Online előadás írott változata, amit a szekszárdiaknak tartottam 2022. 04. 14-én Gyergyószentmiklósról
Szeretettel köszöntelek mindannyiotokat! Meghirdetett online előadássorozatunknak az utolsó előadásához érkeztünk el, melynek címe:
Dsida Jenő: Nagycsütörtök című versének egybevetése az evangéliumokkal
A vers elemzés előtt a bevezetőben elmondom nektek
azt, hogy ezzel a verssel 17-18 évesen találkoztam több mint 30 évvel ezelőtt
Gyulafehérváron a katolikus kis szemináriumban magyar órákon. Ugyanis kiváló
magyar paptanárunk volt, Isten nyugtassa őt, Simpf Jánosnak hívták. Ő,
mint képzett tanárunk és minket nagyon szerető nevelőnk részletesen beavatott
bennünket a magyar irodalom rejtelmeibe és annak szépségeiből valamennyi óráján
egy-egy igaz gyöngyöt hozott elő. Kronológiai sorrendben átvettük vele a magyar
irodalom összes fontos íróját és költőjét, rövid életrajzokkal, és a
jelentősebb műveik elemzését is megkaptuk tőle szóban és írásban pedig az
erdélyi katolikus papság számára írt akkor kiválóságnak számító jegyzet
formájában. Ezt a jegyzetet is fellapoztam, amikor erre az előadásra készültem.
Emlékeztem Dsida Jenőnek erre a Nagycsütörtök című versére,
Jézusnak a Gecsemáné-kertben történt vérrel való verejtékezése miatt is,
valamint a kocsárdi állomáson való várakozása miatt is, ugyanis annak idején
én is többször átszálltam ezen az erdélyi, vasúti csomóponton és volt
alkalmam nekem is várakozni egyik vonattól a másikig. Most hazafelé jövet is
átutaztunk autóval Székely-Kocsárdon, és már lélekben készültem erre a mostani
az alkalomra autóvezetés közben is.
Viszont Dsida Jenő életének minden részletére nem
emlékeztem. Ahogy elkezdtem újra olvasni az életének fontosabb állomásait
megdöbbentett néhány dolog, ami szerintem a költő élete és a Nagycsütörtök
című verse között párhuzamként fennállhat és érdemesnek tartom megemlíteni.
Az első dolog, ami megdöbbentett, hogy a költő igen fiatalon halt meg,
32 éves korában szívbajban, (1907-től 1938-ig), és ehhez a rövid életúthoz
képest kiemelkedőt alkotott, mert a két világháború közötti erdélyi magyar
irodalomnak az egyik legnagyobb tehetségének tartják a versei alapján.
Ez a 32 éves életidő nagyok közel áll Krisztus Urunknak a 33
életévéhez, amely során a Megváltónk tökéletesen véghez vitte a megváltás nagy
művét. Mire elég 32 év? Petőfinek 26 év jutott, és mégis a legnagyobb magyar költőként
tartják számon.
A másik mozzanat, ami Dsida Jenő az életéből felhívta a figyelmemet az az,
hogy mindössze két évet élt házasságban nagy szerelmével és feleségével Imbery
Melindával 1937 és 38 között. Ismét felteszem a kérdést: Mire elég ez a két
esztendő? Ha a verseit és az életművét szemléljük, úgy tűnik a számomra, hogy
bizony jól gazdálkodott a reá bízott költői és írói tehetségével. Jól
felhasználta az időt és kamatoztatta a talentumait.
16 éves korától 20 éves koráig Benedek Elek erdélyi
meseíró segítette és pártfogolta a fiatal Jenőt, majdnem úgy, mint
unokáját, hogy mint ifjú tollforgató és pályakezdő felnőjön a költői
hivatásának magaslatára. Ebben az időben jelent meg a „Cimbora” című
folyóiratban a legtöbb verse és műfordítása. Ebből az írói kapcsolatból is
láthatjuk, hogy mennyire fontos, hogy az idősebb, tapasztaltabb író, szerkesztő
segítse, tanácsolja és bátorítsa a fiatalabbat. Jenő pedig elfogadta a munkának
a rá eső részét. Nem az irigység, a gőg vagy a vetekedés határozta meg akkor az
erdélyi magyar irodalmi életet, hanem az összetartozási érzés, a közös írói
felelősség az elszakadt országrészért Trianon után. Bizonyára ez a kissebségi
lét is meghatározó eleme volt annak, hogy az Erdélyi Helikon írói nem
rekedtek meg az idősebb nemzedék felsőbbrendűségi tudatánál, hanem örömmel és
várakozással adtak helyet az ifjabb költő és író nemzedéknek is. Ezekhez az
ifjabb munkatársakhoz tartozott Dsida Jenő is, mint a második helikoni nemzedék
egyik jeles tagja.
Meghívást kapott báró Kemény Jánostól a Maros-Vécs-i
kastélyába, aki
többször vendégül látta az akkori erdélyi írók és költők színe javát, köztük
Tamási Áront az Ábel trilógia szerzőjét, Áprily Lajost, Reményik Sándor
papköltőt, Tompa Lászlót, Bartalis Jánost, Bánffy Miklóst, Kuncz Aladárt, Wass
Alberetet, Szemlér Ferencet, Kacsó Sándort, hogy csak néhányat említsek közülük.
A találkozók 1926-tól szerveződtek. …. 1936-ban - két évvel halála előtt
- meghívták erre a találkozóra Dsida Jenőt is. Dsida Jenő, Szemlér
Ferenccel, Kiss Jenővel és Asztalos Istvánnal és Balázs Ferenccel együtt a
fiatalabb író-költő nemzedékhez tartozott. Ekkor Dsida Jenő már befutott,
ismert erdélyi költő volt,
- - mivel
tudtak arról, hogy 1928-ben már megjelent a Leselkedő magány című
verseskötete,
-
1933-ban
jelent meg a Nagycsütörtök című verses kötete, amelyben a Nagycsütörtök
című verse miatt kapta a kötet is ezt a címet. Ezzel is érzékeltetni akarta a
költő, hogy Krisztus kínszenvedésének a Gecsemáni kertjében lejátszódott
egykori eseménye és a saját mondanivalója szorosan összetartozik.
- - végül
pedig csak halála után 1938-ban jelenhetett meg az Angyalok citeráján
című kötete.
A harmadik tényező, ami megdöbbentett Dsida Jenővel kapcsolatban, hogy megírta
a "Sírfelirat" című versét, ami a saját sírfelirata lett, és úgy tudom, hogy
saját sírfeliratának is szánta. Tehát megírta a saját sírfeliratát 1935
júliusában közel három évvel a halála előtt. Tudta, érzete, hogy
gyengélkedik, hogy szívbajban szenved, ezért költészetére is rávetül kissé ez a
melankólia, a szomorúság, a fájdalom érzése, ami a Nagycsütörtök című verésben
is tetten érhető. Egyébként nem csak ez az egyetlen tényező, ami
végig jelen van a verseiben, mert nagyon szereti a természet világát is,
különösen az erdélyi tájat és ezen belül, a kolozsvári hegyeket, dombokat,
fákat, virágokat. És az őszinte szerelem hangja is szép madárdalként él
és lüktet a feleségéhez írt verseiben. Általában ez a három tényező hatja át
Dsidának a költészetét, az igaz szerelem, a természet iránti rajongás és a
melankólia, amelyben itt-ott megjelenik a haláltól való félelem is.
Dsida Jenőnek a Nagycsütörtök című verse mellett van
egy másik verse is, amelynek címe hasonló és a témájában is rokonságot mutat ezzel
a versével. Ez a „Nagycsütörtökön” című verse.
Az elemzéshez felolvasom mind a két verset, először a mai
témánkat, majd a Nagycsütörtökön című versét is.
Nagycsütörtök ….. (1933-ban jelent meg)
Most pedig felolvasom a Nagycsütörtökön című versét
is. …
Mit gondoltok melyiket írta előbb? Melyik az előzmény
és melyik a következmény?
Először a Nagycsütörtökön című versét írta meg, amelyben Krisztus kínszenvedésének
az Olajfák hegyi jelenetét mutatja be. Nyilvánvalóan Dsida Jenő ezt az
evangéliumokból ismerte. Ő mélyen hívő katolikus volt. Bizonyára
édesapjának a példája is hatott rá, mivel az édesapja (Dsida Aladár) miután leszerelt
a monarchia hadseregéből, azt követően az erdélyi Római Katolikus Státusz
tisztviselője lett. A Státusz viszont nagyobb felelősség érzést adhatott az
apának a katolikus egyház dolgai és ügyei iránt, mivel annak tisztségviselői
hosszú ideig képviselték az erdélyi protestantizmussal szemben és amellett a
katolikus egyháznak és híveinek érdekeit. Elképzelhető, hogy az apa példája
is nyomhatott a latba, de sokkal inkább az Oljafák hegyén szenvedő Krisztus,
aki megragadta a fiatal Dsidának a lelkét, miközben olvasta az evangéliumot
vagy elmélkedett arról. Hiszen mindkét verse erről tanúskodik.
A Nagycsütörtökön című versben Dsida Jenő Krisztus helyére képzeli magát
és igyekszik átélni valamit a megváltó szenvedéseiből. A kiszolgáltatottság és a teljes elhagyatottság
érzése keríti hatalmába. Azt nem tudjuk, hogy a költő megértette-e, hogy
Krisztus ezt a teljes elhagyatottságot önként vállalta minden ember
megváltásáért? Azt viszont látja a költő, hogy akik a bűnnel
azonosultak és Jézus ellen jönnek, azok „sátánarcúak”, mert így írt erről:
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Mit gondoltok, a második szakaszból melyik két-három szó a leghangsúlyosabb
ebben a versben? = a „mégis egyedül maradtam”
A vers végén is ez a teljes egyedüllét és kiszolgáltatottság
érzése erősödik fel: „holnap megölnek engem!
és ti alusztok,
mélyen alusztok!”
Mindkét mondatrész végén felkiáltójel van, a szenvedő
Megváltó a tanítványai lelkébe kiált, akiket testvéreinek, tanítványainak
szólít.
Tehát mindent megtettem értetek és ti alusztok, most a nehéz
órában senki sincs velem, egyedül vagyok a sátán arcú fáklyásokkal szemben.
Nyilvánvalóan ez az alvás nemcsak szó szerinti alvást jelent, hanem
átvitt értelemben is igaz.
A tanítványok nem értették, hogy Krisztusnak miért kell szenvednie és
megöletnie, Jézus hiába mondta nekik több alkalommal is, hogy most felmegyünk
Jeruzsálembe, és az Emberfiát a bűnösök kezére adják, a főpapok kiszolgáltatják
a pogányoknak, megölik, de harmadnapra feltámad”. Ez szó szerint többször is
benne van az evangéliumokban, de a tanítványok nem akartak erről hallani, mert
Izrael királyságát várták Krisztustól és nem azt, hogy meghaljon értük. Lelkükben
nem voltak készen sem az imádságra sem a virrasztásra, ezért szó szerint is
elaludtak a Gecsemáné-kertben, amikor Jézus vérrel verítékezett és
haláltusát vívott.
A Nagycsütörtökön című versében a költő lelkében egy
vád fogalmazódik meg, hogy ’én bár mindent megtettem értetek,
mégis egyedül maradtam’, holnap megölnek engem és ti alusztok, mélyen
alusztok! Ezért ez a verse nem lehet csúcspont, mert Krisztus lelkében nem
volt vád, hanem inkább kérlelés volt, vágyakozott arra, hogy vele
imádkozzanak és aggódott a tanítványaiért, hogy ha nem imádkoznak, el fognak
bukni a kísértések és megpróbáltatások között. Dsida Jenő is érezte, hogy ez
a téma még nem forrott ki benne és nemsokkal később ismét elővette a témát, de
most már nemcsak elővette a témát, hanem az egészet magára vette azt. Egy
konkrét élethelyzetben, a kocsárdi állomás váróteremben volt erre
alkalma, mert hat órát várt a csatlakozásra, mint ahogyan Krisztus
is hat órát függött a kereszten nagypénteken. Tudjuk azt, hogy a nagypéntek már
nagycsütörtök este elkezdődik. Krisztus nagypénteki kínszenvedése tehát
elővételeződik egy estével korábban, mert az utolsó vacsora után már
elkezdődött a Gecsemáné-kertben, ahol vérrel verítékezett és haláltusát vívott.
Ez a haláltusa a mi bűneink magára vétele miatt volt (Ézsaiás 53, 5-8.11-12),
emiatt kellett átélnie a mennyei Atyától való teljese elhagyatottságot.
A Nagycsütörtök című versében Dsida Jenő valamit
átérez Krisztus szenvedéseinek mélységeiből, már nincs a lelkében vád, csak
vágyakozás, ahogyan ez Jézus esetében is volt:
„szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel”
– szerettem volna, de nem történt meg, mert a tanítványok mind aludtak. A
kocsárdi állomáson várakozó költő az elfáradt, elaludt székely utazókban az
alvó tanítványokat látja.
Mi az erdélyi költő hivatása a két világháború között?
A költő sorsa, feladata, hogy vállalja Istentől kapott
hívatását a népéért, népe felemeléséért, hogy szolgálja, tanítsa, nemesítse
őket a verseivel, írásaival, gondolataival és erre nap mint nap odaszánja magát
hűségesen. És így
próbálja Krisztust követni. Azok, viszont, akikért odaszánta magát, azok mind
alszanak, semmit nem érzékelnek a költő szenvedéseiből és nem is értékelik azt.
„Testem törött volt és nehéz a lelkem” – ez már
Dsida Jenő, aki, mint költő részesedik Krisztus szenvedéseiből. Krisztus
minden ember megváltásáért, üdvösségéért szenvedett és halt meg. A költő pedig
menedéket keres Krisztus szenvedésében, hogy saját Istentől kapott hivatását
teljesíteni tudja. Ő is a népének felemelését, nemesítését szolgálja, így
valamilyen módon Krisztus társa lesz ebben a szolgálatában. Ezen felül
láthatóan hitt is Jézusban, így maga Krisztus az, aki magához vonzotta őt.
A másik versében a sátánarcú fáklyások jöttek, ebben a
Nagycsütörtök című versében pedig: „mozdonyok zörögtek, a sűrű füst,
mint roppant denevérszárny, legyintett arcul”.
De a Nagycsütörtökön című vesében is ott van a fokozás
hatása, először csak tömöttsorú fáklyások jönnek, néhány lépés után viszont
felismerhető, hogy ezek a fáklyások sátánarcúak.
A Nagycsütörtök című versében is mélyül a krisztusi
fájdalom és félelem érzése. Először: „sors elől szökve, mégis szembe
sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit”. Néhány
sorral lejjebb már ezt olvastuk az előbb:
„Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.” = Szembe
nézni a halállal bizonyára soha senkinek nem volt könnyű, de közülünk
Krisztusnak volt a legnehezebb, aki a bűneinkért járó végső büntetés borzalmát
szenvedte el, ami a második halál volt a kereszten. Az Úr Jézus Krisztus
ezt is vállalta, hogy minket megváltson és üdvözítsen, azokat, akik hisznek
benne, elfogadják az ő hatalmas értékű áldozatát, ennek nyomán megbánják és
megvallják bűneiket és igénylik azt, hogy Krisztus legyen az úr és a király az
életükben!
Jézus azt ígérte, hogy „amikor felemeltetem a földről, én mindeneket
magamhoz vonzok”. Láthatjuk, hogy aki olvas Jézus Krisztus szenvedéseiről
az megért valamit az Isten iránta való szeretetéből és megért valamit abból is,
hogy mit jelent Krisztus munkatársa lenni ebben a földi életben.
Dsida Jenőt is magához vonta a szenvedő Jézus. A költőnek a saját betegsége,
szenvedése és a haláltól való félelme fogódzó pontra talált a
szenvedő, vérrel verejtékező Krisztusban. Krisztussal együtt vállalta, hogy
szembe néz a saját elmúlásával, és azzal is, hogy teljesen egyedül maradt a
költői hivatásának súlya alatt. Amilyen csomópont volt a kocsárdi vasútállomás az
átutazók számára, hasonló módon találkozási pont lett a szenvedő Krisztus is a
betegségével küszködő Dsida Jenő számára.
Ez valóban Krisztus
szenvedéséből való egyfajta részesedés. Mert ebben a versében nem Krisztus az, aki vérrel
verejtékezik, hanem a költő éli át, hogy
„Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”
A költő az, aki már nem vádol, nem kiált oda az alvó székelyeknek,
hanem vállalja a neki szánt egyfajta krisztusi sorsot. Tény, hogy tudatos
vállalásról van szó, mert nemcsak a versét írta meg „Nagycsütörtök” címmel,
hanem az egész verses kötetének ezt a címet adta, és ezzel az olvasótáborának
is üzenni akart. Ebből is kitűnik, hogy tudatosan vállalt krisztusi
szenvedésről, élethivatásról van szó, olyanról, amelyre, mint költő és
erdélyi katolikus hívő ember meghívást kapott és amire végül is igent tudott
mondani.
Még halálos ágyán is a felségének diktálta az utolsó
versét a kolozsvári zsidó kórházban, melynek címe „Azrael árnyékában”. A
versben Azrael a halált jelképezi.
Fehér haldokló koldusok.
Azrael szárnya megsuhog,
s nyomában, mint a tinta, foly
ezer puha, meleg bagoly.
Síró, piciny, beteg hitem
eldédelgetem szelíden,
de amikor elszenderül,
úgy itt maradok egyedül.
Húsvétra készülnek talán,
csengő cseng barikák nyakán.
Itt süt, pirit, pofoz, gyaláz
a láz, a láz, a láz, aláz.
Reszketve sárgul a kezem.
Bibliára emlékezem.
Ecetet iszom untalan,
lándzsa döfi át oldalam.
Ezüst harang. Folyik a könny.
Mögötte jön a hűs közöny.
A szem sötét, semmit se lát.
Aludni ötszáz éven át.
… Aludni ötszáz éven át.
A „Leselkedő magány” volt az első verses kötetének a
címe, amelyben a magány érzése felcsendül és megmarad egész munkásságán
át valamilyen módon az utolsó verséig. Ez az egyedüllét egész életében
megmaradt valamilyen módon a költő lelkének mélyén és utat készített
Krisztusnak.
Simpf János egykori osztályfőnököm, paptanár és költő ezt írta ezzel a
verssel kapcsolatban:
„Hogy Dsida mennyire igazi költő volt és milyen komolyan
vette költői hivatását, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még a halálos
ágyon, élete utolsó pillanataiban is „születtek” benne versek. Tehetségének
utolsó csöppjeit is itt akarta hagyni nekünk. Semmit sem akart abból a
szépségből, nagyságból magával vinni, amit az Isten azért adott neki, hogy azt
velünk közölje…”
Még annyit tennék hozzá, hogy Dsidának az utolsó verse a
nagypénteki kereszthalált jeleníti meg egyes szám első személyben. Tehát nemcsak arról van szó,
hogy Dsidának, mint több más magyar költőnek voltak istenes versei, hanem arról
van szó, hogy Dsida Jenő élete és üzenete össze fonódott a szenvedő Krisztussal
és még az utolsó versében is ebben talál vigaszt és menedéket.
Bátran tekinthetjük tehát eszmeileg és lelkileg is egymásra
épülő versnek ezt a három versét: a Nagycsütörtökön című versében még csak Krisztus
szenvedéséről elmélkedik. A következő verse és verseskötetének címe a Nagycsütörtök,
ebben már a költő krisztusi szenvedésekben részesedik és ez a lelki, eszmei
vonal folytatódik és teljesedik ki a halála előtti percekben, amikor a
feleségének lediktálja az „Azrael árnyékában” című utolsó versét.
Nagycsütörtök és nagypéntek egymásra épül, szorosan egymáshoz
tartozik Krisztus kínszenvedés történetében. A költőnek a népért vállalt
felelőssége és szolgálata a megváltó és szenvedő Krisztussal együtt válik
teljessé és ebben nyeri el végső értelmét és jelentőségét.
A két elemzett Dsida vers:
Nem volt csatlakozás. Hat óra
késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Dsida Jenő: Nagycsütörtökön
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
Köszönöm szépen a figyelmet! P. R.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése