Sok Krisztusban hívő számára nem
egészen világos, hogy hogyan rendezze el helyes módon a jó Istennel a bűneit.
Többnyire nem ismerik a bűnrendezés szentírási alapjait, annak gyakorlatát még
kevésbé. Számos hívő emberrel találkoztam, akik a bűneik miatti lelki
gyötrelemben vergődnek, mások úgy tesznek, mintha minden rendben volna e téren
az életükben, mivel nem is foglalkoznak azzal, hogy a jó Istentől bűnbocsánatot
nyerjenek.
A bűnrendezésben a katolikusoknak
és a protestánsoknak teljesen eltérő a gyakorlatuk a saját egyházuk, vagy a
Biblia tanításainak megfelelően. A buzgóbb katolikus hívek általában
szentgyónást végeznek, egyháztörténeti emlékeim szerint, - ha nem tévedek, - akkor
csak a XI.-dik század óta terjedt el az ún. fülgyónás formájában; a mise elején
pedig megbánják a „bocsánatos” bűneiket; a „halálos” bűnöket meg kell gyónniuk.
(Megjegyzem, hogy a Biblia tanítása mást ért a „halálos bűn” fogalmán, mint
amit a Katolikus Katekizmus tanít. A Biblia szerint a halálos bűn a Szentlélek
elleni bűnt jelenti, amelyből már nem lehet megtérni, ezért nincsen erre
bocsánat. Minden más bűnre van bocsánat a Szentírás szerint: Mt 12,31-32; 1Jn
5,16). A protestánsok közül az evangélikusoknál van ugyan „gyónás”, de mivel a
Bibliában csak egyetemes papság van, és szolgálati papság nincsen, ezért a
gyónás során történik ugyan bűnbevallás, de feloldozást nem kap a hívő, - hanem
ehelyett hiszi azt, hogy a bűnei bocsánatot nyertek, mivel Jézus érte is, az ő
bűnei miatt is meghalt a kereszten, és így nyerhet bűnbocsánatot, - a tudomásom
szerint. A többi protestáns hívő közvetlenül Istennek vallja meg a bűneit, és
Jézus Krisztus, mint egyetlen közbejáró által nyer bocsánatot, úgy, hogy közben
imádkozik és elhiszi, hogy Jézus golgotai áldozata elegendő arra, hogy minden
megvallott bűne bocsánatot nyerjen. Így bátorít bennünket az Isten igéje:
„Mert nem olyan főpapunk van, aki
nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett, mindenekben,
hozzánk hasonlóan, de a bűnt nem követett el. Járuljunk azért bizalommal a
kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk,
alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,15-16) Ebben az idézett szentírási
részben a főpap „az Atya jobbján” lévő Úr Jézus Krisztus.
Bibliai megalapozás: Az
ószövetségi szentélyszolgálat által fogalmat kapunk arról, ami az
Újszövetségben Jézus áldozata által beteljesedett, és ami jelenleg is
folytatódik Jézus papi és főpapi szolgálata által a mennyei szentélyben.
Ugyanis az ószövetségi szentély a mennyei szentély mintájára készült (Zsid
8,1-2.5; 2Móz/Kiv 25,40), tehát a mennyei szentély a valódi, az eredeti (Zsid
9,23-24). Krisztus Urunk feltámadása és mennybemenetele után oda lépett be,
hogy közbenjárjon értünk (Zsid 7,24-25; 4,15-16; 10,21-22; 9,1-12), valamint,
hogy megbocsássa és el is törölje a megvallott és elhagyni kívánt bűnöket. Bölcs
Salamon által így szól a bűnrendezésről az Úr: „Aki elfedezi (eltakarja) az ő
vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot
nyer.” (Péld 28,13) Szükséges tehát megvallani és a gyakorlatban kerülni a bűnt
és a bűnre vezető alkalmakat, helyzeteket. Szükséges azonban, hogy
meghatározzuk a bűn mibenlétét is a Biblia szerint. E szerint a bűn nem más,
mint „törvényszegés a törvény áthágása” (1Jn 3,4). Természetesen az Isten örök
erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolat áthágásáról van szó, amit Jézus az
Isten iránti és az emberek iránti kettős szeretetparancsolatban foglalt össze:
2Móz /Kiv 20,1-17; Mt 22,35-40. Kevésbé ismert az Újszövetségnek ez a
kijelentése: „ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az
egész megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Érdemes még végiggondolni azt is, hogy a
bűn által jött be a halál a világunkba, és hogy „a halál minden emberre
elhatott, mert mindenki vétkezett”. (Róm 5,12) Valamint azt is, hogy a „bűn
zsoldja a halál, de az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus
Krisztusban.” (Róm 6,23) Ezek alapján megértjük azt, hogy miért van szükségünk
arra, hogy a bűneink bocsánatot nyerjenek, azért, hogy ennek eredményeként az
Úr Jézustól megkapjuk a Szentlélek ajándékát (ApCsel 2,38), az isteni természet
részeseivé váljunk (2Pt 1,4), és végül az utolsó ítélet során felmentő
ítéletben részesülve örök életet kapjunk tőle ajándékba (2Kor 5,10).
Az ószövetségi szentélyszolgálat
a bűnrendezésnek a következő lépéseit szemléltette és a következő igazságokat
nyilatkozatta ki: 1. A bűnért, bűnökért áldozatot kellett bemutatni Isten
útmutatásának megfelelően, pl. bárány vagy tulok áldozatot; 2. Minden áldozat
Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes golgotai áldozatának az előképe volt az
első páska-bárány áldozatától kezdve, sőt azt megelőzően Ádám és Éva bűnének az
elfedezésére nézve is (1Móz/Ter 3,21). 3. „Vérontás nélkül nincsen
bűnbocsánat”, ami később Jézus Krisztus drága kiontott vére által valósult meg.
4. Szükség volt áldozatra és áldozatot bemutató papra is; ez az újszövetségben
maga Jézus, aki egy személyben áldozati bárány, áldozatot bemutató pap, aki most
a szentek szentjében közbenjár értünk, és főpap is (Dn 8,14; Jn 1,29; Zsid
9,25-26; 1Jn 2,1-2; 1Tim 2,5-6; Zsid 7,24-26; 8,1-2). Az ószövetségben a főpap
szerepe abban csúcsosodott ki, hogy az őszi ünnepkör keretében, a nagy engesztelési
napon az áldozati bak vérével tisztította meg a szentélyt és az oltárt az egész
évben a kárpitra áthárított bűnöktől, sőt a vért a kárpit mögé a frigyládára
hintve is bevitte: 3Móz/Lev 16
A szentélynek u.i. két része volt:
szentély és a szentek szentje. A szentély előtt volt az áldozati oltár, ahol a
bárányt feláldozták, a szentély első részében pedig a hét ágú gyertyatartó
(benne olajjal, amely mindig égett), a kitett kenyerek asztala a kenyerekkel, valamint
a jó illattétel oltára. Ez a három kellék mind Jézus Krisztust jelképezte, aki
a világ világossága, aki az élet kenyere, és aki az egyetlen közbenjáró Isten
és ember között! A szentély két részét a kárpit (függöny) választotta el
egymástól. A kárpit előtt volt a jó illattétel oltára, a kárpit mögött pedig a
frigyláda, benne a két kőtáblával, a tízparancsolattal. Egész évben a bűnökért
feláldozott áldozati bárány vérét ráhintették a kárpitra, jelezve ezzel, hogy a
törvényszegés az áldozati bárány vérével el van fedezve. Egy évben egyszer, a
nagy engesztelési napon viszont az egész év során a kárpitra hintett vért
ceremoniális értelemben meg kellett tisztítani a bűnöktől, amelyek a bárány
vére által kerültek a kárpitra, és amelyek szintén az áldozati állat vére által
lettek levéve onnan és a szövetség ládájáról. Ezen a napon a pap két
kecskebakot állított elő az engesztelésre, egyet az Úrért és egyet Ázázelért. Ez
utóbbi a sátán egyik neve. Az Úrért bemutatott áldozati bak vérét hintette a
főpap többek között a kárpitra, és bevitte a szentek szentjébe, majd a főpap a
saját személyében kihozta a bűnöket (mint bűnhordozó), és a másik kecskebaknak a
fejére olvasta rá Izrael minden bűnét. Ezt az Ázázelért kiválasztott élő kecskebakot
egy ember ezután kivitte a pusztába és ott hagyta, hogy a vadállatok tépjék
szét. Ezzel a jelképes szertartással tanítja az Úr, hogy végül is minden
megvallott és megbánt bűn vissza lesz hárítva a felbujtóra, a sátánra, akinek
el kell szenvednie végül a bűnökért járó teljes büntetést; ezen kívül pedig a
szentély a mennyben és a bűnbánó hívők közössége itt a Földön megtisztul és
megszabadul a bűntől. Mindazok pedig, akikért bárányáldozat és engesztelés
történt, akikért maga az Úr adott engesztelést, azok megszabadulnak a
bűneiktől, meg lesznek ezzel váltva: nem kell a bűneik zsoldját, az örök halált
(Jel 2,11;20,14) learatniuk, mert azt helyettük már a bárány megtette, ehelyett
ingyen kegyelemből felmentést és örök életet fognak kapni az Úrtól. Az
Újszövetségi iratokból megértjük, hogy ez az áldozati bárány Jézus Krisztus; ő
az „az Istennek a báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29.36), aki ezért
ebben az értelemben „megöletett már a világ teremtésétől kezdve” (Jel 13,8), és
„aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által”
(Jel 1,5).
Dávid királyról olvassuk, hogy
amint megvallotta a házasságtörését és a gyilkosságot, amit elkövetett, azonnal
mondta Nátán Dávidnak: „Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni.”
(2Sám 12,13) Ahhoz azonban, hogy Dávid ezzel a két súlyos bűnével szembe tudjon
nézni, egy évnek kellett eltelnie. Csak ezután szembesítette Nátán próféta őt
ezekkel a bűnökkel. Dávid pedig mély bűnbánatot tartott és teljes szívéből
megvetette a bűneit (vö. Zsolt 51); az Úr pedig könyörült rajta.
A bűneink bocsánatának van egy
nagyon súlyos feltétele, amit a Miatyánk imádságban így szoktunk imádkozni:
„bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek” (Mt 6,12). Ezt az elengedhetetlen feltételt hangsúlyozza Jézus az
adós szolgáról szóló példázatában is (Mt 18,21-35). Ha mi megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek, akkor a jó Isten is megbocsát nekünk, ha viszont nem
bocsátunk meg szívből az ellenünk vétőknek, az Isten sem bocsátja meg a mi
bűneinket, - bármennyit is olvassuk a Bibliát, vagy járunk a templomba vagy az
imaházba, akár mennyit is böjtölünk és imádkozunk.
Az evangéliumokban arról
olvasunk, hogy Jézusnak van hatalma arra, hogy a bűnöket megbocsássa (Mk
2,1-12; Lk 23,42-43), és ezt minden esetben gyakorolta is, mint Istennek a Fia.
Az apostolainak is és Péternek is megadta az oldás-kötés hatalmát (Mt 18,18;
16,19 és Jn 20,22-23), elmagyarázta nekik, annak mibenlétét és gyakorlatát: Mt
18,15-20; Mt 28,18-20. Amikor valaki megtér bűneiből, elfogadja Jézust
személyes megváltójának és a Krisztusba vetett hitére felnőttként bemerítkezéssel
megkeresztelkedik (görögül baptizmo = bemerít), az illető ez által köt
szövetséget Krisztussal, és ez a szövetség a mennyben is meg van kötve, a
megkeresztelt pedig az addigi bűneinek kötelékeitől fel lesz oldva. Amikor
valaki vétkezik, és nem akar abból megtérni, akkor a hívő közösség / gyülekezet
révén a Mt 18,15-20 elvei és gyakorlati lépései alapján és csakis ennek a végén
az elbukott hívőt kénytelen kizárni a soraiból. Ilyenkor a gyülekezet feloldja
az illető bűnösnek az Úrral való szövetségkötését, és ez a mennyben is oldva
lesz. Ezt a bűnével azonosuló, belátásra és bűnvallomásra nem hajlandó embert a
hívő közösség átadja a sátánnak (1Kor 5,5; 1Tim 1,20), hogy megtapasztalja,
hogy mennyire nyomorúságos a bűnös életvitel Isten nélkül. Az ilyen ember
üdvösségéért is tovább munkálkodik az Úr a Szent Lelke és a hívő közösség
tagjai által, hogy ismét megtérjen és a bűneit megvallva a hívő közösség tagja
és a menny örököse lehessen. Garancia azonban nincsen rá, hogy az illető meg
fog térni, de reményünk lehet, és imádkoznunk kell érte is, és továbbra is
szeretnünk kell őt. Így a hívő közösség és annak Istentől rendelt vezetői,
tanítói gyakorolják az Egyházban a bűnrendezésnek ezt a formáját az oldás és a
kötés szolgálói hatalma által: amit megkötnek a földön, az kötve lesz a
mennyben is, és amit feloldanak a földön, oldva lesz a mennyben is. Ehhez
azonban világosan kell látni azt, hogy a legfelsőbb fórum az egyházban nem a
pap vagy a lelkész, hanem a gyülekezet (görögül: eklézsia = a világból
kihívottak közössége), tehát a gyülekezet egésze vagy annak valamennyi tagja
dönt és nem csupán annak pásztorai! Mindez több lépésben, a megtérni nem akaró
bűnös többszöri megkeresésében történik, akinek az ügyét végül a gyülekezet elé
terjesztik, hozzászólások történnek és szavaznak róla. Krisztus sohasem akart
és rendelt el olyant, hogy valaki egy személyben döntsön emberek üdvösségéről,
végső sorsáról! (vö. Jn 20,23)
Az egyéni bűnrendezésnek is
megvannak az összetevői, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy bűnbocsánatot
nyerjünk. 1. Szükséges, hogy a bűnt az Isten törvénye alapján felismerjük. 2. A
felismert bűnt tételesen, azaz fajtája (és lehetőleg száma) szerint megvalljuk
közvetlenül az Atyának Jézus nevében, vagy Jézusnak, hiszen ezek ugyan így
vannak azonosítva fajtájuk szerint a Szentírásban is. Pl.: házasságtörés,
lopás, Isten nevének káromlása, stb. 3. Jó lenne még aznap, vagy azonnal ezeket
megbánni és kérni az Istentől egy-egy elkövetett bűnre a bocsánatot, vagy
akkor, amikor a Szentlélek eszünkbe juttatja azokat. 4. A bűnök feletti bánat
az Isten kegyelmi ajándéka. Ezért is imádkozni kell, hogy őszintén és szívből
tudjuk fájlalni azt, hogy ezekkel a jó Istent megbántottuk és Krisztus
szeretetével ilyen módon visszaéltünk. Ezért a bánat már jelzi azt, hogy az Isten
megbocsátotta a bűnt. De a bánat érzése és tudata nem mindig jelentkezik
azonnal. 5. Ettől függetlenül és ezzel együtt is higgyük el, hogy az Isten megbocsátotta
a megvallott bűneinket. Ezután álljunk fel az imából, és nyugodtan végezzük a
mindennapi teendőinket azzal a tudattal, hogy az Isten jó Atyánk, aki annyira
irgalmas, hogy „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek,
hanem mindenki megtérésre jusson”. (2Pt 3,9) Nem azért adta oda áldozatul a
Fiát értünk, hogy mi bűntudatban éljük le az egész életünket, de nem is azért,
hogy a bűnt könnyen véve vétkezzünk továbbra is, hanem azért, hogy irgalmassága
által éljünk. Ha ennek megfelelően járunk el hittel, imával és bizalommal, akkor
nem kell engednünk a sátántól jövő lelkiismeret furdalásnak, mert azok már nem
a megtérésünket, hanem a lelki tönkretételünket szolgálják. A lelkiismeret
furdalásnak addig van helye, amíg meg nem vallottuk a bűneinket, ilyenkor ezt a
Szentlélek munkálja bennünk. 6. A Biblia tanítása szerint Isten segítségével el
is kell hagynunk a bűneinket és a bűnös szokásainkat, Isten erejét elnyerve meg
kell halnunk a bűnnek, hogy az igazságnak élhessünk (Róm 6), ennek
eredményeként végül Krisztus felmentő ítéletben fog részesít bennünket (Péld
28,13; 3Móz 16,30-31; Mt 18,21-35; Jel 22,11-12).
Sokan nem figyelnek fel arra,
hogy a nyilvánosan elkövetett bűnt, nyilvánosan, pl. a hívő közösség előtt is
rendezni kell. Ha nem zugolyában történt az eset, akkor nem elég csak
négyszemközt bocsánatot kérni a történtekért. Ismerjük például Péter apostol
háromszori, csúfos tagadását, amely során még átkozódott és esküdözött is, hogy
ő nem is ismeri Jézust. Pál apostol által az Írás arról tanúskodik, hogy a
feltámadt Jézus Péternek is megjelent (1Kor 15,5) jelezve ezzel, hogy
megbocsátott neki. Mivel azonban Péter tagadásáról sokan tudtak és az botrányos
volt, ezért Jézus nyilvánosan is visszafogadta őt a tanítványai közé a Tibériás
tenger partján (Jn 21,15-17). Péter háromszor tagadta meg, ezért háromszor
kérdezte meg tőle a többiek füle hallatára, hogy „szeretsz-e engem (?)”.
Szükség volt arra, hogy Péter nyilvánosan is legyen visszafogadva és helyre
téve, így minden kétség elhárult arra nézve, hogy Krisztus külön is megbízta őt
a pásztorolással, - tehát bizalommal fogadhatják őt is a gyülekezetek. Azért
kellett Pétert helyre tenni, mert korábban ő fogadkozott a legjobban, hogy ha
„mindenki megtagad, én akkor sem”. Krisztus jól tudta, hogy Péter keserves
sírással már a tagadását követően azonnal megbánta a bűnét, de a hívő közösség
előtt is meg kellett erősíteni Péter szolgálatát.
Azzal egy időben, ahogyan a
bűneink rendre bocsánatot nyernek, a mennyei szentélyben Krisztus, mint pap és
főpap végzi értünk a bűnbocsátó és a bűneltörlő szolgálatot. Papként jár közben
értünk, a saját kiontott vérére hivatkozik az Atya színe előtt érettünk; az
Atya pedig Fia áldozatára és közbenjárói szolgálatára nézve megbocsát nekünk
minden vétket/bűnt, és örömmel fogad a saját gyermekeivé minket. Így valóban
igaz az, hogy „könyörületességgel és igazsággal töröltetik el a bűn…” (Péld
16,6).
Azok, akik most az utolsó időben
el fognak jutni egy bűn fölötti győzelmes életre Krisztussal, azok mind a
szívükre veszik Jézusnak az értük meghozott golgotai áldozatát, újra és újra
ennek fényében megutálják a bűnt, és mind nagyobb elhatározással és istenfélelemmel
akarják követni az Isten Bárányát, oda, ahová hívja, vezeti őket (Jel 14,3-4;
Jn 10,16). Ezek a Krisztushívők „megmosták és megfehérítették ruháikat (=jellemüket)
a Bárány vérében” (Jel 7,14). Nagyon jó lenne ezek közé a Krisztus-hívők közé
tartozni. Mindazok, akik várják az Úr Jézus második eljövetelét, azok ilyen
módon naponta szabadulni akarnak a bűneiktől, másokat is megtanítanak erre,
hogy egy napon minél többen ott lehessünk az Isten országában előbb a mennyben
ezer évig, majd az újjá teremett Földön is örök korszakokon át (ApCsel 1,11;
Jel 22,12; Jel 20,4-6; 2Pt 3,13-14; Ézs 65,17; 66,22-23). Áldott Bibliatanulmányozást kívánva:
Pongrácz Róbert
2018.08.05.
Felhasznált irodalom: Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Boldog Élet
Alapítvány, Bp., 2002; Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent
Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2003; Biblia, Istennek az Ószövetségben és az
Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2006.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése