"Én vagyok ... ama fényes hajnali csillag!"

A karácsonyi ünnepkör közeledtével esténként a városok fénybe borulnak. A legtöbb ember szereti a fényt és a világosságot. A csillogás és a ragyogás vonzó a szemnek és melegséggel tölt el az a tudat, hogy jó ünnepelni. Jézusról, a megtestesült Igéről azt írja János evangéliuma, hogy az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött, a világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (vö. Jn 1,9-10). Sőt, maga Krisztus mondta magáról, hogy „én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

A Jelenések Könyvében ugyancsak elmondja Urunk Jézus azt, hogy „én vagyok ama fényes hajnali csillag” (vö. Jel 22,16).

Szomorúnak találom azt, hogy bár sok helyen karácsony közeledtével a világ fényárban úszik, valójában Krisztus befogadása nélkül mégiscsak sötétségben van, mert az emberek jelentős része a bűneinek a sötétjében, az önzésében és különböző függőségeiben vesztegel. Mi a teendő akkor, hogy ha valaki a sötét utcákon vagy egy erdőben az est beálltával eltéved? Ha felvillan a fény, kövesse a távoli világosságot, így ki fog jutni a sötétségből, és megtalálhatja a hazafelé vezető utat. A természetes sötétségnél a bűn sötét éjszakája viszont nagyobb és súlyosabb (vö. Jn 3,19-20), annyira súlyos, hogy az Isten Fiának, Krisztusnak kellett emberré lenni, azért, hogy a lázadó ember hazataláljon az őt teremtő és megváltó Istenéhez. Krisztus a világ világossága, ő a fényes hajnalcsillag, egyedül csak őrá kellene tekinteni, a Megváltónkat bizalommal követni, a szavainak engedelmeskedni, és minden ember hazatalálna a menynyek országába (vö. Jn 14,2-3; Mk 1,15) és a majdani újjáteremtett Földre (vö. 2Pt 3,13; Iz 65,17; 66,22-23; Mt 5,5).

Krisztus azonban sokaknak mintha hiába mondta volna önmagáról azt, hogy „én vagyok az út” (Jn 14,6), mert ők mégis sokféle úton próbálnak az Istenhez eljutni. Ugyanígy hiába mondja Krisztusról Isten igéje azt, hogy ő az egyedüli közbenjáró Isten és az emberek között (1Tim 2,5-6; Zsid 7,25; Róm 8,34b), mert az emberek inkább hisznek a tekintélyeseknek, akik szerint még más közbenjárók is vannak. Az isteni Mester hiába mondta el önmagáról azt, hogy „én vagyok az igazság” (Jn 14,6), és „aki az igazságból való hallgat az én szómra” (Jn 18,37b), mert sokan vannak azok, akik nem az igazságból valók, ennek következtében ma az igazság pluralizmusáról beszélnek. Azt állítják, hogy mindegyik felekezetben van valamennyi igazság, és azokat csak össze kell hordani, hogy ezekből összeálljon a nagy igazság, ami egykor darabokra hullott szét. Elfelejtvén azt, hogy az igazsággal együtt az emberek a hamisságokat és a téves tanításokat is összehordanák, mert a Bibliának, mint Isten szavának abszolút mércéje meggyengült a kereszténységben. Így a mérce emberivé lett. Az emberi mérce az Isten dolgait illetően pedig mindenkor torz volt és maradt, ezért az a polyva, amit gondosan szét kell választani a tiszta búzától, ami az Isten igéjét jelenti (vö. Jer 23,28-29).

Péter apostol azt írja, hogy „igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, hogy ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pt 1,19). Az Isten szavát prófétai szónak mondja, amely olyan, mint a sötétben világító lámpás: mutatja az utat, és ha valaki ezt követve hittel indul el, egyszer csak „a hajnalcsillag”, maga Krisztus fog világítani az életében és a tetteiben. Krisztus pedig továbbvezeti őt, amíg jellemében fejlődve eljut a verőfényes délig (vö. Zsolt 119,130; 19,8-9; 36,10). Találóan fejezte ki ezt bölcs Salamon: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig (Péld 4,18).”

Én személy szerint meg vagyok győződve, hogy a betlehemi csillag, vagy a csillagnak látszó fénylő jelenség azért jelent meg az égen, hogy a bölcseknek utat mutasson a betlehemi jászolban fekvő valódi „hajnalcsillaghoz” (vö. Szám 24,17), az igazi világossághoz, amely a világba jött, hogy mi emberek már ne járjunk erkölcsi sötétségben, a halál sötét völgyében, hanem Krisztust kövessük és eljuthassunk az üdvösségre. A kereszténység és vele együtt a világ karácsonyünneplése viszont egy kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor a bölcsek a megtalált Krisztus helyett a hódolatukat a jászol fölötti betlehemi csillagnak adják. Mintha az igazi világosság, Krisztus helyett arra figyelnének, ami csupán jelezte számukra az igazi világosságot, amely segítségével olyan hosszú utat tettek meg. Miért gondolom így? Távol legyen tőlem, hogy bárkinek is a vallási meggyőződését bántsam vagy sértsem, csupán az Isten igéje menti gondolkodtatás és nem a kritika végett írom le a következő sorokat. Karácsony közeledtével elgondolkodom azon, hogy Krisztus, aki isteni hatalmának a teljességével (Kol 2,9; 1,16), mint örök főpap a szentek szentjében közvetíti imáinkat az Atyának (Zsid 8,1-2; 7,24-25), eltörli azok bűneit, akik hozzá fordulnak, aki „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3), – és miközben értünk ott áll, eközben karácsonyi dalok szállnak felé. És a kis Jézuskát dicsérő dalocskák érzelmileg átitatott hangon teljes őszinteséggel szállnak az ég felé. Mit gondolhat eközben az Atyával együtt a világot teremtő és fenntartó, valamint a bűneinket eltörlő Krisztus?

Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy édesapát az érett, felnőtt gyerekei egy általuk kitalált születésnapon bölcsődallal köszöntenek. Hogyan festene, ha például István énekléskor az ünnepeltnek egy babadalt énekelnének el? Ha ezt sosem tesszük emberek esetében, miből gondoljuk azt, hogy az Úrnak, a mi teremtő, megváltó és végtelenül szent Istenünknek ez kedves lehet?

Számomra a Szentírás, az Isten szava és annak belső összefüggései a mérvadók még az Isten imádatára nézve is. Figyelemre méltónak tartom azt, hogy az ószövetségi messiási próféciák írnak a Messiás kilétéről (Iz 9,6: „erős Isten”; Szám 24,17; Messiás király), arról, hogy Betlehemben fog megszületni (Mik 5,1), a Messiás nyilvános működésének a kezdetéről (Dn 9,25; vö. Mk 1,15), az ő helyettes áldozati haláláról (Dn 9,26; Iz 53,1-12; Zsolt 69,5) és feltámadásáról (Zsolt 16,10; 86,13), de nem szólnak a születésének a pontos időpontjáról. Vajon miért? Minden bizonnyal azért, mert a jó Isten a felnőtt Megváltó Krisztusra, a nagy Tanítóra és a nagy Orvosra, az Isten egyszülött Fiára, az örök és tökéletes főpapra akarja irányítani a figyelmünket és nem a betlehemi jászolra. Az adventi várakozásban egyetlen valódi és indokolt eseményre készül az Isten hívő népe, arra, hogy jellemében felkészüljön Krisztus második eljövetelére, és az Üdvözítőjének a méltó fogadására. Az advent azt jelenti, hogy „Úrjövet”. Igen, mi mindnyájan Jézus második és dicsőséges eljövetelét várjuk, és ezzel együtt a teljes megváltásunkat is (vö. Fil 3,20; 1Tessz 1,10; Tit 2,11-14; Mk 14,62). Ezért az egymás megajándékozásán túl ajándékozzuk magunkat teljesen az élő Istennek, felhatalmazva ezzel őt arra, hogy minket kézbe tudjon venni, meg tudjon tisztítani és szentelni, hogy készíthessen magának egy olyan hívő népet, amelyről azt írja a Szentírás, hogy „a szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyi széke előtt feddhetetlenek” (Jel 14,5).

A betlehemi jászolnak kétségtelenül van üzenete: az, hogy az Isten emberré lett (Jn 1,14), az, hogy a menny gazdagságát, és a mennyei seregek főparancsnokságát Krisztus otthagyta, hogy minket az örök haláltól megmentsen és üdvözítsen. Az Isten Fia sorsközösséget vállalt a kisemmizettekkel, a szegényekkel és minden bűnös emberrel, velem is, – de a figyelmem ezen túl kell, hogy mutasson arra a Krisztusra, aki szól hozzám, és aki arra szólít fel, hogy kövesem őt és minden szavának engedelmeskedjem. Elég nehéz lenne egy gyerek Jézusnak engedelmeskedni, de a menny királyának és életünk Urának valamivel talán könnyebb. Ezért a Szentírás bár leírja Jézus születésének a történetét, de sem Krisztus, sem az Isten igéje nem jelöl ki egyetlen napot sem arra, hogy ezt megünnepeljük.

A katolikus egyház a téli napforduló idejét, a dec. 25-öt, egy pogány ünnepet szentelt meg azzal, hogy a fény győzelmének az ünnepét lecserélte egy általa megjelölt keresztény ünneppel. Így született meg a negyedik-ötödik századtól kezdve karácsony ünnepe. Ezáltal a középkori egyház a Nap kultusz imádóit igyekezett beemelni a már államvallássá vált kereszténységbe. Az egyház teológusai pedig megindokolták a pogány ünnep megkeresztelését azzal, hogy Krisztus a világ világosságának a születése sokkal fontosabb, mint egy téli napfordulóhoz kötődő pogány ünnepnap. Inkább ünnepeljék az emberek Jézus születését ekkor, mint hogy a Napot imádják.

Agondolat nem tűnt annyira rossznak, mert amint látjuk, több mint ezerhatszáz éve működik, és a kereszténység egyik legbájosabb ünnepévé lett, ám Krisztus sosem rendelte el, hogy az ő születésnapját megünnepeljék, és a Bibliában sem találunk erre utalást. Vajon az emberek által elrendelt valamennyi ünnepre vonatkoznak-e Jézusnak ezek a szavai, amit az akkori farizeusoknak és írástudóknak mondott: „Ti miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által?… És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által. …Ez a nép szájával közelít hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.” (Mt 15,3.6.8-9) Számomra megdöbbentőek és mélyrehatóak Krisztusnak ezek a szavai, mert bizonyos vallásgyakorlatokat és emberi tanításokat hiábavalóknak nevezett, – és bizonyára ezt tenné ma is, mert „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké.” (Zsid 13,8; Szent Jeromos Kat. fordítás) „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el” (Mk 13,31) – mondta Jézus.

Ezekkel a gondolatokkal ugyan, de mégis minden karácsonyt ünneplő keresztény hívő embernek adott tisztelettel és mély megértéssel kívánok örömteli ünnepeket és egy Istentől megáldott békés, boldog, új esztendőt!

Szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus teológiai diplomával is
rendelkező négygyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.