2012. május 30., szerda

A második parancsolat (Kiv 20,4-6)

A tíz parancsolat második parancsolatát a Szent István Társulat által kiadott katolikus Szentírás fordításában, a Kivonulás könyvében ilyen formában találjuk: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást, arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt, és ne tiszteld őket, mert én az Úr, a te Istened féltékeny („féltőn szerető”/Károli ford.) Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezer íziglen irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat (Kiv 20,4-6).”
    Ennek ellenére, ha valaki fellapozza a Kat. Egyház Katekizmusát, nem ezt a parancsolatot találja a második parancsolatként, hanem a Bibliában lévő harmadik parancsolatot, és azt is rövidített formában: „Istennek nevét hiába ne vedd!” (KEK 410. o.) A katekizmus 410-dik oldalán világosan látszik, hogy az Úr tízparancsolatából a második parancsolat törölve lett, és helyére lépett másodikként a harmadik parancsolat, így mindegyik parancsolat eggyel előre ugrott. Ennek következtében a harmadik második lett, a negyedik harmadik és így tovább. De hát akkor hogy-hogy meg van mégis a tíz? Úgy van meg, hogy a tízedik parancsolatot a katolikus egyház a középkor folyamán kettéosztotta, és a „ne kívánd” parancsolatból lett a kilencedik és a tízedik parancsolat.
    A XVI. században a reformátorok egyetlen nemzedéke nem állíthatott helyre minden bibliai igazságot, és minden igazságra egyszerre nem figyelhetett föl. Ennek tudható be, hogy Luther Márton Kis Kátéjában második parancsolatként szintén a Bibliában lévő harmadik parancsolat áll követve ezzel a katolikus hagyományt. A heidelbergi Káté viszont pontosan idézi a második parancsolatot a Szentírás szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy 1563-ban már a heidelbergi Káté kiadásának évében a reformáció kálvini ágában a helyére került ez a parancsolat, amit magyarra 1577-ben fordítottak le először. Ez megelőzte a teljes Biblia első magyar fordításának és kiadásának évét, mint egy 13 évvel, ugyanis Károli Gáspár fordításában 1590-ben jelent meg a Biblia először magyar nyelven Vizsolyban, amelyet a későbbiek folyamán a nép is a kezébe vehetett. A katolikus Káldi György féle első magyar bibliafordítás jóval később jelent meg, 1626-ban, és továbbra is csak a papság vehette a kezébe és magyarázhatta azt. 
    Minek következtében törölték a második parancsolatot a középkor folyamán? Erre a kérdésre a Katolikus Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai között kutatva találjuk meg a választ, ugyanis a középkori egyház 787-ben a II. Niceai zsinaton a képrombolókkal szemben nyilvánította ki hivatalosan azt, hogy a szentképeket és szobrokat vallásos tisztelet illeti meg azzal a magyarázattal, hogy „a képnek adott tisztelet az ősképnek szól, és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságnak hódol” (II. Niceai zsinat, 601§; 218. o.). Ezzel a középkori hatalmi egyház az Isten újjával írt tíz parancsolaton végre hajtotta az egyik változtatást, és ezzel az egyedüli isteni törvényhozó (vö. Jak 4,12) fölé helyezte önmagát (vö. Dn 7,25; 2Tessz 2,3-4.7-12 Károli, vagy a Kálvin kiadó fordítása szerint).
    Magától értetődik, hogy mivel ez az egyházi dogma, és ennek nyomán kialakult gyakorlat előtérbe került, az Isten által adott második parancsolatot törölni, vagy mellőzni kellett, mert a kettő egymásnak teljesen ellentmond. Tény az, hogy a képek és szobrok imádatát nem engedi meg a katekizmus, de azok tiszteletét viszont igen. A második parancsolat ezzel szemben azt írja, hogy „ne imádd és ne tiszteld azokat …”, és ne csinálj faragott képet azokról, amelyek az égben (mennyben) vagy a földön vannak. Ezzel szemben a szent képek és szobrok valamilyen fajta tisztelete ma is fenn áll annak ellenére, hogy a katolikus egyház katekizmusa világosan írja, hogy: „A tíz parancsolat megbonthatatlan egység. Minden „szó” egy másikra és az egészre is utal; a „szavak” kölcsönösen függnek egymástól. A két (kő)tábla kölcsönösen megvilágítja egymást, szerves egészet alkot. Ha megszegünk egy parancsot, az összes többit is megszegjük.” (vö. KEK 2069 §; 416. o.) Ez a szövegrészlet utal az Újszövetségből Jakab apostol levelének erre a kijelentésére: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös (vö. Jak 2,10-11).” A római katekizmus még ezt írja: „… a tízparancsolat az ember alapvető kötelességeit rögzíti Isten és embertársa felé, mindenekelőtt súlyos kötelességeket ró az emberre. Ezek lényegileg változatlanok, mindig és mindenütt érvényesek. Senki sem menthet fel érvényük alól. Isten a tízparancsolatot az ember szívébe véste (KEK: 2072§, 417. o.).” Hogy ha a katekizmus is elismeri, hogy „senki sem menthet fel érvényük alól”, akkor ezt az egyház sem teheti meg, hogy a tíz közül bármelyiken változtasson, vagy a parancsolatok bármelyike alól felmentsen.    
    A második parancsolat meg is indokolja, hogy miért ne imádjunk vagy tiszteljünk ilyen faragott képet vagy szobrot: „mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok …” A „féltőn szerető” nem féltékenységet jelent, hanem kizárólagosságra tartott igényt, amelynek alapja az Isten örök szeretete és hűsége az ember iránt. Ennek mintája az Istentől még az Édenben rendelt hívő házasság intézménye, ahol szintén egymás iránti kizárólagos formában megnyilatkozó hitvesi szeretet és hűség nyilvánul meg a házastársak részéről egymás iránt (vö. Ter 2,18.21-24; Mt 19,4-6; Ef 5,31). 
    Mit jelent az, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyed íziglen”? Nem valami büntető istenről van itt szó, mert a szöveg hozzáteszi: „akik engem gyűlölnek”. Csak akik Istentől elfordulnak és parancsolatait megvetik, azokra vonatkozik ez. Gyakran látom én is azt, hogy az apa hitetlensége fiaiban is felnövekszik, és ez már a nagyapjánál is így volt. Természetesen van erre ellenkező példa is, mert ha a fiú megtér, és nem a szüleinek a hitetlen életét éli, akkor már rá az ígéret második fele vonatkozik, amely szerint: „irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják”. Egy ilyen hatalmas ígéret ellenére is törölte a középkori hatalmi egyház ezt a parancsolatot. Ki az a valóban hívő ember, aki nem szeretné, hogy a gyerekei, unokái és dédunokái részesüljenek Isten irgalmas, megbocsátó szeretetében? Ez különösen hangsúlyos azért is, mert bár az üdvösség a hitből fakadó cselekedetek alapján lesz megítélve (Mt 25,34-36), ám ez mégis Isten kegyelmének ajándéka, és azt nem lehet sosem kiérdemelni (vö. Ef 2,8; Róm 3,23-26; Róm 5,1.9; stb.).
    A második parancsolat tulajdonképpen a bálványimádást tiltja, amely a Szentírás szerint talán a leginkább megrontja az embert és az emberi közösséget (vö. Kiv 32,1-35; Mt 6,24). A bálványimádás azonban nem csupán a faragott és festett képek tiszteletét jelenti. Sajnos sok nem vallásos ember is lehet bálványimádó, mivel például Pál apostol ezt írja az egyik levelében: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás (Kol 3,5; a Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ha egy bűnös kívánság, vagy kapzsiság az emberi szívben helyet kap, az a szokás törvénye által annyira eluralkodik (vö. Jak 1,15), hogy teljesen kiszorítja az Istennek járó helyet a tévelygő ember életében. Az Újszövetségi Szentírás az utolsó napok vallásos tömegeiről ezt írja: „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség (az istenfélelemnek a) látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld (2Tim 3,1-6).” Mindezek az emberek látszólag vallásosak lesznek, miközben a legnagyobb bűnökben élnek. Ma, amikor annyira közel van már Urunk Jézus második eljövetele, nemde beteljesedtek ezek az igék a szemünk láttára? Egy pénzhajhászó ember arról tesz bizonyságot, hogy erre a földre akar berendezkedni, és nem az Isten ígéreteibe veti a hitét. Bármi, vagy bárki, ami az Isten helyére kerül: a férfi számára egy istenített nő, vagy a pénz szerelme (1Tim 6,10), vagy akár egy eszme, vagy tanítási rendszer, amelyik ellene mond az Isten szavának, vagy a hatalom szeretete, … ez mind bálványimádás (vö. 2Kor 10,3-5 / Károli szerint), és akadálya annak, hogy az Atyával közvetlen kapcsolatban éljünk Jézus Krisztus által. Nem véletlenül mondta Jézus a kora vallási vezetőinek, és mondhatná el egy részüknek ma is: „Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak (Mt 15,8-9; Iz 29,13; Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ezekre a tanításokra és emberi parancsolatokra vonatkozóan mondta a továbbiakban még Krisztus azt, hogy: „Erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által”, és hogy „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni (Mt 5,6.13).” Ez azt jelenti, hogy az a tanítás, amelyik csupán emberi vagy egyházi tanítás, és a Szentírásban nincsen benne, vagy ellentmond annak, azt gyökerestől ki fogják tépni, azaz össze fog dőlni, mint a kártyavár. Ha addig nem, akkor az utolsó hét csapás során bizonyosan (Jel 15,5-16,1-21), vagy pedig akkor, amikor a mennyben ítélők ülnek le, és könyvek nyittatnak meg (Dn 7,9-14) a végső isteni ítélet számára.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o., (vö.: 2066§, 2069§, 2072§, 2113§), 416-417, 424 o. / H. Denzinger, P. Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs kiadó, Szt. István Társulat, Bp., 2004., 601§, és 608-609§, 218-219. o.