A Szentírásban
a tízparancsolat harmadik parancsolatát így olvashatjuk: „Uradnak, Istenednek
nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába
veszi (Kiv 20,7; vö. MTörv 5,11; a katolikus Szent István Társulat fordítása
szerint).”
Mivel a
középkor folyamán törölték a második parancsolatot, (vö. Kiv 20,4-6), ezért a
katolikus Katekizmusban ez az isteni felszólítás nem a harmadikként, hanem a
második parancsolatként szerepel, kissé rövidebb megfogalmazásban: „Isten nevét
hiába ne vedd!” Luther Márton Kis Kátéjában ugyancsak megmarad ez a számozás,
ahol ez áll: „Ne vedd hiába Istened nevét!” Ezek után magyarázatként még hozzá
teszi: „Mit jelent ez? – Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy nevével
ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se ne csaljunk,
hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk és hálaadással dicsőítsük. Ne vedd
hiába Istened nevét – azt jelenti: ne használd feleslegesen és rosszra. Lásd a
Miatyánk első kérését is (Mt 5,33-37; Zsolt 50,15; Mt 7,21).” A heidelbergi Káté
a Bibliából Károli Gáspár fordítása szerint idézi a harmadik parancsolatot: „Az
Úrnak, a Te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr
büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Ebben a Kátéban hozzá fűzött
magyarázat nincsen, de legalább pontosan idézi a szöveget és a számozás
sorrendjét is.
A
katolikus Katekizmus sok jó és hasznos szempontot emel ki és részletez ebből a
parancsolatból, mindezeket a Szentírásból, a szenthagyományból (egyházatyáktól,
szentektől) és az új egyházi törvénykönyvből idézi. Az Isten igéje viszont azt
írja, hogy a Szentíráshoz semmit sem szabad hozzátenni, sem elvenni abból (vö. MTörv
4,2; Péld 30,5-6; Jel 22,18-19), azért is, mert az hétszeresen meg van
tisztítva (vö. Zsol 12,7), és mert az Jézus szerint Isten ajkáról való (vö. Mt
4,4). Úgy viszonyul egymáshoz a Biblia szerint az Isten igéje és az emberi
hagyomány, tanítás, mint a búza a polyvához (vö. Jer 23,28-29.36). Az Isten
igéje a tiszta, acélos búza, az emberi magyarázatok, hagyományok pedig a
polyva, amelyet gondosan meg kell különböztetni az isteni kinyilatkoztatástól.
Ennek
értelmében a harmadik parancsolat feltételezi, hogy akihez a tízparancsolat szól,
az már személyes viszonyban van a teremtőjével, akit korábban már megismert.
Ennek következtében már megtapasztalta szabadítását és szerető gondoskodását,
mert nem azt olvassuk, hogy „Isten nevét hiába ne vedd!”, hanem azt, hogy „az
Úrnak, a te Istenednek nevét …”, azaz aki a tiéd, és aki érted van. Ha nem
személyes a kapcsolatom az Úrral, akkor semmilyen kapcsolatom nincsen vele.
Ezért van az, hogy a Bibliában Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként
mutatkozik be az Úr (Kiv 3,6.15). Természetesen Mózesnek többet és mélyebben tárt
fel önmagából, mint az előtte élő pátriárkáknak, - ha egyáltalán szabad ezt így
fogalmazni, mert Ábrahám is nagyon jól ismerte az Örökkévaló jellemét. Amikor
fia, Izsák helyett Mória hegyén végül is egy kost áldozott fel, akkor valamit
megértett az Atya és Jézus későbbi megváltói áldozatából (vö. Ter 22,8. 13-14;
Jn 8,56).
Istennek a
neve szent! Az egész ószövetségen át visszhangzik a mindenható felhívása:
„Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok (Jak 1,15-16; Lev 19,2).” Maga
Krisztus is arra szólította fel a tanítványait, hogy „Legyetek tökéletesek,
miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48; 19,17).” Ma reggel az
asztalnál a hét éves Áron fiam a fülembe súgta, hogy „Istennek minden
lehetséges, kivéve a bűnt”, mert valamennyire ő már megismerte azt, hogy az
Isten bűnnel együtt nem lakik (vö. Zsolt 11,5; 5,5-6), azzal soha ki nem
egyezik, de a bűnöst szereti és meg akarja menteni az örök életre. Az Isten
szentsége, fensége, tisztasága és jellemének tökéletes szépsége Fia Jézus
életében, tanításában, megindító szeretetében és kimondhatatlan áldozatában
valamennyi ember számára megismerhető. „Aki engem látott, az Atyát látta” –
mondta Jézus Fülöpnek. János apostol az evangéliumában kinyilvánítja azt, hogy
Krisztus teljes volt kegyelemmel és igazsággal; nála az isteni szeretet,
irgalom és a megvesztegethetetlen igazságosság egybeesik (Jn 1,14.17).
Isten neve
annyira szent, hogy az ószövetségben az izraeliták Isten neve helyett az „Adonáj”-t
(= Úr, Örökkévaló) mondtak, és csak a főpap egy évben egyszer a Szentek Szentjében
mondta ki Isten szent és hatalmas nevét. Jézus is Atyának (arámul „Abba”= édes-
Atya) szólította, és a tanítványainak is azt tanította, hogy az Istent Atyának
nevezzék és szólítsák akkor is, amikor imádkoznak és akkor is, hogy ha Istenről
szólnak, mert Krisztus is ezt tette (vö. Jn 5,17-26. 37-45; Lk 11,2 stb.).
Székely népünk
körében igen elterjedt még gyakran magukat vallásos embereknek vallók között is
az, hogy káromkodnak, káromolják Isten szent nevét. Én magam is figyelmeztettem
nálamnál idősebb és fiatalabb férfit emiatt, tulajdonképpen az ő megmentése
érdekében. Figyelemre méltó, hogy a tízparancsolaton belül ennél a
parancsolatnál van kilátásba helyezve büntetés, és a második parancsolatban
azok számára, akik Őt gyűlölik (vö. Kiv 20,5). Sajnálom, hogy a katolikus Katekizmusból
és így tömegek ismeretéből isteni rendelkezésként maradt ki az, hogy Isten
nevének a káromlása büntetést von maga után. Érdemes volna népünk tragikus
történelmének okait ilyen szempontból is föltárni, hogy a faragott képek és
szobrok tiszteletével valamint az Isten nevének a hiába vételével milyen
helyzetbe hoztuk saját magunkat, nemzetünket, és ezért ki a felelős. Mert nem
elég a nyomorúságunkban az Istenhez kiáltani, a szavának engedelmeskedni is kell,
hogy ha részesülni akarunk az áldásaiban (vö. Jn 14,15.21.23; 1Jn 5,3). Számunkra
felfoghatatlan az, hogy a szeretet Istene adott és végső esetben kénytelen a
büntetés jogos eszközéhez is nyúlni. Ezt a szeretete és az igazságossága is
megkívánja. Ez a mi fejünkben sehogyan sem áll össze. Ha Isten büntet, akkor
nem a szeretet. Ha pedig szeret, és Ő maga a szeretet, akkor, nem fog büntetni.
Ha pedig az Isten olyan, hogy büntet, akkor attól félni kell, és így nem tudom
szeretni Őt, - mondhatná bárki. E helyett az érvelés helyett érdemes lenne olvasni
a Bibliát és megismerni Isten szentségét, jellemét és akaratát, megismerni Őt
olyannak, amilyennek kinyilatkoztatta önmagát a saját igéjében és Fia, Jézus
Krisztus által, és ne csak azt ismerni róla, amit mások tanítottak nekünk,
hanem saját magunknak járni utána ennek a kérdésnek is, hiszen az
üdvösségünkről, a végső sorsunkról van szó. Tény az, hogy minden bűnünkért a
büntetést maga Krisztus vette magára helyettünk a golgotai áldozatban, ezért
minden bűnre van bocsánat – kivéve a Szentlélek elleni bűnt (vö. Mt 12,31-32),
ami a teljes megkeményedés Isten szeretetével szemben, - és minden bűnből van
szabadulás (vö. Jn 8,36). Ezért az Isten irántunk való szeretetéhez semmi
kétség nem férhet, és minden benne bízó számára ez a végső menedék, bármilyen
állapotban is legyen az ember. Istennél semmi sem lehetetlen, csak azt kell
megtanulni, hogy hogyan ragadhatom meg minden pillanatban hittel és imával az Ő
kezét (vö. Zsolt 115,10) és kegyelmét.
Isten nevét
hiába veszi fel az, aki Isten igéjével szemben, vagy azt mellőzve, elferdítve
tanít az Örökkévalóról és a mennyei értékrendről. Ilyenkor az a személy vagy
felekezet a saját tanításának az igazolására az Isten nevét és az Isten igéjét
használja fel. Krisztus helyére áll, Krisztus nevében tanít azért, hogy amit
mond, az igaznak, hitelesnek tűnjön az emberek előtt (vö. Dn 7,25-26; 2Tessz
2,3-5.8-12; 2Kor 11,13-15). Amikor egy ember vagy intézmény ezt teszi, akkor
tudatosan vétkezik a tízparancsolat harmadik parancsolata ellen, emiatt Isten
büntetését fogja magára vonni (vö. Jel 13,1-8; 15,5-6; 16,1-21). Amikor valaki
Isten nevében tanít, de az Isten igéjétől eltérően cselekszik, ugyancsak
megszegi ezt a parancsolatot (vö. Mt 23,1-3). Amikor valaki Isten nevére
esküszik, Isten nevét hívja segítségül a saját igazához, - Jézus szerint ezt
sem szabadna megtenni (vö. Mt 5,33-37; Jak 5,12).
Említésre
méltó még egy jelenkori jelenség, amikor például egy polgári szervezet „Isten
nevében” toboroz magának újoncokat a saját szélsőséges vagy radikálisan
nacionalista eszméinek az érvényesítése érdekében. Ha arra gondolok, hogy a
történelem folyamán hányszor éltek vissza Isten nevével és Krisztus nevében
mennyi gaztettet hajtottak végre és mennyi máglya gyulladt fel Európa szerte,
akkor döbbenten állok meg egy-egy ilyen plakát előtt és lelki szemeimmel már
látom a közeli nem kívánatos jövőt. A történelem gyakran megismétli önmagát, és
ez az „írástudók”, értelmiségiek felelőssége is, mert nem figyelmeztették az
embereket, és nem tárták fel előttük az események ok és okozati összefüggéseit
Miért van
annyi tévelygés az Isten örök erkölcs törvénye, a tízparancsolat körül az
emberek között? Ennek legalább két alapvető oka van. Az egyik az a
törvénytaposó hatalom, amelyik évszázadokon át az Isten törvénye és beszéde
fölé helyezte önmagát, és ezzel az emberek tömegeit vezette félre, és teszi ezt
ma is közvetlenül Jézus második eljöveteléig. Erről a Szentírás több helyen is
ír, mert a Szentlélek ezt már ennek a hatalomnak a megjelenése előtt évszázadokkal
korábban próféciaként sugalmazta, és a Biblia szerzői leírták: a Tesszalonikaiakhoz
írott második levél második fejezetében (2Tessz 2,3-4.7-12; a 2,8-ban a görög
„ho anomosz” nem „gonosz”-t jelent, hanem törvénytaposót, törvénytiprót); Dániel
könyvének a hetedik- (Dn 7,25), a nyolcadik- (Dn 8,9-12) és tizenegyedik
fejezeteiben (Dn 11,36-37), a Jelenések könyvének több fejezetében (Jel
13,1-10.16-18; Jel 17, stb.).
A másik oka
pedig Jézus szavaival ragadható meg a legjobban, amikor az Üdvözítő ezt mondta
a szadduceusoknak: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az
Istennek hatalmát (Mt 22,29).” Nem ismeritek az Ószövetségi (és az
újszövetségi) Írásokat, így isteni mérce nélkül vagytok; vagy azért mert az
isteni mércét összekevertétek az emberivel, vagy azért mert az emberit is
isteni rangra emeltétek (vö. Mt 15,3.6.9.13); és mert nem ismeritek az Istennek
hatalmát, aki a sötétségben is fel tudja ragyogtatni az ő igazságát és
szeretetét azoknak, akik vágyakoznak utána.
Mennyire
kívánatos lenne úgy élni minden kereszténynek, hogy akik a szavainkat hallják,
a cselekedeteinket, jótetteinket látják és életünket szemlélik, dicsérjék érte
mennyei Atyánkat, és ha legalább egyetlen ember is akadna, aki ennek az írásnak
az elolvasása után többé nem káromolná az Isten szent nevét, és Dávid
zsoltárának szavaival így kiáltana fel: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos
széles e világon a te neved (Zsolt 8,2)!”
Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz
Róbert,
katolikus és protestáns
teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Felhasznált
irodalom: Ó- és Újszövetségi
Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. /
Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az
Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli
Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben
adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis
Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 16-17. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó,
Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp.,
1994., 410. 428-431. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése