Arra vállalkoztam, hogy tíz részes sorozat keretében tárom az olvasó elé a mindenható Isten tíz parancsolatát. Minden egyes írásomban egy-egy parancsolatot gondolunk végig összehasonlítva a Szentírás igéit a Római Katolikus Katekizmussal (1992), Luther Márton Kis Kátéjával (1529), és a reformátusok Heidelbergi Kátéjával (1563). A Biblia egyedülálló álláspontját különböző fordítások figyelembevételével, ám az apostoli szent szék fordításának a hangsúlyozásával általában az aktuális parancsolat kifejtésének a végére hagyom azzal a megfontolással, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, … az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” (Zsolt 19,8-9) A tíz parancsolat első kőtáblája az első négy parancsolattal, az Isten iránti kötelezettségeinket foglalja össze (Kiv 20,1-11). A második kőtábla pedig az embertársaink iránti kötelezettségeinkre vonatkozó isteni felhívásokat tartalmazza az ötödiktől a tízedikkel bezáróan (Kiv 20,12-17).
A Katolikus Katekizmus a 410-411-dik oldalon egymás mellé teszi a tízparancsolat bibliai igehelyeit és a katolikus egyház tanítását. Ennek alapján világosan megkülönböztethető az Isten örök erkölcsi törvénye és az egyház tanítása közötti azonosság és eltérés a Szentírás igéihez képest.
A tíz parancsolat első parancsolatát a római kat. katekizmusban így találjuk: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Luther Kis Kátéjában külön oldalon áll a tíz parancsolat bevezető mondata („Én vagyok az Úr a te Istened.”), és ezt követi az első parancsolat ebben a formában: „Ne legyen más istened!” A Heidelbergi Kátéban pedig a Biblia szövegét találjuk ilyen formában: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!” A Szentírásban pedig két változatban is olvasható az Úr tíz parancsolata. A Kivonulás könyvében az első parancsolat így olvasható: „Az Úr ezeket jelentette ki: Én vagyok az Úr a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek csak engem.” (Kiv 20,1-3; Szent István Társulat ford.) A Második Törvénykönyvben pedig a hasonló bevezető mondat után: „… Ne legyenek más isteneid!” (MTörv 5,6-7) A bibliai héber szerint talán így lehetne visszaadni a legjobban az első parancsolat eredeti szövegét: „Egyetlen idegen istened se legyen az én színem előtt!”
Amint látjuk, van némi különbség a katekizmus, valamint a káték és a Biblia szövege között. A leghűségesebben a Heidelbergi Káté adja vissza ezt a parancsolatot. Bár ezt a kátét nem Kálvin írta, de – a tudomásom szerint - a tíz parancsolatot ő dolgozta fel elsőként úgy, hogy kinyitotta a Bibliát és a Szentírás szövegéhez igyekezett tartani önmagát. Úgy gondolom, hogy az első parancsolat bevezetésének is van jelentősége, nemcsak azért mert egyúttal mind a tízet bevezeti, hanem azért is, mert az Úr szabadító, megváltó Istenként, és személyesen a te Istenedként mutatkozik be. Az Úr nem tömegeknek az Istene, hanem az én Istenem és a te Istened, amennyiben élő kapcsolatban vagyunk vele. Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelent meg. Mózes pedig elrejtette az ő orcáját, mert félt az Istenre tekinteni. (vö. Kiv 3,6; Lk 20,37)
A bevezetőben ez a kijelentés, hogy „én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” – igen megalapozott a mindenható ajkáról, mivel a Tíz parancsolatot, az Úr örök erkölcsi törvényét csak azután adta át Mózesnek és a népnek, miután az izraeliták már megtapasztalták szabadító és megváltói hatalmát akkor, amikor jelek és csodák által kivezette őket az egyiptomi fogságból. Tíz csapás sújtotta Egyiptomot a fáraó keményszívűsége miatt, és a Sás tenger is kettényílt a legalább kétmilliónyi izraelita előtt, amikor Mózes Isten parancsára a botjával a vízre csapott. Az utánuk nyomuló fáraó lovasai és harci szekerei hadinépével együtt pedig a tengerbe veszett. Könnyen lemosolyogjuk ezt a bibliai történetet, és a gyerekek hittanos vagy mesevilág kategóriájába soroljuk ahelyett, hogy a Biblia teljes összefüggéseinek a fényében vizsgálnánk meg a Szentírás kijelentéseit. Ugyanis az Egyiptomot ért tíz csapás ugyan olyan valóságos ítélet volt, mint amilyen az utolsó hét csapás lesz az egész Földön Krisztus második eljövetele előtt közvetlenül, amelyek az emberek felhalmozott törvényszegéseik miatt érik ezt a világot (vö. Kiv 6,6; 7,14-12-33; Jel 15,5-16,21; Mt 24,21-22.29-30; 1Tessz 5,2-3). Továbbá, az Egyiptomból való szabadulás a bűnből való szabadulás és a megváltás előképe. A „szolgaság / szolgálat háza” kifejezés a bűn szolgaságának felel meg. A megváltó Jézus szerint, aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és a bűn szerzőjének, a Sátánnak. Viszont, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (vö. Jn 8,34.36; Róm 7,14.24-25a) Ahogyan a mindenható Isten volt az, aki kihozta Izrael népét egykor a fogságból, ugyan csak ő szabadítja meg a benne hívőket Krisztus által a bűntől és annak zsoldjától, az örök haláltól (Róm 6,23; Kol 1,13-14). A Vörös / Sás tengeren való átkelés szintén előkép, mert a keresztség víz alá merítéssel történik (a görög „baptizmo” ige = „alámerít”, 1Pt 3,20-21), ezért a Biblia a keresztséget az „újjászületés fürdőjének” is nevezi (Tit 3,5). Akinek ez a belső isteni szabadítás az életében nem megy végbe, az a tíz parancsolatot sem tudja megtartani, mert a saját erőnkből ez lehetetlen.
Nem véletlenül kezdődik tehát a tíz parancsolat úgy, ahogyan olvassuk. Sőt a felvezető mondatnak is mély értelme és üzenete van: „És szólt Isten mindezeket az igéket mondván.” (Károli) „Az Úr ezeket jelentette ki.” (Szent István Társulat ford.) Közvetlenül az Úrtól vannak ezek az igék, a melyeket a saját újával írt a kőtáblákra (vö. Kiv 31,18), és nem emberi törvények és parancsolatok lecsapódásairól van szó, mint ahogyan ezt a történetkritikai írásmagyarázat hívei előszeretettel hangsúlyozzák akkor, amikor az emberi értelmet és magyarázatokat az Isten szava fölé helyezik megerőtlenítve ezzel az Isten beszédét (Mt 15,3.6). Ha megfigyeljük a szövetségkötés történetét, akkor azonnal feltűnik az, hogy a nép bálványimádása miatt Mózes a két kőtáblát összetörte, és az Úr másodszor is felírta ezt a tíz igét a két új kőtáblára, és nem Mózes írta fel azokat (MTörv 10,1-2; Kiv 32,16; 34,1).
A tíz parancsolat tehát közvetlenül az Úrtól származik, ezért isteni tekintélye van, emiatt jellegénél fogva „szent, igaz és jó” (Róm 7,12), nem szorul sem tökéletesítésre, sem pontosításra. Az első parancsolatról ezek után megállapíthatjuk, hogy a bálványimádás bűnétől és hiábavalóságától óv bennünket. Luther Márton Kis Kátéja az első parancsolathoz ezt fűzi hozzá: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk. Ez a parancsolat nemcsak az első, hanem a fő parancsolat is. Ezért minden parancsolat magyarázatának az a főmondata: ’Istent félnünk és szeretnünk kell’. Ebből következik a parancsolatok betöltése, mert aki Istent féli és szereti, az megtartja parancsolatait (2Móz 32; 5Móz 6,5; Mt 4,10; 1Jn 5,3).”
Az első parancsolat magyarázatához idézem még a Heidelbergi Kátét is, amellyel nem célom a katolikus hívők bosszantása vagy a vallási meggyőződésük bántása, csupán tényszerűen idézem azt, hogy az olvasónak is a tudomására jusson: „94. p.: Mit követel Isten az első parancsolatban? = Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. – És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Őbenne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. – És Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem a legkisebb részben is az ő akarata ellen cselekedjem. … 95. p.: Mi a bálványimádás? = Az, ha az ember az egy igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy még rajta kívül is, mást képzel vagy tartogat magának, hogy abba bizalmát vesse (1Krón 16,26; Jn 5,23; Gal 4,8; Ef 2,12; 5,5; Fil 3,19; 1Jn 2,23; 2Jn 9).”
Ha a Szentírás belső összefüggéseinél maradunk, akkor fontos kiemelni azt, hogy a tízparancsolatot tulajdonképpen Krisztus adta Mózesnek. Ő az az Úr, aki beszélgetett már Noéval, Ábrahámmal, az ősatyákkal és más prófétákkal, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16; 1Jn 4,12). Mózes számára Krisztus, a Fiú volt a szikla a pusztában, amelyből víz fakadt (1Kor 10,1-4; Kiv 17,6), és angyalok közvetítésével (ApCsel 7,53) maga a Fiú írta fel a tíz parancsolatot a két kőtáblára még mielőtt Betlehemben valóságosan emberré lett volna. Ennek azért van óriási jelentősége, mert némely egyházi közösség szembeállítja az ószövetségi írásokat az újszövetségivel, Krisztus szavait pedig az Ószövetség igéivel. Pedig az ószövetségben is ugyan úgy Krisztus szólt, csak amikor emberré lett, akkor Istenfiaként és Emberfiaként közvetlenebbül és teljesebben szólt hozzánk (1Pt 1,11-12; Zsid 1,1). A tíz parancsolaton nem változtatott és a tanítványaira sem hagyta rá, hogy változtassanak rajta. Ez nem is szükséges, mivel ez az erkölcsi törvény Isten jellemének a tükre, amely tökéletes, nincs abban nyoma sem a változásnak, sem a változandóságnak (Jak 1,17; Zsolt 19,8). Ha a tízparancsolat tökéletlen volna vagy helyesbítésre szorulna, akkor nem írta volna elő az Írás azt, hogy aki például az első parancsolatot áthágja, vagy a szülői tisztelet ellen vét, halállal bűnhődjék az ószövetség idején (Kiv 22,19; 21,17; Kiv 20,12 a Szent Jeromos Kat. fordítás szerint). Ezt azért hangsúlyozom, mert az idők folyamán sajnos a tíz parancsolaton számos ponton változtatás történt, és ezt a középkori egyházi hatalom annak ellenére tette meg, hogy az Isten igéjéhez sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lett volna szabad az Isten igéje szerint (MTörv 4,2; Péld 30,6; Jel 22,18-19).
Kedves olvasó! Végiggondoltam azt, hogy ha van Istentől származó kinyilatkoztatás (márpedig van), akkor az minden időben ugyan az, már a világ teremtése előtt ugyanaz volt (Júd 14; 2Tessz 1,7), ami később fokozatosan tárul elénk a Szentírás igéiből (Zsid 1,1). Abban nem lehet ellentmondás, sem javítás vagy pontosítás az Isten részéről. Az Ószövetségi törvények között viszont vannak olyan rendelkezések, amelyek az újszövetségben már nem kötelezőek (Zsid 9,9-10), ám a tíz parancsolatra ez nem vonatkozik, mert azt az Újszövetség, maga Jézus is számos helyen idézi, és mert „a bűn ismerete a törvény által van” (Róm 3,20b.31).
A Katolikus Katekizmus a 410-411-dik oldalon egymás mellé teszi a tízparancsolat bibliai igehelyeit és a katolikus egyház tanítását. Ennek alapján világosan megkülönböztethető az Isten örök erkölcsi törvénye és az egyház tanítása közötti azonosság és eltérés a Szentírás igéihez képest.
A tíz parancsolat első parancsolatát a római kat. katekizmusban így találjuk: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Luther Kis Kátéjában külön oldalon áll a tíz parancsolat bevezető mondata („Én vagyok az Úr a te Istened.”), és ezt követi az első parancsolat ebben a formában: „Ne legyen más istened!” A Heidelbergi Kátéban pedig a Biblia szövegét találjuk ilyen formában: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!” A Szentírásban pedig két változatban is olvasható az Úr tíz parancsolata. A Kivonulás könyvében az első parancsolat így olvasható: „Az Úr ezeket jelentette ki: Én vagyok az Úr a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek csak engem.” (Kiv 20,1-3; Szent István Társulat ford.) A Második Törvénykönyvben pedig a hasonló bevezető mondat után: „… Ne legyenek más isteneid!” (MTörv 5,6-7) A bibliai héber szerint talán így lehetne visszaadni a legjobban az első parancsolat eredeti szövegét: „Egyetlen idegen istened se legyen az én színem előtt!”
Amint látjuk, van némi különbség a katekizmus, valamint a káték és a Biblia szövege között. A leghűségesebben a Heidelbergi Káté adja vissza ezt a parancsolatot. Bár ezt a kátét nem Kálvin írta, de – a tudomásom szerint - a tíz parancsolatot ő dolgozta fel elsőként úgy, hogy kinyitotta a Bibliát és a Szentírás szövegéhez igyekezett tartani önmagát. Úgy gondolom, hogy az első parancsolat bevezetésének is van jelentősége, nemcsak azért mert egyúttal mind a tízet bevezeti, hanem azért is, mert az Úr szabadító, megváltó Istenként, és személyesen a te Istenedként mutatkozik be. Az Úr nem tömegeknek az Istene, hanem az én Istenem és a te Istened, amennyiben élő kapcsolatban vagyunk vele. Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelent meg. Mózes pedig elrejtette az ő orcáját, mert félt az Istenre tekinteni. (vö. Kiv 3,6; Lk 20,37)
A bevezetőben ez a kijelentés, hogy „én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” – igen megalapozott a mindenható ajkáról, mivel a Tíz parancsolatot, az Úr örök erkölcsi törvényét csak azután adta át Mózesnek és a népnek, miután az izraeliták már megtapasztalták szabadító és megváltói hatalmát akkor, amikor jelek és csodák által kivezette őket az egyiptomi fogságból. Tíz csapás sújtotta Egyiptomot a fáraó keményszívűsége miatt, és a Sás tenger is kettényílt a legalább kétmilliónyi izraelita előtt, amikor Mózes Isten parancsára a botjával a vízre csapott. Az utánuk nyomuló fáraó lovasai és harci szekerei hadinépével együtt pedig a tengerbe veszett. Könnyen lemosolyogjuk ezt a bibliai történetet, és a gyerekek hittanos vagy mesevilág kategóriájába soroljuk ahelyett, hogy a Biblia teljes összefüggéseinek a fényében vizsgálnánk meg a Szentírás kijelentéseit. Ugyanis az Egyiptomot ért tíz csapás ugyan olyan valóságos ítélet volt, mint amilyen az utolsó hét csapás lesz az egész Földön Krisztus második eljövetele előtt közvetlenül, amelyek az emberek felhalmozott törvényszegéseik miatt érik ezt a világot (vö. Kiv 6,6; 7,14-12-33; Jel 15,5-16,21; Mt 24,21-22.29-30; 1Tessz 5,2-3). Továbbá, az Egyiptomból való szabadulás a bűnből való szabadulás és a megváltás előképe. A „szolgaság / szolgálat háza” kifejezés a bűn szolgaságának felel meg. A megváltó Jézus szerint, aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és a bűn szerzőjének, a Sátánnak. Viszont, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (vö. Jn 8,34.36; Róm 7,14.24-25a) Ahogyan a mindenható Isten volt az, aki kihozta Izrael népét egykor a fogságból, ugyan csak ő szabadítja meg a benne hívőket Krisztus által a bűntől és annak zsoldjától, az örök haláltól (Róm 6,23; Kol 1,13-14). A Vörös / Sás tengeren való átkelés szintén előkép, mert a keresztség víz alá merítéssel történik (a görög „baptizmo” ige = „alámerít”, 1Pt 3,20-21), ezért a Biblia a keresztséget az „újjászületés fürdőjének” is nevezi (Tit 3,5). Akinek ez a belső isteni szabadítás az életében nem megy végbe, az a tíz parancsolatot sem tudja megtartani, mert a saját erőnkből ez lehetetlen.
Nem véletlenül kezdődik tehát a tíz parancsolat úgy, ahogyan olvassuk. Sőt a felvezető mondatnak is mély értelme és üzenete van: „És szólt Isten mindezeket az igéket mondván.” (Károli) „Az Úr ezeket jelentette ki.” (Szent István Társulat ford.) Közvetlenül az Úrtól vannak ezek az igék, a melyeket a saját újával írt a kőtáblákra (vö. Kiv 31,18), és nem emberi törvények és parancsolatok lecsapódásairól van szó, mint ahogyan ezt a történetkritikai írásmagyarázat hívei előszeretettel hangsúlyozzák akkor, amikor az emberi értelmet és magyarázatokat az Isten szava fölé helyezik megerőtlenítve ezzel az Isten beszédét (Mt 15,3.6). Ha megfigyeljük a szövetségkötés történetét, akkor azonnal feltűnik az, hogy a nép bálványimádása miatt Mózes a két kőtáblát összetörte, és az Úr másodszor is felírta ezt a tíz igét a két új kőtáblára, és nem Mózes írta fel azokat (MTörv 10,1-2; Kiv 32,16; 34,1).
A tíz parancsolat tehát közvetlenül az Úrtól származik, ezért isteni tekintélye van, emiatt jellegénél fogva „szent, igaz és jó” (Róm 7,12), nem szorul sem tökéletesítésre, sem pontosításra. Az első parancsolatról ezek után megállapíthatjuk, hogy a bálványimádás bűnétől és hiábavalóságától óv bennünket. Luther Márton Kis Kátéja az első parancsolathoz ezt fűzi hozzá: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk. Ez a parancsolat nemcsak az első, hanem a fő parancsolat is. Ezért minden parancsolat magyarázatának az a főmondata: ’Istent félnünk és szeretnünk kell’. Ebből következik a parancsolatok betöltése, mert aki Istent féli és szereti, az megtartja parancsolatait (2Móz 32; 5Móz 6,5; Mt 4,10; 1Jn 5,3).”
Az első parancsolat magyarázatához idézem még a Heidelbergi Kátét is, amellyel nem célom a katolikus hívők bosszantása vagy a vallási meggyőződésük bántása, csupán tényszerűen idézem azt, hogy az olvasónak is a tudomására jusson: „94. p.: Mit követel Isten az első parancsolatban? = Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. – És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Őbenne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. – És Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem a legkisebb részben is az ő akarata ellen cselekedjem. … 95. p.: Mi a bálványimádás? = Az, ha az ember az egy igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy még rajta kívül is, mást képzel vagy tartogat magának, hogy abba bizalmát vesse (1Krón 16,26; Jn 5,23; Gal 4,8; Ef 2,12; 5,5; Fil 3,19; 1Jn 2,23; 2Jn 9).”
Ha a Szentírás belső összefüggéseinél maradunk, akkor fontos kiemelni azt, hogy a tízparancsolatot tulajdonképpen Krisztus adta Mózesnek. Ő az az Úr, aki beszélgetett már Noéval, Ábrahámmal, az ősatyákkal és más prófétákkal, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16; 1Jn 4,12). Mózes számára Krisztus, a Fiú volt a szikla a pusztában, amelyből víz fakadt (1Kor 10,1-4; Kiv 17,6), és angyalok közvetítésével (ApCsel 7,53) maga a Fiú írta fel a tíz parancsolatot a két kőtáblára még mielőtt Betlehemben valóságosan emberré lett volna. Ennek azért van óriási jelentősége, mert némely egyházi közösség szembeállítja az ószövetségi írásokat az újszövetségivel, Krisztus szavait pedig az Ószövetség igéivel. Pedig az ószövetségben is ugyan úgy Krisztus szólt, csak amikor emberré lett, akkor Istenfiaként és Emberfiaként közvetlenebbül és teljesebben szólt hozzánk (1Pt 1,11-12; Zsid 1,1). A tíz parancsolaton nem változtatott és a tanítványaira sem hagyta rá, hogy változtassanak rajta. Ez nem is szükséges, mivel ez az erkölcsi törvény Isten jellemének a tükre, amely tökéletes, nincs abban nyoma sem a változásnak, sem a változandóságnak (Jak 1,17; Zsolt 19,8). Ha a tízparancsolat tökéletlen volna vagy helyesbítésre szorulna, akkor nem írta volna elő az Írás azt, hogy aki például az első parancsolatot áthágja, vagy a szülői tisztelet ellen vét, halállal bűnhődjék az ószövetség idején (Kiv 22,19; 21,17; Kiv 20,12 a Szent Jeromos Kat. fordítás szerint). Ezt azért hangsúlyozom, mert az idők folyamán sajnos a tíz parancsolaton számos ponton változtatás történt, és ezt a középkori egyházi hatalom annak ellenére tette meg, hogy az Isten igéjéhez sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lett volna szabad az Isten igéje szerint (MTörv 4,2; Péld 30,6; Jel 22,18-19).
Kedves olvasó! Végiggondoltam azt, hogy ha van Istentől származó kinyilatkoztatás (márpedig van), akkor az minden időben ugyan az, már a világ teremtése előtt ugyanaz volt (Júd 14; 2Tessz 1,7), ami később fokozatosan tárul elénk a Szentírás igéiből (Zsid 1,1). Abban nem lehet ellentmondás, sem javítás vagy pontosítás az Isten részéről. Az Ószövetségi törvények között viszont vannak olyan rendelkezések, amelyek az újszövetségben már nem kötelezőek (Zsid 9,9-10), ám a tíz parancsolatra ez nem vonatkozik, mert azt az Újszövetség, maga Jézus is számos helyen idézi, és mert „a bűn ismerete a törvény által van” (Róm 3,20b.31).
Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003., 15-16. o. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 62-63. 66-67. o. / Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o.
