minden más parancsolat fölött áll (vö. Mt 22,36-40).

Mit lehet tenni egy ilyen rendkívül nehéz és megalázott helyzetben? Jézustól erre is választ kapunk: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől … (Mt 10,16-17a).” Nem elég bárgyú szelídnek és butának lenni, kell ebben a helyzetben a Szentlélektől kapott bölcsesség és okosság, sőt óvatosság is. Ezt Jézus a kígyó okosságához hasonlította. A kígyó ebben az esetben nem azonos a sátánnal (vö. Ter 3,1-19; Jel 12,9), mert itt csak egy hasonlatról van szó. Az Isten gyermekei a sátán furfangjából egy jótányit sem mondhatnak magukénak és nem használhatnak fel. Ezzel szemben pedig személyes vezetést kérhetnek, és tanácsot kapnak Krisztustól a Szentlélek által: „De amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke szól általatok (Mt 10,19-20).” A kígyó okosságához tartozik az, hogy minden emberrel való találkozás pillanatában belső imakapcsolatban maradjunk Krisztussal, hogy csak azt szóljuk, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. Hogy tudjuk, hogy kivel mit, mikor, hogyan és miért szóljunk. Ezekre a Szentlélek tanítja meg a Krisztusban hívő embert (vö. Jak 1,19; 2,12; Jn 14,16-17. 26). Krisztusnak a szelídségére is legalább olyan szükség van ebben a helyzetben, mint az okosságra. Azzal az emberrel a sátán sem tud mit kezdeni, akinek a jellemén meglátszik Krisztus egyszerűsége és alázata. Az ilyen emberen nem lehet fogást találni, mert az egója meghalt Krisztusban, így nem sértődik meg, nem jön dühbe, ténylegesen „mindet eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel” (1Kor 13,7). Az ilyen embernek belső nyugalma van, mert az énje helyén Krisztus vette át az uralmat. Krisztus pedig olyan Úr, aki által az egyén valóban szabad és boldog lehet. Ez a belső szabadság, öröm és békesség, ami Krisztusból árad (vö. Jn 14,26-27), ad erőt a tanítványnak arra, hogy még hálát is tudjon adni azért, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedett és megvetésben volt része (vö. ApCsel 5,41-42). Aki elszakad Krisztustól, az belül összeroppan és ő maga is átáll a gúnyolódók táborába; aki viszont mindvégig állhatatos marad Krisztus és az ő igazsága mellett, az üdvözül (vö. Mt 24,12-13).

A világunk utolsó nagy felvonásának hatalmas drámájában még egyszer és utoljára a Krisztusban hívőket üldözni fogják. Erről Jézus a nagy apokaliptikus beszédében szólt és bármely felekezet őszinte hívőjével beszélgettem eddig, ezekről mindegyiküknek tudomása van. Ez az üldözés azonban kizárólag azok ellen lesz, akik Isten parancsolatainak a megőrzői, és akiknél megtalálható Jézus Krisztus bizonyságtétele. Szó szerint, az eredeti szöveg szerint pontosítva ezt írja erről a Jelenések könyve: „Megharagudott ezért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy háborút csináljon az asszony magvának maradéka ellen, az Isten parancsolatainak a megőrzőivel, és akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele (Jel 12,17; vö. Lk 21,16-17)”. A Szentírásban a parázna asszony a hitehagyó és az állammal szövetségre lépő egyházat jelenti (vö. Jel 17,1-6; Jak 4,4). A „szűz” (jegyes), vagy a tiszta asszony pedig ebben az esetben a hívő egyházat jelképezi (vö. Mt 25,1; Jel 19,7-8). Itt az utóbbiról van szó. A sátán az utolsó támadását a hívő egyház maradéka ellen fogja intézni, hogy azokat megsemmisítse. Vajon miért a maradék ellen? Azért, mert az Isten parancsolatának a megőrzői már csak a „maradék” (görögül: „loipoi”). Bárki, aki a tíz parancsolat közül egyet is megront, az egész megrontásában vétkes (vö. Jak 2,10; Mt 5,19). Az ilyen törvényszegő pedig a bukott angyali fejedelem hálójában van, az ellen már nem kell neki hadakoznia. A támadás értelemszerűen azok ellen irányul majd, akik ragaszkodnak még életük árán is ahhoz, hogy az Isten parancsolatainak és minden életet adó igéjének engedelmeskedjenek (vö. Jel 6,9). A másik ismertetőjegyről már írtam „Ami Jónásnak lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges” című cikkemben. Maga az Isten igéje azonosítja a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezés jelentését, amely szerint „a Jézus bizonyságtétele a prófétaság Lelke” (vö. Jel 19,10b). Tehát ennek a hívő népnek a körében a Szentlélektől kapott prófétai szolgálatnak kell megnyilvánulni az utolsó időben. Ez a prófétai szolgálat semmit sem tehet hozzá az Isten igéjéhez, hanem csak arra rámutat, és annak jelentését felerősíti és élővé teszi. Ennek a prófétai szolgálatnak az azonosítására még más pontosító ismertető jegyek is vannak a Szentírásban, azonban ezektől most eltekintek (pl.: Jel 10,1-11; 12,16-17).

Urunk Jézus azonban megígérte, hogy minden körülmények között a benne hívőkkel marad: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lesz (megpróbáltatások érnek titeket); de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33). „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28,20b) „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).” „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).”

Pongrácz Róbert


Felhasznált irodalom:
Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Varga Zsigmond, Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Kálvin Kiadó, Bp., 1996., loiposz, loipé, loipon = fennmaradó, hátralevő (maradék), 588.o.

2011. szeptember 27., kedd

A kánai menyegző




És a harmadik napon menyegzőt tartottak a galileai Kánában, és Jézus anyja is ott volt. Ám Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. És amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk!” És Jézus ezt válaszolta neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Még nem jött el az én órám?” Anyja szól a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” Volt pedig ott hat kőből való vizeskorsó a zsidók tisztálkodási rendje szerint; mindegyikbe két-három mérő fért. Jézus így szólt hozzájuk: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” És megtöltötték színültig. És ő ezt mondta nekik: „Most merítsetek és vigyetek a násznagynak!” ők pedig vittek. Amikor azonban a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták (ezt) – a násznagy odahívja a vőlegényt, és ezt mondja neki: „Minden ember a nemes bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Te pedig mostanáig tartogattad a nemes bort!” Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, és kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne (Jn 2,1-11; az eredeti szövegnek megfelelően fordította: Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89.o.).”

Azért választottam Benedikt Schwank bencés szerzetes professzor fordítását, mert nemzetközileg elismert bibliatudós, a Római Pápai Biblikus Intézetben is tanult, és a jezsuiták müncheni főiskoláján is tanított, és nem utolsó sorban azért, mert sajnos a Szent István Társulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus Szentírásfordításai ennél a szakasznál nem pontosak. Valamint szeretném, hogy ha az olvasók a lehető legközelebb kerülnének a görög eredeti szöveghez, mivel a Szentlélek az eredeti szöveget sugalmazta (ihlette), és nem a fordításokat.

Jézus szívesen és örömmel töltötte idejét az emberek között, és a társadalom minden rétegével kívánt találkozni, hogy beszélgetései alkalmával az embereket az Isten Országának titkai felé irányítsa. Amíg a farizeusok és az írástudók elzárkóztak a néptől, és a gondolkodásukat megkötözte a „tiszta és a tisztátalansági szabályok” tömkelege, addig Krisztus szabadon és örömmel elfogadta, amikor vendégségbe, vagy vacsorára hívták meg. Ez történt Kánában is. A menyegzőn, azonban elfogyott a bor, és a vendéglátók tiszteletlenségüket fejeznék ki a meghívottakkal szemben, hogy ha a továbbra is nem szolgálnak fel italt az asztalon. Jézus anyja, Mária bizonyos volt abban, hogy a fia a próféták által megígért Messiás (vö. Lk 1,31-35), azonban sem ő, sem a tanítványok nem tudhatták pontosan, hogy Jézus messiási küldetése miként fog végbemenni. A nép és a tanítványok körében a Messiással kapcsolatos reménységek nem egyeztek meg Mózes és a próféták jövendöléseivel a Messiás küldetését illetően. Mindenki egy uralkodót várt Izrael trónjára, aki lerázza a római igát és Izraelt nagyhatalommá teszi, és senki nem számolt azzal, hogy Krisztusnak az első eljövetele alkalmával szenvednie kell, hogy utált lesz, az emberektől elhagyott, a fájdalmak férfija, és a betegség ismerője (vö. Iz 53,3). Amikor Mária megjegyezte Jézusnak, hogy „nincs boruk” (Jn 2,3), akkor minden bizonnyal arra vágyott, hogy fia megmutassa isteni dicsőségét, és bár tenne valamilyen csodát a helyzet megoldására. A megjegyzésben nem volt kérés, de Jézus jól értette a célzást, mert a válaszában elhatárolódott attól, hogy az Atyától kapott küldetésében az édesanyja, vagy bárki más családi, vagy rokoni kötelékekre hivatkozva megpróbálja őt irányítani vagy befolyásolni. Erre még látunk példát az evangéliumokban Jézusnak az édesanyjával, valamint a testvéreivel való kapcsolatában (vö. Lk 8,19-21; Lk 2,49; Jn 7,2-9). Tehát így válaszolt neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Átírva a görög szöveget, ezt olvashatjuk: „ti emoi kai szoi, günai”. Károli ezt így fordította: „Mi közöm nékem tehozzád, ó asszony?” És Jézus még hozzáfűzte: „Nem jött még el az én órám (Jn 2,4).” Az „asszony” megszólítás nem a tiszteletlenség jele, nem is a rideg elutasításé. Jézus korában ez a megszólítás éppen a tisztelet megadásának a jeléül szolgált. ő mindenkor betöltötte a tízparancsolatot, hiszen azt megtestesülése előtt ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, így a „Tiszteld atyádat és anyádat…”(Kiv 20,12) parancsolatot is Krisztus a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tartotta meg. Amennyire Krisztus jellemét ismerjük a Szentírásból, annak alapján következtethetünk arra, hogy a legnagyobb szelídséggel és melegséggel hárította el az édesanyját, hogy őt a megváltási tervben, az Atya iránti engedelmességben befolyásolja. Mária azonban hitt és bízott fiában, és azt mondta a szolgáknak, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek (Jn 2,5)”.  Mária hitére, bizalmára és nem Mária kérésére cselekedett Jézus. Ezt fontos hangsúlyozni, mert Mária megjegyzésétől Jézus elhatárolódott, és az édesanyja már nem is próbálkozott többé a fiával ismételten szót érteni, hanem a továbbiakban a szolgákhoz fordult. Jézus azonban a Szentlélek uralma alatt látta Mária szívében a hitet, mint ahogyan látta és tudta más alkalommal is, hogy az írástudók mit gondolnak róla az ő szívükben. A Krisztusba vetett hit azonban mindenkor megmozgatja a mindenség Urának a karját, bárkitől is induljon az. Lehet az egy megvetett leprás (vö. Mk 1,40-42), vagy akár az édesanyja, Krisztus cselekedni fog. Máriának a szolgákhoz intézett megjegyzése, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek”, az ma is ugyanúgy érvényben van. Nekünk egyedül azt kell tenni, amit Jézus mond a Szentírás szavai által, és akkor nem fogunk eltévedni az üdvösségre vezető úton. Ha valaki Jézus szavain, az Isten szaván kívül másvalakire vagy másvalamire is hallgatni óhajt, megteheti, de abban az esetben már nem Krisztust követi, nem néki engedelmeskedik, és így nem is lehet az ő tanítványa (vö. Jn 14,15.21.23-24)! Jézus azt mondta önmagáról, hogy „én vagyok az út”; Jézushoz tehát nem vezet út, ő maga az út az Atyához: senki sem jut az Atyához, csak őáltala (vö. Jn 14,6).

A tisztálkodásra ott álló hat kővederbe, vagy kőkorsóba egyenként két-három „métréta” fért. Egy métréta = 40 liter. Ez azt jelenti, hogy ha korsónként kétszer 40 litert számolunk, az majdnem 500 litert jelent. A szolgák Jézus szavára színültig töltötték a korsókat vízzel, majd ismét Jézus szavára merítettek belőle, és vittek a násznagynak, hogy megízlelje azt. Az evangélium szerint „a násznagy megízlelte a borrá vált vizet” (Jn 2,9). A görögben az „oinos” kifejezést fordítjuk bornak, azonban ezt a szót lehet erjedetlen szőlőlének is fordítani (vö. Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. ). Az idézett szerző, aki a disszertációját a Pápai Gergely egyetemen Rómában védte meg, ezt írja: „az oinos több jelentésű, mindenfajta erjedt és erjedetlen bort egyaránt magába foglaló szó, miként a héber yayin és a latin vimun. Az a tény, hogy a bort, amit Jézus Kánában készített oinosnak nevezik, nem szolgáltat alapot ahhoz a következtetéshez, hogy erjesztett bor volt. Belső bizonyítéknak és erkölcsi valószínűségnek kell meghatároznia a bor jellegét (i.m. 117.o.).

Én többször is végiggondoltam ezt a kérdést, és ténylegesen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy Krisztus, aki szerette a társaságot és a tiszta szív örömét, de bűnt sohasem követett el, ötszáz liter alkoholt tartalmazó bort hozott volna létre, hogy a násznép lerészegedjen. Ez teljesen kizárt dolog. A Szentírásban Keresztelő Jánosról azt írja az evangélium, hogy „bort és részegítő italt nem iszik” (vö. Lk 1,15), és az Ószövetségben „Isten nazírjai” sem (pl. még Sámson édesanyja sem: Bír 13,4-5.7) ihattak bort, sőt az ószövetségi szentélyben szolgáló papság sem ihatott bort szolgálat közben. Isten ezt megtiltotta nekik, hogy a gondolkodásuk a jó döntések meghozatalához egészen tiszta legyen. Nem beszélve arról, hogy sok esetben egy pohár bor is tompíthatja a gondolkodást, és fellazítja az erkölcsi gátakat az emberben. Ha Jézus ötszáz liter bort hozott volna létre, ezzel oka lett volna annak, hogy emberek olyan helyzetbe kerüljenek, amely során vétkeznek. Amikor Pál apostol azt tanácsolja Timóteusnak, hogy a gyomrára való tekintettel igyon egy kis bort is (1Tim 5,23), ebben az esetben is erjedetlen szőlőlét kell érteni, mert abban a korban a gyomor gyógyításához mustot is javasoltak. A Galatákhoz írott levél pedig a test cselekedetei között említi a részegséget az irigységek és a gyilkosságok mellé sorolva azt (vö. Gal 5,19-21), amelyekről az apostol kijelenti, hogy „akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek”. A fent idézett katolikus bencés bibliakutató profeszszor ezt írja az idézett János evangéliuma kommentárjában: „Az átváltoztatott bormennyiség elegendő lett volna 500 ember ittassá tételéhez (i.m. 91.o.)”. Ezek után a kedves olvasó eldöntheti, hogy Jézus borrá változtatta-e a vizet Kánában, vagy egyedülállóan kiváló ízű, nemes, erjedetlen szőlőlévé, amilyent addig sem a násznagy, sem senki más nem ivott. Mivel a násznagy nem ivott ilyent, nem is tudhatta azt, hogy mit iszik, és azt sem tudta, hogy az egész honnan van. Ezért hívatta a vőlegényt és közölte vele, hogy „te mostanáig tartogattad a jó bort“ (Jn 2,10).

A kánai menyegzőn végbement csoda hatását illetően nem utolsó sorban fontos az evangélista megjegyzése: „Ezt az első jelet tette Jézus a galileai Kánában, és megmutatta az ő dicsőségét, és hittek benne az ő tanítványai (Jn 2,11).” Tehát a csodát illetően a tanítványok nem arra figyeltek, hogy mit tett vagy mondott Jézus édesanyja, hanem arra, amit Krisztus tett, és hittek benne. Mária hite példa lehet a számunkra, csakúgy, mint például a százados hite, vagy a leprás hite, azonban nekünk mindenkor azt kell tenni, amit Jézus mond, mert az ő szava örök élet, és az örök élet igéi nála vannak (vö. Jn 6,68). Aki Krisztusban hisz, annak (már most) örök élete van (vö. Jn 3,36. 5,24. 3,16 és 18). Nekünk arra a hitre, bizalomra kellene eljutni, amilyen hittel támaszkodott Jézus itt a földi életében Emberfiaként és egyben Istenfiaként az Atyára (vö. Jn 5,19-20; Jn 11,42; Jn 15,10; Jn 6,57). Ez a hit Jézus tanítványainak a valódi mércéje (vö. Jel 14,12), mert csak ezzel a hittel lehet Isten parancsolatait megtartani és Isten szeretetével szeretni úgy, ahogyan Jézus szeretett.

Tisztelettel: Pongrácz Róbert hittanár

Felhasznált irodalom:
Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. / Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89 és 91.o.




Az ősvilág alapjait elmosta az özönvíz




A hittudósok jelentős része nem fogadja el a Szentírás tanúságtételét arról, hogy az egykori özönvíz globális volt; ehelyett helyi jellegű áradásnak tartják azt, amely szerintük az emberiség mezopotámiai bölcsőjére korlátozódott és legfeljebb a Kaspi-medencéig terjedt. Noé történetét pedig egy tanító történetként fogadják el. A Biblia tanúságtétele és több más földtani vizsgálatokat végző hívő tudós kutatása viszont azt igazolja, hogy ténylegesen volt özönvíz, és az az egész Földünkre kiterjedt.

A Biblia belső kronológiája szerint (amelyet a nemzetségtáblázatok alapján lehet kiszámolni) az özönvíz a teremtést követően kb. az 1656-dik esztendőben történt, ez az i.e. a 2300-as évekre tehető. Természetesen, hogy ha a mai hegyláncokat és magas hegycsúcsokat vesszük számításba, akkor eléggé elképzelhetetlennek tűnik akkora vízmennyiség, mint amit a Teremtés könyvében olvasunk: „Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított (Ter 7,20)." Azonban az özönvíz tényének a leírásához csak részben hagyatkozhatunk a mai földtani és természeti viszonyokra, ugyanis a Biblia szerint az özönvíz előtt más volt a Földünkön az éghajlat, más volt a Föld légköre, és teljesen mások voltak az élettani viszonyok is. A Teremtés könyve írja, hogy az özönvíz előtt nem voltak évszakok és eső sem esett, hanem a Földet egy egyenletes pára burok vette körül: „pára szállott fel a földről, és megnedvesítette a föld egész színét (Ter 2,6)." Az évszakok megjelenéséről csak az özönvizet követően olvashatunk a Szentírásban: Ter 8,22.

Honnan jött annyi sok víz? Ha azt gondoljuk, hogy a víz csak felülről esett, akkor tévedünk, mert a Biblia szerint „felfakadtak ezen a napon a nagy mélység minden forrásai (vö. Ter 7,11)", tehát a földkéreg alól törtek fel a vizek hatalmas vízsugárban, aminek hatására megrepedt, meghasadt a földkéreg, és a föld lemezei elmozdultak, eltávolodtak egymástól. Az óceánok ekkor alakulhattak ki, és valószínű, hogy a kontinensek is ennek következtében különültek el egymástól. Bizonyos a Biblia szerint, hogy az özönvízkor hegyek emelkedtek föl és völgyek szállottak alá. Ezt írja a 104-dik Zsoltár erre vonatkozóan: „ő fundálta a földet az ő oszlopain, nem mozdul meg soha örökké. Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak. Egy kiáltásod szavától eloszoltak, és mennydörgésed szavától szétriadtak. Hegyek emelkedtek föl és völgyek szállottak alá arra a helyre, amelyet fundáltál nékik. Határt vetettél, amelyet át nem hágnak, nem térnek viszsza a földnek elborítására (Zsolt 104,5-9)."

Erről a hatalmas kataklizma jellegű földmozgásról a Szentírásban több helyen is olvashatunk. Ezeknek az egybevetése elgondolkoztatja az olvasót. Például az Éden kertjét mindenki a mai Tigris és az Eufrátesz folyó környékére helyezné, és joggal; azonban az Édenből nemcsak ez a két folyó, hanem négy folyam eredt, és csak kettőt, legfeljebb hármat tudnak azonosítani. Gihon folyója „megkerüli az egész Khús földjét" (vö. Ter 2,13). Khús földje a mai Etiópia, ami Közép-kelet Afrikában van. A negyedik folyó, a Písón. Erről az utóbbiról csak annyit lehet tudni, amennyi a Bibliában van: „ez az, amely megkerüli Havilah egész földjét, ahol arany van“ (Ter 2,11). Tehát egészen más volt a földünk felszíne, nem beszélve arról, hogy Európa és Afrika között ott van a Földközi tenger. Szaúd-Arábia és Kelet-Afrika között pedig ott van a Vörös tenger. A mai Irak területéről egy folyó hogyan folyhatna oda? Ezekkel a földrétegek mozgásával függ össze a Csendes óceáni mély árokrendszer kialakulása is.
A Szentírás ír arról, hogy miért következett be az özönvíz, és arról is, hogy mi lett mindennek a következménye. Előbb nézzük a következményeket.

(1) – Megváltoztak az éghajlati viszonyok. Ennek következtében Isten megengedte a „tiszta“ állatok fogyasztásának lehetőségét (Ter 9,3; 7,1-2). A vízözön előtt a teremtéstől kezdve az emberek sokkal egészségesebben táplálkoztak, növényeket, magokat és gyümölcs- és zöldségféléket ettek (vö. Ter 1,30). Mivel a vízözön után az éghajlat megváltozott és eltűnt az egyenletes pára-klíma, és megjelentek az évszakok (és a szélsőségesebb időjárás), ezért engedte meg az Isten az ember számára a tiszta állatok húsának fogyasztását. A földi történelmünk végén azonban a legtöbb nem hívő ember is belátja, hogy a különböző húsételek elfertőződnek és járványok ütik fel a fejüket (kergemarha-kór, madár- ás sertésinfluenza, és annak mutáns változatai, stb.), emiatt az emberek egy része nem hitelvi alapon, mégis időben változtat az étkezési szokásain. Ezt az étkezésbeli változtatást lehet jól és rosszul is csinálni, de csak jól érdemes, ezért ezen a téren tapasztalt életmódváltozást tanító szakemberek véleményét is ki kell kérni, illetve ilyen könyvekből tájékozódni. Első lépésként ajánlott a sertéshústól való teljes tartózkodás. Az egészséges életmód a hívő ember életében nem lehet önmagában cél. A hívő ember értelmes belátás alapján dönthet úgy, hogy nem pusztítja önmagát (vö. Kiv 20,13), hogy a rendelkezésére álló életidőt és életerőt mások szolgálatára tudja fordítani.

Az interneten például a japánok étkezési szokásaival kapcsolatban ezt találtam: „Az elmúlt 25 évben a japán nők tartották a várható élettartam világcsúcsát: átlagban 86,4 évig élnek. De nemcsak a nők, a férfiak is világelsők ebben a világ 192 nemzete között. Ennek oka nagyrészt az egészséges étrendben rejlik.“ Az étkezési szokásaik között olvashatjuk, hogy a főétkezésük reggel van, és kenyér helyett rizst esznek. „A japánok naponta élvezik a házi koszt örömeit. Egy jellegzetes étkezés grillezett halból, egy tálka rizsből, párolt zöldségekből, miso-levesből áll, desszertként gyümölcsöt, italként zöld teát fogyasztanak. A világ halfogyasztásának 10 százalékát a japánok adják, holott a világ népességének mindössze 2 százalékát teszik ki. A rengeteg elfogyasztott omega-3 zsírsav magyarázatot adhat a hosszú és egészséges életre a gyakran fogyasztott káposztafélékkel (brokkolival, káposztával, kelbimbóval, kelkáposztával és karfiollal) együtt. A japán konyhában a hangsúly a friss hozzávalókon van, mindig azokat az összetevőket használják, melyeknek épp szezonja van. A japánok egy-egy étkezés során többféléből esznek keveset, és már gyermekkorukban megtanulják, hogy lassan egyenek, minden egyes falatot külön élvezve. Sohasem rakják tele a tányért, mindenből csak keveset tálalnak és mindent külön tálban. Azt vallják, a több kevesebb, és úgy rendezik el az ételeket a tányéron, hogy étvágygerjesztő legyen. A köretekkel és szószokkal azonban csínján bánnak. A japán ételek szándékosan könnyűek és nincsenek szétfőzve. Az ételek elkészítése javarészt a tűzhelyen történik párolással, grillezéssel vagy wokban történő sütéssel. A szakácsok előszeretettel használnak egészséges olajokat … A könynyed ételek ellenére étkezés után jóllakottnak érzik magukat, de nem pukkadásig tele. A testmozgás a mindennapok részét képezi Japánban, a környezetet úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen a városon belüli biciklizésre, gyaloglásra és általában az aktív életmódra." Nem mindent kell követni a japánok étkezési szokásaival kapcsolatban, de arra mindenképpen jó, hogy elgondolkodjunk a saját életmódunkon, mert a betegségeink kisebb része öröklött hajlam következtében, nagyobb része viszont életmódunk miatt alakul ki (pl. szív- és érrendszeri betegségek).

(2) – A második következmény az özönvíz után az, hogy megjelent az állatok embertől való félelme (vö. Ter 9,2). Az édenkertben ez nem volt így. Sőt, ezen felül említést érdemel az, hogy Isten egyetlen állatot sem teremtett ragadozónak (vö. Ter 1,30), ez az átalakulás a bűn következtében ment végbe a természet- és állatvilágban. Az újjáteremetett Földön Izaiás próféta leírásában az édeni állapothoz hasonlóval találkozunk, vagyis ami egykor elveszett, bizonyos értelemben az fog helyreállni: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén (vö. Iz 11,6-9).“ Mielőtt elmosolyognánk magunkat, gondoljuk meg, hogy a Szentírás következetes önmagához, és abban valódi ellentmondást nem találhatunk. Amint látjuk a Teremtés könyve és az Izaiás próféta kijelentése között megfelelés van. Mint ahogyan a Biblia első könyve, a Teremtés könyve és a Biblia utolsó könyve, a Jelenések könyve között is megtaláljuk ezt az összhangot. A Jelenések könyvében János apostol látomásban látja az újjáteremtett Földet, ahol tenger nem lesz, vagyis az újjáteremtett Föld nagy részét nem víz fogja borítani, mint ahogy most van, hanem valahogyan úgy, ahogyan a vízözön előtt volt. Természetesen többet nem írhatok, csak anynyit, amennyi a Bibliában van: „Ezután láttam új eget és új Földet, mert az első ég és az első Föld elmúlt, és a tenger többé nem volt … És mondta az, aki a királyi székben ült: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nékem: Írd meg, mert e beszédek hitelesek és igazak" (vö. Jel 21,1.5; 2Pt 3,13; Iz 65,17; 66,22; ApCsel 3,21).

(3) – A harmadik dolog, ami az özönvíz után lépett életbe, az a földi igazságszolgáltatás, az állam kezdetleges formája. Szerető Istenünk világosan látta, hogy a teremtés utáni másfél évezredben milyen méreteket öltött a bűn terjedése, és ennek a fékezésére adta az államot, amely az igazságszolgáltatást végrehajtja: „Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az Isten a maga képére teremtette az embert“ (vö. Ter 9,5-6; Róm 13,3).

(4) – A negyedik tényezőt már említettem, és ez a földünk felszínének drasztikus átrendeződése az özönvíz következtében (vö. Zsolt 104,6-9). Itt még érdemes megemlíteni azt, hogy „homo sapiens“-t, tehát embercsontvázat találtak egy olyan mészkőréteg alatt becsúszva, amilyen földrétegben még nem mutatható ki az ember megjelenése. Sőt, egyes vidékeken egész földlemezek rétegtana fordult a tetejére (ami alul volt, az felül került, és ami fölül, az alulra) azáltal, hogy felfakadtak a mélység forrásai, és nagy erővel tört a felszínre a vízsugár. El tudjuk képzelni a jégtábla példájával, hogy ha azt feldobja alulról valami, a jégtábla megfordul, így ami alul volt, fölül kerül.

(5) – Ötödik tényezőként említhetném az ember életkorának drasztikus, és fokozatos csökkenését. Ma számunkra elképzelhetetlenek azok a magas életkorok, amelyekről a Szentírás ír az özönvíz előtti időkből. A korábbi 800-900 és azt meghaladó életkor a zsoltáríró szerint Dávid király korára alig éri el a 70-80 évet. Gondoljuk el, Matuzsálem 187 esztendős volt, amikor nemzette Lámeket, és még ezután élt 782 esztendeig. „Matuzsálem összesen 969 esztendeig élt, azután meghalt“ (vö. Ter 5,25-27). Egyébként ő a földön legtöbbet élt ember, akinek életideje még az Ádáménál is hoszszabb volt. Ádám 930 évet élt a Szentírás szerint (vö. Ter 5,5). Miért írom ezeket? Azért, mert sajnos ma általánosan elfogadott az evolúció, nemcsak az ember, de a társadalom tekintetében is, miközben a Biblia ezzel szemben teremtésről (Ter 1,1; 1,27; 2,7) és visszafejlődésről beszél, és egy gyengülő, „agyaglábakon álló“ történelemről tudósítja a ma élő embert (vö. Dn 2,27-34; Jak 1,15). Ezzel függ össze, hogy az özönvíz előtt magasabbak, erősebbek és értelmesebbek voltak az emberek, mint napjainkban, és az életerejük is nagyobb volt.

A bűn azonban elvégezte a pusztítását az ember szervezetében is, emiatt életkorunk rövidebb, és teremetünk kisebb lett. Az özönvíz kora előtti emberekről írja a Teremtés könyve: "Óriások voltak a földön abban az időben, sőt még azután is …, Ezek ama hatalmasok, akik eleitől fogva híres-neves emberek voltak (vö. Ter 6,4)." Bár technikailag magas szinten álltak (nem állítom, hogy meghaladták a mostani szintet), az Istenről volt ismeretük, de őt mégis megvetették: "Az ősvilág ösvényét követed-e, amelyen az álnok emberek jártak; akik időnap előtt ragadtattak el, és alapjukat elmosta a víz?! Akik azt mondták Istennek: Távozzál el tőlünk … Mindenható … (vö. Jób 22,15-18)."

Álnok embereknek, istentelenek világának írja le a Szentírás a Noé előtti és a Noé korabeli emberek világát (vö. 2Pt 2,5). Olyan világ volt, ahol "megsokasodott az emberek gonoszsága a földön" és az ember szíve minden gondolatának alkotása szüntelenül csak gonosz volt (vö. Ter 6,5).  Olyan világ volt, ahol az ember kiemelkedő értelmi képességeit a másik ember tönkretételére használta fel. A Biblia szerint "a föld erőszakoskodással telt meg általuk" (vö. Ter 6,13). Azért figyelemreméltóak ezek a leírások, mert Krisztus szerint az utolsó időben, az ő második eljövetele előtt Noé korához hasonló állapotok köszöntenek be a Földünkre (vö. Mt 24,37-39). Ez nem jelenti azt, hogy ez a világ ne lenne ugyanakkor vallásos valamilyen módon, csak annyit jelent, hogy az emberek a vallás leple alatt visznek végbe hasonló törvényszegéseket (vö. 2Tim 3,1-5). Krisztus nevét vallják, de a Szentlélek nem lakik a szívükben (vö. Róm 8,9b), és az Istent valójában nem ismerik (vö. Jn 16,1-3; 15,21).

Számomra mindig példa értékű marad Noé életének titka, evangéliumhirdetése és a családi élete. ő ilyen elfajult nemzedék között is kegyelmet talált az Úr szemében (vö. Ter 6,8), mert ezt írja róla az Isten igéje: "Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú volt a kortársai között, Istennel járt Noé (Ter 6,9; 7,1)." A jó Isten kegyelmes volt, és soha az igazat az istentelennel együtt el nem veszítette, ez így volt Szodoma és Gomora pusztulásakor is, és az özönvíz idején is. Noéval együtt összesen nyolcan menekültek meg (1Pt 3,20): Noé, a felesége, három fia és három menye. Mondhatná valaki, hogy milyen kegyetlen az Isten, hiszen Noé családján kívül mindenki elveszett. Azonban kaptak 120 év kegyelmi időt a megtérésre, mert a Teremtés könyvének a 6,3 rész pontosított fordítását így olvashatjuk: "És mondta az Úr (az Örökkévaló): Ne küzdjön az én Lelkem az emberért, mint egy százhúsz évig". Tehát nem arról van szó, hogy az ember életének ideje csak 120 év legyen, - hiszen az özönvíz után is még éltek pár száz évig az emberek, - hanem azt jelenti, hogy Krisztus Lelke 120 évig küzdött még az emberek megmentéséért Noé igehirdetése által (vö. 1Pt 1,10-11: "Krisztusnak ő bennük lévő Lelke"). Tehát Krisztus Lelke, a Szentlélek szólt Noé által, aki megtérésre szólította fel az embereket, és közelgő Istenítéletet hirdetett. Az emberek azonban kigúnyolták Noét, és nevettek rajta. Milyen nehéz tehertétel lehetett az "igazság hirdetőjének" (2Pt 2,5) évtizedeken át építeni a bárkát a fiaival együtt egy olyan földön, ahol addig egyetlen csepp eső sem esett, és hirdetni az özönvizet, Isten igazságos ítéletét. Noé olyan dolgot cselekedett és olyant hirdetett, aminek semmilyen reális esélye nem volt. Noé azonban "az Istennel járt", és jól tudta Isten tervét és azt is, hogy az ő szava igazság (vö. Jn 17,17) és az teljesen megbízható minden tekintetben.

A mi korunkban már nemcsak a tudósok jelzik azt, hogy baj van a Földünkkel, hanem a legtöbb értelmes, gondolkodó ember is belátja ezt. Ezekről Jézus már kétezer évvel ezelőtt szólt a benne hívők megmentése érdekében (Vö. Mt 24,20-22.29-30.35), hogy emiatt ne elbátortalanodjon, hanem éppen megerősödjön a hitük; hogy bűneiket mindennap megbánva, bizalommal és a szeretet tetteivel várják a mi Urunk Jézusnak dicsőséges megjelenését (vö. 1Tessz 5,23; 2Tessz 1,7). A hívő emberek jól tudják, hogy nem fejlődésben, hanem szétesésben van ez a világ; szeretetből és hitből végzett munkájuknak azonban az örök élet szempontjából értéke van, mert mindezzel formálják a saját és mások jellemét. Ez a kialakított jellem feltámadásuk után, az örök életben is az övék lesz. Bár az ősvilág alapjait elmosta a víz, mégis az Isten szava, kijelentése nyomán éppen eleget tudhatunk róla. A saját életünkre, a mi korunkra nézve levonhatjuk a következtetéseket és eldönthetjük, hogy Isten segítségével Noé kortársaihoz, vagy Noéhoz akarunk hasonlítani. 

Pongrácz Róbert hittanár

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Gleason L. Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, KIA, Bp, 2001. / Walt Brown: Kezdetben (A teremtés és az özönvíz meggyőző bizonyítékai), Reménység Alapítvány, Bp., 2008. / www.origo.hu "10 ok, amiért nem öregszenek és híznak el a japán nők", 2011. 03. 06.

2011. szeptember 20., kedd

A házastársak egymáshoz való helyes viszonya a Biblia szerint




Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek irántuk keserű kedvűek / mogorvák / kemények (Kol 3,18-19).” Pál apostol sorai által ezt parancsolja az Úr a férjnek és a feleségnek. Ennek a házastársi kapcsolatnak a szentírási vonatkozásait és belső összefüggéseit vizsgálom meg ebben az írásomban.

Mi az alapja annak, hogy az asszonyoknak engedelmeskedni kell a férjüknek? Természetesen bibliai alapja van, és ezt így olvashatjuk: „Szeretném, azonban, hogy tudnátok, hogy minden férfinek feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten (1Kor 11,3 a Szent Jeromos Kat. fordítása szerint).” A Jó Isten megállapította a házastársak egymáshoz való viszonyának megnyugtatóan helyes rendjét. E szerint „az asszonynak a feje a férfi”, tehát a keresztény családban a férfi a fő, ő a családfő; neki isteni jogon jár ez a tekintély, amellyel lehet jól és lehet sajnos rosszul is élni. Ugyanebben a fejezetben azt írja az apostol, hogy „a férfi Isten képmása és dicsősége, az asszony azonban a férfi dicsősége (1Kor 11,7)”. Természetesen a Teremtés könyvének sorait is számba kell vennünk, amely szerint: „Teremtette tehát az Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket (Ter 1,27)”. Tehát, nemcsak a férfi lett az Isten képmására teremtve, hanem a férfi és a nő együtt tükrözi vissza valamilyen módon az istenképűséget. Vigyáznunk kell a helyes egyensúlyra tehát akkor, amikor igét igével egybevetünk. Ennek ellenére azt olvashatjuk Pál apostolnak egy másik levelében is, hogy „engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek (Ef 5,21-24).” Ez így nagyon keménynek és meredeknek hangzik egy-egy hívő asszony számára, de amikor számba vesszük a férj kötelezettségét a felesége iránt, akkor mindjárt kiegyenlítődik a mérleg nyelve, és bizony el fogjuk ismerni, hogy a férj felesége iránti kötelezettsége legalább ilyen nehéznek vagy szinte lehetetlennek tűnik. Tehát maradjunk még a feleségnél. Úgy kell engedelmeskedniük a férjüknek, mint az Úrnak! Ez Isten Lelkének ereje nélkül lehetetlen, mint ahogyan a keresztény élet bármely más követelményével is ez a helyzet. A Szentlélek segítségével viszont igenis lehetséges. Ehhez azonban élő hitre és kölcsönös egymás iránti szeretetre és tiszteletre van szükség, valamint arra a bizalomra, hogy el tudjam fogadni a Szentírás ezen sorait is, biztos isteni mércének és egyedül helyes megoldásnak az életemre nézve. Itt most nem számol az apostol alkoholista, vagy agresszív férjjel, sem pszichikailag összeomlott családfővel. Ezekben a szinte véglegesen elromlott helyzetekben ezek a tanácsok nem foganatosíthatók. Sőt „felemás igában” (2Kor 6,14 / Károli ford.), a hívő és a nem hívő közötti házasságban szintén más az alaphelyzet és más az Isten igéjének a tanácsa is. Tehát itt most csak a közös hitben és igazi istenfélelemben lévő házastársak esetéről van szó, akik Isten akarata szerint akarnak élni, hogy a házasságuk kiegyensúlyozott és a családi életük békés és tartós lehessen minden tekintetben. Abban a hívő családban, ahol a feleség nem fogadja el azt, hogy a férfi az Istentől rendelt fej a családban és ő akar a fej lenni, ott csak háborúság és békétlenség lesz nap, mint nap. Ne feledjük, hogy a Szentírás értékrendje nem korhoz és divathoz vagy emancipációs hullámhoz kötött, hanem örök, és túl fogja élni valamennyi kor divatos életmodelljét.

Azt is érdemes még figyelembe venni, hogy a férj iránti engedelmesség nem feltétel nélküli, teljes behódolást és szolgaságot jelent, hanem kölcsönös megértést a hívő és szerető férj vezetése mellett, mert a feleség férje iránti engedelmességét megelőzően már ezt írja az apostol: „Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében (Ef 5,21).” Ez a megfogalmazás kölcsönös engedelmességre és nem egyoldalú engedelmességre szólítja fel a házastársakat egymás iránt. Egyiknek is kell engednie és a másiknak is azzal együtt, hogy megmarad a férj vezetői szerepe a családon belül. Vannak helyzetek a gyereknevelésben vagy más családot érintő kérdésekben, amelyekben lehet, hogy a feleség, mivel többet van a gyerekeivel, jobban átlátja azt, hogy nekik mire van szükségük az adott esetben, mint a férje; ilyenkor a bölcs férfi nem kardoskodik a saját akarata mellett, és különösen a gyerekek előtt nem teszi ezt. A hívő feleség ugyanígy sosem szólja le a férjét, gyerekei apját a gyerekeik előtt, hanem megvárja, amíg ketten maradnak, és akkor mondja el neki, hogy ebben a helyzetben másként is lehetett volna cselekedni. Így a gyerekek tisztelni fogják apjukat és anyjukat egyaránt, mivel azt látják, hogy a szüleik is kölcsönösen tisztelik egymást.

Tehát, „amiképpen az egyház engedelmes Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben (Ef 5,24).” Pál apostol azt írja a Szentlélek sugalmazására (vö. 2Pt 1,19,21; 2Tim 3,16-17), hogy „az asszonynak nem engedem meg, hogy a férfin uralkodjék (1Tim 2,12).” Tehát, bár vannak kivételes és nehéz családi helyzetek, de általában véve a „papucskormányt” az Isten igéje nem támasztja alá.

Ezek után vizsgáljuk meg a férj felesége iránti kötelezettségét: „Ti férfiak szeressétek a ti feleségeteket, miképpen Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért; hogy azt megszentelje a víznek fürdőjével az ige által… Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha senki nem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat… Ezért elhagyja az ember apját és anyját és ragaszkodik az ő felségéhez, és lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez: én pedig Krisztusról és az egyházról mondom (vö. Ef 5,25-33).” A nemzetek apostola Krisztusról és az egyházról beszél, de mégis erről a titokról úgy szól, mint a férj és a feleség házastársi kapcsolatáról a hitben. Ez azt jelenti, hogy a hitben fogant, megkötött és megélt házasságok valamiképpen Krisztus és az egyház titkára mutatnak rá; az egyház és Krisztus kapcsolata pedig rámutat a jó keresztény házasság titkára. Minket most az utóbbi érdekel. Úgy kell a férfinek szeretni a saját feleségét, miként Krisztus az egyházat, aki önmagát adta oda érte. Krisztusnak a szeretete, hívő népéért meghozott áldozata és a szüntelenül érte folyó megszentelő munkája mérhetetlen, szavakban ki nem fejezhető odaadás. Pál apostol is azonnal érzi, hogy magas a mérce, ezért teszi hozzá rögtön, hogy a férj legalább úgy szeresse feleségét, mint a saját testét. Ebben a férjnek a felesége iránti odaadó szeretetében, – amelyet folyamatosan Krisztust szemlélve Krisztustól tanul – érthető meg az, hogy a feleség engedelmeskedjék a férjének mindenben és „tisztelje a férjét” (vö. Ef 5,22.24.33; Kol 3,18). Ha a férj nem akarja ilyen módon szeretni a feleségét, akkor ott az asszony alávetettsége nem biblikus, nem Isten akarata szerint való, és nem is fogadható el. A férj a feleségét nem gyűrheti agresszív módon a saját talpa alá, nem uralkodhat, és nem zsarnokoskodhat fölötte, mert Krisztus sem ezt teszi az egyházzal. A férj iránti kikényszerített engedelmesség zsarnokság vagy legalábbis önkény. Az engedelmességnek hitből kell történnie, és az minden esetben Isten igéje iránti engedelmességet jelent. A feleség nem azért engedelmeskedik a férjének, mert kedve telik benne, hanem azért, mert Isten igéjének akar engedelmeskedni. Ha azonban a férje bűnre kényszeríti, akkor nem köteles neki ebben engedelmeskedni, és bűntársává lenni.

Itt meg kell jegyeznem egy fontos dolgot: A feleség nem tudja addig igazán tisztelni a férjét és nem is tud neki engedelmeskedni, amíg a férj nem szereti a feleségét úgy, mint a saját testét, úgy, mint önmagát. Ez az a pont, amelyet a legtöbb keresztény házasságban sem jól élnek meg. Ezt én magam is eléggé későn értettem meg, és a megértéstől az életre váltásig is egy nagyon hosszú út vezet. De első a megértés. A feleség nem tud addig sem szeretni, sem engedelmes lenni, amíg a férje nem szereti őt elsőként, és nem tesz meg mindent azért, hogy a feleségében felkeltse az iránta való legnemesebb érzéseket. A székely családokban is általában egy téves kép él a feleséget és az anyát illetően. Azt tartják, hogy az anya kell, hogy legyen a családi fészek melege, mert ő a gyöngébb lény, neki vannak finomabb érzései. Ez sajnos féligazság. A feleség, az anya, ha nem tapasztalja meg rendszeresen a férje szeretetét és iránta való gyöngédségét, nem fog tudni a családi fészek melege lenni, egyszer elfogy belőle is a szeretet és a gyöngédség. Ezért a férfi feladata és felelőssége az egész családi légkört illetően óriási. Ne várja el a férj a feleségétől azt, amit neki kell megadnia! És viszont: a feleség segítse férjét abban, hogy az ki tudja fejezni valamilyen módon az iránta való szeretetét; lehetőleg olyan módon, ahogyan erre a feleségének is szüksége van. Ehhez jól kell ismerniük egymást, egymás „szeretetnyelvét”, amivel a másik megszólítható, és sokat kell önmagukról, házasságukról beszélgetni egymással és a jó Istennel. Nincsen olyan keresztény házasság, ahol ne lennének zördülések és viták. Ott azonban, ahol a helyes bibliai alapelvekhez ragaszkodnak, és ahol felfogják a keresztény házasság és család értékét és védelmi szerepét, ott Isten segítségével közös erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a családban olyan légkör legyen, hogy ott bárki számára Krisztus jó illata, derűje és békéje váljon érzékelhetővé. (Ezt csak az egyik fél nem tudja elérni. Ezért kívánatos, hogy két igazán Krisztusban hívő férfi és nő lépjen házasságra egymással, és ne csak az egyik fél legyen a hívő.) Nyugodtan elmondhatom, hogy a mi családunk számára tizenhárom év után is ez a Krisztus jó illatának a megtapasztalása egy kívánatos cél, és még nem minden vonatkozásban teljesült valóság. Ilyen céljaink legyenek, és ne csupán anyagi javakat érintő célok, és akkor nyugalmat találunk a lelkünknek. A keresztény házasságra is érvényesek Jézus szavai: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges (Mt 19,26; és Jn 15,4-5; Róm 8,11; Jer 32,27).” Egy hívő házaspár hittel és bizalommal tekint a jövőbe, mert jól tudják, hogy házasságukat nem saját gyöngeségeikre, hanem Krisztusra, a sziklára építették, és az így nem dőlhet össze az élet viharainak következtében.

Péter apostol által így szól az Úr a házasemberekhez: „De ti is férfiak, legyetek megértőek asszonyaitokkal, az asszonyi nemnek, mint gyöngébb lénynek tiszteletet adva, mint akik örökös társaik az élet kegyelmében, hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak (1Pt 3,7).” A folyamatos viták és családi „cirkuszok” következtében imáink nem fognak meghallgatásra találni, elveszíthetjük az Isten kegyelmét és a Szentlelket megszomorítva elűzhetjük a szívünkből és a családból. De mi marad utána? Ha az Isten angyalai távoznak, a démonok fogják átvenni ott az uralmat, és az a házasság és család igen nehéz helyzetbe kerülhet. Ilyenkor is van még megoldás, ha kölcsönösen hajlandók bocsánatot kérni egymástól és az Úrtól, és megalázva magukat az Isten színe előtt közösen elindulnak lépésről-lépésre a Krisztus parancsainak való engedelmesség útján. Ha megújítják a Krisztussal való kapcsolatukat, a házasságuk is megújulhat.

A házastársi együttlétre vonatkozóan és a házassági kapcsolat más területeit érintően a felebaráti szeretet parancsa és az aranyszabály a meghatározó (vö. Mt 22,39; Lk 6,31). Ezt alkalmazva van Pál apostolnak tanácsa a házastársak számára: „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak éljetek; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket amiatt, hogy nem tudjátok magatokat megtartóztatni (1Kor 7,5. 2-4).” Természetesen Pál apostol nem említi a kivételek között azt, ami nyilvánvaló indok az időszakos megtartóztatásra. Az egyik bármelyik fél betegsége, a másik pedig, az az időszak, amit a természet rendje havonta néhány napra a feleség esetében elrendel. Ezenkívül csak a közös megegyezés alapján megtartott rövidebb böjt- és imaidő (vö. 1Kor 7,5; Károlinál) lehet olykor elfogadható indok arra, hogy a házastársak önmagukat egymástól megtartóztassák. Ebben is, mint ahogyan minden másban az egymás iránti szeretet a döntő, amit az aranyszabállyal is meghatározhatunk: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjetek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták (Mt 7,12).” Ahogyan szeretnéd, hogy a házastársad viszonyuljon hozzád, te is úgy viszonyulj hozzá, és légy hozzá figyelmes, megértő és gyöngéd. A szeretet apró gesztusai nemcsak Napot és csillagokat mozgatnak meg, de olyan lelki sebeket gyógyíthatnak be, amelyekre emberileg alig lenne remény.

Végezetül pedig a házastársak ne önmagukra és saját gyengeségikre tekintsenek, hanem Krisztusra, aki így szólt: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” Ha rendszeresen tanulmányozzák a Szentírást, ha hajlandók az „én”-t letenni és egymásnak szolgálni, ha közösen imádkoznak és keresik az Isten akaratát életükre, családjukra és szolgálataikra nézve, akkor még egy válságba került házasság is megújulhat, és megtalálhatják a békességet Krisztusban. Ha Krisztust befogadják az életükbe és az ő igéjének hajlandók engedelmeskedni, házasságuk és családi életük során minden nap egyre alkalmasabbá válnak a majdani mennyei életre. Családjuk a szeretet iskolája lesz, amelyet másoknak is érdemes lesz lemintázni.

Tisztelettel és szeretettel:
Pongrácz Róbert
négy gyermek édesapja (Gyergyószentmiklósról)

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia, Kolozsvár, 2009.

2011. augusztus 15., hétfő

"Én választottalak titeket"




Jézus így szólt a tanítványaihoz az utolsó vacsorán: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek (Jn 15,16 / Szent Jeromos Kat. ford.).“  Jézusnak ezek a szavai nemcsak a tizenegy apostolra vonatkoznak ott az utolsó vacsorán, hanem minden Istenben bízó, és őt szerető emberre is. Júdást nem választotta ki Jézus, hanem ő maga furakodott a tanítványok közé, ezért mondta Krisztus azt, hogy „nem mindnyájatokról mondom; tudom én kiket választottam“ (vö. Jn 13,18).

Mi alapján és mire történik Isten részéről a kiválasztás? Isten kiválasztása szeretetből és ingyen kegyelemből történik (vö. Róm 9,16; Ef 2,8; Róm 3,24), abból a célból, hogy az, akit kiválasztott, részese legyen örök korszakokon át az ő szeretetének, és az ő romolhatatlan, örök életének. Ezt előre elrendelésnek (predestinációnak) nevezi a Szentírás. Mi az előre elrendelés Isten részéről? A jó Istenről azt írja a Szentírás, hogy nemcsak a jövőbeli cselekedeteinket ismeri és tudja, hanem a jövőbeli gondolatainkat is: „ami a lelketekben készül, én tudom“ (Ez 11,5b; 5Móz 31,21). A Teremtőnknek végére-mehetetlen a bölcsessége (Iz 40,28: Károli ford.). Ezzel függ össze, hogy előre tudja, hogy az emberek közül ki lesz az, aki az ő szeretetére viszontszeretettel, az Isten igéjére pedig hittel, és hitből fakadó engedelmességgel válaszol. Mindazok, akik az Istent szeretni fogják, azok számára az Isten már a teremtés előtt üdvösségtervet készített, és rendelkezett arról, hogy minden segítséget és kegyelmet megkapjanak az életükben ahhoz, hogy eljussanak az üdvösségre. Ezt nehéz elhinni, pedig a Szentírás erről beszél. Ezt írja erről Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében a pontosított fordítás szerint: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden együtt munkálkodik a jóra, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy azok az ő Fia képmásához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig előre elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette (Róm 8,29-30).“ Tehát az evangélium fontos részét alkotja az, hogy a hívő ember üdvösségének az elnyerése biztos alapokon, a mindent tudó és mindenható Isten rendeletein nyugszik. A „szíveket ismerő Isten“ (ApCsel 15,8) akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4). Ebből az igéből az is következik, hogy az Úr senkit sem rendel el előre a kárhozatra. Neki üdvösségterve, megváltási terve van, a sátánnak pedig elveszejtési terve. Ezt azért hangsúlyozom, mert Kálvin János tiszteletre méltó reformátor nyomán elterjedt a kettős predestináció tanítása, melynek lényege, hogy az Isten egyeseket üdvösségre rendelt, másokat pedig kárhozatra. Ilyen a Biblia teljes összefüggését vizsgálva biztosan nem létezik.

Ha olyan Isten létezne, aki egyeseket már előre a kárhozatra rendelt volna, akkor én egészen biztosan nem lennék hívő ember, mert nekem ilyen Isten nem kell! Ha ez lenne az egyedül igaz hit, én akkor inkább a hitetlenséget választanám, mert nem tudnék együtt élni azzal a gondolattal egy örökkévalóságon át, hogy olyan Istenünk van, aki „szórakozik“ a teremtményeivel, vagy legalább is egy részükkel. Ezzel szemben a Szentírás azt tanítja, hogy Isten maga a szeretet (1Jn 4,8.16), ő minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4; Jn 3,16). Az, hogy nem mindenki fog üdvözülni, az már az ember bűnben való megkeményedésén és nem Isten szeretetén múlik. Azt írja az apostol, hogy „az Istent szeretőknek minden együtt munkálkodik a jóra". A „minden“ szócskában a megpróbáltatás és a szenvedés is benne van. A hívő embert érő rossz, igazságtalanság vagy szenvedés is a javára válik, mert Isten végül is elforgatja azt az őt szerető ember megszentelődésére, jellemének formálására.

Ezekről előre rendelkezik, és mindenhatóságánál fogva érvényt szerez a saját rendeleteinek. Akikről előre ismerte, hogy őt szeretni fogják, azok felől előre rendelkezett, isteni végzést hozott arra nézve, hogy az életük folyamán Jézus jellemének vonásait öltsék magukra, hogy Krisztushoz váljanak hasonlóvá. Az ilyeneket nemcsak meghívta az üdvösségre, de hitüket látva, az Atya nekik tulajdonítja Krisztus igaz életét is. Jézus által ténylegesen Isten fiaivá (lányaivá) fogadja őket. Miután gyermekeivé fogadta, alkalmassá is teszi őket a mennyei értékrend követésére (vö. Mt 22,36-40; Kiv 20,1-17) Szentlelke által, hogy az isteni természet (vö. 2Pt 1,4) részeseivé legyenek. „Mert az Isten az, aki megvalósítja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő kegyelméből (Fil 2,13)."

Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy „hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve“ (ApCsel 13,48). Itt is azt találjuk, hogy akik az örök életre voltak rendelve, azok hitre jutottak. Arról a titokról, hogy ki jut el a Jézus Krisztusba vetett hitre, arról többek között a magvetőről (vö. Mt 13,3-9. 18-23) és az adós szolgáról (vö. Mt 18,21-35) szóló példabeszédekben is szólt a Megváltónk. Az Isten igéjét jelképező magot minden rendű és rangú embernek hirdetik, de csak a jó földben (az előkészített és megmunkált szívben) hoz valódi termést. Az adós szolgánál pedig azt láthatjuk, hogy az Isten szeretete nem megtérésre indította a szolgát, hanem megkeményítette őt az Istennel szemben. Ezért teszi fel Pál apostol jogosan a megrázó kérdést: „Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hoszszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít (Róm 2,4)?“ Van, akit az Isten jósága végül is megtérésre indít, mást viszont megkeményít. Az „emberi szív“ úgy keményedik meg, úgy válik érzéketlenné, hogy nem akar engedni az Isten Lelke jóra történő befolyásával szemben. Amikor valakit a Szentlélek bűnbánatra hív, és ő elfordul ettől, elvicceli, elnyomja magában, vagy megmagyarázza a bűnét, hogy az miért is helyénvaló, ilyen esetekben keményedik az ember szíve. A Szentlélek ismét érinti, az ember újból ellenáll, és a szív mind keményebb és keményebb lesz egészen addig, amíg az Isten sem tud mit kezdeni a bűnével azonosult emberrel (vö. Mt 23,37: „hányszor akartam, és te nem akartad"). Ez a Szentlélek elleni bűn állapota, amelyre nincsen bocsánat, azért nincs, mert az ilyen ember nem képes őszinte bűnbánatra jutni.

Senkinek azonban nem szükségszerű Isten hívásának és vonzásának ellenállni, lehet annak engedelmeskedni is, és ehhez az Istentől erőt kell kérni minden nap. Ilyenkor az ember jelleme Isten szándékai szerint formálódik. A királyi menyegzőről szóló példabeszédet például Jézus azzal zárta, hogy „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak“ (Mt 22,14). A király (az Atya) elküldte szolgáit a meghívottakhoz, de azok csak a kifogásokat keresték. Az egyik a földjéhez, a másik az állataihoz, a harmadik a feleségéhez ragaszkodott jobban. Az első meghívottak megkeményítették magukat az Isten üdvösségre hívó szavával szemben. A király ki is jelenti: „A menyegző ugyan kész van, de a meghívottak nem voltak méltók (Mt 22,8)". „Senki a meghívott férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat (Lk 14,24)!“ Ezzel szemben, akik elfogadják az Isten irántuk való szeretetét Krisztusban, azok hit által fokozatosan magukra öltik „mint Istennek választottai“ a könyörületes szívet, a jóságosságot, az alázatosságot, a szelídséget, a hosszútűrést; egymást elszenvedik, egymásnak megbocsátanak, és mindezek fölött magukra öltik a szeretetet, ami a tökéletesség köteléke (vö. Kol 3,12-14). Egyszerűen szólva nemcsak Krisztus áldozatát fogadják el hittel a bűneikért váltságul, hanem a Szentlélek erejével és az Isten igéje követése nyomán meg is akarnak szentelődni, hogy legyen „menyegzői ruhájuk", alkalmasságuk (és ne csak jogcíműk) a mennyre (vö. Mt 22,12).

Végezetül érdemes fontolóra venni a Római levél kilencedik fejezete alapján azt a részletet, amely nyomán némelyek állítják, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt volna (vö. Róm 9,15-23). Pál apostol Jeremiás könyvének 18-dik fejezetére utal, amikor felteszi a kérdést: „Avagy, nincsen-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon anyagból némely edényt tisztességre készítsen, másikat dicstelenre (Róm 9,21)?“ Gondoljunk például egy-egy nemes vázára vagy hamutartóra ebben az esetben. Kétségtelen, hogy a fazekas dönti el, hogy abból az agyagból, amit a kezében formál, milyen edény lesz, ez azonban valaminek a következménye, annak, hogy az agyag enged-e a fazekas keze formálásának, vagy ellenáll neki. Ezt olvassuk Jeremiásnál az említett igeszakaszban: „És elromlott az edény, amelyet az agyagból készített a fazekas kezében, ismét más edényt készített belőle, amint helyesnek tetszett a fazekas szemében, hogy készítse (Jer 18,4).“ Ilyen pontosan a héber szöveget csak Károli fordítása és a zsidók új fordítású Bibliája adja vissza: „elromlott“ a fazekas kezében az agyag, és nem „elrontotta“ a fazekas az agyagot. Az Isten mindegyikünkből jelképesen szólva kiváló szépségű és hasznos vázát vagy korsót akar készíteni, de némelyekből engedetlenségük miatt csak hamutartó, vagy éjjeli edény válhat. Az utóbbiak a „harag edényei“ (vö. Róm 9,22), akik miután többszörösen ellenálltak az Isten hívásának, az üdvösség történetében negatív szereplőként vesznek részt. Isten terve mindenképpen így is megvalósul azok javára, akik szeretik őt és hitből engedelmeskednek az ő szavának. Ezért mondja Pál apostol, hogy „semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért“ (2Kor 13,8). Akik viszont negatív szerepet töltenek be a megváltási tervben, azok bár akaratukon kívül mégis Isten terveit valósítják meg, az mégsem fog a javukra válni, hanem örökre el fognak veszni.

Láthatjuk, hogy Isten, a nagy fazekas kezében elromlott az agyag, és nem az Úr rontotta el azt. A nagy fazekas ebben a pillanatban is rajtam, az agyagon tartja a kezét és formál, amennyiben ezt engedem neki. Eddig ki tudja hányszor álltam ellen, hogy szándékai szerint formálhasson engem Szentlelke által. Ilyenkor azonnal másikat, a lehető legjobbat hozta ki az életemből, ami neki kedves volt, vagy amit lehetett, mert szeret engem. Vajon mennyire keményített meg a bűn csalárdsága, vagy az Isten jóságával szembeni ellenállás, és tisztességre való „edény“ válik-e belőlem az üdvösség napjára? Olyan edénnyé kell válnom, amelyik az olajat befogadja és megtartja. Az olaj a Szentlélek jelképe (vö. Zak 4,1-6). Ha a Szentlélek bennem lakik, mások számára is látható módon jelennek meg életemben a Lélek gyümölcsei (Gal 5,22), akkor a Szentlélekkel együtt a lelkiismeretem is tanúskodni fog arról, hogy Isten gyermeke vagyok. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor Krisztus társörököse is, a menny várományosa és az újjáteremtett Föld leendő polgára Isten népével együtt. Én nem azt mondom, hogy ez üdvbizonyosság, de mindenképpen egy belső öröm, béke és remény arra nézve, hogy a hívő embernek Krisztus kegyelme és felmentő ítélete által üdvössége van (vö. Jn 3,36; 5,24; 6,47).

Szeretettel és tisztelettel:
Pongrácz Róbert hittanár
Biatorbágyról

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Kétnyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetben I-II., Makkabi Kiadó, Szerk. Raj Tamás, Bp., 1993.

 


 









2011. augusztus 10., szerda

Vajúdik a Föld




Nagy tehertétel számomra írni azokról az eseményekről, ami erre a világra következik. Annyi bizonyos, hogy bármilyen nehéz idők is jönnek a Szentírás szerint, a legkeményebb szentírási kijelentések mögött is ott van Isten népe számára az örömhír, az evangélium, az, hogy Krisztus megszabadítja az ő népét. Nemcsak megszabadítja, hanem előre felkészíti övéit mindarra, ami rájuk és erre a világra következik, hogy ne féljenek, és ne rémüldözzenek. Felszólít arra, hogy: „Bízzatok, én legyőztem a világot (vö. Jn 16,33)!“

Az, hogy a fogyasztói életfelfogással és ennek nyomán a globális felmelegedéssel hová jutott ez a világ, erről nem kell külön senkit sem meggyőzni, mert egyre jobban láthatja és tapasztalhatja ezt minden ember. Vannak szakemberek, geológusok, fizikusok, közgazdászok, a környezetünket ért változásokat és azok következményeit kutató tudósok, akik a Bibliával valamelyest egybehangzó módon nyilatkoznak a Földünk állapotáról. Ilyen kutató szakember pl. Hetesi Zsolt (katolikus) fizikus is, akire ma már a magyarországi írott és elektronikus sajtó is felfigyelt. Az interneten minden megtalálható vele kapcsolatban. Ebben a témakörben én a Szentírásnak a Földünk végső állapotára vonatkozó próféciáit fogom röviden összegezni.

Annyira sokkoló sorokat ír le a Biblia a végső idők nyomorúságáról, hogy a legtöbb jóérzésű ember azt mondja magában, hogy: „ez nem lehet igaz, ezt nem így kell értelmezni, stb.!“ Pedig értelmezni ezt sokat nem kell, le van írva, a szöveg értelmezés nélkül is egyértelmű még a négyféle Bibliafordítás egybevetése alapján is. Izaiásnál ezt olvashatjuk: „Íme, az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, …“ (vö. Iz 24,1), majd ezt megerősíti a harmadik vers is. Ezt követően olvassuk: „Gyászol és megromol a föld, elhervad és megromol a földnek kereksége, elhervadnak a föld népének nagyjai. A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók“. „Recseg, ropog a föld, … inogva reng a föld! Ide-oda tántorog a föld, mint a részeg, düledezik, mint a kunyhó! Ránehezedik vétke, és elesik, nem is kel fel többé (a ref. egyház új fordítása).“

 Íme, például a globális felmelegedés végső fázisáról ezt olvashatjuk: „Ezért megégnek a földnek lakói, és kevés ember marad meg (vö. Iz 24,4-6)“. Tovább olvasom: „A városban csak pusztaság maradt és rommá zúzatott a kapu (vö. Iz 24,12. 10)“. “Rettegés, verem és tőr vár rád földnek lakója (vö. Iz 24,17). Ezzel a kijelentéssel teljesen egybehangzó a Salamon király bölcsessége az utolsó időre vonatkozó-  an: „Mert nem is tudja az ember az ő idejét, mint a halak, melyek megfogatnak
a hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, miképpen ezek, azonképpen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, mikor az eljön reájuk hirtelenséggel (vö. Préd 9, 14).“ Urunk Jézus is ezt mondta, hogy „amiképpen az özönvíz előtti napokban esznek és isznak, házasodnak és férjhez mennek, mind ama napig, amelyen Nóé a bárkába bement. És nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz, és mindnyájukat elragadta: azonképpen lesz az ember Fiának eljövetele is (Mt 24, 38-39)“. Tehát Jézus második eljövetelét megelőzően hasonlítani fog a világ erkölcsi állapota az özönvíz előtti világhoz, amelyet az Isten ítélete elsodort a föld színéről, mert a gonoszságuk a tetőpontra hágott. Jób könyve a Szentírás egyik legősibb könyve, amelyet Mózes írt, de évszázadokkal korábbi adatokat szolgáltat nekünk az özönvíz előtti emberekről. Ezt írja: „Az ősvilág ösvényét követed-e, amelyen az álnok emberek jártak, akik időnap előtt ragadtattak el, és alapjukat elmosta a víz?!“ „Akik azt mondták Istennek: Távozzál tőlünk! Hisz mit tehet ellenünk a Mindenható? (Jób 22,16-17). Ez utóbbi fordítást a Szent István Társulat katolikus Bibliája alapján vettem, amit a Szent Jeromos kat. fordítás így ad vissza: „Hagyj minket békében! S úgy gondolták, hogy a mindenható tehetetlen.“ „ő pedig megtöltötte a házaikat jóval (vö. Jób 22,18a: Károli fordítását)“. Mindezek a Szentírásfordítások egyértelművé teszik, hogy az özönvíz előtti embereket bőségesen megáldotta az Isten, ők viszont nyílt Isten elleni lázadásban éltek. Tudtak a mindenhatóról, de nem kértek belőle. Nóé százhúsz évig hiába hirdetett megtérést, mert senki nem vette őt komolyan a családján kívül. Jézus szerint az ő második eljövetele előtti napokban az emberek éppen ilyenek lesznek. Ezt az Újszövetségben még Pál apostol is megerősíti és részletezi a következőképpen: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be: Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok. Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét (1Tim 3,2-5).“ Mindegyik jellemző vonás megdöbbentő, de a legmeglepőbb az utolsó kijelentés, mert ez azt jelenti, hogy az emberek igencsak vallásosaknak tűnnek, de a vallás nem formálja át az életüket: külsőleg vallásosak, belsőleg romlottak lesznek. A vallást addig veszik komolyan, amíg üzletről nem beszélünk, attól kezdve a pénz beszél és az érdek. Vagy hisz és imádkozik, még templomba is eljár, de a szavain és a magatartásán inkább világfinak látszik, mint Krisztus-követőnek. És hozzá kell tennem, hogy ezzel együtt mindig és mindenhol vannak igaz keresztények, akik Jézus tanítását komolyan veszik, a nekik juttatott világosság szerint élnek. Azonban a többséget nem ez fogja jellemezni az apostol szerint.

EVANGÉLIUM - heti örömhír: Vajúdik a Föld

Éhínségről és járványokról, betegségekről is beszél a Szentírás. Az „Úrnak napja“ a Bibliában az Isten végső ítéletét jelenti, és az ezt megelőző időszakról ezt írja Joel könyve: „Elsenyvedtek a magvak barázdáik alatt, elpusztultak a gabonás házak, összedőltek a csűrök, mert kiaszott a gabona.“ A napjainkban lejátszódott kergemarhakórról pedig ezt írja a próféta Krisztus előtt pár száz évvel: „Mint nyög a barom! Megháborodtak a marhacsordák, mert nincs legelőjük, bűnhődnek még a juhnyájak is! (Joel 1,17-18).“ Azt, hogy „megháborodtak a marhacsordák“, ennél találóbban nem lehet leírni a kergemarhakórt. Végül pedig, de nem utolsó sorban Urunk Jézus is beszélt ezekről (vö. Lk 21,11). Például Pál apostol előbbi idézetével egybehangzóan ezt írja a végidőben élő emberek egymáshoz való viszonyáról: „És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis próféta támad, és sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül (Mt 24,10-12)“. Még ezek után mi jöhet? Krisztus így folytatja többek között a nagy apokaliptikus beszédét: „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindez ideig, és nem is lesz soha. …. a választottakért megrövidíttetnek azok a napok (vö. Mt 24,21-22).“ Krisztusnak ebben a kijelentésében van az evangélium a sok borzalom között. Ebben az örömhír az, hogy bár nagy nyomorúság lesz, de rövid ideig fog tartani, és amikor az véget ér, többet soha nem lesz még egy ilyen, sőt semmilyen nyomorúság, betegség és halál nem lesz többé sehol a világmindenségben, mert a bűn történelme lezárul, és Krisztus veszi át az uralmat, hogy végül „Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,28)“.

Még egyetlen idézetet hozok a Jelenések könyvéből, amelyben az is benne van, hogy mit kell tenni a hívő embernek ebben az időszakban. Ezt mondja az Úr: „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait

(Jel 3,10).“ Tehát Isten igéjét kell megtartani, és az emberi rendelkezéseket is csak annyiban, amennyiben nem ütköznek Isten szavával. Az emberi rendelkezések és törvények nem állhatnak a fölött, hogy „Így szól az Úr!“, még akkor sem, hogyha Krisztus nevében hozták azokat. Jézus előre figyelmeztette a tanítványait, sőt, mielőtt a világ végéről szólt volna, ez volt az első nagy figyelmeztetése, mert tudta, hogy nagy hitetések lesznek. Ezt mondta: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben, … és sokakat elhitetnek (vö. Mt 24,4-5).“

Amint az írásom elején már jeleztem, nagy tehertétel nekem az, hogy ezeket leírjam, de ha ezt a szülővárosomért és a többi emberért nem teszem meg, akkor hogyan állhatnék meg az ítélet napján az én Istenem és Uram előtt? A szándékom nem a riogatás, hanem egy ösztönzés arra, hogy minden olvasó egyenként nézzen utána a Szentírásban annak, amiket itt elolvasott. Ez annál is inkább fontos, mert az utolsó időben a sok hamis prófétával együtt egy világméretű hamis megoldás is meg fog fogalmazódni, amely szerint mindenkit igyekeznek megnyugtatni, „mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra, és semmiképpen meg nem menekülnek (1Tessz 5,3).“ A világban végbemenő végső események egy asszony vajúdásához hasonlíthatók, amely szerint jelentkezik a fájdalom, majd egy időre abba marad, újra jelentkezik, majd sűrűsödik egészen addig, amíg Krisztus Urunk visszatér.

Jézus második eljövetelének pontos időpontját viszont senki sem tudja, mert azt a napot és azt az órát csak az Atya ismeri egyedül (vö. 24,36), de a Megváltó figyelmeztette tanítványait, hogy az előjelekre figyeljenek, nehogy váratlanul érje őket az a nap (vö. Mt 24,32-33). A cikkem elején idéztem Izaiás 24. fejezetéből, és most azzal zárom a soraimat. A Szentlélek sugalmazására ezt írta le a próféta arról a korról, amikor ezek az események elkezdődnek: „Olyan lesz a nép, mint a pap, a szolga, mint az ő ura, a szolgáló, mint asszonya, a vevő, mint az eladó, a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő, a hitelező, mint akinek hitelez (Iz 24,2).“ Ez azt jelenti, hogy egy jóléti társadalmat fog alapjaiban romba dönteni, éppen akkor, amikor viszonylag sokan olyan életszínvonalat érnek el, mint amilyen az ókorban a jobb módúaké volt. Éppen ez jellemzi a korunkat. Ez akkor is igaz, hogy ha ez a jólét csak a Föld lakosságának kevesebb, mint egy harmadát érinti jelenleg, mert ez a legmagasabb jóléti színvonal, amit szélesebb tömegek számára a történelem folyamán valaha is elértek. 

Bár a teljes Szentírásból mindenhonnan egybehangzóan idéztem, és még sok igehelyet idézhettem volna, és rámutattam azok belső összefüggéseire anélkül, hogy önmagában értelmeztem volna egy-egy szakaszt, lehetnek olyan szempontok is, amelyek elkerülték a figyelmemet, vagy nem férhettek be egyetlen írás keretei közé. Ezért, amiket leírtam, az figyelmeztetés és figyelemfelkeltés, és nem a végső események hibátlan forgatókönyve.
Legyen a jó Isten irgalmas és kegyelmes hozzánk!
Pongrácz Róbert hittanár
Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos. Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002., Szent Biblia, fordította Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006., Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1987.

 


Pillantás az idők jeleire





Amikor Jézus az Olajfák hegyén tartózkodott, odamentek hozzá a tanítványai és megkérdezték tőle, hogy mi lesz a jele az ő eljövetelének és a világ végének (vö. Mt 24 és Lk 21). Ekkor Jézus egy figyelmeztetéssel kezdte meg prófétikus beszédét: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket” (vö. Mt 24,4, 2Tessz 2,8-12). Ez azt jelenti, hogy a végső időben, Krisztus második eljövetele előtt nagy lesz a hitetés és az emberek félrevezetése. Ennek a hitetésnek az egyik alapelvét így lehetne megfogalmazni, hogy „nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy ezt miként értelmezzük”. Ez korunk egyik nagy hazugsága, amely szerint mindent el lehet kenni, és félre lehet magyarázni. A félrevezetésnek a másik módszere hasonlít a bűvésztrükkhöz, sajnos ezt is gyakran alkalmazzák a világ egyes politikai és egyházi vezetői: „amíg a bal kezével manőverezik - és a néző arra figyel, – addig a jobb kezével elrejti a labdát”, vagyis másról beszél, és nem arról, ami az igazság szempontjából égető lenne, azért, hogy az emberek tömegeit elaltassa és elhitesse. Emberi és gazdasági „fejlődésről”, beszél ott, ahol a bűn következtében, szétesés, széthullás és hanyatlás van, – így aztán mindenki megnyugtatja magát, és nem látja tisztán sem a világ, sem a saját helyzetét. Ördögi tudomány ez, és nem kérek belőle.

A keresztény hívő ember, azonban nem botorkál sötétségben, mert mindenkor ott van a kezében a Szentírás, az Isten igéje, mint az egyedüli biztos mérce és segítség az idők jeleinek az értelmezéséhez. Amikor azt mondja Jézus, hogy „hallanotok kell háborúkról és háborúk híreiről” (Mt 24,6), akkor azt szokták ellene vetni, hogy „háborúk mindig voltak a történelem folyamán”. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja Jézus kijelentésének a pontos szövegét, mert Jézus nem azt mondta, hogy háborúk lesznek, hanem hogy „hallanotok kell … háborúk híreiről”. A hírközlés és a média minden formája csak a XX. századra épült ki. Száz évvel ezelőtt még nem beszélhettünk erről, ma már Afrikában, az éhező országokban is van televízió, hírközlés, telefon, stb. Ma az egyik törzs tudja, hogy mi történik Ruandában a másik törzzsel. Jézus itt kétezer éve a hírközlés különböző formáira utalt és nem csupán arra, hogy „nemzet, nemzet ellen támad és ország, ország ellen”.

Így folytatódik Máté evangéliuma 24,7 verse: „és lesznek éhségek, döghalálok (értsd: járványok) és földindulások mindenfelé” (vö. Lk 21,11). Ebben a fél mondatban újra egy kis szócska a döntő, és ez a „mindenfelé”, mert a történelem során voltak eddig is éhségek, járványok (kolera, pestis, stb.) és minden bizonnyal itt-ott földindulás is. A végső időben azonban ezek elszaporodnak és egyre sűrűsödnek, valamint az egész bolygónkat érintik. Bármely idős embert, ha megkérdeznek egy-egy természeti katasztrófa vagy árvíz kapcsán, elmondják, hogy ilyesmikre nem nagyon emlékeznek vissza, legalább is ekkora méretekben nem. A délkelet ázsiai szökőár egészen egyedi jelenség volt a több száz ezres áldozatával. Az interneten olvasható, hogy jelenleg Olaszországban egy-egy falut lepett el a sár és az iszap. Mindezek a globális felmelegedéssel függnek össze. A globális felmelegedés fokának a visszaszorítására vagy szinten tartására az unió soros elnöke, Barosso szerint komoly döntéseket kell hozni a nagy hatalmaknak a Koppenhágai csúcsértekezletén. Erről ő maga, nyilatkozott a „Szakadék szélén” című cikkében az egyik országos napilapban, Magyarországon. Hogyha még az unió elnöke is a „szakadék széléről” beszél, akkor bizonyára van ennek reális alapja.

Erre lehet azt mondani, hogy az idők jeleiről beszélni szektás módszer, ám akkor az első, akit ezzel meg lehet vádolni, az éppen Jézus Krisztus, mert ő hívta fel erre a tanítványai, és minden kor hívő emberének a figyelmét (vö. Mt 24,32-33). Az Üdvözítő kifejezetten többször is hangsúlyozta azt, hogy a benne hívők „vigyázzanak” és „imádkozzanak”. Lukács evangéliumából a katolikus fordítást idézem: „Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok (vigyázzatok) tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt (Lk 21,34-36 és Mt 24,42-44).” Úgyhogy, amikor ezt elolvastam a cikk írása előtt, én magam is imádkoztam a családomért és Isten hívő népéért, de bizonyára többet és állhatatosabban kellene imádkoznom, mint eddig tettem. 

Ezután Jézus beszél arról, hogy az Isten népét üldözni fogják, és hogy a Krisztushívők gyűlöletesek lesznek minden nép előtt Jézus nevéért (vö. Mt 24,9-13. Lk 21, 16-19). Ezek már olyan megdöbbentő sorok, hogy nem szeretném fehéren-feketén leírni, el lehet őket olvasni a fenti idézetekben. Jézusnak csak azt a kijelentését emelem ki, amelyet már most valamennyi ember napról napra megtapasztalhat, azt, hogy „a szeretet sokakban meghidegül”. Ezért a szomorú tapasztalatért úgy gondolom, sok embernek, családtagnak nem kell a szomszédba mennie … Krisztusnak azonban bátorítása is van erre a rövid, de nyomorúságos időszakra: „aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül (Mt 24,13 és Lk 21,19)”. Tehát az üdvösség eléréséhez nem elég a hitvallás szövegének hittel teli elmondása, a Szentírás szavainak életté kell válnia bennünk. A hívő ember jellemében kell hogy visszatükrözze Krisztus jellemét. Az Isten hívő népének az üldözése középkori jelenség. Mondhatná bárki meggyőződéssel, hogy az már nem térhet vissza most a demokráciában, hiszen ma erre nem lát senki reális esélyt. Erre az állításra azt lehet válaszolni, hogy valóban a demokrácia az az államforma, aminél nem találtak ki jobbat, ennél jobb már csak az Isten Országának az eljövetele lesz. Azonban a szélsőséges indulatok és a népek körében felgyűlt elégedetlenségek könnyen billentethetik a történelem mérlegét a diktatúrák irányába, méghozzá a demokratikus kormányzás leple alatt, különösen azért, mert a világméretű problémákra egységes és globális válaszokat kell adni. A másik jelenség már közismert, hiszen egyes embercsoportok bármikor kerülhetnek a hatalom és valamely érdek útjába. Az már mindegy, hogy zsidónak, kisebbségnek, romának vagy valamelyik hívő közösségnek hívják, a bűnbakkeresés módszere mindenkor jól bevált eljárásmód volt arra, hogy a jelen kor problémáinak a megoldásáról eltereljék a figyelmet.

A Biblia kijelentései mindenkor megbízhatóak, mert egyedül a jó Isten ismeri a jövendőt, az emberek jövőben meghozandó döntéseit, mert neki „végéremehetetlen a bölcsessége” (vö. Ézs 40,28 Károli fordítása).

Nézzünk még néhány mozzanatot a végső időről a Szentírás szavai alapján! Jézus szerint az ő eljövetelét megelőző időszak hasonlítani fog Noé napjaihoz (vö. Mt 24,37 és Lk 17,26-27). A Teremtés könyve szerint Noé napjaiban megsokasodott az emberek gonoszsága a földön, és „az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” volt (Ter 6,5). És „romlott útra tért minden test (ember) a földön” (Ter 6,12 Kat. ford.). Nóé mégis tökéletes tudott lenni a kortársai között, mert „Istennel járt”, mert mindennap Istentől tanult és Vele élő kapcsolatban maradt (vö. Ter 6,9). Ezért Noé és családja megmenekült, a többi istentelen embert pedig elsodorta az özönvíz. Így lesz Jézus eljövetele előtt is. Ez azt is jelenti, hogy a világunk és a társadalmunk nem egy tökéletesebb világ felé „fejlődik”, hanem egyre hanyatlik Jézus szavai szerint, és ez a bűn következménye, amely globális szinten is beérik (vö. Jak 1,15). A Jézus eljövetele előtti kor hasonlítani fog Lót napjaihoz is (Lk 17,28-33). Egyedül Lót menekült meg Szodomából, mielőtt a város elpusztult. A két lánya fizikailag megmenekült, ám az erkölcsi fertőt magukkal hozták Szodomából, – így tehát az örök élet számára ők is elvesztek. A homoszexualitás éppen napjainkban hódít teret olyan formában is, hogy egyes államok legalizálják azt, amit a Szentírás szodomia bűnének nevez.

Találóan jegyezte meg valaki a Biblia erre vonatkozó kijelentései és a jelen kor eseményei közötti egybeesésre vonatkozóan: „ki kellene kapcsolnom az értelmemet, hogy mindezeket ne lássam be a Szentírás alapján”.
Az idők jeleiről lassan már nem kell írni és szólni, mert ez valamennyi ember számára nyilvánvalóvá válik, nem kell ehhez a Szentírást olvasni, sem hívő embernek lenni, mert Jézus szerint: „az emberek elhalnak a félelem miatt és azok várása miatt, amik e földkerekségre következnek” (vö. Lk 21,26). Mindezek a bajok és szenvedések a sátán által zúdulnak a világra, Isten pedig megengedi, mert egyrészt nyilvánvalóvá kell legyen a menny lakói előtt is, hogy kik azok, akik érdekből vagy számításból imádják az Istent, és kik azok, akik az iránta való viszont-szeretetből teszik ugyanezt (?). Másrészt a szent és örök Isten bűnnel, törvényszegéssel együtt nem lakhat. A történelem végső lezárulása előtt pedig el kell válnia az aranynak a salaktól, az igaz (bűnbánatot tartott) embernek az önhitt és önző embertől. Ez azért van így, mert Krisztus második eljövetelére el kell készülnie az akkor élő hívő nép maradékának, mint felékesített „menyasszonynak”, hogy méltó módon találkozhasson Krisztussal, a „vőlegénnyel”, amikor ő visszatér az ég felhőin hatalommal, az angyalok kíséretében (vö. 1Tessz 4,15-17). Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a végső időre más törvényszerűségek is érvényesülnek, mint amelyekkel az átlagos hívő ember találkozhatott az élete során. Gondoljuk el, hogy ha a Krisztus eljövetelekor lesz egy hívő nép minden nemzetből, nyelvből és egyházi közösségből, akkor az a nép a halál tapasztalata nélkül ragadtat el az ég felhőin Krisztussal, előbb azonban feltámadnak az idők során élt igazak. Ezt írja az előbb idézett első Tesszaloniki levél. Hogy ha az Írás szerint nem halnak meg ezek a hívő emberek, akkor olyan hittel kell éljenek, mint ahogyan Krisztus élt itt a földön, és úgy kell megtartaniuk Isten parancsolatait, miként Krisztus tette (vö. Jel 14,12), miközben „megmosták és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében” (Jel 7,14). Ez utóbbi azt jelenti, hogy többszörös bűnbánat és bűnbocsánat útján Isten igazaknak nyilvánítja őket, – mert Krisztus keresztáldozata, Isten irántuk való szeretete arra késztette őket, hogy „nem”-et mondjanak a bűnre és a főparancsot életük legfőbb törvényévé tegyék (vö. Mt 22,37-39). Így Krisztus felmentő ítéletében részesülnek és üdvözülnek.

Az idők jeleinek figyelése nem félelemre és rettegésre késztetik a hívő embert, hanem mélyebb bűnbánatra és megtérésre, nagyobb szeretetre és önfeláldozásra embertársai iránt. Eljön az idő, amikor sem a vagyon, sem a pénz, de még a hatalom sem fog senkit elrejteni az Emberfia színe elől. A hívő ember hiszi és tudja, hogy nem a halálé és az ellenségé az utolsó szó, hanem Krisztusé, aki szerint: „Én vagyok az alfa és az omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki volt, aki van, és aki eljövendő, a Mindenható (Jel 1,8)”. Krisztus tartja a kezében a történelem fonalát, és megmenti azokat, akik őbenne bíznak. Így szól övéihez: „A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33, kat. fordítás.).”
Tisztelettel szülőföldem minden jóakaratú emberének:
Pongrácz Róbert
  

A szülők és a gyerekek egymáshoz való viszonyáról




Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak. Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek (Kol 3,20-21 /Károli).“ A lényeget nem érintően, de mégis mennyire eltérőek lehetnek a különböző szentírásfordítások, erre jó példa az előbbi idézet utolsó mondata. A Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus fordításában ezt olvashatjuk: „Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék." A Szent István Társulat katolikus fordítása egy kicsit eltér ettől: „Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék.“ A Kálvin Kiadó új fordításában ezt találjuk: „Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.“ Kecskeméthy Istvánnak a kevésbé ismert fordítása pedig így adja vissza az eredeti görög szöveget: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.“

Első lépésként azonban tekintsünk a gyerekek szüleik iránti viszonyára: Mi az alapja annak, hogy a gyerekek szót kell, hogy fogadjanak a szüleiknek mindenben? Nem csak azért kell engedelmeskedniük, mert a szüleik által kaptak életet és szeretik őket nap mint nap; nemcsak azért, mert a szüleik gondozzák, etetik és gondoskodnak róluk mindenben, hanem, mert ez a Mindenhatónak is a parancsa. Az Isten örök erkölcsi rendje szabja meg a gyerekek szüleik iránti helyes viszonyát és fordítva. Aki ezt az Istentől kapott rendet felrúgja, az nemcsak a családja ellen vét, hanem Isten változhatatlan parancsolata ellen is. Pál apostol írja az Isten erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolatról, hogy a „törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó“ (Róm 7,12), és hogy azt „nem tesszük hiábavalóvá", hanem „megerősítjük“ (Róm 3,31; vö. 1Jn 2,4). A tíz parancsolat második kőtáblájáról az első parancsolatot idézi a nemzetek apostola és teszi kötelezővé az Újszövetségben is: „Tiszteljed apádat és anyádat; – ez az első ígérettel egybekötött parancs, – hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön (vö. Kiv 20,12; MTörv 5,16; Ef 6,2-3).“ Az Isten igéje azt tanítja, hogy minden embert tisztelni kell, mennyivel inkább akkor a szüleinket. Még Hódmezővásárhelyen hallottam egyik anyukától a következőt: „Tudja tanár úr, az én gyermekemnek az a baja, hogy hiányzik a szótárából az a szó, hogy „köszönöm“. Az a gyermek, amelyik hálátlan, az bizony tiszteletlen is. Igaznak tartom a régi mondást: „Akiről azt mondják, hogy hálátlan, ezzel minden rosszat elmondtak róla.“ Maga Jézus is idézte a gazdag ifjúnak a tíz parancsolat néhány mondatát, köztük a „tiszteld atyádat és anyádat“ parancsot (vö. Mt 19,16-21), és ezzel érvényben hagyta az Isten örök erkölcsi törvényét, annak mind a tíz parancsolatát minden időkre nézve. A hívő család egyik ismérve éppen az, hogy a felnövő gyerekek tisztelik a szüleiket és engedelmeskednek nekik mindaddig, amíg azok nem kérnek tőlük olyant, ami Isten parancsolataival ellenkezne (vö. Lk 12,53; ApCsel 5,29). Ebben az esetben már nem engedelmeskedhetnek nekik, de továbbra is tisztelik őket.

Nézzük az apostol szavainak a második részét: „Ti apák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek.“ Jobbnak tartom a „ne keserítsétek" vagy a ne „ingereljétek“ fordítást. Mit jelent az, hogy az apák ne ingereljék a gyerekeiket? Ismerjük azt a folyamatos zaklató magatartást, amikor valaki folyton a hibát keresi a másik emberben. Az ilyen szóval történő piszkálódás is lehet ingerlés, olyan, ami a gyermek kedvét szegi. Ha egy gyermekben folyton csak a hibát fedezik fel, és azt próbálják benne kijavítani, akkor ezzel azt érik el, hogy a gyermek is éppen ilyen hibakereső felnőtté válik, aki ugyanúgy megkeseríti a környezete életét, mint ahogyan ezt vele tették. Másrészt pedig megerősítik a hibáira való utalással azt, amitől éppen, hogy szabadulnia kellene. Tehát megerősítik benne a rosszat. A jót, az erényt, a helyeset hangsúlyozzuk és ne a helytelent. Azt erősítsük meg benne, ami a jó, és amikor a gyermek szembesül a hibáival, akkor bátorítsuk, hogy Isten segítségével győzhet önmaga gyengeségei fölött. Az említett mondat utolsó két szavát is érdemes megfontolni úgy, ahogyan ezt a Kálvin Kiadó fordításában már fennebb idéztem: „… ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek (Kol 3,21).“ Ha egy gyermeket vasakarattal folyamatosan megtörnek, bizony kiszolgáltatott és félénk felnőtté válik az életben. A gyereknek az akaratát nem bilincsbe verni kell, hanem terelni, segíteni, hogy képes legyen ismételten a jót választani és abban megerősödni. Ez művészet, a nevelés művészete, amelyhez minden szülőnek és tanárnak az élő Istentől kell bölcsességet és sok türelmet kérnie (vö. Jak 1,5); miközben a szülőnek igenis képeznie is kell önmagát néhány érdemes szakkönyv elolvasása és alkalmazása által, mindvégig szem előtt tartva a Szentírás tanácsait ebben a témakörben.

Mit tanácsol a Szentírás, hogy mit tegyen a szülő a gyermekeivel? Ne ingereljék őket, hanem neveljék „az Úr tanítása és intése szerint“ (vö. Ef 6,4). Ábrahámról például ezt mondja a Teremtés könyvében az Úr: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő háza népének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tévén… (Ter 18,19).“ Ábrahám olyan ember volt, aki az egész háza népét képes volt megtartani az Úr útján, ehhez az erőt és a bölcsességet az Istennel való kapcsolatából merítette. Noé pedig egy gonosz nemzetség közepette is (vö. Ter 6,5.12) képes volt a három fiát és három menyét az Isten iránti engedelmességben megtartani, mert a bárkába az egész családjával együtt bement, miközben mindenki más elveszett az özönvízkor (vö. 2Pt 2,5; Zsid 11,7) a saját engedetlenségük és keményszívűségük következtében. Minden bizonnyal, hogy ha Noé nem járt volna elől jó példával abban, hogy mit jelent Istennel járni (vö. Ter 6,9) és néki mindenben engedelmeskedni, akkor a fiait nehezebben vagy sehogyan sem tudta volna megmenteni az akkori gonosz nemzetség közül.

Most a Jézus második eljövetele előtti utolsó időben, ennek az időszaknak egyik ismertetőjele éppen az lesz, hogy megsokasodik a gyerekek szüleikkel szembeni engedetlensége. Pál apostol ezzel kapcsolatban ezt írja: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok,… szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek … (2Tim 3,1-5; Róm 1,30).“ Ez kétezer évvel ezelőtti kinyilatkoztatás arról az időről, amelyben most élünk. Ennek az utolsó időnek a Biblia szerint még más ismertetőjegyei is vannak, ám a mostani választott témától nem szeretnék eltérni (vö. 1Tessz 5,1-3; Mt 24, 6-27; Préd 9,14; Iz 24,1-23).

Amikor mindenfelé megsokasodik a törvényszegés és az álnokság, az önzés pedig hatalmas méreteket ölt, és „az istentelenek istentelenül cselekednek“ (vö. Dn 12,10), olyankor rendkívül nehéz a hívő szülőknek gyermekeiket megtartani az igazságban és az Isten parancsolatai iránti örömteli és önkéntes engedelmességben.

Fölmerülhet a kérdés valakiben, hogy a Szentírás megengedi-e adott esetben a testi fenyítést, mint nevelőeszközt a szülő kezében? A Példabeszédek könyvében olvasunk erről: „A vessző és dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját“ (Péld 29,15; 23,13). Az ilyen eszköz igénybevételénél azonban figyelembe kell venni a szülőnek azt, hogy ez sosem történhet indulatból vagy a gyerek megalázása vagy akaratának a megtörése érdekében (vö. Ef 4,30-32; Kol 3,8). Van egy titka annak, hogy a szülők megtudják őrizni gyermekeiket az igaz hitben, és ez a valódi istenfélelem (euszabeiasz). Ez nem Istentől való félelmet jelent, hanem Isten iránti szeretetet és olyan bizalmat, amelyből feltétlen engedelmesség fakad, mivel a hívő embert erre készteti Isten teremtői nagysága és páratlan erkölcsi volta és az ő tökéletes erkölcsi törvénye. A 128-dik Zsoltár szépen írja le azt, hogy miért boldog az az ember, aki féli az Urat (azaz van benne valódi istenfélelem): „Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő útjaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint olajfacsemeték asztalod körül. Íme, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat! (Zsolt 128,1-4).“ Az ilyen istenfélő férfiú vagy nő boldog, mert „nem jár a gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és a csúfulódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lesz (Zsolt 1,1-3).“ Az Istenfélő ember ismeri az Urat, mert rendszeresen olvassa és érteni akarja az Isten igéjét, amelyről azt mondta Jézus az utolsó vacsorán, hogy „a Te igéd igazság" (Jn 17,17). Ismerjük Jézus példázatából azt, hogy a házát sziklára építő emberhez hasonlít az, aki nemcsak hallgatja, de meg is cselekszi Jézus szavait (vö. Mt 7,24-27). Az istenfélő ember minden mást annak rendel alá az életében, hogy így is éljen. Az ilyen embernek mondja az Úr, hogy „Ez az én szövetségem velük. Lelkem, amely rajtad van, és igém, amelyeket szádba helyeztem, nem távoznak el szádból, sem utódaid szájából, sem utódaid utódainak szájából, – mondja az Úr, – mostantól fogva mindörökké (Iz 59,21).“ Ez a hívő ember reménysége, ami Isten ígéretein alapul. Mindehhez természetesen a gyermekei szabad döntése is szükséges, amely ha adott esetben késni látszik is, de az évek hosszú jó „magvetése“ során beérhet, és így a felnövő gyermekek is megmaradhatnak az igaz hitben, az Isten törvénye és igéje iránti engedelmességben a Jézus Krisztusba vetett személyes hitük által.

Az első pünkösdkor Péter apostol többek között ezt mondta: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk (ApCsel 2,38-39).“ A Szentlélek ajándéka, – aki által az isteni természet részesei lehetünk, – mindazoké a szülőké, akik hisznek és megkeresztelkednek (vö. Mk 16,16), és az ő fiaiké és leányaiké egyaránt, amennyiben őket szeretetben és az egy igaz hitben nevelik. Nem véletlen az, hogy Pál apostol tanítványa, Timóteus gyerekkora óta ismeri „a Szent Írásokat, amelyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségre szóló bölcsességet adnak“ neki (vö. 2Tim 3,15). Aki nem ismeri a Szentírást, az Krisztust nem ismeri. Ha pedig Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét nem akarja megismerni, akkor hogyan lehetne iránta bizalma, hogyan vehetné fel a saját bűnös szokásai ellen a küzdelmet, és hogyan juthatna el e nélkül az üdvösségre? Pedig Jézus egyértelművé tette a főpapi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, a Jézus Krisztust (Jn 17,3)." Ezért minden hívő szülő azon van, hogy az életével és a szavaival mutassa be Krisztust és az ő szeretetét, hogy a gyerekeik ne csak a szülői tekintélyük miatt engedelmeskedjenek nekik, hanem egy erőteljesebb indok alapján is, és ez az Isten iránti viszontszeretet. Egy alkoholista apa nem tiszteletre méltó, egy gyerekeit és férjét elhagyó anya szintén nem tiszteletre méltó, de ha a gyerekük később valódi istenfélelemre jut, nem azért fogja tisztelni és szeretni a szüleit, mert megérdemlik; hanem, mert Isten ezt kéri tőle.

Végezetül pedig ezt mondja az Úr: „Bárcsak ilyen maradna a gondolkodásmódjuk és félnének engem, s megtartanák valamennyi parancsomat minden időben, hogy jó dolguk legyen nekik, s gyermekeiknek mindenkor (MTörv 5,29)!“

Láthatja a kedves olvasó, hogy a Szentírás mennyire kimeríthetetlen kincsesbánya az emberi kapcsolataink rendezésére nézve is. Jó Atyánk gondoskodott arról, hogy az élet útvesztőiben ne maradjunk tanácsa és segítsége nélkül. A belátó, értelmes ember nem emberi hagyományokra és emberi tanításokra építi a családi életét és a gyerekei nevelését, hanem az Isten igéjére, amely örökké megmarad: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus (Mt 24,35).“ Van-e még ezenkívül olyan tanítás, amelyik ennyire maradandónak bizonyulna?
Tisztelettel: Pongrácz Róbert
négygyerekes édesapa
Gyergyószentmiklósról

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia, Kolozsvár, 2009.