2012. június 7., csütörtök

A harmadik parancsolat: Kiv 20,7


A Szentírásban a tízparancsolat harmadik parancsolatát így olvashatjuk: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi (Kiv 20,7; vö. MTörv 5,11; a katolikus Szent István Társulat fordítása szerint).”
Mivel a középkor folyamán törölték a második parancsolatot, (vö. Kiv 20,4-6), ezért a katolikus Katekizmusban ez az isteni felszólítás nem a harmadikként, hanem a második parancsolatként szerepel, kissé rövidebb megfogalmazásban: „Isten nevét hiába ne vedd!” Luther Márton Kis Kátéjában ugyancsak megmarad ez a számozás, ahol ez áll: „Ne vedd hiába Istened nevét!” Ezek után magyarázatként még hozzá teszi: „Mit jelent ez? – Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy nevével ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se ne csaljunk, hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk és hálaadással dicsőítsük. Ne vedd hiába Istened nevét – azt jelenti: ne használd feleslegesen és rosszra. Lásd a Miatyánk első kérését is (Mt 5,33-37; Zsolt 50,15; Mt 7,21).” A heidelbergi Káté a Bibliából Károli Gáspár fordítása szerint idézi a harmadik parancsolatot: „Az Úrnak, a Te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Ebben a Kátéban hozzá fűzött magyarázat nincsen, de legalább pontosan idézi a szöveget és a számozás sorrendjét is.
  A katolikus Katekizmus sok jó és hasznos szempontot emel ki és részletez ebből a parancsolatból, mindezeket a Szentírásból, a szenthagyományból (egyházatyáktól, szentektől) és az új egyházi törvénykönyvből idézi. Az Isten igéje viszont azt írja, hogy a Szentíráshoz semmit sem szabad hozzátenni, sem elvenni abból (vö. MTörv 4,2; Péld 30,5-6; Jel 22,18-19), azért is, mert az hétszeresen meg van tisztítva (vö. Zsol 12,7), és mert az Jézus szerint Isten ajkáról való (vö. Mt 4,4). Úgy viszonyul egymáshoz a Biblia szerint az Isten igéje és az emberi hagyomány, tanítás, mint a búza a polyvához (vö. Jer 23,28-29.36). Az Isten igéje a tiszta, acélos búza, az emberi magyarázatok, hagyományok pedig a polyva, amelyet gondosan meg kell különböztetni az isteni kinyilatkoztatástól.
Ennek értelmében a harmadik parancsolat feltételezi, hogy akihez a tízparancsolat szól, az már személyes viszonyban van a teremtőjével, akit korábban már megismert. Ennek következtében már megtapasztalta szabadítását és szerető gondoskodását, mert nem azt olvassuk, hogy „Isten nevét hiába ne vedd!”, hanem azt, hogy „az Úrnak, a te Istenednek nevét …”, azaz aki a tiéd, és aki érted van. Ha nem személyes a kapcsolatom az Úrral, akkor semmilyen kapcsolatom nincsen vele. Ezért van az, hogy a Bibliában Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként mutatkozik be az Úr (Kiv 3,6.15). Természetesen Mózesnek többet és mélyebben tárt fel önmagából, mint az előtte élő pátriárkáknak, - ha egyáltalán szabad ezt így fogalmazni, mert Ábrahám is nagyon jól ismerte az Örökkévaló jellemét. Amikor fia, Izsák helyett Mória hegyén végül is egy kost áldozott fel, akkor valamit megértett az Atya és Jézus későbbi megváltói áldozatából (vö. Ter 22,8. 13-14; Jn 8,56).
Istennek a neve szent! Az egész ószövetségen át visszhangzik a mindenható felhívása: „Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok (Jak 1,15-16; Lev 19,2).” Maga Krisztus is arra szólította fel a tanítványait, hogy „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48; 19,17).” Ma reggel az asztalnál a hét éves Áron fiam a fülembe súgta, hogy „Istennek minden lehetséges, kivéve a bűnt”, mert valamennyire ő már megismerte azt, hogy az Isten bűnnel együtt nem lakik (vö. Zsolt 11,5; 5,5-6), azzal soha ki nem egyezik, de a bűnöst szereti és meg akarja menteni az örök életre. Az Isten szentsége, fensége, tisztasága és jellemének tökéletes szépsége Fia Jézus életében, tanításában, megindító szeretetében és kimondhatatlan áldozatában valamennyi ember számára megismerhető. „Aki engem látott, az Atyát látta” – mondta Jézus Fülöpnek. János apostol az evangéliumában kinyilvánítja azt, hogy Krisztus teljes volt kegyelemmel és igazsággal; nála az isteni szeretet, irgalom és a megvesztegethetetlen igazságosság egybeesik (Jn 1,14.17).
Isten neve annyira szent, hogy az ószövetségben az izraeliták Isten neve helyett az „Adonáj”-t (= Úr, Örökkévaló) mondtak, és csak a főpap egy évben egyszer a Szentek Szentjében mondta ki Isten szent és hatalmas nevét. Jézus is Atyának (arámul „Abba”= édes- Atya) szólította, és a tanítványainak is azt tanította, hogy az Istent Atyának nevezzék és szólítsák akkor is, amikor imádkoznak és akkor is, hogy ha Istenről szólnak, mert Krisztus is ezt tette (vö. Jn 5,17-26. 37-45; Lk 11,2 stb.).
Székely népünk körében igen elterjedt még gyakran magukat vallásos embereknek vallók között is az, hogy káromkodnak, káromolják Isten szent nevét. Én magam is figyelmeztettem nálamnál idősebb és fiatalabb férfit emiatt, tulajdonképpen az ő megmentése érdekében. Figyelemre méltó, hogy a tízparancsolaton belül ennél a parancsolatnál van kilátásba helyezve büntetés, és a második parancsolatban azok számára, akik Őt gyűlölik (vö. Kiv 20,5). Sajnálom, hogy a katolikus Katekizmusból és így tömegek ismeretéből isteni rendelkezésként maradt ki az, hogy Isten nevének a káromlása büntetést von maga után. Érdemes volna népünk tragikus történelmének okait ilyen szempontból is föltárni, hogy a faragott képek és szobrok tiszteletével valamint az Isten nevének a hiába vételével milyen helyzetbe hoztuk saját magunkat, nemzetünket, és ezért ki a felelős. Mert nem elég a nyomorúságunkban az Istenhez kiáltani, a szavának engedelmeskedni is kell, hogy ha részesülni akarunk az áldásaiban (vö. Jn 14,15.21.23; 1Jn 5,3). Számunkra felfoghatatlan az, hogy a szeretet Istene adott és végső esetben kénytelen a büntetés jogos eszközéhez is nyúlni. Ezt a szeretete és az igazságossága is megkívánja. Ez a mi fejünkben sehogyan sem áll össze. Ha Isten büntet, akkor nem a szeretet. Ha pedig szeret, és Ő maga a szeretet, akkor, nem fog büntetni. Ha pedig az Isten olyan, hogy büntet, akkor attól félni kell, és így nem tudom szeretni Őt, - mondhatná bárki. E helyett az érvelés helyett érdemes lenne olvasni a Bibliát és megismerni Isten szentségét, jellemét és akaratát, megismerni Őt olyannak, amilyennek kinyilatkoztatta önmagát a saját igéjében és Fia, Jézus Krisztus által, és ne csak azt ismerni róla, amit mások tanítottak nekünk, hanem saját magunknak járni utána ennek a kérdésnek is, hiszen az üdvösségünkről, a végső sorsunkról van szó. Tény az, hogy minden bűnünkért a büntetést maga Krisztus vette magára helyettünk a golgotai áldozatban, ezért minden bűnre van bocsánat – kivéve a Szentlélek elleni bűnt (vö. Mt 12,31-32), ami a teljes megkeményedés Isten szeretetével szemben, - és minden bűnből van szabadulás (vö. Jn 8,36). Ezért az Isten irántunk való szeretetéhez semmi kétség nem férhet, és minden benne bízó számára ez a végső menedék, bármilyen állapotban is legyen az ember. Istennél semmi sem lehetetlen, csak azt kell megtanulni, hogy hogyan ragadhatom meg minden pillanatban hittel és imával az Ő kezét (vö. Zsolt 115,10) és kegyelmét.
Isten nevét hiába veszi fel az, aki Isten igéjével szemben, vagy azt mellőzve, elferdítve tanít az Örökkévalóról és a mennyei értékrendről. Ilyenkor az a személy vagy felekezet a saját tanításának az igazolására az Isten nevét és az Isten igéjét használja fel. Krisztus helyére áll, Krisztus nevében tanít azért, hogy amit mond, az igaznak, hitelesnek tűnjön az emberek előtt (vö. Dn 7,25-26; 2Tessz 2,3-5.8-12; 2Kor 11,13-15). Amikor egy ember vagy intézmény ezt teszi, akkor tudatosan vétkezik a tízparancsolat harmadik parancsolata ellen, emiatt Isten büntetését fogja magára vonni (vö. Jel 13,1-8; 15,5-6; 16,1-21). Amikor valaki Isten nevében tanít, de az Isten igéjétől eltérően cselekszik, ugyancsak megszegi ezt a parancsolatot (vö. Mt 23,1-3). Amikor valaki Isten nevére esküszik, Isten nevét hívja segítségül a saját igazához, - Jézus szerint ezt sem szabadna megtenni (vö. Mt 5,33-37; Jak 5,12). 
Említésre méltó még egy jelenkori jelenség, amikor például egy polgári szervezet „Isten nevében” toboroz magának újoncokat a saját szélsőséges vagy radikálisan nacionalista eszméinek az érvényesítése érdekében. Ha arra gondolok, hogy a történelem folyamán hányszor éltek vissza Isten nevével és Krisztus nevében mennyi gaztettet hajtottak végre és mennyi máglya gyulladt fel Európa szerte, akkor döbbenten állok meg egy-egy ilyen plakát előtt és lelki szemeimmel már látom a közeli nem kívánatos jövőt. A történelem gyakran megismétli önmagát, és ez az „írástudók”, értelmiségiek felelőssége is, mert nem figyelmeztették az embereket, és nem tárták fel előttük az események ok és okozati összefüggéseit
Miért van annyi tévelygés az Isten örök erkölcs törvénye, a tízparancsolat körül az emberek között? Ennek legalább két alapvető oka van. Az egyik az a törvénytaposó hatalom, amelyik évszázadokon át az Isten törvénye és beszéde fölé helyezte önmagát, és ezzel az emberek tömegeit vezette félre, és teszi ezt ma is közvetlenül Jézus második eljöveteléig. Erről a Szentírás több helyen is ír, mert a Szentlélek ezt már ennek a hatalomnak a megjelenése előtt évszázadokkal korábban próféciaként sugalmazta, és a Biblia szerzői leírták: a Tesszalonikaiakhoz írott második levél második fejezetében (2Tessz 2,3-4.7-12; a 2,8-ban a görög „ho anomosz” nem „gonosz”-t jelent, hanem törvénytaposót, törvénytiprót); Dániel könyvének a hetedik- (Dn 7,25), a nyolcadik- (Dn 8,9-12) és tizenegyedik fejezeteiben (Dn 11,36-37), a Jelenések könyvének több fejezetében (Jel 13,1-10.16-18; Jel 17, stb.).
A másik oka pedig Jézus szavaival ragadható meg a legjobban, amikor az Üdvözítő ezt mondta a szadduceusoknak: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát (Mt 22,29).” Nem ismeritek az Ószövetségi (és az újszövetségi) Írásokat, így isteni mérce nélkül vagytok; vagy azért mert az isteni mércét összekevertétek az emberivel, vagy azért mert az emberit is isteni rangra emeltétek (vö. Mt 15,3.6.9.13); és mert nem ismeritek az Istennek hatalmát, aki a sötétségben is fel tudja ragyogtatni az ő igazságát és szeretetét azoknak, akik vágyakoznak utána.  
            Mennyire kívánatos lenne úgy élni minden kereszténynek, hogy akik a szavainkat hallják, a cselekedeteinket, jótetteinket látják és életünket szemlélik, dicsérjék érte mennyei Atyánkat, és ha legalább egyetlen ember is akadna, aki ennek az írásnak az elolvasása után többé nem káromolná az Isten szent nevét, és Dávid zsoltárának szavaival így kiáltana fel: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved (Zsolt 8,2)!”

 Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa


Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 16-17. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 428-431. o.