Jézus születésének története az evangéliumok szerint Miért jött el az Isten Fia erre a Földre?

Jézus születésének a történetét sokan ismerjük a templomi vagy iskolai pásztorjátékok előadásaiból, esetleg filmen is láttunk róla valamilyen feldolgozást. Mégsem biztos, hogy az evangéliumi leírásokhoz hűen ismerjük annak minden részletét, hogy mi is történt valójában több mint 2000 évvel ezelőtt. És bizonyára ennél még kevesebben vannak azok, akik értik és hiszik is, hogy Jézus miért jött el közénk erre a Földre. Amennyit ebből a témából megértettem, én is csak annyit tudok elmondani önöknek. Mindenkit arra bíztatok, hogy olvassa el Máté evangéliumából a 2,1-14, és Lukács szerint a 2,1-20-ig terjedő szentírási szakaszt.

Az evangéliumi leírások közül Máté és Lukács evangélista tudósít Jézus születésének történetéről és gyerekkorának egy-két mozzanatáról. Az evangélium tanúsága szerint a Betlehemben születő megígért gyermeket a prófétai jövendöléseknek megfelelően, Jézusnak kellett nevezni, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből (Mt 1,21). Tehát az Isten Fia már a nevében is hordozta a küldetését, amiért erre a világra jött. Jézus neve azt jelenti, hogy „Isten megszabadít”. Mitől szabadít meg? A bűntől és az örök haláltól, mert a bűnért a halál a fizetség (Róm 6,23; Jel 2,11).  A teremtő Isten pedig nem akarja, hogy a bűnös ember a bűnei következtében örökre elvesszen, hanem azt akarja, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére és üdvözüljön, megszabaduljon, örök élete legyen. A jó Atya a mi üdvösségünkért küldte el Fiát, Jézust, aki emberré lett, miközben ezzel együtt Isten Fia maradt.

Az evangéliumi leírások alapján a következő néhány szempont tűnt fel a számomra. Az első, hogy bölcsek (görögül „magoi” = csillagászok) érkeztek napkeletről, - tehát nem királyok, - minden bizonnyal Babilonból, ahol a zsidók hetven évet voltak fogságban, ahol Jézus születése idejében is élhettek nagyobb létszámban izraelita közösségek. Ennek következtében az ószövetségi könyvekből a messiási jövendölések is elérhetőek voltak a számukra. Nem tudhatjuk, hogy hány bölcs érkezett, csak a háromféle ajándékból következtettek arra, hogy hárman voltak. A nevüket sem közli a Szentírás, azt csak a hagyományból ismerik az emberek. Feltűnt számomra, hogy ezek a bölcsek több ezer km-t tettek meg azért, hogy láthassák a zsidók újszülött királyát; minden bizonnyal tudták, hogy messiás-királyról van szó, különben nem keltek volna útra, amely igen hosszú és fárasztó lehetett abban az időben. Egy távoli, nagyobb nemzet bölcsei és polgárai voltak, miért érdekelte volna őket egy kis júdeai király születése, ha csak nem ő a megígért szabadító. Amikor megérkeztek, így szóltak Heródeshez: „Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki.” (Mt 2,2) Csak azért keltek volna útra, mert láttak egy csillagot, vagy ahhoz hasonló fényes égi jelet, amely Izrael felé tartott? Ha nem tudták volna pontosan, hogy mire vonatkozik és mit jelent az égi jel, egészen biztosan otthon maradtak volna. A rövid beszámolójukból kitűnik, hogy az égi jel a messiás születését jelezte. A messiás születéséről, annak ígéretéről pedig csakis a bibliai iratokból értesülhettek, mert kizárólag itt olvasható ennek az égi jelnek a jelentése és nagy horderejű jelentősége. Ők látni akarták az újszülött királyt és hódolni akartak előtte, mert az égi jel igazolta, hogy az egykor megírt bibliai jövendölés beteljesedett, a messiás-király megszületett. Erről így olvashatunk Mózes negyedik könyvében: „Csillag származik Jákobból, királyi pálca (jogar) támad Izraelből.” (4Móz/Szám 24,17). Az evangélium egy másik messiási próféciát is említ: „Íme, a szűz fogan méhében és fiút szül, és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: velünk az Isten.” (Mt 1,23; Ézs/Iz 7,14) Azt nem tudhatjuk, hogy ezt a jövendölést ismerhették-e a bölcsek vagy sem. Tény az, hogy ez a prófécia hétszáz évvel Krisztus földre jövetele előtt kimondja, hogy a messiás (=Szentlélektől felkent Szabadító) olyan személy lesz, aki által, és akinek a személyében „velünk az Isten”. Ebből a próféciából is tudniuk kellett volna a főpapoknak és az írástudóknak, hogy Jézus isteni lény és nem csak annak mondja magát. Az Immánuel név nincsen ellentmondásban Jézus nevével, mert a két név jelentése kiegészíti egymást: Isten úgy tud megszabadítani minket, hogy közben velünk és értünk van itt közöttünk.

A másik szempont, amire felfigyeltem, hogy Izrael népének és a többi népeknek is csak a „maradéka” volt készen arra, hogy örömmel fogadják az Úr Jézus születésének a hírét. Izrael népe körében is csak az egyszerű pásztorok, ezenkívül Mária és József, az igaz és istenfélő Simeon, valamint Anna prófétaasszony bizonyultak alkalmasnak arra, hogy az évezredek óta megígért messiás király születésről személyesen is hírt kapjanak, és őt kisgyerekként láthassák.  Az egyszerű pásztoroknak az Úr angyala jelent meg dicső fényességben, és a többi angyalok dicséretét és énekét is hallották (Lk 2,8-15). Személyes kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy Dávid városában, Efrata Betlehemében megszületett az Üdvözítő, aki Szentlélektől fölkent szabadító és Úr. Ezek az egyszerű, tanulatlan emberek valamit megértették abból, hogy az Isten által megígért Megváltó született meg Betlehemben, és ennek jele az, hogy egy gyereket találnak pólyába takarva és jászolba fektetve. Ők tudták, hogy ez a gyermek a megígért messiás, mert az angyal elmondta nekik. Az összes többi Betlehemben tartózkodó embernek fogalma sem volt arról, hogy a városukban ki született meg és milyen körülmények között van ott a szomszédságukban. Krisztus első tanúságtevői tehát az egyszerű pásztorok voltak. A teremtő Isten ma is egyszerű tanúságtevőket választ ki arra, hogy az evangéliumot képviseljék, mert őket nem rontotta meg sem a hatalom, sem a pénz szeretete, és elismerésért sem áhítoznak. Ezzel szemben a Jézus korabeli vallási vezetők az életvitelükkel teljesen alkalmatlanná tették magukat arra, hogy Krisztust befogadják. Bár Heródes parancsára Mikeás könyvéből pontosan meg tudták mondani, hogy a messiás király Betlehemben kell, hogy megszülessen, ami Jeruzsálemtől, - azaz a saját tartózkodási helyüktől - 8 km-re volt, mégsem indult el egyikük sem, hogy köszöntse az újszülött királyt. Tehát Jézust kezdettől fogva elvetették a szívükben, mert nem hittek benne, és mert nem az Isten leírt szavára hallgattak, hanem emberi vélekedésekre, hagyományokra hajlott a szívük. Az isteni igazság biztos mércéjét emberi mércével cserélték fel. Sok évszázad történelme tanúsítja, hogy sajnos voltak és ma is vannak olyan vallási vezetők, akik a mindenkori politikai hatalomhoz való viszonyukban tudtak és tudnak csak létezni. Erről nem képesek leválni, hogy az élő Istenre támaszkodjanak, hitből éljenek és másokat is megtanítsanak arra, hogy ők is mindennap az isteni gondviselésben bízva éljenek és dolgozzanak. Az írástudók Mikeás próféta könyvéből felolvasták a Heródestől kért megfelelő messiási jövendölést, amely így van megírva: „De te Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy Júda ezrei között: belőled származik nékem az uralkodó Izraelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mik 5,2; Mt 2,6) Láthatjuk, hogy ez a jövendölés is egyértelműen kijelenti, hogy aki születik, az isteni lény lesz, mert származása eleitől fogva, öröktől fogva van, tehát nem teremtmény lesz, az akkori vallási vezetők mégsem hittek sem a szent Iratoknak, sem Krisztusnak!

A harmadik szempont számomra a legkedvesebb. Az a mód, ahogyan a mindenható Isten Máriáról, Józsefről és a kis Jézusról gondoskodik. Mielőtt Egyiptomba kellett menekülniük Heródes gyermekgyilkosságra vonatkozó rendelete elől, azelőtt aranyat, tömjént és mirhát kaptak útravalóul, hogy az életüket tudják újra kezdeni Egyiptomban. Ilyen a mi Istenünk, ő élő, szerető, gondviselő Atyánk, aki idejében gondoskodik minden benne bízó gyermekéről, mint ahogyan az elmúlt évtizedek során a mi családunkról is gondoskodott és teszi ezt ma is. Negyedszerre: Miért született Isten Fia erre a világra? Azért, hogy az Isten velünk legyen, és Jézus jellemét, tetteit látva megismerjük a jó Atyát. Azért jött, hogy az ő példáját és önzetlen életét látva szeressünk és szolgáljunk. Azért jött, hogy az elménkben és a szívünkben az ő igéje által az ördög munkáit lerontsa (1Jn 3,8). Az Atya azért is elküldte őt, hogy értünk helyettes áldozatul adja önmagát a bűneink miatt, hogy ha valaki hisz benne, annak örök élete legyen (Jn 3,16). Ez a hit magában foglalja az ő szavának való engedelmességet is, mert „aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged (!) a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Végül, de nem utolsó sorban Jézus azért jött el a mennyből közénk, hogy megtanítson arra, hogyan lehetünk hit által és a Szentlélek bennünk lakozása által az Istennek kedves gyermekei. Szívemből kívánom, hogy Jézus születésének a története mélyebb Istenismeretre vezessen bennünket, és az ő Földünkre jövetelének a célja megvalósuljon a magunk, szeretteink és minél több ember életében.

Áldott ünnepeket és békés, boldog, újesztendőt kívánva tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

A pusztámból 2018. karácsonyán

A bálványok helyett imádjuk az élő Istent!

    A bálványimádás szokása és bűne sokkal elterjedtebb és elfogadottabb az emberek között, mint gondolnánk. Ha ezt én állítanám csupán, semmit sem érne, de a Biblia Isten szava, és ebből megértjük, hogy egyedül az Isten igéjének fényében láthatjuk meg a helyes utat életünk minden vonatkozásában: „az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket”. (Zsolt 19,9) Aki rendszeresen olvassa, tanulmányozza a Szentírást, és imádkozik is azért, hogy azt jobban megértse, és abból a célból tanulmányozza az Isten igéjét, mert aszerint is akar élni, az világosságot, bölcsességet és tanácsot fog kapni, hogy az élete során helyes döntéseket hozzon és Isten gyermekeihez méltó életet éljen.

   Éppen ezért a bálványimádás elterjedt szokását és bűnét is egyedül a Szentírás leplezheti le; egyedül a Biblia imádságos tanulmányozása adhat az olvasónak belső világosságot és útmutatást e tekintetben is. A tíz parancsolat második parancsolata így olvasható a Kivonulás könyvében: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek lenn a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld azokat, mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, unokáikon és dédunokáikon, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer-ízig azokkal, akik engem szeretnek, és a parancsolataimat megtartják.” (Kiv/2Móz 20,4-6)

   A második parancsolat tiltja olyan képek és szobrok alkotását, amelyek kultikus, imádat vagy vallási tisztelet céljából készülnek. Tehát már ezek kifaragását vagy megfestését is tiltja a Biblia. Valószínűleg, vagy legalább is merem remélni, hogy nem tartoznak ebbe a körbe a művészeknek azon alkotásai, amelyek nem kultikus célból készültek, és amelyeket nem is állítanak ki erre hódolat vagy tiszteletadás céljából. (Pl.: ilyen alkotás Munkácsy Mihály trilógiája: Ecce homo; Krisztus Pilátus előtt és a Golgota) A parancsolat szerint tehát sem készíteni nem szabad, sem leborulni előtte, sem tisztelni azokat. Ezt az isteni parancsolatot a középkori egyház a 787-ben összeült Niceai hetedik egyetemes zsinaton felülírta, és „igazolta a képrombolókkal szemben a képek tiszteletét: és nemcsak Krisztus, hanem Isten anyjának, az angyaloknak és a szenteknek a képeit is.” A Kat. Egyház Katekizmusa szerint: „A képek keresztény kultusza nem áll ellentétben az első (azaz második = kiegészítés tőlem) parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását.” (A Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 427. o.; 2131-2132 §.) A kedves olvasó ezek alapján eldöntheti, hogy Istennek akar-e inkább engedelmeskedni, vagy az emberek által alkotott egyházi törvényeknek? (Csel 5,29) A parancsolat magyarázatát ki kell egészítenem még azzal, hogy az Isten csak azokat bünteti harmadíziglen, akik őt gyűlölik, és a parancsolatait megvetik. Ha a fiú és az unoka ugyancsak gyűlöli az Istent, mint az apa, csak akkor érvényes ez a kijelentés rájuk nézve is. De milyen szép az az isteni ígéret, hogy ezer ízig irgalmasságot cselekszik azokkal, akik szeretik a jó Istent és a parancsolatait megtartják. Tehát az Isten parancsolata nemcsak tiltásból áll, hanem biztos ígéretet is ad: megbocsátást és örök életet ígér azoknak, akik az élő Isten szeretik, és a parancsolatait megtartják.

   Hozzá kell tennem még azt is, hogy semmiképpen nem értek egyet azzal, hogy ha bárki is vallási célból kiállított képeket, szobrokat vagy templomokat rombol, firkál össze vagy gyaláz meg! Sőt elítélem az ilyen barbár cselekedetet. Tiszteltben kell tartani mindenkinek a vallási és hitbeli meggyőződését, azok jelképeit nem szabad bántani. A földi templomok pedig sokak lelki otthona, ezeket ugyancsak tiszteletben kell tartani. Az embereknek Isten igéjét kell hirdetni, értük imádkozni, minden embert tisztelni, a szelídség lelkületét felmutatni, fontos lenne másokért önzetlenül éli és nekik szolgálni, mert csak ilyen módon lehetséges Krisztushoz és az ő igéjéhez vonzani az embereket.

   A Biblia világossága azonban olyan helyekre is bevilágít, amiről nem is gondolnánk első látásra, hogy ez is vagy az is bálványimádás lenne. De mielőtt erről írnék meg szeretném indokolni, hogy miért is írok egyáltalán erről a témáról, ugyanis nem leszek népszerű tőle, sőt éppen ellenkezőleg, valószínűleg sokak neheztelését válthatom ki, - amit természetesen nem akarok. Azért írok erről a témáról, mert a Szentírás szerint a bálványimádás bármely formája kizárja az embert az Isten Országából. Ez a tény éppen elég nagy felelősséget ró rám. Tehát amikor erről írok, akkor az Isten szavának és a lelkiismeretemnek engedelmeskedem, és semmiképpen sem szeretnék senkit sem megbántani, még kevésbé a hitét, meggyőződését megítélni!  Ezt írja Pál apostol: „…Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók (mások javait elragadók) nem részesülnek Isten országában.” (1Kor 6,9-10; vö. Ef 5,6-7) A Jelenések könyvében pedig maga Jézus Krisztus szól angyala által, amelyet János apostol írt le két ezer évvel ezelőtt Patmosz szigetén: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó. Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és bemehessenek a kapukon a városba (a mennyei Jeruzsálembe = kiegészítés tőlem). De kinn maradnak a kutyák (vagyis azok, akik olyant tesznek, ami undorító Isten szemében) és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind, aki szereti és szólja a hazugságot. Én Jézus küldöttem el az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek …” (vö. Jel 22,13-16; 21,8).

    Bárki jogosan kérdezhetné, hogy „miért tiltja az Isten igéje azt, hogy bármit is ábrázoljunk képek vagy szobrok formájában kultikus célból azok közül, amelyek a mennyben vagy a Földön vannak?” Erre Izaiás /Ézsaiás könyvének a 40-dik fejezete adja meg a helyes választ, amelyből most csak kivonatosan idézek: „Kihez hasonlítanátok az Istent; és milyen képmást alkothatnátok róla? … Nem tudjátok és nem hallottatok róla? Nem hirdették nektek kezdettől fogva? Nem tudtok a föld teremtéséről? Ő az, aki a földkerekség fölött trónol, … Kihez tudtok hasonlítani? És ki lehetne hozzám hasonló? – mondja a Szent. Emeljétek fel tekinteteket és lássátok: Ki alkotta mind a csillagokat? Ő, aki elvezeti seregüket, megszámolja őket, és nevén szólítja valamennyit; hatalma és nagy ereje miatt el nem marad egy sem. … Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr (Jahve)? Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el és nem fárad el, és bölcsessége kifürkészhetetlen (vagy: végére-mehetetlen).” (Iz/Ézs 40,18.21-22a.25-26.28). Éppen ezért a teremtő Istent nem a róla készített képek, szobrok által tudjuk megismerni, hanem valamennyire a teremetett világ szépségei által (Róm 1,19-20), de leginkább a Bibliai kinyilatkoztatás kijelentései alapján (2Tim 3,16-17), amelyből megismerhetjük a Jézus Krisztusban felénk forduló szeretetét és irgalmát. Az Isten azt akarja, hogy az ő tiszta, szent és tökéletes jellemét ismerjük meg, és ezzel megértjük azt, hogy ő milyen és kicsoda is valójában. Minden más róla készült emberi ábrázolás kimondhatatlanul csorbítja az élő Isten hatalmas dicsőségét!  

   Az Újszövetségben az Isten igéje kifejezetten felszólít minden Krisztusban hívő embert ilyen módon: „Ezért kedveseim, kerüljétek a bálványimádást!” (1Kor 10,14.7) A bálványimádásnak még két másik formájáról is ír a Biblia, amelyről nem is tudják sokan, hogy bizony az is bálványimádás: az egyik az Isten szavával szembeni konok engedetlenség, a másik pedig a fösvénység vagy más néven a kapzsiság. Kezdjük az utóbbival: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot (fösvénységet), ami nem más, mint bálványimádás” (Kol 3,5). Csak az utóbbira, a kapzsiságra, a fösvénységre mondja az Isten igéje, hogy az bálványimádás, de a többi bűnös hajlamot is le kell győznünk Isten Lelkének erejével önmagunkban. Miért bálványimádás a kapzsiság, vagy a fösvénység? Természetesen a két fogalom nem teljesen fedi egymást a magyar nyelvben, mert a kapzsi mindig több vagyont akar, a fösvény pedig körömszakadtáig meg akarja tartani azt ami, már van. De a mögötte lévő lelkület ugyan az: önzés felsőfokon és mindenekelőtt. Az önzés, a kapzsiság és a fösvénység ezek szerint nem csak szemben áll Isten szeretetével, hanem az emberi szívből teljesen kizárja azt, és az isteni önzetlen szeretet helyét foglalja el. Hogyan lehetne egy ilyen emberrel boldogan élni? Sőt, hogyan is lehetne igazán boldog egy ilyen önzésébe zárt férfi vagy nő? Nem arról van szó, hogy pénzre ne lenne szüksége az embernek, hiszen, hogy ha dolgozott, a munkájáért jogosan várhatja a méltó bért, hogy meg tudjon élni és a családjáról is gondot viselhessen. Nem ezt ítéli el a Biblia, hanem a pénz szeretetét, amelyet minden rossz gyökerének nevez (1Tim 6,10). Miért? Azért mert a pénz utáni sóvárgás az Istennel való kapcsolat helyére lép és elfolytja az Isten irántunk való szeretetét, amelyet olyan sok módon akar a jó Isten a tudomásunkra hozni, különösen Fia, Jézus golgotai áldozata által. Márpedig hogy ha Isten szeretete, világossága és tanácsa nélkül élünk, annak nagy lelki (erkölcsi) és szellemi, végül pedig testi romlás lesz az eredménye, - nem beszélve arról, hogy az üdvösségünket is elveszíthetjük.

   A Biblia szerint a bálványimádás és a varázslás bűnével ér fel az Isten szavával szembeni konok ellenszegülés, engedetlenség. Ezt akkor jelenti ki az Úr Sámuel által, amikor elvetette Izrael királyát, Sault, az engedetlensége miatt, és helyébe Dávidot választotta. Így ír erről a Szentírás a katolikus Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásának magyar fordításában: „Azt mondta erre Sámuel: Vajon egészen elégő áldozatokat s véres áldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véres-áldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király.” (1Sám 15,22-23) Megdöbbentően egyenes és leleplező az Isten igéje minden tekintetben: az Isten parancsolatával, igéjével való szembeszegülés olyan, mint a varázslás, mert sokakat megtéveszt, elvarázsol, elbizonytalanít; és a bálványimádás bűnével ér fel az Isten igéje iránti konok engedetlenség. Azt gondolom, hogy ehhez nem is kell semmit sem hozzá tenni. Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35). Mindenki ezek alapján nyugodt szívvel el tudja dönteni, hogy az élő Istennek és az ő szavának akar-e a gyakorlatban engedelmeskedni vagy emberi hagyományoknak, és rendeléseknek.

   Záró gondolatként meg kell jegyeznem, hogy sajnos a bálványimádás köre és jellege a fenti értelmezéssel még nem ér véget. A Biblia eszmei világát megértve derül fény arra is, hogy sok minden más is bálvánnyá válhat az ember életében, ami egyébként önmagában még nem lenne az. Ez akkor történik meg, amikor az a dolog, tárgy, eszme vagy személy az életünk és gondolkodásunk középpontjába kerül, amikor a szívünk túlságosan is kötődik hozzá, és az időnk nagy részét ezzel töltjük. Például egy hasznos autót is lehet bálványozni és a hétvégeken órákig fényesítgetni, a férfi számára lehet ez egy nő, akit bálványoz a maga számára a saját képzeletében, vagy lehet ez egy eszme vagy tanítás is, ami ellentétes az Isten igéjével; sajnos ez lehet akár egyik sportág is, vagy egy hobbi, vagy akár a folyamatos tévé nézés is, ami elveszi az időt a családtól és a másik ember szolgálatától. Nem jut hely ezen írás keretében szólni arról, hogy az Istennel való élő kapcsolat hiánya miatt emberek sokasága él függőségekben: ilyen a társfüggőség, gyógyszerfüggőség, telefonos játék függőség, nem beszélve az alkohol-, a pornó- vagy a drogfüggőségről.

Ezek közül bármelyiket vagy akár más ezekhez hasonlót mindenkinek magának kell felismernie, és ettől elfordulnia a szívében a jó Isten segítségét, sőt akár egy hívő „szakember” lelki támogatását is igényelve, hogy semmi és senki más ne foglalja el a Krisztussal való személyes kapcsolat helyét, hanem minden dolog, eszme, vagy személy kerüljön vissza a maga helyére. Ne a másik embert méregessük, ítélkezve fölötte, hogy egyiknek, másiknak mi lehet a bálványa, szenvedélye, vagy függősége, mert senkinek a szívébe nem láthatunk bele, és bizony nagyot is tévedhetünk. Ehelyett mi magunk térjünk vissza a jó Istenhez és szent igéinek útmutatásaihoz, és járjunk elől jó példával mások számára, valamint próbáljunk segíteni azokon, akik a bűnnek és a szenvedélynek valamilyen rabságába jutottak azáltal, hogy Krisztushoz, a Megváltóhoz vezetjük őket.

További áldott bibliatanulmányozást kívánva, tisztelettel és szeretettel „a pusztámból”:

Pongrácz Róbert

2018. augusztus 21.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2008; Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002; Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, sajtó alá rendezte: Rózsa Huba, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2005.

Bűnrendezésről a Biblia szerint

Sok Krisztusban hívő számára nem egészen világos, hogy hogyan rendezze el helyes módon a jó Istennel a bűneit. Többnyire nem ismerik a bűnrendezés szentírási alapjait, annak gyakorlatát még kevésbé. Számos hívő emberrel találkoztam, akik a bűneik miatti lelki gyötrelemben vergődnek, mások úgy tesznek, mintha minden rendben volna e téren az életükben, mivel nem is foglalkoznak azzal, hogy a jó Istentől bűnbocsánatot nyerjenek.

A bűnrendezésben a katolikusoknak és a protestánsoknak teljesen eltérő a gyakorlatuk a saját egyházuk, vagy a Biblia tanításainak megfelelően. A buzgóbb katolikus hívek általában szentgyónást végeznek, egyháztörténeti emlékeim szerint, - ha nem tévedek, - akkor csak a XI.-dik század óta terjedt el az ún. fülgyónás formájában; a mise elején pedig megbánják a „bocsánatos” bűneiket; a „halálos” bűnöket meg kell gyónniuk. (Megjegyzem, hogy a Biblia tanítása mást ért a „halálos bűn” fogalmán, mint amit a Katolikus Katekizmus tanít. A Biblia szerint a halálos bűn a Szentlélek elleni bűnt jelenti, amelyből már nem lehet megtérni, ezért nincsen erre bocsánat. Minden más bűnre van bocsánat a Szentírás szerint: Mt 12,31-32; 1Jn 5,16). A protestánsok közül az evangélikusoknál van ugyan „gyónás”, de mivel a Bibliában csak egyetemes papság van, és szolgálati papság nincsen, ezért a gyónás során történik ugyan bűnbevallás, de feloldozást nem kap a hívő, - hanem ehelyett hiszi azt, hogy a bűnei bocsánatot nyertek, mivel Jézus érte is, az ő bűnei miatt is meghalt a kereszten, és így nyerhet bűnbocsánatot, - a tudomásom szerint. A többi protestáns hívő közvetlenül Istennek vallja meg a bűneit, és Jézus Krisztus, mint egyetlen közbejáró által nyer bocsánatot, úgy, hogy közben imádkozik és elhiszi, hogy Jézus golgotai áldozata elegendő arra, hogy minden megvallott bűne bocsánatot nyerjen. Így bátorít bennünket az Isten igéje:

„Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett, mindenekben, hozzánk hasonlóan, de a bűnt nem követett el. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,15-16) Ebben az idézett szentírási részben a főpap „az Atya jobbján” lévő Úr Jézus Krisztus.

Bibliai megalapozás: Az ószövetségi szentélyszolgálat által fogalmat kapunk arról, ami az Újszövetségben Jézus áldozata által beteljesedett, és ami jelenleg is folytatódik Jézus papi és főpapi szolgálata által a mennyei szentélyben. Ugyanis az ószövetségi szentély a mennyei szentély mintájára készült (Zsid 8,1-2.5; 2Móz/Kiv 25,40), tehát a mennyei szentély a valódi, az eredeti (Zsid 9,23-24). Krisztus Urunk feltámadása és mennybemenetele után oda lépett be, hogy közbenjárjon értünk (Zsid 7,24-25; 4,15-16; 10,21-22; 9,1-12), valamint, hogy megbocsássa és el is törölje a megvallott és elhagyni kívánt bűnöket. Bölcs Salamon által így szól a bűnrendezésről az Úr: „Aki elfedezi (eltakarja) az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld 28,13) Szükséges tehát megvallani és a gyakorlatban kerülni a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat, helyzeteket. Szükséges azonban, hogy meghatározzuk a bűn mibenlétét is a Biblia szerint. E szerint a bűn nem más, mint „törvényszegés a törvény áthágása” (1Jn 3,4). Természetesen az Isten örök erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolat áthágásáról van szó, amit Jézus az Isten iránti és az emberek iránti kettős szeretetparancsolatban foglalt össze: 2Móz /Kiv 20,1-17; Mt 22,35-40. Kevésbé ismert az Újszövetségnek ez a kijelentése: „ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egész megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Érdemes még végiggondolni azt is, hogy a bűn által jött be a halál a világunkba, és hogy „a halál minden emberre elhatott, mert mindenki vétkezett”. (Róm 5,12) Valamint azt is, hogy a „bűn zsoldja a halál, de az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6,23) Ezek alapján megértjük azt, hogy miért van szükségünk arra, hogy a bűneink bocsánatot nyerjenek, azért, hogy ennek eredményeként az Úr Jézustól megkapjuk a Szentlélek ajándékát (ApCsel 2,38), az isteni természet részeseivé váljunk (2Pt 1,4), és végül az utolsó ítélet során felmentő ítéletben részesülve örök életet kapjunk tőle ajándékba (2Kor 5,10).

Az ószövetségi szentélyszolgálat a bűnrendezésnek a következő lépéseit szemléltette és a következő igazságokat nyilatkozatta ki: 1. A bűnért, bűnökért áldozatot kellett bemutatni Isten útmutatásának megfelelően, pl. bárány vagy tulok áldozatot; 2. Minden áldozat Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes golgotai áldozatának az előképe volt az első páska-bárány áldozatától kezdve, sőt azt megelőzően Ádám és Éva bűnének az elfedezésére nézve is (1Móz/Ter 3,21). 3. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, ami később Jézus Krisztus drága kiontott vére által valósult meg. 4. Szükség volt áldozatra és áldozatot bemutató papra is; ez az újszövetségben maga Jézus, aki egy személyben áldozati bárány, áldozatot bemutató pap, aki most a szentek szentjében közbenjár értünk, és főpap is (Dn 8,14; Jn 1,29; Zsid 9,25-26; 1Jn 2,1-2; 1Tim 2,5-6; Zsid 7,24-26; 8,1-2). Az ószövetségben a főpap szerepe abban csúcsosodott ki, hogy az őszi ünnepkör keretében, a nagy engesztelési napon az áldozati bak vérével tisztította meg a szentélyt és az oltárt az egész évben a kárpitra áthárított bűnöktől, sőt a vért a kárpit mögé a frigyládára hintve is bevitte: 3Móz/Lev 16

A szentélynek u.i. két része volt: szentély és a szentek szentje. A szentély előtt volt az áldozati oltár, ahol a bárányt feláldozták, a szentély első részében pedig a hét ágú gyertyatartó (benne olajjal, amely mindig égett), a kitett kenyerek asztala a kenyerekkel, valamint a jó illattétel oltára. Ez a három kellék mind Jézus Krisztust jelképezte, aki a világ világossága, aki az élet kenyere, és aki az egyetlen közbenjáró Isten és ember között! A szentély két részét a kárpit (függöny) választotta el egymástól. A kárpit előtt volt a jó illattétel oltára, a kárpit mögött pedig a frigyláda, benne a két kőtáblával, a tízparancsolattal. Egész évben a bűnökért feláldozott áldozati bárány vérét ráhintették a kárpitra, jelezve ezzel, hogy a törvényszegés az áldozati bárány vérével el van fedezve. Egy évben egyszer, a nagy engesztelési napon viszont az egész év során a kárpitra hintett vért ceremoniális értelemben meg kellett tisztítani a bűnöktől, amelyek a bárány vére által kerültek a kárpitra, és amelyek szintén az áldozati állat vére által lettek levéve onnan és a szövetség ládájáról. Ezen a napon a pap két kecskebakot állított elő az engesztelésre, egyet az Úrért és egyet Ázázelért. Ez utóbbi a sátán egyik neve. Az Úrért bemutatott áldozati bak vérét hintette a főpap többek között a kárpitra, és bevitte a szentek szentjébe, majd a főpap a saját személyében kihozta a bűnöket (mint bűnhordozó), és a másik kecskebaknak a fejére olvasta rá Izrael minden bűnét. Ezt az Ázázelért kiválasztott élő kecskebakot egy ember ezután kivitte a pusztába és ott hagyta, hogy a vadállatok tépjék szét. Ezzel a jelképes szertartással tanítja az Úr, hogy végül is minden megvallott és megbánt bűn vissza lesz hárítva a felbujtóra, a sátánra, akinek el kell szenvednie végül a bűnökért járó teljes büntetést; ezen kívül pedig a szentély a mennyben és a bűnbánó hívők közössége itt a Földön megtisztul és megszabadul a bűntől. Mindazok pedig, akikért bárányáldozat és engesztelés történt, akikért maga az Úr adott engesztelést, azok megszabadulnak a bűneiktől, meg lesznek ezzel váltva: nem kell a bűneik zsoldját, az örök halált (Jel 2,11;20,14) learatniuk, mert azt helyettük már a bárány megtette, ehelyett ingyen kegyelemből felmentést és örök életet fognak kapni az Úrtól. Az Újszövetségi iratokból megértjük, hogy ez az áldozati bárány Jézus Krisztus; ő az „az Istennek a báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29.36), aki ezért ebben az értelemben „megöletett már a világ teremtésétől kezdve” (Jel 13,8), és „aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által” (Jel 1,5).

Dávid királyról olvassuk, hogy amint megvallotta a házasságtörését és a gyilkosságot, amit elkövetett, azonnal mondta Nátán Dávidnak: „Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni.” (2Sám 12,13) Ahhoz azonban, hogy Dávid ezzel a két súlyos bűnével szembe tudjon nézni, egy évnek kellett eltelnie. Csak ezután szembesítette Nátán próféta őt ezekkel a bűnökkel. Dávid pedig mély bűnbánatot tartott és teljes szívéből megvetette a bűneit (vö. Zsolt 51); az Úr pedig könyörült rajta.

A bűneink bocsánatának van egy nagyon súlyos feltétele, amit a Miatyánk imádságban így szoktunk imádkozni: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Ezt az elengedhetetlen feltételt hangsúlyozza Jézus az adós szolgáról szóló példázatában is (Mt 18,21-35). Ha mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, akkor a jó Isten is megbocsát nekünk, ha viszont nem bocsátunk meg szívből az ellenünk vétőknek, az Isten sem bocsátja meg a mi bűneinket, - bármennyit is olvassuk a Bibliát, vagy járunk a templomba vagy az imaházba, akár mennyit is böjtölünk és imádkozunk.

Az evangéliumokban arról olvasunk, hogy Jézusnak van hatalma arra, hogy a bűnöket megbocsássa (Mk 2,1-12; Lk 23,42-43), és ezt minden esetben gyakorolta is, mint Istennek a Fia. Az apostolainak is és Péternek is megadta az oldás-kötés hatalmát (Mt 18,18; 16,19 és Jn 20,22-23), elmagyarázta nekik, annak mibenlétét és gyakorlatát: Mt 18,15-20; Mt 28,18-20. Amikor valaki megtér bűneiből, elfogadja Jézust személyes megváltójának és a Krisztusba vetett hitére felnőttként bemerítkezéssel megkeresztelkedik (görögül baptizmo = bemerít), az illető ez által köt szövetséget Krisztussal, és ez a szövetség a mennyben is meg van kötve, a megkeresztelt pedig az addigi bűneinek kötelékeitől fel lesz oldva. Amikor valaki vétkezik, és nem akar abból megtérni, akkor a hívő közösség / gyülekezet révén a Mt 18,15-20 elvei és gyakorlati lépései alapján és csakis ennek a végén az elbukott hívőt kénytelen kizárni a soraiból. Ilyenkor a gyülekezet feloldja az illető bűnösnek az Úrral való szövetségkötését, és ez a mennyben is oldva lesz. Ezt a bűnével azonosuló, belátásra és bűnvallomásra nem hajlandó embert a hívő közösség átadja a sátánnak (1Kor 5,5; 1Tim 1,20), hogy megtapasztalja, hogy mennyire nyomorúságos a bűnös életvitel Isten nélkül. Az ilyen ember üdvösségéért is tovább munkálkodik az Úr a Szent Lelke és a hívő közösség tagjai által, hogy ismét megtérjen és a bűneit megvallva a hívő közösség tagja és a menny örököse lehessen. Garancia azonban nincsen rá, hogy az illető meg fog térni, de reményünk lehet, és imádkoznunk kell érte is, és továbbra is szeretnünk kell őt. Így a hívő közösség és annak Istentől rendelt vezetői, tanítói gyakorolják az Egyházban a bűnrendezésnek ezt a formáját az oldás és a kötés szolgálói hatalma által: amit megkötnek a földön, az kötve lesz a mennyben is, és amit feloldanak a földön, oldva lesz a mennyben is. Ehhez azonban világosan kell látni azt, hogy a legfelsőbb fórum az egyházban nem a pap vagy a lelkész, hanem a gyülekezet (görögül: eklézsia = a világból kihívottak közössége), tehát a gyülekezet egésze vagy annak valamennyi tagja dönt és nem csupán annak pásztorai! Mindez több lépésben, a megtérni nem akaró bűnös többszöri megkeresésében történik, akinek az ügyét végül a gyülekezet elé terjesztik, hozzászólások történnek és szavaznak róla. Krisztus sohasem akart és rendelt el olyant, hogy valaki egy személyben döntsön emberek üdvösségéről, végső sorsáról! (vö. Jn 20,23)

Az egyéni bűnrendezésnek is megvannak az összetevői, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjünk. 1. Szükséges, hogy a bűnt az Isten törvénye alapján felismerjük. 2. A felismert bűnt tételesen, azaz fajtája (és lehetőleg száma) szerint megvalljuk közvetlenül az Atyának Jézus nevében, vagy Jézusnak, hiszen ezek ugyan így vannak azonosítva fajtájuk szerint a Szentírásban is. Pl.: házasságtörés, lopás, Isten nevének káromlása, stb. 3. Jó lenne még aznap, vagy azonnal ezeket megbánni és kérni az Istentől egy-egy elkövetett bűnre a bocsánatot, vagy akkor, amikor a Szentlélek eszünkbe juttatja azokat. 4. A bűnök feletti bánat az Isten kegyelmi ajándéka. Ezért is imádkozni kell, hogy őszintén és szívből tudjuk fájlalni azt, hogy ezekkel a jó Istent megbántottuk és Krisztus szeretetével ilyen módon visszaéltünk. Ezért a bánat már jelzi azt, hogy az Isten megbocsátotta a bűnt. De a bánat érzése és tudata nem mindig jelentkezik azonnal. 5. Ettől függetlenül és ezzel együtt is higgyük el, hogy az Isten megbocsátotta a megvallott bűneinket. Ezután álljunk fel az imából, és nyugodtan végezzük a mindennapi teendőinket azzal a tudattal, hogy az Isten jó Atyánk, aki annyira irgalmas, hogy „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem mindenki megtérésre jusson”. (2Pt 3,9) Nem azért adta oda áldozatul a Fiát értünk, hogy mi bűntudatban éljük le az egész életünket, de nem is azért, hogy a bűnt könnyen véve vétkezzünk továbbra is, hanem azért, hogy irgalmassága által éljünk. Ha ennek megfelelően járunk el hittel, imával és bizalommal, akkor nem kell engednünk a sátántól jövő lelkiismeret furdalásnak, mert azok már nem a megtérésünket, hanem a lelki tönkretételünket szolgálják. A lelkiismeret furdalásnak addig van helye, amíg meg nem vallottuk a bűneinket, ilyenkor ezt a Szentlélek munkálja bennünk. 6. A Biblia tanítása szerint Isten segítségével el is kell hagynunk a bűneinket és a bűnös szokásainkat, Isten erejét elnyerve meg kell halnunk a bűnnek, hogy az igazságnak élhessünk (Róm 6), ennek eredményeként végül Krisztus felmentő ítéletben fog részesít bennünket (Péld 28,13; 3Móz 16,30-31; Mt 18,21-35; Jel 22,11-12).

Sokan nem figyelnek fel arra, hogy a nyilvánosan elkövetett bűnt, nyilvánosan, pl. a hívő közösség előtt is rendezni kell. Ha nem zugolyában történt az eset, akkor nem elég csak négyszemközt bocsánatot kérni a történtekért. Ismerjük például Péter apostol háromszori, csúfos tagadását, amely során még átkozódott és esküdözött is, hogy ő nem is ismeri Jézust. Pál apostol által az Írás arról tanúskodik, hogy a feltámadt Jézus Péternek is megjelent (1Kor 15,5) jelezve ezzel, hogy megbocsátott neki. Mivel azonban Péter tagadásáról sokan tudtak és az botrányos volt, ezért Jézus nyilvánosan is visszafogadta őt a tanítványai közé a Tibériás tenger partján (Jn 21,15-17). Péter háromszor tagadta meg, ezért háromszor kérdezte meg tőle a többiek füle hallatára, hogy „szeretsz-e engem (?)”. Szükség volt arra, hogy Péter nyilvánosan is legyen visszafogadva és helyre téve, így minden kétség elhárult arra nézve, hogy Krisztus külön is megbízta őt a pásztorolással, - tehát bizalommal fogadhatják őt is a gyülekezetek. Azért kellett Pétert helyre tenni, mert korábban ő fogadkozott a legjobban, hogy ha „mindenki megtagad, én akkor sem”. Krisztus jól tudta, hogy Péter keserves sírással már a tagadását követően azonnal megbánta a bűnét, de a hívő közösség előtt is meg kellett erősíteni Péter szolgálatát.

Azzal egy időben, ahogyan a bűneink rendre bocsánatot nyernek, a mennyei szentélyben Krisztus, mint pap és főpap végzi értünk a bűnbocsátó és a bűneltörlő szolgálatot. Papként jár közben értünk, a saját kiontott vérére hivatkozik az Atya színe előtt érettünk; az Atya pedig Fia áldozatára és közbenjárói szolgálatára nézve megbocsát nekünk minden vétket/bűnt, és örömmel fogad a saját gyermekeivé minket. Így valóban igaz az, hogy „könyörületességgel és igazsággal töröltetik el a bűn…” (Péld 16,6).

Azok, akik most az utolsó időben el fognak jutni egy bűn fölötti győzelmes életre Krisztussal, azok mind a szívükre veszik Jézusnak az értük meghozott golgotai áldozatát, újra és újra ennek fényében megutálják a bűnt, és mind nagyobb elhatározással és istenfélelemmel akarják követni az Isten Bárányát, oda, ahová hívja, vezeti őket (Jel 14,3-4; Jn 10,16). Ezek a Krisztushívők „megmosták és megfehérítették ruháikat (=jellemüket) a Bárány vérében” (Jel 7,14). Nagyon jó lenne ezek közé a Krisztus-hívők közé tartozni. Mindazok, akik várják az Úr Jézus második eljövetelét, azok ilyen módon naponta szabadulni akarnak a bűneiktől, másokat is megtanítanak erre, hogy egy napon minél többen ott lehessünk az Isten országában előbb a mennyben ezer évig, majd az újjá teremett Földön is örök korszakokon át (ApCsel 1,11; Jel 22,12; Jel 20,4-6; 2Pt 3,13-14; Ézs 65,17; 66,22-23).  Áldott Bibliatanulmányozást kívánva:

Pongrácz Róbert

 2018.08.05.

Felhasznált irodalom: Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Boldog Élet Alapítvány, Bp., 2002; Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2003; Biblia, Istennek az Ószövetségben és az Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2006.  

Az első kenyérszaporítás: ötezer férfi megvendégelése: Jn 6,1-15

Bibliakör, 2018. június 20.

Elolvassuk az evangéliumi szakaszt mind a négy evangéliumból: Jn 6,1-15; Mt 14,13-22; Mk 6,32-45; Lk 9,10-17. Észrevettünk-e különbségeket, kiegészítéseket? Pl.: Jn-nál kiderül, hogy András az, aki egy kis fiúnál az öt kenyeret és a két halat találja. Mt-Mk-Lk-nál általában hangsúlyos, hogy már a nap hanyatlóban volt, és a tanítványok kérték Jézust, hogy bocsássa el a sokaságot. Jn-nál viszont megértjük azt, hogy Jézus miért parancsolta meg Mt-nál és Mk-nál, hogy azonnal szálljanak bárkába, amíg ő a tömeget elbocsátja: azért, mert királlyá akarták őt tenni, és ez a tanítványoknak is jól jött volna. Apró részlet Mt-nál és Mk-nál és Lk-nál, hogy Jézus a „szemét az égre emelte” és úgy adott hálát, Jn-nál ezt nem olvassuk, mert Mt-t, Mk-t és Lk-ot olvasva ez már ismert. Itt Jn-nál hangsúlyos az, hogy a végén királlyá akarták tenni Őt. Az is figyelemre méltó, hogy Jn evangéliuma ált. kevés csodát közöl azok közül, ami meg van a szinpotikusoknál (=Mt Mk Lk), azokat csak kiegészíti vagy nem is ír róla; Jn-nál mélyebb/több a tanítás és a vita helyzet. Érdekes, hogy Jn az első kenyérszaporítást közli más keretbe helyezve. Egyedül Lk-nál derül ki a pontos hely, ahol a kenyérszaporítás történt, és ez Betszaida, a Tibériás tengeren túl, Galileában van. Arra is felfigyelhetünk, hogy egyedül Jn evangéliuma közli azt, hogy közel volt a zsidók húsvétja (pészahja), ami szerintem nem csak az időrend miatt fontos, mindjárt látjuk, hogy miért.

Jn 6,1-2: Azt gondolnánk csupán ezt a verset olvasva, hogy azért keresi a sokaság Jézust, mert hisz benne, - mivel látták a jeleket, gyógyításokat, amelyeket Jézus által az Atya végbevitt közöttük: Jn 5,36 és 40. Sajnos nem erről van szó, hanem önző szempontok miatt, mindenkinek jól jön a gyógyulás és az, hogy csoda révén még jól is lehet lakni: Jn 6,26-30. = Azért kérnek újabb csodát, mert nem hittek benne, kivéve a „maradékot”.

Jn 6,3-4: Azzal, hogy Jézus felment a hegyre, ezzel a hegyi beszéd juthat eszünkbe, azaz, Jézus tanított. Ez Mt-Mk-Lk-nál is kiderül, hogy sokáig tanította az embereket, mert megesett rajtuk a szíve, mivel olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: Mk 6,34. Sőt a Mt 14,14-ből kiderül, hogy a tanítását ezúttal is megelőzték a gyógyításai. Tehát Jézus tanított, gyógyított és táplálékot adott az embereknek. Mit akart ezzel kifejezni? Mit akart ezzel üzenni nekik, hogy azt megérthessék? Ez a Jn 6,29-ből derül ki, de megérthetjük valamelyest a Jn 6,4-ből is: „Közel volt pészah, a zsidók ünnepe.” = Ezen az ünnepen a zsidók az Egyiptomi fogságból való szabadulásukra emlékeztek. Ábrahám Istene Mózes szolgája által kiszabadította a népet az elnyomó fogságból, átvezette száraz lábbal a Vörös / Sás tengeren, táplálta őket 40 évig a pusztában, számos jel és csoda által mutatta meg isteni hatalmát és szeretetét. Egy egész nemzet szabadítása, szabadulása történt meg Mózes idején, erre az ünnepre készültek. De most ki van közöttük? = Az, akiről Mózes is írt: Jn 5,46-47; akit az Atya elküldött és számos jel, csoda és a tanítás bölcsessége által igazolt előttük. Úgy hogy, aki Jézusban hisz, az már átment a halálból az életbe, nem megy a kárhozatra, és az Úr Jézus feltámasztja őt az utolsó napon: Jn 5,28-30a. Tehát a halálból való végleges szabadulást, a kárhozattól való megmenekülést hozta el Jézus. Ez a valódi pészah; az Egyiptomból való szabadítás, csak előképe volt ennek a végleges bűntől és haláltól való szabadításnak.  Mindaz, aki hisz benne és nemet mond a bűnre (amelynek következménye a halál), az megszabadul, azaz üdvözül Jézus által. A kenyérszaporítás is azért történt, hogy az emberek felismerjék, hogy a Jézusba vetett hitük által örök életük van és minden isteni áldás az övék lehet. Jézus önmagát adta oda áldozatul és tökéletes példaképül, hogy a szavai és a példája lelki táplálék legyen, és a bűnös emberek élő összeköttetésbe kerüljenek általa az Istennel. Ehelyett a sokaság csak gyógyulni akart és jól lakni, a bűntől nem akart szabadulni akkor sem és ma sem, és Jézusban sem hittek, csak a sokasághoz képest kevesen.

Jn 6,5-7: Jézus mindig akar valamit, neki terve van, de nem biztos, hogy megértjük, vagy jól értjük a szándékát. Az Üdvözítő ebbe a tervébe a tanítványait is bevonja. Mivel rendszerint azok sem sokkal különbek a hitetlen sokaságnál, ezért nem értik a Mestert, de Jézus türelmes a tanítványaihoz. Ezt a türelmet is eltanulhatjuk tőle. Azt gondolom, hogy nekem is szükségem lenne egy ilyen Fülöpre, aki végigtekintve a tömegen, meg tudja állapítani, hogy kb. mennyi kenyérre lenne szükség és az mennyibe kerül. Ám látjuk, hogy még ez a hasznos tudás sem segít, ettől még nem laknak jól az emberek. Nekünk is vannak remek ötleteink, csak éppen Jézus nélkül nem megyünk velük semmire.

Jn 6,8-9: András javaslattal érkezik, azt remélnénk, hogy titokban bízik abban, hogy az öt árpakenyérrel és a két hallal Jézus csodát tehetne, és ezért ajánlja azt, de nem erről van szó, csak a helyzetet méri fel, az élelem szűkös voltát, mert megjegyzi: „mi ez ennyinek?” Tulajdonképpen egy kamasz fiú számára felpakolt napi élelemadagról lehet szó, esetleg 2 napi adagról; ma azt mondanánk, hogy a szülei uzsonnát pakoltak neki. Jézus azonban nem veti el ezt a helyzetjelentést, mert tudja, hogy mit akar cselekedni. Az öt kovásztalan kenyérlepény és a két hal Jézussal együtt abszolút és teljes lakoma több ezer embernek; Jézus nélkül csak tízórai egy kis fiú számára. Pl.: a 2Kir 4,42-44 szerint Elizeus szavára száz ember lakik jól a 20 árpakenyérből és a gabonafejekből, ami nem lehetett olyan sok, tehát csoda történt. E csodára emlékezve a nép felismerhette volna, hogy Jézus által Elizeus Istene vitte végbe a csodát. 

Jn 6,10: A szinoptikusok szerint ötvenes csoportokban ültek le az emberek a sok fűre. Jézus itt is igénybe veszi a tanítványai segítségét a néppel való kapcsolatában. Csak a férfiak voltak ötezren nem számolva a nőket és a gyerekeket. Ezek szerint lehetett ott 10-12.000 ember.

Jn 6,11: Láthatjuk, hogy Jézus hálát adott, tehát imádkozott. Mt 14,19; Mk 6,41 feltekintett az égre, Lk 9,16 szerint „a mennybe emelte a szemeit”. Ez azt jelenti, hogy nem a saját isteni hatalmával vitte végbe a csodákat, hanem az Atya meghallgatta az imáit és így az Atya általa vitte végbe a kenyér és a halszaporítást. Ez azért fontos, mert Jézus tanítványai később szintén Jézus nevében és nem a saját hatalmukkal gyógyítottak. Pl.: A tegnap előtt én is feltekintettem az égre és úgy imádkoztam, hogy stopposként időben elérjek az autószerelőhöz. (tapasztalat)

Jn 6,12-13: Mindenki jól lakott, mert Istennek minden lehetséges, és mert Ő szereti az embereket, és be akarja tölteni a szükségleteiket, hogy hálásak legyen mindenért, amijük van, és amiket kapnak az életútjukon. Hangsúlyos, hogy a maradékot össze kellett szedniük Jézus parancsára a tanítványoknak. 1. A maradék összeszedése tette még látványosabbá a csodát. 2. A maradékot is meg kell becsülni, mert minden Isten ajándéka, ne pazaroljunk tehát semmivel sem. Ez a bibliavers felelős gondolkodásra és életvitelre tanít. Pl.: Hódmezővásárhelyen idős, katolikus asszonyok megmaradt fonalakból horgoltak színes, kockás takarókat, amelyeket elküldtek a hajléktalanok részére. Erre a bibliaversre hivatkozva végezték ezt a szép szolgálatot. Mindenkinek van otthon sokféle maradék, amit ha helyesen és jól használnánk fel mások javára, kevesebb lenne a nyomorúság ezen a Földön.

Jn 6,14-15: Mt 14,22; Mk 6,45 = Jézust királlyá akarta tenni a sokaság, és ebben a tanítványok is együttműködtek volna, mert mindenki Izrael politikai felemelkedését akarta, Jézusban pedig politikai vezetőt láttak, olyan messiást, amilyent a tanítóik félrevezetése nyomán vártak, és nem olyant, amilyent az Ószövetségi Írások megjövendöltek. Ezért parancsolta meg Jézus a tanítványainak, hogy azonnal szálljanak a bárkába. A „kényszerít” Károli fordítás erre utal, de nem pontos, Istennél nincsen kényszer. Inkább így kellene fordítani: „határozottan felszólította, nyomatékosan megparancsolta”. Ez a galileai válság. Jézus elutasította, hogy földi értelemben király legyen, mert nem csupán a római igától jött megszabadítani a népet, hanem a bűntől és az örök haláltól, és ez sokkal több az előbbinél. A csoda révén az emberek megsejtették, hogy bizonnyal ez az a próféta, akiről Mózes jövendölt: 5Móz 18,18-19. Tehát a bibliai látásmódjuk keveredett a zsidó vallási tanítók hamis messiási eszméjével. Ha Jézus politikai vezető lett volna, az emberek alávetik magukat neki látszólag, hogy az Isten javait élvezzék, de a bűntől, ami a romlásukat okozza nem akartak volna elszakadni. Jézus helyettes áldozatul adta oda magát minden ember helyett, hogy bűntelen létére meghalva a bűnös helyett, nekem, a bűnösnek örök életet adhasson. Ez akkor aktualizálódik a számomra, hogy ha hiszek benne, elfogadom ezt a végleten értékű áldozatot, hiszem azt, hogy Jézus az én bűneimért is meghalt, és el akarok szakadni mindennap a bűntől kérve ehhez az Isten szabadítását: 1Jn 3,23 = Jézus neve azt jelenti, hogy „Jahve megszabadít!” Jézus kenyérszaporítása és minden csodája azért történt, hogy ezt az isteni szabadítást mindenki számára világossá és megfoghatóvá tegye.

Krisztusnak az Atyával való egysége, aki halottakat támaszt fel, és aki ítélni fog minden embert: Jn 5,17-30

Bibliakör, 2018. május 23 és 29.

Elolvassuk a szentírási szakaszt! Jézus mindenben szorosan együttműködik az Atyával és az Atya vele: Jn 5,17.19.20a.21.23.26.30a.36-37a; Jn 7,28-29; Jn 8,17-18-19.26-29; Jn 9,4; Jn 10,25-30, stb. Keresd tovább János evangéliumában Krisztusnak az Atyával való bensőséges közösségére vonatkozó kijelentéseket!

Jn 5,17.19. (30) = Jézus itt a földi életében Emberfiaként és Istenfiaként az Atyától függött minden tekintetben, és az Atya akaratának vetette alá magát, így tudott a világ üdvözítője lenni. Tudta Jézus, hogy munkálkodnia kell az emberek üdvösségéért, mert eljön az idő, amikor már senki sem munkálkodhat: Jn 9,4; vö.: Lk 22,52-53. Elfogatásakor eljött a sötétség órája, amikor úgy tűnt a tanítványok számára, hogy a Mesterük teljes kudarcot vallott, mégis Krisztus ebben a legsötétebb órában is győzni tudott erkölcsi értelemben a gonosz és annak minden erői felett, mert kitartott a szeretetben (ellenségeiért imádkozott, édesanyjáról gondoskodott, a jobb latornak megbocsátott, stb.), kitartott a hitben (az Atya kezébe tette le az életét a kereszten). Ebből megérthetjük azt is, hogy a krisztushívőknek is munkálkodniuk kell mások üdvösségéért, mert eljön az óra, amikor ezt a bukott angyalfejedelem meg fogja nehezíteni. De Krisztus megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig, ezért nincsen mitől félniük.

Jn 5,18: Krisztust a vallási vezetők azzal vádolták, hogy megrontja a szombatot és egyenlővé teszi magát az Istennel. Ezzel szemben Krisztus helyreállította a szombat szentségét, amely az emberért lett (az emberért adatott) és amelyen szabad jót cselekedni. Ami az Atyával való egyenlőségét érinti, Krisztus Emberfiaként letette az isteni hatalmát (a feltámadásáig), mert hit és ima ereje által gyógyított (lásd: Jn 11 fej.), de nem tette le az isteni természetét, isteni méltóságát, Istenfiúságát, miközben felvette a mi megromlott emberi természetünket minden tekintetben. Krisztus kijelentései érzékeltették, hogy ő az Atyától jött és különleges kapcsolatban áll az Istennel, aki őt igazolja minden pillanatban: Jn 8,38; 10,33; Fil 2,6; Jn 10,30; 14,28; Jn 1,1-3.10.14.18 = Krisztus valóságos teremtő az Atyával együtt és a feltámadásától kezdve ismét néki adatott minden hatalom mennyen és a földön: Mt 28,18

Krisztus isteni mivolta azonban nem kisebbíti az Atya nagyságát, hatalmát vagy dicsőségét, hanem minden megnyilatkozásával növeli azt! Ezért mondja az Írás, hogy „Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten időcsőségére” (Fil 2,11; Jel 5,11-12). Krisztus a kereszthalálig megalázta magát, hogy mindenki megváltója lehessen, mert ez volt az Atya és Krisztus terve a mi javunkra, ezért az Atya felmagasztalta őt mindenek fölé. Ezzel az Atya Isten dicsősége még nagyobb lett. Utolsó mozzanat ez lesz: 1Kor 15,24-28

Jn 5,20 : vö. Jn 3,35 = Az Atya azért adott mindent Krisztus kezébe, mert szereti őt. Istennek minden tette szeretetből fakad, ezt mi nagyon nehezen tudjuk megérteni itt a bűn világában!

Jn 5,21.25.28-29: Jézus az Atyával való folytonos hit, ima és szeretetegysége révén, az Atyának a tanácsa révén feltámasztja az elhunytakat. Itt a földi élete során tehát nem az isteni hatalma által támasztotta fel Lázárt, hanem imádkozott előtte: Jn 11,41-43. A többi feltámasztásnál ezt nem írja az ige, de ezek alapján ezt állíthatjuk bizonyosan. A saját halálból való feltámasztása után viszont már az isteni hatalmának a teljességével fogja a halottakat megeleveníteni.

25v.: „élni fognak” (Jeromos és Szent István T. és a prot újf. fordításai szerint helyesen jövő időben áll)

Én hiszem, hogy az Úr Jézusnak van hatalma arra, hogy bárkit a föld porából előhívjon az illető személyiségének az azonosságában, azzal a jellemével, amivel a sírba szállt. Úgy kell az emberi lékek számára ez a hit, mint a kiszáradt földnek a májusi eső, amely aranyat ér! Krisztusnak ezek az ígéretei a legdrágábbak az én számomra. Ideje lenne az emberi büszkeségnek és mindennek Krisztus előtt porba hullani, és ott megsemmisülni. A bűnös teremtménynek meg kellene rendülnie a teremtője előtt, aki szereti őt, és aki ennek a bizonyítására a végsőkig elment az emberért: Fiát is odaadta áldozatul, hogy minket megváltson a halálból és üdvözítsen.

Akik a halálból feltámadnak, azok nem a mennyben várakoznak erre, hanem a föld porában (vagy a tengerben) vannak … Felfoghatatlan a számunkra, de mégis meghallják az Ő szavát, és elő jönnek. A Jn 5,29-ben Jézus két féle feltámadásról beszél: az igazak feltámadásáról és a kárhozatra való feltámadásról, amit a Dn 12,2-3 is ír. Időben a kettőt a Jelenések könyve választja el egymástól. A két feltámadás között az eltelt idő 1000 év lesz: Jel 20,4-6

A feltámadás valóságáról: Jób 14,10-15; 1Kor 15,22-23.42-43-44; 1Tessz 4,13-18 / A Biblia egyöntetű tanítása, hogy nem az emberi lélek halhatatlan, hanem az egész ember hal meg és az egész ember támad fel akkor, amikor eljön annak a rendje és az ideje. Összesen „24 vén” van a mennyben, akiről a Biblia kijelentést ad, és háromnak tudjuk a nevét: Énok, Illés és Mózes. Ők az emberiség előőrse a mennyben. A másik 21 személy valószínűleg Jézus halálakor támadtak fel és Krisztus feltámadása után felvitte őket az Atyához, mint a saját feltámadásának a zsengéit: Jel 4,4.10; 5,5; Mt 27,52-53; Ef 4,7-10; Zsolt 68,19a; Jn 20,17

Jn 5,22-23-23.27.30: Az Atya teljesen Krisztusra bízta az ítéletet. Miért? = „Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miképpen tiszteli az Atyát.”(5,23). És azért is, mert Jézus az Emberfia (5,27). Krisztus Emberfiaként emberi testben élte az életét megtapasztalva önmagában a kísértésnek és a bűnre késztetésnek minden fajtáját, - mégsem vétkezett sohasem! Mivel Krisztus ezt saját maga végig élte, küzdött és győzött, ezért jobban tudja mit jelent embernek lenni, az ítéletet ezért is lett a Fiúnak átadva egészen, és azért is, hogy ezzel az Atya kiemelje Jézus iránti kimondhatatlan szeretetét, hogy őt is úgy tiszteljék, mint az Atyát!

Krisztus ítélete ezért igazságos, mivel ő maga az igazság (Jn 14,6), és mivel az Atya igéje szintén igazság (Jn 17,17) és ez az ige lesz a mérce, ami szerint meg leszünk ítélve az ítéleten: Jn 12,48

Az ítélet első szakasza elkezdődik a mennyben az igazak fölött, miközben itt a földi életben még bizonyos hatalmak végzik romboló tevékenységüket. Ám azoknak is a működési ideje korlátozva van és meg van szabva azok vége, és az ítéletet kimondják fölöttük a mennyben. Lásd: Dániel 7,8-12.21.25-26.

Jn 6,39 = Az ítélet a Krisztusban hívők és a neki engedelmeskedők javára lesz meghozva: Dániel 7,27; Jel 22,11-12; Ézs 40,10; Jel 11,18 = tehát a próféták és a szentek ezután kapják meg a jutalmukat, az ítélet után, amit a javukra fog meghozni Krisztus.

Róm 14,10; 2Kor 5,10; Júd 1,15; Jel 14,7 = A három angyal közül az első hirdeti, emberek számára, akik még a földön élnek itt a végidőben, hogy elérkezett az ítélet órája, és az emberek a teremtő Istent imádják és néki adjanak dicsőséget, ne pedig egymásnak és önmaguknak.

Pl.: A végidő globális vallási-politikai szövetsége is meg lesz ítélve, amely isteni ítélet minden ember számára nyilvánvalóvá lesz, akik ezt megérik: Jel 18,10; vö. Jel 16,19, mivel tanításával lerészegítette a népeket, ezért Isten szemében ez a vallás-politikai szövetség a végidőben elesett, (=azaz sohasem fog teljes megújuláson és reformáción átmenve megtisztulni). Ezt Isten előre látta, tudta és kijelentette: Jel 14,8; Jel 18,2

 Krisztus a mi teremtőnk, megváltónk és üdvözítőnk, de a bíránk is az Atya Isten dicsőségére! Mindenért legyen hála és dicsőség neki!

Pünkösdről a Szentírás szerint

A magyar pünkösd szó, a görög hé pentekoszté szó áthallásából eredhet, amely ötvenedik napot, vagy ötvened-napot jelent. A zsidó pészach (= elkerülés ünnepe), valamint a keresztény húsvét ünnepe utáni ötvenedik napról van szó; tehát Jézus mennybemenetele után 10 nappal. Ez az Ószövetségben a hetek ünnepének az első napja volt, ami a nyári búzaaratás ünnepének számított Mózes rendelése szerint. Minden zsidó férfinak évente háromszor kellett „felmennie” Jeruzsálembe, hogy megjelenjen ajándékaival az Úr színe előtt. A hetek ünnepén történt a nyári búzatermés első zsengéjének a bemutatása (Lev / 3Móz 23,15-21; MTörv / 5Móz 16,9-11).

A hetek ünnepének az első napján a feltámadt Jézus ígéretének beteljesüléseként (Jn 14,15-17; 16,7-14; Csel 1,4-5) áradt ki a Szentlélek Jeruzsálemben a pészah / húsvét utáni ötvenedik napon. Tehát a pünkösd a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának az ünnepe. Ezen a napon az Apostolok Cselekedetei szerint (Csel 2) zúgó szél támadt az égből és tüzes lángnyelvek ereszkedtek le a krisztus-hívőkre, és Péter apostol beszéde következtében aznap, mint egy háromezren keresztelkedtek meg. A 120 tanítvány tulajdonképpen bemerítkezett a Szentlélekbe, mert a Szentlélekkel megkeresztelkedni azt jelenti, hogy abba bemerítkezni, azaz teljesen betelni Isten Lelkével. Ennek jeleként történt az ún. nyelvcsoda, mely során a 120 tanítvány (a 12 apostollal együtt) különféle nyelveken kezdett szólni, amiről hangsúlyozom, hogy ezek a nyelvek akkori élő, beszélt nyelvek voltak, amelyeket meg is értettek a Jeruzsálembe zarándokolt zsidók. Mert mindegyikük a különböző tartományokból érkezve a saját anyanyelvén hallotta szólni a galileai krisztus-hívőktől Isten csodás tetteit, miközben azok, akik szóltak, nem is ismerték ezeket a nyelveket. Azaz mindegyik hívő egy akkor ismert és beszélt nyelven szólalt meg a Szentlélek által, és mindegyik hívő egy-egy akkor ismert másik nyelven, így különféle nyelveken szóltak, amelyet a tömegben az emberek megértettek, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, hogy szólnak a tanítványok. Ez volt a pünkösdi első nyelvcsoda. Tehát nem ismeretlennek mondott nyelveken halandzsáztak, amelyet senki sem érthet meg, - mint ahogyan ez a pünkösdi karizmatikus mozgalom révén a különféle karizmatikus csoportokban, egyes helyeken előfordulhat, - és amit a Szent Szellemnek /Szent Léleknek tulajdonítanak, holott ez utóbbi csak gyenge hamisítványa annak, ami az első pünkösdkor történt a Biblia tanúsága szerint. Ha a gyülekezetben nyelveken szólnak, akkor Pál apostol tanácsa szerint mindez szép rendben történjen, egymás után és legyen valaki, aki ezt megmagyarázza. Ha pedig nincsen magyarázó, akkor hallgassanak (1Kor 14,9.13.26-28.40). Ahol a Szentlélek által nyelveken szólás történik, ott lennie kell magyarázónak is, valamint a Szentlélek többi karizmáinak is működnie kell (1Kor 12,7-11)!  Ha csupán nyelveken szólás van és az is rendetlen módon, az komoly kétségeket vethet fel annak eredetét illetően. Pál apostol szerint „a Lelket meg ne oltsátok, a prófétálást meg ne vessétek, mindent megvizsgáljatok, a jót megtartsátok” (1Tessz 5,19-21), - tehát a Szentírás szerint szabad és kötelességünk vizsgálódni e téren is (Csel 17,11).

Annyit még megjegyzek, hogy a Biblia igen következetes önmagához, hiszen Isten tévedhetetlen szaváról van szó. A Szentírás elején olvashatunk a bábeli nyelvzavarról (Ter / 1Móz 11), amikor az Úr összezavarta a toronyépítők nyelvét, így nem értették meg egymást és abba kellett hagyniuk a Bábel tornyának az építését. Az Újszövetségben pedig azt olvassuk, hogy ennek az ellenkezője ment végbe a Szentlélek által, mert minden Jeruzsálembe érkező zarándok a saját nyelvén hallotta szólni az Isten igéjét, és megértették azt. Tehát az Isten Lelkének van hatalma arra, hogy a nyelvi korlátokat is áthidalja az evangéliumhirdetés érdekében. A kérdés csak az, hogy vannak-e emberek, akik teljesen odaszánják magukat Krisztusnak, hogy Isten szeretetének az eszközei lehessenek ebben a világban.

A pusztámból, 2018. május 24.

Pongrácz Róbert