Napjainkban egyre elfogadottabbá
válik az a téveszme, hogy ha egy-egy ország magas rangú vezetői, miniszterei közül
némelyek nagy tételben lopnak, akkor nekem is szabad, és ezzel csak a jussomat
veszem vissza, amit tőlem és a családomtól jogtalan módon, vagy netán törvényes
úton, igazságtalanul elvettek, azt valamilyen eltulajdonítás formájában
kárpótolhatom. Az Isten igéje azonban nem erősíti meg az ilyen fajta
bűnleplezést, hanem egyenesen elítéli.
Tény
az, hogy egy erkölcsileg rohamosan süllyedő társadalomban nehéz becsületes
embernek maradni, szinte lehetetlen, és ha igen, akkor annak az ára sokak
számára az elszegényedés, vagy a névtelenség. Ez pedig egy nem kívánatos
állapot: kisemmizve tengődni a társadalom peremén. Többnyire azonban ezek csak
félelmek. A legtöbb esetben sokkal inkább a megszerzett gazdagság megtartásáról
és annak növeléséről van szó, és nem arról, hogy koldusbotra jutna valaki,
azért mert nem lop, nem csal, és nem hazudik. Az Úr Jézus Krisztus világossá
tette azt, hogy ennek a világnak a fejedelme (vö. Jn 14,30), a Sátán nemcsak
emberölő, hanem tolvaj is, aki „azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”,
Jézus azonban azért jött, hogy „életük legyen, és az bőségben legyen” (vö. Jn
10,10). Ennél az alapkérdésnél mindenkinek el kell dönteni, hogy kihez akar
tartozni, kit akar követni és kihez akar hasonlítani. Hazugság, lopás és csalás
által sosem fogunk krisztusivá válni, azaz nem lehetünk igazi keresztények és
Istennek a drága, fogadott gyermekei.
Mózes
az Isten örök erkölcsi törvényéhez, a tíz parancsolathoz még kiegészítő
törvényeket is kapott, amelyek az Ószövetség idején egy ideig Izrael hitét és
életét szabályozták. Ezek között olyan rendelkezéseket találunk, amelyek
például a kártételek rendezésének a módját és annak mértékét írták elő (vö. Kiv
22,1-15.25-27; 23,2-9; MTörv 23,20-21/ Szt. Jeromos kat. ford.). Például hamis
mértékkel és két féle súllyal nem szabadott mérni, hogy senki ne legyen
károsítva (vö. MTörv 25,13-16), mert a lopásnak bizony ilyen módja is van. Valamint,
hogy „a te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek
kamatját, se semmi egyébnek kamatját, amit kamatra szokás adni. Az idegentől
vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az
Úr…” (MTörv/ 5Móz 23,19-20; Lev/ 3Móz 25,35-37). Az „atyádfia” kifejezés ma
hittestvért jelent, olyan embert, aki ugyanúgy Krisztusban hívő, mint a másik
ember, aki Isten akaratát keresi és cselekedni akarja az életében.
Figyelemre
méltó az, hogy az egykori Izraelben nem volt állandó rabszolgaság. Ha valaki
elszegényedett, és kénytelen volt saját magát szolgaként a saját népe körében
felajánlani, hogy élhessen, az csak legfeljebb a hat évig volt lehetséges, mert
minden hetedig évben az elengedés évekor felszabadult, és a volt ura pedig nem
bocsáthatta el őt üres kézzel (vö. MTörv / 5Móz 15,1-18). Ha valaki a földjét
el kellett adja, az isteni rendelkezés szerint minden ötvenedik évben jubileumi
esztendőben mindezt visszakaphatta. Ebben az esztendőben a földek teljes
mértékben visszakerültek az eredeti családhoz, vagy annak gyermekeihez. Így a
földet tulajdonképpen csak bérbe adni lehetett, de eladni nem, mert „az Úré a
föld és annak teljessége” (vö. Zsolt 24,1; Lev 25,23). A földnek az értékét, és
árát nem csak a föld nagysága, és termékenysége határozta meg, hanem az is,
hogy mennyi van még a jubileumi esztendőig hátra. Így olyan egyensúly volt
beépítve az egykori izraelita társadalomba, amelynek következtében senki nem
gazdagodott meg mértéktelenül, és ha egy család elszegényedett, a gyerekei a
jubileumi évtől kezdődően ismét visszakapták őseik földjét, amelyen újra
kezdhették szabad élettevékenységüket, munkájukat, és nem voltak örökös
szegénységre ítélve. Egyedül a fallal bekerített városokban felépített házak
nem kerültek vissza az eredeti tulajdonosukhoz vagy annak gyerekeihez, - ha csak
azt ki nem váltották a jubileumi esztendőig, - így aki szorgalmasan dolgozott
és értelmes módon állt az élethez, bár a haszonbérbe vett földeket visszaadta,
de ingatlanja mégis maradt. Így láthatta az elmúlt évek munkájának a gyümölcsét
(vö. Lev / 3Móz 25,1-34). Ennél bölcsebb rendelkezést ezen a Földön soha
semmilyen társadalmi rendszerben nem vezettek be mind a mai napig. Az ószövetségi
Izraelben a törvény az embert, az egyént, és a közösséget védte, a római jog
azonban elsősorban a tulajdont védi; a mi kultúránk pedig inkább a római jog
talaján áll, ezért nem is várható, hogy az embernek egy kevés értéke is legyen
ebben a társadalomban. Viszont az egykori izraelita minta sem hozna már a bűn
világában maradandó boldogságot.
Nem
mellékes az sem, hogy a jövevényre és a zsidóra ugyan az a törvény vonatkozott,
a legtöbb kiváltságban a jövevény is részesedett, és egy hithű izraelita nem
nyomhatta el a más népből származó jövevényt, és nem éreztethette azt, hogy „te
jött-ment vagy, és számomra az is maradsz”. Ezek a mózesi törvényben
megtalálható rendelkezések messzemenően igazolják azok isteni eredetét. Az egy
másik kérdés, hogy sajnos ezzel Ábrahám népe nem mindenkor élt az isteni
követelményeknek megfelelően és a neki adott kiváltságokat úgy értelmezte, hogy
az csak egyedül neki jár, és a többi nép és nemzet fölé emelte önmagát. Azzal,
hogy az egykori Izrael nem vitte el a Föld népeinek az igaz istenismeretet, és
ezt nem mutatta be az életével és munkájával, ezzel tulajdonképpen meglopta az
isteni világosságtól a bálványimádásba és az erőszakba süllyedt többi népet. Ez
a törvényszerűség ma is érvényes: akik Isten ismeretével, és valódi
Istentapasztalattal rendelkeznek, azt nem azért kapták, hogy tetszelegjenek
vele, és önmagukat különbnek tartsák bárkinél, hanem azért, hogy az Isten
minden ember iránti szeretete és az ő egyetemes üdvözítő akarata (vö. 1Tim 2,4)
mindenkihez eljusson, és az Isten neve ez által megdicsőüljön a benne hívők
között. Mit jelent megdicsőíteni az Istent? Azt jelenti, hogy kinyilvánítom az
ő szentségét, tisztaságát és erkölcsi nagyságát az embereknek azzal, ahogyan
beszélek, ahogyan végzem a munkámat, ahogyan imádkozom, ahogyan a másik
emberhez viszonyulok, stb. Ha nem így járok el, akkor keresztény létemre
meglopom az embertársaimat, mert tartozom mindenkinek azzal, hogy Krisztusra,
mint személyes megváltómra és üdvözítőmre rámutassak.
A
lopásnak sokféle formája és módja lehet, amelyek mind ellenkeznek a nyolcadik
parancsolattal. Ezekből ízelítőként álljon előttünk három különböző hitvallási
iratból álló megfogalmazás. A Katolikus Katekizmusban többek között ez áll:
2409 §: „Mások javainak bármilyen jogtalan elvétele vagy megtartása, még ha nem
is mond ellent a polgári törvények rendelkezéseinek, ellenkezik a hetedik
parancsolattal. Így a kölcsönkért vagy talált dolgok szándékos megtartása; a
kereskedelemben történő csalás; [3172] a bérek jogtalan visszatartása; [3173]
mások tudatlanságából vagy szorult helyzetéből nyereségre számító áremelés.
[3174] Erkölcsileg szintén meg nem engedett: a spekuláció, mellyel a vételárat
szándékosan emelik vagy csökkentik, hogy abból mások kárára hasznot húzzanak; a
korrupció, amely eltéríti az igazságtól azok ítéletét, akiknek a jog alapján
döntést kell hozniuk; egy vállalat közös javainak eltulajdonítása és magáncélra
történő használata; a rosszul végzett munka, a pénzügyi csalás, csekkek és
számlák hamisítása, a túlzott költekezés, a pazarlás. A magán- vagy
köztulajdonban tudatosan okozott kár ellenkezik az erkölcsi törvénnyel és
jóvátételt követel.” (vö. KEK; 2409§)
Luther
Kis Kátéjában a nyolcadik parancsolatot ugyancsak hetedikként találjuk meg,
ahol ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk
pénzét és javait el ne vegyük, se hamis áruval vagy ravaszkodással meg ne
szerezzük, hanem segítsünk neki javait megtartani és keresetét javítani. A
hetedik parancsolat embertársaink javait és a közvagyont védi, és becsületes
munkára kötelez (i.m., 20. o.).” A Heidelbergi Káté pedig ezt írja: Ez a
parancsolat „nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi
felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és
szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a
jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly,
mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten
megtiltott. Ehhez számítható még mindenféle fösvénység, Isten ajándékainak
mindenféle haszontalan tékozlása is. 111. Kérdés: Mit kíván Isten e
parancsolatban? = Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam;
vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen
dolgozzam, hogy a szűkölködőn szükségében segíteni tudjak.”
A
„Ne lopj!” parancsolat természetesen az Újszövetségben is érvényben van a tíz
parancsolat minden parancsolatával együtt, a katekizmus és a káték ezért
foglalkoznak vele. Maga Jézus is hivatkozott rá (vö. Mt 15,19-20; 5,39-40), és
Pál apostol is figyelmezteti a rábízottakat, hogy „aki lopott, többé ne lopjon,
hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből
adnia a szűkölködőnek (Ef 4,28).” A mai időkben talán a legaktuálisabb
figyelmeztetés az Úr igéjéből a következő: „Akik meg akarnak gazdagodni,
kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba
és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni
sóvárgás (a pénz szerelme). Így néhányan, akik törik magukat utána, már
elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek. Te azonban Isten embere menekülj
ezektől (1Tim 6,9-11a / a Szt. István Társulat kat. ford.).”
Egy
bölcs mondás szerint „az ördög sokat ígér, keveset ad, és végül mindent elvesz”,
és ebben sok igazság van. Másik módszere az, hogy az élet valódi és maradandó
értékei helyett hamis illúziókat, ábrándokat kelt, s miközben tömegek kapnak
utána, az idő alatt elveszítik a valódit. Családok milliói naponta több órát
töltenek a televízió képernyője előtt, és egymással alig beszélgetnek,
ábrándokat kergetnek és a mindennapok tiszta és apró örömeire nem is jut
idejük, és már nincs érzékük sem. Ha mértéket tudnának tartani, akkor akár
hasznukra is válna valami abból, amit néznek, de erről nem beszélhetünk. Évek
óta figyelem, hogy a számítógépes játékok és az internet felelőtlen használata
micsoda romolást visz végbe a gyerekek és a serdülők életében. Ennek pusztító
következményeit a kialakult rossz szokásokban, gyakran a kommunikáció és a
beszéd elsatnyulásában, a munkához való jó hozzáállás képtelenségében, az évek
alatt kialakult helytelen életformában, a lustaságban és sok egyéb területen
mérhetjük le, amelynek további nem várt, de valós következményei lesznek helyi
és globális szinten is. Egy bedobott új öldöklős játék, és száz másik utána,
amelyikben virtuálisan a tinédzser is részt vehet, meghaladja a televízió
nyújtotta szórakozást, de ezeknek a következményei úgy fognak hatni, mint az
időzített bomba, amely tömegeket sodor el. Azért van ez így, mert szemlélés
által változunk el, és amit szemlélünk, olyanná változunk (vö. 2Kor 3,18). Bár
ne lenne igazam, és semmi se teljesedne azokból, amiket írtam. A számítógép
feltalálását és az internetet én is minden idők egyik legnagyobb és hasznos találmányának
tartom, de attól tartok, hogy ez is a bukott angyali fejedelem eszközévé válik
tömegek megrontásában és a bűn teljeségre jutásában, amelynek zsoldja az első-,
és majd a második, az örök halál (vö. Róm 6,23a; Jak 1,15; Ter 2,17; Jel
20,6.14; 21,8). Ez a veszteség pedig kimondhatatlan és helyrehozhatatlan lehet
sokak életében.
A tíz éves
Dávid fiaim szerint a vakációban „nincsen kivel játszani a játszótéren, mert
ott csak hat év alatti gyerekek vannak, az ennél nagyobbak a rajzfilmek előtt
ülnek, vagy számítógépeznek egész nap”. Mi gyerekkorunkban többet játszottunk a
szabad levegőn, a szüleink pedig már gyerekként többet dolgoztak a természetben
vagy a földeken, és a nagyszüleink még többet. Jól gondoljuk meg, hogy mit miért
áldozunk oda, és annak milyen következményei lehetnek, mert bár az üdvösség
Isten ingyenes ajándéka Jézus Krisztus által, de engedelmeskedni az Isten
igéjének csak az fog, aki a teljes szívét és lényét odaszánta az Úrnak, mert
viszontszereti Őt. „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek,
és az fiam lesz nékem (Jel 21,7)” – mondja az Úr Jézus.
Tisztelettel és
szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és egy
protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Felhasznált
irodalom: Ó- és Újszövetségi
Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. /
Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az
Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli
Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben
adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja,
Luther Kiadó, Bp., 2003., 20-21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok),
Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71-72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2409§),
online változat.
