2011. augusztus 1., hétfő

Miért született Jézus erre a világra?

Már a katolikus hitoktatás gyakorlata is abba az irányba mutat, hogy a hittanos gyereket nem a kis Jézussal kell megismertetni, hanem a felnőtt tanító és gyógyító Krisztushoz kell vezetni, mert a gyermek nála talál bizalomra. A kisded kultusznak sem alapja, sem értelme nincsen, ezt az Úr sosem rendelte el, azonban Jézus születésének igenis van értelme és jelentősége. Mielőtt választ adnánk arra, hogy Jézus miért született erre a világra, előbb azt vizsgáljuk meg a Szentírás alapján, hogy kicsoda ő, és hol kellett a próféták szerint a Messiásnak megszületni.

Izaiás próféta hétszáz évvel Krisztus születése előtt ezt írta a születendő Messiásról: „egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, az uralom az ő vállán lesz, és így fogják hívni nevét: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme (vö. Iz 9,5 a Szent Jeromos Kat. fordítás szerint)”. A jövendölésből egyértelműen kiderül, hogy az eljövendő Messiás (= Szentlélektől felkent szabadító) valóságos isteni személy lesz, hiszen erős Istennek hívja őt. Mikeás próféta Krisztus születése előtt a nyolcadik században élt, és ő mind a születésének a helyére, mind a Messiás isteni származására nézve szólt az egyik próféciájában: „De te Efrata Betleheme kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van (Mik 5,1).” Amikor bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, Heródes udvarába, és megkérdezték, hogy „hol van a zsidók újszülött királya”, akkor az írástudók ezt a jövendölést olvasták fel nekik. ők pedig elmentek az égi jelet követve Betlehembe, és megtalálták a kisdedet, és tisztességet tettek néki (vö. Mt 2,1-12). Ez a prófécia tehát szól arról, hogy a Messiásnak Betlehemben kell születni, és arról, hogy az ő származása „eleitől fogva, öröktől fogva van”, vagyis aki ott születik, isteni személy lesz.

Ha az ószövetségi írásokat tovább vizsgáljuk, akkor az is kiderül, hogy a születendő Messiás „aszszony magva” lesz, vagyis valóságos ember is. Ezt az örömhírt az ősevangéliumban mondta el az Úr az első emberpárnak, amikor a kígyó mögött meghúzódó sátánhoz így szólt: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkába marsz (Ter 3,15).” A „tapos” és a „marsz” kifejezéseket ugyan az a héber „súf” ige fejezi ki, melynek jelentése: „szétzúz, összezúz, nekimegy”. Az asszony magva (a héber „zerah”) élete feláldozása árán fogja széttaposni a kígyó (a sátán) fejét. Ezt jelenti, hogy miközben Krisztus a sátán fejére tapos (a Golgotán = a koponyahegyen), aközben a kígyó halálosan belémar. A héberben az „az” névelő hímnemű, ezért az asszony magva, Krisztus tapossa el a sátánt és nem az aszszony, és nem az asszony a gyermekkel együtt. Tehát a születendő Messiás „asszony magva” lesz. A jövendölések szólnak még arról is, hogy Izrael népéből fog származni a megváltó. Bálám jövendölése szól erről a Krisztus előtti tizenötödik században. Ez a jövendölés lehetett az egyik szentírási hely, ami elindította a három napkeleti bölcset Babilonból a különleges égi jel nyomán Jeruzsálem felé. Bálám nem zsidó származású, nem Isten választott népéből származó próféta volt, hanem Mezopotámia vidékéről hívta el őt az Úr. Sajnos azonban a pénz szerelme miatt eltévelyedett (vö. Szám 31,16; 2Pt 2,15). A próféciája azonban még helytállónak bizonyult, mert az Úrnak Lelke ekkor még nem hagyta el őt. Ezt látta Bálám: „Látom őt, de nem most, nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákobból, és királyi pálca támad Izraelből (Szám 24,17).” Kézenfekvő, hogy a zsidók hetvenéves babiloni fogsága óta Babilonban maradt szent iratok ismerete és tanulmányozása indította el a bölcseket a megszületett Messiás felkeresésére. Ezt onnan tudhatjuk, hogy ha a csillag feltűnésében csak a zsidók királya születését látták volna, és nem a Messiás királyt, akkor nem tettek volna meg több száz kilométert 48-50 napon át. Senki sem megy egy idegen nép születendő, hatalommal nem rendelkező királyának hódolni, csak akkor, ha ez a király az eljövendő Messiáskirály lesz, aki a Föld királyainak a fejedelme, a királyok királya és az urak Ura (vö. Jel 17,14; 19,16).

Az ószövetségi próféciák tovább szűkítik a kört és megjövendölik, hogy a Messiás Dávid király családjából fog származni. Tehát isteni személy, asszony magva, Izrael népéből való, Betlehemben születik, és végül Dávid családjából származik. A Dávidnak adott kettős prófécia, amely Salamonra vonatkozott, Messiásra vonatkozó jövendölést is tartalmaz: „Mikor pedig a te napjaid betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat (zerah), mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát.” „… és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.” „… és a te trónod erős lesz mindörökké (2Sám 7,12-13.16)”. Nyilvánvalóan ez az isteni ígéret csak Krisztus második eljövetelekor fog megvalósulni a maga teljességében, mert Krisztus akkor, mint az egész Föld egyedül jogos és méltó királya érkezik el azért a hívő népért, amelyet a vérén vásárolt meg, és amelyet jelenleg a közbenjárói szolgálata által tart meg az ő dicsőséges megjelenéséig (vö. Mt 24,27). A dávidi dinasztia viszont i. e. 587-ben végleg lehanyatlott, és eltűnt a történelem színpadáról. A Dávid király családjából származó Krisztus azonban már eljött egyszer mintegy kétezer évvel ezelőtt, azonban hatalma teljességében csak azokért jön el, akik várva várják az ég felhőjén történő megjelenését.

Miután az ószövetségi próféciákból felvillantottunk néhányat Jézus személyiségének a titkára és a születési helyére vonatkozóan, most vizsgáljuk meg, hogy miért is jött el Jézus erre a világra?

Eljövetelének egyik legfontosabb célja az volt, hogy bemutassa nekünk az Atyát, aki maga a szeretet (1Jn 4,8.16; Jn 16,27). Az Isten irántunk való szeretetének csak az igazságossága szab határt. De hogy még ez se legyen határ az Isten és az ember között, ezért az irántunk való irgalmát és igazságosságát azzal mutatta meg, hogy Fia, Jézus által a bűneinket magára vette helyettünk és értünk, az értük járó büntetést elszenvedte, hogy aki Krisztusban hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. „Mert úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16).” Tehát Isten szeretete túlcsordult a benne hívők iránt, miközben az igazságossága sem csorbult, mert azt maga Krisztus az önkéntes és kimondhatatlan áldozatával állította helyre. Nem lehet most már azt mondani, hogy a bűnös nincsen megbüntetve, mert Krisztus úgy szenvedett, mintha ténylegesen ő lett volna a bűnös, aki méltó a halálra. Általa beteljesült az, hogy „a bűn zsoldja (fizetsége) a halál”, „mert Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,21)”.

De azt sem lehet mondani, hogy ez a zsold ne lenne már kifizetve, mert Krisztus az életével és a vérével fizetett minden emberért. Aki hiszi azt, hogy ez őérte történt személyesen és őszintén bánja a bűneit, és el is akar szakadni azoktól, az az ember nem veszhet el, hanem Isten ingyenes megbocsátó szeretete által örök életet kap (vö. Róm 5,1; 3,23-24.28; 4,5; 6,23b; 9,15-16; Ef 2,8-9). Jézus kifejezetten a helyettes áldozatára vonatkozóan mondta azt, hogy „én ezért az óráért jöttem (Jn 12,27).”
i volt azonban a megváltás órájának a feltétele? Például az, hogy Krisztusnak magára kellett venni a mi bűnre hajló emberi természetünket, annak minden romlott kívánságával együtt, a romlatlan és szent isteni természete mellé. Ennek a mibenléte titok a számunkra. János evangéliuma ezt írja: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal (Jn 1,14)”. A „testté” lett kifejezés helyén a görögben a „szárx” szó található, ami hústestet jelent, és átvitt értelemben jelenti a megromlott emberi természetet is. Mi, a bűnnel gyakran megalkuvó emberek el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelenthetett a bűntelen Krisztus számára magára venni a romlott vágyakkal teli emberi természetünket és a saját testében minden pillanatban győzni a bűn felett. Ennek megértésében Jakab apostol levelének egyik részlete segíthet nekünk. Ezt írja az apostol: „Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért, hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága (Jak 1,13b-14).” Tehát Krisztust is belülről, emberi testéből eredően vonta a kívánság a bűn felé, azonban ez a kívánság sosem fogant meg benne, és nem lett bűnné. Jakab idézete így folytatódik, s ez már Krisztusra nem vonatkozott, csak ránk: „Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz (Jak 1,15).” Krisztus tehát sohasem követett el bűnt, hanem minden pillanatban hit által győzött. Ha Krisztus egyetlen egyszer is (pl. gondolatban) vétkezett volna, akkor a saját bűnéért kellett volna meghalnia, és így nem lehetett volna érettünk helyettes áldozattá, és a megváltás terve is elbukik. Úgy gondolom, hogy sosem fogjuk igazán értékelni azt, hogy Jézus sohasem engedett a bűnnek, hanem győzött a kísértés, a kísértő és a bűn fölött. Azt azonban világosan látnunk kell, hogy igenis megvolt az esély arra, hogy Krisztus is bűnt követhetett volna el, ám akkor mi végleg elvesznénk! Ha ezt nem látjuk világosan, hogyan értékelhetnénk Krisztusnak azt a kimondhatatlan küzdelmét és állandó győzelmét, amelyet értünk vállalt nap mint nap (vö. Zsid 5,7). Ez a győzelem az alapja annak, hogy az Atya nekünk tulajdonítja Jézus igaz életét és jellemét, és ingyen kegyelemből, hit által Isten szeretett gyermekei lehetünk (vö. Róm 8,14). Ez óriási örömhír, mert „aki Krisztusban van, az új teremtmény”, és részese lesz mindannak, ami most Krisztusé az Atyánál örök korszakokon át.

Miért lett Krisztus emberré? Azért is, hogy az emberi nem képviselőjeként, győztesként álljon meg az Atya előtt, hogy mint örök főpap egyedüli közbenjáróként járjon közbe azokért, akik a bűneiket megvallva hozzá folyamodnak (Róm 8,33-34; 1Tim 2,5-6; 1Jn 2,1-2; Zsid 4,15-16). Akiket a vérén váltott meg, azokat most a közbenjárása által tartja meg az örök életre.

Nem utolsó sorban van még egy szempont, amiért Krisztus emberré lett. Sajnos ez a legkevésbé komolyan vett tényező még a keresztények körében is. Jézus ezt így fejezte ki számtalan esetben: „Jöjj, és kövess engem!” Ez nem azt jelenti, hogy gyere velem Galileától Júdeáig, és aztán vissza, legyél a társaságomban; hanem azt, hogy azért legyél velem, hogy mindenben tanulj tőlem; „… tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek (vö. Mt 11,29)”. Hogy, amikor Krisztus szavait hallgatjuk, szelíd arcvonásait látjuk, tetteit szemléljük és megállunk a kereszt áldozata előtt, akkor ismerjük meg általa azt, hogy az Isten szeretett, és értünk elveszett, kárhozatra méltó emberekért a végsőkig elment, hogy bizalmunk legyen iránta minden körülmények között. Azért kövessük Krisztust, hogy mi is megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan ő szeretett, és hit által győzni, ahogyan ő győzött a bűn fölött. Ha Krisztus a csodáihoz és a bűn fölötti győzelmes életéhez itt a Földön az isteni hatalmát vette volna igénybe, akkor mi emberek sosem tudnánk őt követni. Mert azt mondhatnánk: neki könnyű volt győzni, mert ő Isten Fia, s neki volt hatalma, de én csak egy ember vagyok. Krisztus ezért sosem az ő isteni hatalmával győzött és vitte végbe a csodákat, hanem hit által, a Szentlélek ereje által, úgy hogy közben imádkozott és bízott abban az Atyában, akit mindenkinél jobban ismert, és akit megismerhetünk általa mi is (vö. Jn 11,41-43; 14,10b). Ebben a hit általi állandó győzelemben vannak nagy hiányosságaim. És nemcsak nekem, hanem sajnos a keresztények nagy része úgy él, mintha Krisztus sosem halt volna meg értünk, és nem tanította volna a tanítványait arra, hogy mi is úgy éljünk, ahogyan ő élt ezen a Földön. Az Atyában bízott, az ő szavának engedelmeskedett és minden parancsolatát megtartotta (vö. Jn 15,10), fiúi szeretetből tette mindezt. Eközben bemutatta, hogy lehet bűn fölötti győzelmes életet élni ezen a Földön. Ha ez nem lenne lehetséges Jézus által a benne hívők számára, akkor a megváltásunk sosem válhatna teljessé. Azonban a világmindenség el nem bukott szellemi lényei látni fogják és maga a sátán is a démonaival együtt azt, hogy Krisztus az ő népe maradékát el fogja vezetni egy bűn fölötti győzelmes életre. „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges (vö. Mt 19,26; Jel 14,4-5).” Krisztus azért lett emberré, hogy az elbukott embert fölemelje és az Istenképmást –, amit a bűn eltorzított – helyreállítsa bennünk. Ehhez azonban a benne hívő népének a vele való állandó élő és bensőséges kapcsolatára van szüksége. Amíg nem ismerjük fel, hogy Krisztus az életünk és mindenünk, addig a bűn ideig-óráig tartó gyönyörűsége még fogva tart minket. Krisztus azonban Emberfiaként hit által az imádság erejével győzött a bűn fölött, és az ő népe maradékát is el fogja erre a győzelemre vezetni. Erre Krisztus a benne hívőknek ígértet adott (vö. Jel 14,12; 21,7; 7,14-17; 3,21, stb.). Kapaszkodjunk bele Urunk és Üdvözítőnk szavaiba, – mert Krisztus éppen a szavával tartja fenn a mindenséget (vö. Zsid 1,1-3). Így minket is „fenn tud tartani”, – amennyiben engedünk neki.

Szülőföldem minden jóakaratú emberének karácsony alkalmából kívánom azt, hogy Jézusnak a születése, emberré levése és áldozata ne váljék hiábavalóvá az életében.

Tisztelettel és szeretettel:
Pongrácz Róbert hittanár

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.

A Szentlélek eljövetele vagy visszavonulása?


A pünkösd a görög „hé pentekoszté“ kifejezés magyar fordítása és azt jelenti, hogy az „ötvenedik“ nap. A húsvétot követő ötvenedik napról van szó. Az ószövetségi vonatkozásaitól most eltekintek. A mennybe visszatérő Krisztus ekkorra ígérte a benne hívőknek az Atya ígéretét, a Vigasztalót, a Pártfogót, aki maga a Szentlélek. Az ő személye titok. A Szentírásban kevésbé ismerhető meg az Atyához és a Fiúhoz képest, azonban kétségtelenül isteni személyről van szó, és nem csupán erőről. Jézus a mennybemenetele előtt „az Atyának, és a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében" küldi keresztelni a tanítványait (vö. Mt 28,19), és Pál apostol is egyenrangú társnak tekinti az Atyával és Krisztussal együtt, olyan személynek, aki közösséget képes teremteni (vö. 2Kor 13,13). Az apostol olyan személyként jellemzi őt, aki ismeri az Isten dolgait, „mert a Lélek (pneuma) mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is“ (vö. 1Kor 2,10-11). Jézus szerint olyan személy, aki elvezet minden igazságra, aki mindenre megtanít és eszünkbe juttatja a tanítványoknak azokat, amelyeket Krisztus mondott nékik (vö. Jn 14,26; 16,13).

Mégis miért adtam ezt a címet, hogy „A Szentlélek eljövetele vagy visszavonulása?“ Az Üdvözítő mennybemenetele után tíz nappal a Szentlélek ténylegesen kiáradt, nagy zúgás és lángnyelvek kíséretében mintegy százhúsz hívő tanítványra azért, mert az addig évek óta vetekedő tanítványok egységre és egyetértésre jutottak (vö. ApCsel 2,1). Leszámoltak minden emberi tényezővel és Krisztus Lelkét óhajtották az életük egyetlen vezetőjéül. Erről az Apostolok Cselekedetei második fejezete számol be. Az addig félénk apostolok nagy erővel tettek tanúságot attól kezdve mind Júdeában, mind Szamariában és mindenhol, amerre jártak. Igehirdetéseiket csodák és gyógyulások kísérték (vö. ApCsel 4,33; 16,25-26; 20,7-12). Az első pünkösdkor a nyelvcsodának köszönhetően különböző országok lakói a saját nyelvükön hallották hirdetni az Isten nagy tetteit (vö. ApCsel 2,8). Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Krisztus feltámadásáról, naponta közösen imádkoztak, és az Úr naponta növelte az üdvözülendők számát. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a Szentlélek kiáradásának kézzelfogható jelei és csodái voltak. Ám a legnagyobb csoda nem ezekben volt, hanem abban, hogy a tizenegy apostol és a többi hívő egy akaratra jutott. Nem egyetlen embernek az akaratára, amelynek mindenki alávetette magát, mert ez a diktatúra, hanem egyetértésre jutottak, mint ahogyan az első apostoli zsinaton is: miután néhány vitás kérdést megvitattak, ezután jutottak egyetértésre és egységre (vö. ApCsel 15). Tehát a valódi csoda ebben volt, mert ezt a tanítványok közötti egységet maga Krisztus sem tudta megvalósítani itt a földi élete során. De imádkozott a tanítványok őbenne való egységéért, és elmondta, hogy végül lesz közöttük ilyen egység.

Meg kell vallanom az olvasónak, hogy én a jelen napok történelmi eseményei és az egyházak tevékenysége mögött nagyon hiányosnak látom, vagy egyáltalán nem érzékelem a Szentlélek tevékenységének a kézzelfogható jeleit. Még Isten népének a körében is, amely minden felekezetben megtalálható, még közöttük sincsen egység. Az ökumenikus törekvések pedig sajnos nem ezt a Krisztusban való egységet mozdítják elő. Miért állítom ezt? Azért, mert az egyházak vezetői közötti szerződéseken és megegyezéseken alapuló egység nem esik egybe a hívek „alulról jövő" és a szívükben ténylegesen meglevő egység utáni vágygyal. Amikor érdekek és hatalmi szempontok érvényesülnek vallási köntösbe bújtatva, annál veszélyesebb dolog nincsen a világon. Sok lelkész és pap, valamint hívő ember őszintén akarja ezt az egységet azért, hogy a Krisztusról szóló bizonyságtevésünknek hitelessége és ereje legyen. Ennek az egységnek azonban annak mintájára kell megtörténnie, ahogyan arra az első tanítványok eljutottak, s ez pedig nem a különböző egyházak érdekeinek és hitigazságainak az összehangolása nyomán jött létre, hanem a valódi megtérések, a közös ima és az Istennek átadott életek eredményeképpen.

A karizmatikus jelenség az egyházakban biblikus szempontból szintén nem tisztán Isten Lelkétől történő megnyilatkozás. Azért is, mert Isten jelenlétébe nem lehet csupán Istendicséretekkel bemenni. Bűnrendezés nélkül nincsen Istennel való közösség. Az ottani gyógyulások és gyógyítások sem történnek minden esetben a feltámadt Krisztus által, – néha ez is előfordulhat,- azonban a Szentlélek megnyilatkozásait Krisztus mindenkor ahhoz kötötte, hogy a benne hívők megtartják az ő parancsolatait (vö. Jn 14,15-16.21.24). Ezt mondta Jézus: „Aki megtartja az én beszédemet, az szeret engem, azt én is szeretni fogom, Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14,23)." Tehát Jézus szavainak, parancsolatainak és az Isten törvényének (vö. Kiv 20,1-17; Mt 22,37-40) a meg nem tartása vagy áthágása nyomán a csodálatos gyógyulások nem jöhetnek az Isten Lelkétől. Hanem sokkal inkább annak vagyunk a tanúi, hogy a nagy csaló, a sátán hiteti el az emberekkel azt, hogy a Szentlélek nyomán történnek mindezek.

Ezzel együtt viszont hiszem, hogy vannak igazán hívő emberek, és olyan imádkozó, Bibliát olvasó és Krisztust szerető kisebb csoportok, akiken keresztül megnyilatkozhat Krisztus Lelke. Ennek az eldöntése azonban a Szentlélek egyik adományának a segítségével történik, amit a Biblia a „szellemek megkülönböztetése" néven ismer (vö. 1Kor 12,10), valamint feltétel még a Szentírás minden igazságával egybehangzó tanítás és életmód a csodatevő részéről. Akinél hiányos a Krisztusnak átadott élet és nem lesz láthatóvá a jellemében és a szolgálatában a Szentlélek gyümölcse (vö. Gal 5,22), annál az embernél biztosan nem az Isten Lelke vitte végbe a csodákat. A legtöbb esetben azonban a gond az, hogy aki „gyógyítónak“ jelentkezik, annak a belső életét a legtöbben nem ismerik, mert messziről jött és nem közöttük él. A másik probléma, hogy egy beteg embernek sok esetben teljesen mindegy, hogy ki által gyógyul meg, csak éppen meggyógyuljon. Pedig a bukott angyali fejedelem is képes arra, hogy valakire rálehelje a betegséget, majd pedig visszavegye róla, és úgy látszik, hogy az illető ténylegesen meggyógyult, holott nem erről van szó, mert ennek nyomán még nagyobb belső megkötözöttségek lépnek fel a meggyógyult személy életében. Életet mindenki csak az élő Istentől és Krisztustól kaphat. Most az utolsó időben igen fontos, hogy naponta imádkozva, és ha kell „térden állva“ kutassuk a Szentírást, igét igével egybevetve, mert Jézus figyelmeztetett arra, hogy sokan jönnek az ő nevében és nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy ha lehet, még a választottakat is megtévesszék (vö. Mt 24,24). „Mindent vizsgáljatok meg, a jót megtartsátok“ – írja Pál apostol. A másik dolog, ami megfigyelhető, hogy ahonnan az Úr Lelke viszszavonul, ott azonnal a pusztító démonok foglalják el azt a területet, várost, vagy vidéket. Ez napjainkban egyre jobban érzékelhető a természeti katasztrófák sorozata és a megbolydult, mind szélsőségesebbé váló időjárási viszonyok tekintetében is. A következő elgondolkodtató tényező az, hogy amíg az első pünkösd előtt a tanítványok Krisztussal keresték a kapcsolatot és Isten Lelkétől várták az erőt, addig napjainkban egyes egyházak vezetői az államhatalommal való együttműködést keresik, hogy abban találjanak maguknak erőt és támaszt. Ezt Krisztus soha nem tette és a tanítványaira sem hagyta hátra, hogy tegyék. Az apostolok sem a római helytartóval vagy hatóságokkal keresték a kapcsolatot, hanem az élő Istennel.

A valósághoz viszont hozzá tartozik az is, hogy az utolsó időben lesz Istennek olyan hívő népe, amelyik megtartja „Isten parancsolatait és Jézus hitét“ (vö. Jel 14,12), ez a nép ma még sehol nincsen, legfeljebb születőben van. Az Úr megrostálja népét (vö. Ám 9,9; Jel 3,16; 1Pt 4,12; Lk 22,31), és a hívő maradékra árad ki ténylegesen a Szentlélek, amely nyomán egy hatalmas erejű evangéliumhirdetés fog végbemenni az egész világon (vö. Mt 24,14). Ekkor a különböző egyházakban élő valódi Krisztushívők átveszik a „lángot“ és az üzenetet, és az „örökkévaló evangélium" (vö. Jel 14,6; Mt 24,14) még egyszer végig fog söpörni az egész Föld színén. Erre emberi erő és adottság önmagában nem képes. Ehhez Isten Lelkének az ereje és hatalma szükséges és egy Krisztusnak átadott életű hívő nép, amely magára öltötte a „Bárány“ (vö. Jn 1,29) vonásait, és termi a Lélek gyümölcsét. Joel próféta is ír arról, hogy az utolsó időben az Isten kitölti az ő Lelkét (vö. Joel 2,28-32a), tehát a Szentléleknek valóban lesz az első pünkösdöt is meghaladó erejű kiáradása, amelyet „kései eső“ néven ismer a Szentírás, ehhez viszont a bibliai feltételeknek teljesülniük kell. A sátán is ismeri a Bibliát és előre kiszámít bizonyos dolgokat, arra nézve, hogy mi fog történni, ezért előretör és hamis adományokkal kelti azt a benyomást, hogy azok a Szentlélektől vannak. Ezt azért teszi, hogy azokat lejárassa, és az emberek elforduljanak az ilyen jelenségektől, hogy mikor valóban kiárad a Szentlélek, akkorra ő lépéselőnyhöz jusson azzal, hogy az emberek már nem lesznek annyira fogékonyak rá, és így tömegeket tarthat meg a hálójában. Az Isten azonban kijelentette övéinek önmagát és mindazt, amit szükségesnek tartott közölni velünk erre az utolsó időkre nézve (vö. 1Tessz 5,2-6).

Amit leírtam az a Szentírásból ellenőrizhető. Természetesen csak annyit írtam, és úgy fogalmazhattam meg a mondandómat, amennyit és amennyire megértettem ezt a témakört. Jelen írásom nem hordozza a tévedhetetlenség kézjegyét. Kérem a kedves olvasót, hogy mindennek minden tekintetben a Szentírásban nézzen utána, és ne nekem vagy másnak, hanem az Isten szavának higgyen, amely megáll és megmarad örökre (vö. Mt 24,35).
Tisztelettel: Pongrácz Róbert hittanár 
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.

Húsvét hajnalán és reggelén

Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: «Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!» Erre Péter és a másik tanítvány elindultak és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból. A tanítványok ezután ismét hazamentek." (Jn 20,1-10; katolikus Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása)

Aki a kezébe veszi ezt a Jézus feltámadásáról szóló cikket, mindenképpen ajánlom, hogy az evangélium szövegét is föllapozva, a további nyolc verset is elolvassa János evangéliuma 20-dik fejezet, 18-dik versével bezáróan.

Miért ment ki még sötétedéskor Mária Magdolna a sírhoz, és miért sírt? Azért, mert mindennél jobban szerette azt a Jézust, aki a bűneiből és belső megkötözöttségeiből szabadította meg őt (vö. Jn 20,11.13.15). Miután a sziklasírt üresen találta, elfutott Péter és János apostolokhoz, hogy értesítse őket arról, hogy elvitték az Úrnak testét, és nem tudjuk, hogy hová tették. Az evangélium szerzője János apostol, a szeretett tanítvány; ő az, aki az utolsó vacsorán Jézus keblére hajtotta a fejét. Az evangéliumában csak annak a tanítványnak nevezi magát, „akit Jézus szeretett“. Ezeket a sorokat a Szentlélek ihletésére írta le (vö. 2Pt 1,20-21), és egyetlen hívő ember számára sem volt megbotránkoztató az, hogy Jézus számára ő volt a szeretett tanítvány. Miért? Azért, mert Jézus minden egyes tanítványáért és minden emberért a legnagyobbat, a legtöbbet adta: az örök isteni életét tette le helyettes áldozatként, hogy megmenthessen minden benne hívő és bízó embert. Azt mondotta, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.“ És ő az életét adta oda, azt az életet, amelyik önmagában való élet, amely isteni, romolhatatlan és örök, és amely megtestesülése előtt nem volt a bűn zsoldjának (a betegségnek, az öregedésnek és a halálnak) alávetve, mint a mi életünk. Ezek után nyilvánvaló az, hogy Jézus nem személyválogató, hanem minden egyes embert személyes módon szeret. Éppen János evangéliuma írja le, hogy juhait nevükön szólítja, és azok ismerik a hangját és követik őt (vö. Jn 10,27-30). Azért szólítja nevükön, mert mindegyikkel egyedi kapcsolatban áll, és jól ismeri őket, mint teremtményeit, megváltottait és testvéreit. Így szól hozzád és hozzám most is: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. … Mert drága vagy a szememben, becses vagy, és én szeretlek téged (Iz 43,1.4a).“ Ez a János apostol iránti krisztusi szeretet talált visszhangra a tanítvány lelkében, mert gyorsan szaladt a sírhoz. Ám ez a szeretet nem önző, vak ragaszkodás, hanem körültekintő és tapintatos, mert bevárja a nálánál korban idősebb Pétert és őt engedi be először az üres sírba. Ó, mennyire hiányzik az életünkből ez a tapintat és tisztelet, pedig ettől virágoznának fel az idős emberek arcai, és múlnának el az önzésünk és a saját akaratunk következtében kialakult „haragos felhők“ a családjaink feje fölül! Ezek a borongós napi „felhők" jelzik azt, hogy nem ismerjük igazán Krisztust és nem vagyunk vele élő kapcsolatban. Pedig, ha engednénk, és naponta kérnénk őt, ebből az állapotból is át tudna formálni minket Szentlelke által a saját jellemének szelídsége szerint.

A következő részlet döntő jelentőségű, mert két kétségbevonhatatlan tényezőre irányítja a figyelmünket. Az első az, hogy mind a két apostol gyolcsokat, lepleket látott (többes számban) és nem leplet. Ez a görögben is többes számban áll: „tá othónia", ami lepleket, gyolcsokat, lepedőket jelent. Ha a Szentírás kijelentését komolyan veszszük, akkor ez a tény nem támasztja alá a torinói lepelről azt, hogy az Jézus halotti leple lenne, mert az evangéliumban több lepelről van szó és nem egyről (vö. Jn 20,5-7). Sőt a lepleken kívül az evangélium szövege még egy kendőt (görögül „tó szudarion") is ír. Ez kis kendőt jelent. Tehát legalább két lepelről, gyolcsról és egy kis kendőről van szó, amely utóbbival minden bizonnyal a meghalt Jézus állát kötötték fel. Szerencsére a hitünkhöz teljesen elegendő az Isten igéjének bölcsessége, tisztasága és emelkedett erkölcsiségének páratlan volta, és nem szükséges, hogy ezen kívül más pótlékokhoz, vagy más kézzel fogható fogódzó pontokhoz ragaszkodjunk (vö. Róm 10,17; 1,16-17).

A másik, amire érdemes felfigyelni, az éppen az a tényező, amitől mind a két tanítvány hitre jutott, és amely alapján meggyőződött arról, hogy Jézus Krisztus feltámadt és él. Ez pedig az a gondosság és rendszeretet, amely a menny Urát, a mi Üdvözítőnket jellemezte, mert a gyolcsok külön össze voltak tűrve és a kendő összehajtogatva volt egy másik helyen. A tanítványokat már első pillanatra meggyőzte ez a látvány arról, hogy itt nem sírrablás történt. Sírrabláskor mindent hagynak, ahogyan lehet. Jézus azonban feltámadása után levetette magáról a lepleket, összehajtogatta és a kis kendőt is külön összetűrve tette le és úgy távozott a sírból. Ha valaki feltekint a csillagokra, vagy belenéz egy atom szerkezetébe, ugyanazt a rendet és összhangot fedezi fel, mint amit Jézus hagyott maga után a sziklasírban. A szeretett tanítvány „látta és hitt" (Jn 20,8), hitt, mert ismerte a Mesterét, akivel három és fél éven át együtt járt-kelt. Mert ahol Jézus megfordult és elment, mindenhol az ő szeretetteljes és rendezett jellemének nyoma marad utána, mint kitörölhetetlen jegy az emberek emlékezetében. Vajon a mi megjelenésünk és távozásunk után milyen benyomással maradnak az emberek?

János apostol megjegyzi, hogy „még nem értették az Írást, hogy (Jézusnak) fel kell támadnia a halálból (Jn 20,9)." Maga Jézus volt az, aki feltámadása után többször is megjelent a tanítványainak, valamint Mária Magdolnának és a sírhoz siető asszonyoknak, ezen kívül megjelent Péternek, és a két Emmausz felé tartó tanítványnak is (vö. Jn 20,11-17; Lk 24,13-35. 36-49; Jn 20,19-29; Jn 21,1-14; 1Kor 15,5-8, stb.). Ezen alkalmak során a feltámadt Krisztus feltárta előttük az ószövetségi Írásokat, az ő haláláról és feltámadásáról szóló jövendöléseket (próféciákat). Az emmauszi tanítványokhoz például így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes (rest) szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt (Lk 24,25-27)." Jézus a feltámadása után negyven napon keresztül többször is megjelent tanítványainak és „szólt az Isten országáról szóló dolgokról“ (ApCsel 1,3). A teljes ószövetségi Szentírás mindhárom nagyobb részéből idézett nekik és tanította őket, megnyitva előttük az ige ajtaját, hogy értsék az Írásokat, amelyek őróla szólnak. „És mondta nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek voltam, hogy szükséges beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem. Akkor megnyilatkoztatta az ő elméjüket, hogy értsék az írásokat (Lk 24,44-45)."

Miért tartotta fontosnak a feltámadt Jézus, hogy a róla szóló bibliai jövendölésekre irányítsa a tanítványai figyelmét? – Azért, mert miután ő mennybe megy, tanítványai számára ott marad a Biblia, és a megígért és pünkösdkor elküldött Igazság Lelke, aki elvezeti őket minden igazságra. A tanítványok az Isten örök igéje alapján kell hogy hirdessék az Isten országáról szóló győzelmes örömhírt. Ez elegendő tekintély önmagában, és elegendő világosság ahhoz, hogy minden ember láthassa és biztos lehessen az örök élet feltételeit illetően (vö. Jn 17, 3. 17; 2Tim 3, 16-17).

Ezúttal azért is tartom még fontosabbnak az Írások hangsúlyozását, mint például a feltámadt Jézus találkozását Mária Magdolnával, mert az utóbbi ismertebb, az ószövetségi jövendölések Krisztus haláláról és feltámadásáról viszont már kevésbé. A 22-dik és a 69-dik Zsoltár részletes és megrendítő leírást ad Krisztus megtestesülése előtt már ezer évvel arról, hogy Jézusnak milyen kínokat, gyalázatot és elhagyatottságot kellett elszenvedni a kereszten. Dávid a Szentlélek indítására még azt is leírta, amit szó szerint beteljesedve olvashatunk az evangéliumokban: „elosztották maguk között ruháimat és köntösömre sorsot vetettek" (Zsolt 22,19; vö. Mt 27,35; Jn 19,23-24). A 69-dik Zsoltárban megtudjuk Jézus halálának valódi kiváltó okát is: „A gyalázat megtörte szívemet“ (Zsolt 69,21), és hogy halála előtt mirhás bort akartak adni neki, és szomjúságában ecettel kínálták meg (Zsolt, 69,22; vö.: Mt 27,34; Mk 15,35-36). Jézus megízlelvén nem ivott ebből, hogy a megváltás minden pillanatát teljesen ép tudattal vigye végbe és ne elkábultan haljon meg. Izaiás próféta hétszáz évvel Jézus előtt részletesen írt arról, hogy a Messiás halála helyettes áldozat lesz a mi bűneinkért, stb. (vö. Iz 52,13-53,1-12). Erről a szentírási szövegről már korábban részletesen írtam. A 16-dik Zsoltárban pedig Jézus feltámadásáról olvashatunk: „Mert nem hagyod a lelkemet (héberül „nefesz“ = egyéni lélek vagy személyiség a sír hatalmában a feltámadásig) a seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson“ (Zsolt 16,10; vö. ApCsel 2,31). Károli a vizsolyi Bibliában a „lelkem" kifejezést „életem"-nek fordította, mert az egész emberről van szó, aki a sír hatalmába kerül egészen a feltámadásig (lásd még Lk 23,46-ot, ahol a görög „pneuma“ kifejezés ebben az összefüggésben az „élet leheletét“, az „életet“ jelenti).

Az Atya szólította a Fiát, és Krisztus magához vette ismét a korábban letett isteni életét és hatalmát, hogy a halált és a sátánt megtiporva győztesen lépjen ki a sziklasírból. Jézusnak a feltámadása minden halandó ember számára egyetlen és kimondhatatlan reménység arra nézve, hogy Krisztus által van a halálból feltámadás. Miért? Azért, mert ahogyan Krisztus nem önmagáért, hanem értünk halt meg, ugyanúgy a feltámadása az örök életre való feltámadásunk záloga is lehet. Krisztus kimondhatatlan árat fizetett azért, hogy minket a menny számára megváltson. A tanítványok beteljesedve láthatták Krisztus kijelentésének valóságát, amelyet Jézus így fejezett ki: „Én vagyok a feltámadás és az élet.“ És, hogy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar (Jn 5,21). Éppen ezért a Megváltónk feltámadásának és az ő szavaiba vetett hitnek biztos horgonya van: „Az pedig az Atya akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon (Jn 6,39)." Mivel az Isten ennyire értékeli és szereti a bűnös embert, így lehet akár egy hajléktalanból, a sátán foglyából, vagy a földdé és porrá lett egykori emberből Isten ingyen kegyelméből Jézus áldozatába vetett hit által az Ofír aranyánál is drágább. Az Úr ugyanis ezt ígéri övéinek: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit az Ofír kincs aranyánál (Iz 13,12).“ „Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is ővele együtt megjelentek dicsőségben“ (Kol 3,4).

A halál szomorú valóságával szemben az emberi szavak vagy tettek nem tudják begyógyítani a megtört szívet. A feltámadt Krisztusba vetett hit és az ő igéje az a hatalom, amelyik a vigasztaló Szentlélek által teljes megnyugvást és élő reményt tud adni annak az embernek, aki a szeretteit vagy közvetlen családtagját elveszítette. Bár a megváltás döntő eseménye végbement a Golgotán, a megváltási tervnek még van néhány záró akkordja, amíg az teljessé lesz. Amikor azonban nemsokára Krisztus, mint az ég és Föld királya megjelenik angyalai kíséretében az ég felhőiben, akkor minden szem meglátja őt, és sír e földnek minden nemzetsége (vö. Jel 1,7), mert vége lesz a bűn uralmának és az Isten gyermekeinek örömét már senki sem veheti el tőlük (vö. Jn 16,20-23a).

A Krisztus feltámadásába vetett hit legyen mindannyiunk valódi reménysége, hogy ebből a szemszögből tudjuk értékelni és igazi jelentőségében látni életünk hétköznapjait és ünnepeit egyaránt!

Tisztelettel: Pongrácz Róbert hittanár itthonról
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, (szerk.) Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.

Krisztus Pilátus és Heródes előtt

A világmindenség legnagyobb drámájába nyerhetünk bepillantást: a teremtő teremtményei kezébe adja magát, „a királyok királya és uraknak Ura” (vö. Jel 19,16) Emberfiaként megalázva és a végsőkig meggyötörten kiszolgáltatja magát azért, hogy a bűnében elbukott ember helyettes áldozata lehessen és a benne hívőknek örök életet adjon.

Miután a főtanács halálra ítélte Krisztust, kora reggel átvitték őt a római helytartóságra, hogy Pilátustól is kicsikarják a halálos ítéletet. Vallási vonatkozású vádjaikkal a helytartónál nem hozakodhattak elő, ehelyett politikai természetű koholt vádakat fogalmaztak meg Jézus ellen. Ezek a következők voltak: (1) a népet félrevezeti, (2) tiltja a császár adójának fizetését, (3) és azt mondja magáról, hogy ő a Messiás király (vö. Lk 23,2). Máté és Márk evangéliuma egyöntetűen leírja, hogy Jézus semmit sem felelt az ellene felhozott vádakra, nem védekezett azok ellen. Pilátus pedig igencsak elcsodálkozott ezen (vö. Mt 27,12-14; Mk 15,3-5). Jézus a főpapok és a főtanács előtt sem védekezett, mert ezt jelenti a helyettesítés: amire én méltó lennék, azt Krisztus vállalta magára, hogy magatartásával meggyőzzön arról, hogy az Isten a szeretet, aki azért küldte el Fiát a világba, hogy minket megbékéltessen önmagával. Mi tévelyedtünk el a bűnben, és mégis ő keres meg és ő békéltet (vö. 2Kor 5,18-19). Övé az elítélés hosszú tortúrája, hogy a benne hívő és neki engedelmes népnek az utolsó ítéleten felmentést adhasson.

Pilátusról azt írja az evangélium, hogy egy alkalommal a galileai zarándokok vérét ontotta a jeruzsálemi templomban (vö. Lk 13,1), és valóban, a róla szóló történelmi feljegyzések egy keménykezű és a foglyokat nem sokra becsülő helytartóról számolnak be. Mégis, amikor Jézusra tekintett, önkéntelenül láthatta Krisztus nemes, higgadt és szelíd arcvonásait, amely semmiben sem hasonlított a bűnözők megjelenéséhez. Ezzel szemben a főpapok és a csőcselék arca, tekintete és vádoló szavaik cselszövő szándékaikról árulkodtak. Pilátus kiment a főpapokhoz és megkérdezte: „Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen? Azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a te kezedbe (Jn 18,29-30).” A főpapok és az írástudók elvárták volna Pilátustól, hogy kihallgatás nélkül, a tekintélyüknek megfelelően ítélje el Jézust. Ha ők bűnösnek találták őt, akkor biztosan bűnös; Pilátus csak hajtsa végre az ő követelésüket. A helytartó azonban átlátott a szándékaikon (vö. Mk 15,10).

Pilátus megkérdezte Jézustól: „Te vagy-e a zsidók királya (Mk 15,2; Lk 23,3)?” János evangéliumából kiderül, hogy Jézus a Pilátusnak adott válaszával elkezdte a helytartóért folytatott megmentési küzdelmet, ezért ezt válaszolta: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam (Jn 18,34)? Vagyis, te tartassz engem királynak, meggyőződtél arról, hogy én ki vagyok, vagy mások szavára hallgatva mondod ugyanezt“. Ennek az az üzenete, hogy az élet bármely kérdésében, de különösen az üdvösséget érintő legfontosabb kérdésekben az ember Jézus szavaival találkozva alakítsa ki a saját álláspontját, és ne másokra hallgasson. Pilátuson azonban úrrá lett a büszkeség, és ezt válaszolta: „Hát zsidó vagyok én? … Mit tettél?“ Jézus azt felelte: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból való volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók (a főpapok) kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.“ ’Tehát király vagy te?’ Jézus azt felelte: “Te mondod, hogy király vagyok. Azért születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra (Jn 18,35-37).”

Jézus megnyugtatta Pilátust, hogy ő nem olyan Messiás király, aki a császár trónját a jelen pillanatban veszélyeztetné, nem politikai Messiás, mert Krisztus országa nem ebből a világból való. Tehát, a főpapok ellene felhozott vádjainak nincsen alapjuk. Azonban ezeket Jézus nem a saját, hanem Pilátus megmentésének érdekében mondta el, mert ezzel fejezte be mondanivalóját: „mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra”. Pilátus, te az igazat szeretnéd megtudni rólam? Én éppen ezért az igazságért jöttem erre a világra, és aki az igazságból való, az hallgatni fog a szavamra. Ezek után Pilátus feltette a lehető legnagyobb kérdést, amit ember megfogalmazhat, de a választ már nem várta meg: „Mi az igazság?” (Jn 18,38) Nem tudjuk, hogy a helytartó miért nem várta meg erre a választ. Azt viszont érdemes figyelembe venni, hogy az igazsággal való szembesülés rendszerint az ember számára alig elviselhető. Miért? Azért, mert az igazság válaszút elé állít. Az emberek nagy része azonban nem szeret dönteni, inkább a tömeggel sodródik. Ha pedig az igazság a hangulati többséggel szemben áll, akkor végképp kellemetlen, mert az igazságra hallgatva az ember kiteszi magát a többség megvetésének. Jelenleg a többség hangulata Pilátus érzékei szerint igencsak kedvezőtlen. Kinn a cselszövő főpapok és a zajongó csőcselék várja a válaszát, döntenie kell; ebben a helyzetben kinek van ideje és türelme az igazsággal foglalkozni (?) … Jézusnak azonban volt türelme és szeretete Pilátushoz, mert elkezdte magát neki kinyilatkoztatni. Pilátus és a római katonák semmit sem, vagy alig tudhattak valamit az egy igaz Istenről és az üdvösség útjáról. Éppen ezért kellett Jézusnak Pilátusért személyes küzdelmet folytatnia, mert itt nem csupán Jézus peréről van szó, hanem Pilátus üdvösségéről még inkább. Krisztus számára Pilátus üdvössége fontosabb volt a saját sorsánál.

Ezután Pilátus kiment a főpapok és a csőcselék elé, és azt mondta nekik, hogy ő semmi vétket sem talál Jézusban (vö. Jn 18,38; Lk 23,4). Ez igencsak felbőszíthette a Jézust mindenképpen megölni akaró főpapokat, és bizony súlyos feddés volt egy pogány római szájából Isten népének a vezetői ellen. Az evangélium csak szűkszavúan közli a tényeket, de a sorok magukért beszélnek, mert a főpapokról ezt írja: „De azok erősködtek, és azt mondták: Föllázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig (Lk 23,5).” Pilátus nem várta meg Jézus válaszát arra, hogy ’mi az igazság’, és most az igazság nélkül kell szembenéznie a főpapok cselszövéseivel és állításaival. Ez a vállalkozás Jézus Krisztus személyének és szavainak a megismerése nélkül eleve kudarcra van ítélve nemcsak Pilátus, de bármely ember részéről. Jézus azt mondotta magáról, hogy „Én vagyok az igazság” (vö. Jn 14,6), és az Isten igéjéről pedig azt nyilatkozta a főpapi imájában, hogy „a te igéd igazság” (Jn 17,17). Más mérce az emberek számára nem adatott. Aki az Isten igéjének mércéjéhez hozzátesz, vagy elvesz belőle, az nemcsak eltéved, de másokat is megtéveszt, és nemcsak a saját, de a mások üdvösségét is veszélybe sodorhatja (vö. MTörv 4,2; Péld 30,5-5; Jel 22,18-19). Amikor meghallotta Pilátus, hogy Jézus Galileából való, azonnal arra gondolt, hogy lerázhatná magáról ezt a kellemetlen ügyet azzal, hogy átküldi Jézust Heródes Antipászhoz, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott, hadd ítélkezzen ő ebben az ügyben. Ezzel végre rendezni tud Heródessel egy korábbi feszültséget, hiszen megtiszteli őt azzal, hogy az ügy kivizsgálását és az ítélethozatalt átengedi neki. Az evangélium meg is jegyzi, hogy aznap (Jézus halálra ítélése és kivégzése napján) Heródes és Pilátus barátok lettek (vö. Lk 23,12).

Krisztust tehát a főpapok Heródes elé vitték. Heródes akkorra már megkeményedett a bűnben. Korábban még szívesen hallgatta Keresztelő Jánost. Ezt írja erről az evangélium: „Heródes félt Jánostól; igaz és szent embernek tartotta és védelmezte. Mikor hallgatta, sokszor zavarba jött, de azért örömest hallgatta (Mk 6,20).” Károli így fordítja le a „sokszor zavarba jött” részletet: „ráhallgatván sok dologban követte”. Az a tény, hogy Heródes sok dologban hallgatott Jánosra azt mutatja, hogy nem mindenben. „Örömest hallgatta”, de nem engedelmeskedett a prófétai szónak. Nem bocsátotta el a testvérétől, Fülöptől elvett feleségét, Heródiást. A bűnös életvitel azonban keménnyé teszi az ember szívét, és képtelenné a megtérésre. Így a király születése napján az esküjére és a vendégekre való tekintettel kénytelen volt Keresztelő János fejét vétetni, mert Heródisának ez volt a kívánsága. Így az egykor „tanítvány” Heródesből a próféta gyilkosa lett. Heródes tipikusan az az eset, amelyet Jézus a köves talajba hullott maggal szemléltetett (vö. Mt 13,5-6. 20-21). Bár az Isten igéjét örömest hallgatta, de az Isten szavának magja nem hatolt a szívébe, mert az önzés páncélja nem engedte azt. Így, amikor kísértésbe került a megfogant ige „elszáradt”, és kiégett, és ezzel együtt Heródes belső világa is.

Bár Heródes szeretett volna Jézustól egy csodát látni, Krisztus szóra sem méltatta Keresztelő János gyilkosát. Heródes „hosszan kérdezgette” őt, Jézus „azonban semmit sem felelt”, miközben a főpapok és az írástudók ott álltak és hevesen vádolták az Üdvözítőt. Jézus hallgatása a legkeményebb dorgálás volt, amit Heródes kaphatott. Bár Krisztus egyetlen csoda tételével megmenthette volna az életét, sem saját érdekében, sem egy megkeményedett kényúr kedvéért nem volt hajlandó erre. Amíg Krisztus a legnagyobb bűnösökhöz is lehajolt, addig Heródesért már semmit sem tett. Heródes ugyanis a Szentlélek elleni bűn állapotába került, amelyből nincsen megtérés, azért nincsen, mert a bűnös nem látja be, hogy megtérésre van szüksége, ezért számára nem is lehet bocsánatot adni (vö. Mt 12,31-32; vö. 12,14-t). Még Krisztus sem tudott kezdeni azzal az emberrel semmit, aki miután Jánostól az Isten szavát hallotta, és azt megvetette, dölyfösségével ilyen kilátástalan helyzetbe sodorta önmagát. Erről a szomorú állapotáról az evangélium is tanúskodik: „Heródes a kíséretével együtt megszégyenítette őt, csúfot űzött belőle, aztán fehér ruhába öltöztette, majd visszaküldte Pilátushoz (Lk 23,11).” Heródes az ütlegelésben és a csúfot űzésben éppen úgy lealacsonyodott katonáihoz, mint a főpapok a csőcselékhez. Azonban bármilyen kemény is volt Heródes szíve, mégsem merte aláírni Jézus halálos ítéletét, hanem visszaküldte őt Pilátushoz. Ebből a jelenetből is kitűnik, hogy a lelke mélyén a meggyalázott és elnyomott igazságot felismerte, amikor Jézus arcára nézett, és jól tudta, hogy Jézus valójában meggyalázott emberként is isteni lényként áll előtte.

Lukács evangéliumában ezek után ezt olvashatjuk: „Pilátus pedig összehívta a főpapokat, a nép vezetőit és a népet, s azt mondta nekik: Idehoztátok nekem ezt az embert, mint a nép lázítóját. Kihallgattam előttetek, de semmi vétséget sem találtam ebben az emberben mindazok közül, amikkel vádoljátok. Sőt Heródes sem, mert visszaküldte őt hozzám. Láthatjátok tehát, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el. Megfenyítem tehát és szabadon bocsátom (Lk 23,13-16).” Ezzel követte el Pilátus azt a hibát, ami határozottan kimutatta jellemgyengeségét: megostoroztatta Jézust annak ellenére, hogy már kétszer is kijelentette, hogy nem találja bűnösnek (vö. Jn 19,1). Ez azt jelezte a főpapoknak, hogy Pilátus „puhítható”, és hogy ha kitartanak álláspontjuk mellett, végülis engedni fog a követeléseiknek. A római katonák Jézust egy cölöphöz kötözték, és megkorbácsolták, ezután levették a ruháit és egy katonaköpenyt borítottak rá. Tövisből koronát fontak és náddal verték a fejét, majd térdet hajtottak előtte és ilyen módon gúnyolták. A katonák kitöltötték minden zsidó elleni megvetésüket azon, akit zsidók királyának mondtak. Az ő bűnük azonban kisebb, mint a főpapoké, mert ők nem látták Jézus csodáit, nem volt helyes istenismeretük, és már elegük volt a zsidók állandó lázongásából, és abból, hogy ez a nép legyőzöttként is magasabb rendűnek képzelte magát a hódítóinál.
Pilátus arra számított, hogy ha Jézust megostoroztatja, ezzel kielégíti a főpapok vérszomjas kívánságát és a nép szíve megesik Jézuson, ugyanis jól tudta, hogy csak irigységből szolgáltatták ki neki (vö. Mk 15,10). Az evangélium a csőcselék helyett „népet” ír, azonban inkább csőcselékről beszélhetünk. Honnan lehet ezt tudni? Onnan, hogy még húsvét ünnepe előtt vagyunk, reggel hat órakor kezdődött Pilátus előtt az ítélet, a jobb érzésű emberek mire észbe kaptak, arra Jézus már halálra volt ítélve. A csőcselék azonban pénzért mindenre kapható.

Jézus híveinek többsége pedig Galileában volt. Azok, ha megérkeznek az ünnepre, tanúsíthatják Jézus csodáit, és akkor a főpapok gyilkos terve meghiúsul. Ezért sietett a főtanács Jézust még az ünnep előtt eltenni láb alól. Pilátus meg akarta menteni Jézust, ezért a zsidók szokásához híven az ünnep közeledtével szabadon bocsáthatott egy foglyot. Arra gondolt, hogy így szabadon bocsáthatná Jézust. Miután megostoroztatta, kivezettette a „nép” elé, és bemutatta nekik: „Íme az ember!” Addigra azonban a főpapok felbíztatták a népet, hogy a gyilkos Barabás szabadon bocsátását kérjék, és követeljék Jézus keresztre feszítését. „Barabást lázadásét és gyilkosságért vetették börtönbe” (Lk 23,19), amelyet éppen a rómaiak ellen hajtott végre. Amint Barabást elővezették és Jézust melléje állították, minden értelmes elmével rendelkező ember könnyen láthatta a két arc és a két személy közötti különbséget. Barabás arcán sátáni vonások látszottak, mert ő olyan ember volt, aki átadta magát a gyűlöletnek és a fanatizmusnak, és aki ennek következtében gyilkossá lett. Jézus arcán meggyötörten is a szelídség és a belső nyugalom tükröződött. Rajta megtörtek a gyűlölet hullámai, benne a sátán nem tudott fogást találni, ő bűnt nem követett el (vö. Zsid 4,15; Jn 14,30; 1Jn 3,5), ő valóban megalázottan is méltósággal és fenséggel állt ott, hogy helyettünk elszenvedje a bűneink következményeit. Mintha a mennyei Atya még egyszer és utoljára a volt választott nép elé vezetné a saját Fiát és vele átellenben a sátán képviselőjét: „hadd lássam, kit választotok?” Jól nézzétek meg, „ő az én szeretett Fiam, akiben nekem kedvem telik (vö. Mt 3,17).” Ez a jelenet jól tükrözi azt a lelki folyamatot, amely az ember személyiségének az eltorzulásához vezet, s ami a bűn teljességre jutása az egyén és egy félrevezetett nép életében. Először a főpapok csak irigykedtek Jézusra, majd szembeszegültek szavaival, elutasították a Megváltó értük mondott példabeszédeit, féltékenyen őrködtek a pozíciójuk, a hatalmuk és a nép fölött, végül odajutottak, hogy megölik őt. A gyűlöletük ettől kezdve teljesen elvakította őket: „Aki pedig gyűlöli az ő testvérét, az sötétségben van, a sötétben jár, és nem tudja, hogy hová megy, mert a sötétség megvakította a szemét (1Jn 2,11).”

Pilátus harmadszor is bűntelennek jelentette ki Jézust. Ekkor azonban a főpapok azt mondták neki, hogy Jézusnak meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát (vö. Jn 19,7). Pilátus, amikor ezt hallotta, még inkább megijedt. Ismét bement Jézushoz és megkérdezte: „Honnét való vagy te? De Jézus nem felelt néki. Ezért Pilátus azt válaszolta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne (Jn 19,9-11). Kedves olvasó! Szemléljük Jézust, aki a hosszú elítélési tortúra végén, összeverve, megostorozva, többször is megalázva, a világ bűnének terhét hordozva mentséget keres Pilátus számára, mert azt mondta, hogy Kaifás bűne nagyobb, mint Pilátusé. Ilyen jelleme van a mi Üdvözítőnknek. Ha valaki Krisztusra néz, megláthatja azt, hogy az Isten szeretet (vö. Jn 14,9). Akinek ilyen tiszta a jelleme, és ekkora az irántunk való szeretete, ahhoz ne lehetne bizalmunk? Amikor a csőcselék kiáltozása és a főpapok követelése a tetőpontra hágott, Pilátus a felségétől egy írásos üzenetet kapott. A helytartó elolvasta az üzenetet: „Ne avatkozzál annak az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma éjjel álmomban miatta (Mt 27,19).” Ilyen kegyelmes az Isten, amikor „az ember fejjel megy a falnak”, akkor is még küldhet egy jelet, egy üzenetet, hogy visszatartson a rossztól, ám a bűn úgy elvakíthat, hogy nem akarjuk meglátni a jelet, vagy meghallani az intő üzenetet.

Amikor Pilátus ismét kiment a nép elé, a főpapok az utolsó „kártyájukat” is kijátszották: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak. …Pilátus ismét Jézusra mutatott: „Íme a királyotok! … de a főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk van! (vö. Jn 19, 12-15).” Ezzel a kijelentéssel a főpapok kivonták a zsidó népet az Isten királysága alól és a császár választásával –, akit egyébként gyűlöltek – a sátán fennhatósága alá rendelték az izraelita népet. A nép pedig ezt kiáltotta: „vére rajtunk és fiainkon (Mt 27,25).” Valóban sajnálatos módon Krisztus vére nem áldás, hanem átok lett a számukra, és az egész történelem folyamán újra és újra kiújuló zsidóüldözések és népirtás során el kellett szenvedniük annak következményeit, hogy kivonták magukat Isten uralma alól és Barabás személyével a sátánt választották. Ilyen módon vitték pusztulásba a főpapok a zsidó népet, és a nép hagyta magát félrevezetni. Jézus valódi tanítványai azonban úgy viszonyulnak a zsidó néphez, mint ahogyan a Mester viszonyult hozzájuk: szeretettel. Éppen ezért minden valódi Krisztushívő szótárából hiányzik az antiszemitizmus, mert ebben is a Megváltójára akar hasonlítani.

Pilátus végül megmosta kezeit és átadta Jézust a katonáknak, hogy keresztre feszítsék. Amikor Pilátus meghozta Krisztus fölött a halálos ítéletet, akkor tulajdonképpen önmagára mondta ki azt: Mt 7,1-2; Róm 2,1-6. A helytartó nem volt hajlandó meghallgatni Jézustól azt, hogy „mi az igazság”, nem győzte le büszkeségét, hogy egyedül arra hallgasson, aki az igazságból való és maga az igazság. Nem esett a sziklára, Krisztusra, hogy meghaljon önző önmagának, büszkeségének, és éljen Isten kegyelméből egy örökkévalóságon át. Ehelyett a pozícióját és az életét féltette. Pedig „a bűn teljességre jutván halált nemz” (vö. Jak 1,15). Ennek következtében nem sokkal Jézus halála után a császár mégis megvonta Pilátustól a bizalmat és a sorsa megpecsételődött. Mennyivel jobb lett volna Krisztusra hallgatnia, ahelyett, hogy a főpapoknak engedett.
Pongrácz Róbert hittanár

Jézus a Főtanács előtt


Urunk Jézust a szenvedéstörténete során összesen hat alkalommal hallgatták ki. Előbb Annás, majd Kaifás elé vitték. Másnap reggel a Főtanács előtt ismét Kaifás hallgatta ki, és ezt követően vitték át Pilátushoz. Pilátus átküldte Heródes Antipászhoz, ő pedig visszaküldte Pilátushoz. Ezúttal Jézusnak csak az első három kihallgatását fogjuk főbb mozzanataiban áttekinteni.

A Getszemáni kertben történő elfogatása után Jézust megkötözve először Annáshoz vitték, aki Kaifás főpapnak az apósa volt. Annás, mint idősebb főpap, elég tapasztalt és körmönfont volt ahhoz, hogy Jézust először ő hallgassa ki. Jézusnak az Annás előtti peréről csak János evangéliumában olvashatunk: Jn 18,12-24. Az idős főpap Jézust az ő tanítványai és a tanítása felől kérdezte, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy hátha mond Jézus valami olyant, amit terhelő vallomásként fel lehet ellene használni. Ugyanis a főpapok és az írástudók már jóval korábban, Lázár feltámasztása után eldöntötték, hogy Jézust megölik (vö. Jn 11,53). Ezért, ami Jézussal történt, az a világtörténelem legszégyenletesebb koncepciós pere volt, amelyet az Üdvözítő önként vállalt az emberiség megváltása miatt (vö. Jn 10,17-18). Jézus válaszából tudjuk meg, hogy mi volt Annás szándéka, ugyanis Krisztus – a Szentlélek által – nyitott könyvként olvasott a főpap szívében (vö. Mk 2,8). Ezt mondta a Megváltó: „Én nyíltan szóltam a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahová a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam (Jn 18,20).”  Magától értetődik, hogy Annás és később Kaifás is olyan vádakat kerestek Jézus ellen, ami alapján mind a zsidó Főtanács, mind a római hatóságok előtt halálra lehet őt ítélni. Mivel a „pallos jog” a római helytartónak volt fenntartva, emiatt bár a Főtanács halálra ítélhetett valakit, ezt a római hatalomnak is meg kellett erősíteni. A rómaiak pedig nem fogják Jézust halálra ítélni a zsidók vallási törvényei miatt. Ezért Jézus perét politikai irányba kellett eltolni. Ha bármit titokban mondott vagy tanított, akkor bizonyára Messiáskirályként hatalomátvételre készül a császárral szemben. Ezért válaszolta Jézus azt, hogy „én titokban semmit sem mondtam”. „Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam (Jn 18,21).” Jézust nyilvános működése során folyamatosan az írástudóktól küldött kémek is hallgatták és figyelték. Jézus ezekre is utalt a főpapnak adott válaszában. Annás erre semmit nem tudott válaszolni, bizonyára zavarba jött, és egyik szolgája, hogy a kenyéradó gazdájának megfeleljen, arcul ütötte Jézust, miközben ezt mondta: „Így felelsz-e a főpapnak?” – Ma is sokan ütik arcul Jézust azzal, hogy a több pénzért vagy hatalomért, vagy a megélhetésért inkább akarnak tetszeni és megfelelni az embereknek, mint az Istennek (vö. Jn 12,43). Inkább akarnak engedelmeskedni emberi tekintélyeknek vagy hagyományoknak, mint az Isten szavának (vö. Jn 17,17; ApCsel 5,29) és erkölcsi törvényének (Kiv 20,1-17; Mt 22,37-40; 1Jn 5,3).

Jézus válasza és annak módja figyelemre méltó: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem (Jn 18,23)?” Krisztus ezt a legnagyobb higgadtsággal és szelídséggel válaszolta a poroszlónak, és nem önmaga védelmében, hanem őérte mondta el. Ha Jézus ekkor vagy más alkalommal egyetlenegyszer is indulatból vagy haragból válaszolt volna, akkor a saját bűnéért kellett volna meghalnia, és nem lehetett volna helyettes áldozattá értünk. Így nem a saját, hanem a mi bűneinkért, és azok miatt halt meg, hogy azt, amit jogosan nekünk kellene elszenvedni, azt ő vállalja magára, hogy cserébe ingyen kegyelemből az örök életet adja azoknak, akik hisznek benne és engedelmeskednek neki (vö. Zsid 5,7-9; Róm 6,23; 8,32-33; 9,16; Ef 2,8 stb.). A poroszlóhoz intézett szavait Jézus érte mondta el, és nem a saját védelmében, mert Jézus egész pere folyamán egyetlenegyszer sem védekezett. Azért nem, mert ezt jelenti a helyettesítés: úgy állt ott, mintha méltó lenne az elítélési tortúrára és a halálra, mert mi méltóak vagyunk rá a bűneink és törvényszegéseink miatt (vö. 1Jn 3,4-et Károli vagy a protestáns új fordítás szerint). Azért küzdött Jézus ezért a poroszlóért, hogy ráébressze: ha ezen a „másoknak való megfelelési pályán” halad tovább, az üdvösségét fogja eljátszani.

Azután Annástól átvitték Jézust Kaifás házába (vö. Jn 18,24). Említésre méltó az, hogy Jézus meghurcoltatása a Getszemáni kerttől kezdve éjszaka történt. Éjszaka vitték őt kardokkal és dorongokkal felszerelten a katonák, a csőcselék és a hozzájuk lealacsonyodott főpapok (vö. Lk 22,52) Annás házához, és szintén éjnek idején vitték át innen Kaifás házába. Miféle főtanács ez? Miért ilyen sürgős Jézus halálra ítélése? Miért nem nappal viszik Jézust Annás és Kaifás elé? Jézus szava szerint azért, mert ez a sötétség hatalmának az órája volt (vö. Lk 22,53). Máté és Márk evangéliuma összegezve mondja el Jézus második és harmadik kihallgatását, de Lukács evangéliumából kiderül, hogy a Főtanács reggel korán is összeült, amikor a tanács legtöbb tagja is eljött, hogy kimondják a halálos ítéletet Jézus fölött (vö. Lk 22,66). Kaifás olyan vádakat szeretett volna hallani Jézus ellen, ami nem osztja meg a főtanácsot, – a farizeusokat és a szadduceusokat, – hanem ami egyesíti őket Jézus ellen. A szombatnapi gyógyításait azért nem említhették, mert azokban a rómaiak, ha vizsgálódni fognak, az mind Jézus mellett fog szólni, és ez amúgy sem politikai indok Jézus halálára. A felvonultatott tanúk rendre egymásnak ellentmondtak, és a saját vádaskodásaikba zavarodtak bele (vö. Mk 14,56; Mt 26,59-60). Jézus „csak hallgatott és semmit sem felelt” (Mk 14,61; Mt 26,63a). A hamis vádak közül ezt az egyet közlik az evangéliumok: „Mi hallottuk, mikor ezt mondta: Én lerontom ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem kéz alkotott (Mk 14,58).”

Érdemes ezt a vádat egybevetni azzal, ahogyan az Jézus ajkán eredetileg elhangzott: „Bontsátok le ezt a templomot, s én három nap alatt felépítem azt (Jn 2,19).” Tehát „ti bontsátok le …”, és nem pedig „én lebontom …”, mint ahogyan a hamis tanúk állították. Ez az elferdített vád azért jött jól, mert erre a római helytartó előtt is lehet hivatkozni, mert a római hatalom is tiszteletben tartotta még Jézus idejében a jeruzsálemi templomot. Ezenkívül pedig olyan érv volt, ami a Főtanács mindkét tábora előtt is vitán felül állott. Tehát nem osztotta meg őket. Jézus azonban ezt a saját testének templomára mondta. Amikor harmadnapra feltámadt a halálból, a tanítványok visszaemlékeztek Jézus szavaira, és hittek benne (vö. Jn 2,21-22). Mivel azonban ezeket a szavakat Jézus a templomban mondta el, ezért a legtöbb hallgatója arra a kőtemplomra értette, amelyet Heródes bővíttetett ki.

Még az éjszaka folyamán a hamis vádak elhangzása után Kaifás feltette a legfontosabb kérdést: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mond meg nékünk, te vagy-e a Krisztus, az Istennek Fia? Mondta neki Jézus: Te mondtad. Sőt, mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljönni az ég felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatta a (saját) ruháit, és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra. Azután az arcába köptek, ököllel verték, mások pedig pofon ütötték, és azt mondták: Prófétálj nekünk Krisztus, ki az, aki megütött téged? (Mt 26,63-68).”

Ezzel a jelenettel kapcsolatban elengedhetetlen, hogy szóljak a következőkről: 1. Krisztus eddig a hamis vádak hallatán nem szólt, hanem mélyen hallgatott (vö. Iz 53,7). Most azonban eljött a szólás ideje. Mert megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan a szólásnak is. Mi gyakran akkor beszélünk, amikor hallgatnunk kellene, és akkor hallgatunk, amikor jogosan eljött a szólás ideje. Jézustól megtanulhatjuk a kellő időben való hallgatás és a megfelelő alkalommal való szólás művészetét is. A tanítványait arra tanította, hogy „aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom a mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Most ehhez járt elöl jó példával. Másrészt pedig Kaifás az élő Isten nevében szólította fel, hogy nyilatkozzék Jézus a saját személye titkáról, arról, ami a garanciája annak, hogy a megváltásunk végbe mehet. Krisztus tudta, hogy ezért a válaszáért halálra fogják ítélni, de nem hallgathatott, mert az Atyához való viszonyáról kérdezték őt. 2. A második szempont az, hogy a főpap megszaggatta a saját ruháit. Vajon miért? – A zsidók szigorú egy Isten hite nem fogadta be azt, hogy Jézus valóságos isteni személy (vö. Lk 1,31-33; Mt 1,20-23; Zsid 1,1-3.6.8; Kol 2,9; Jn 5,23 stb.), akit maga a Szentlélek kent fel Messiássá a keresztsége alkalmával (vö. Mt 3,16-17). Pedig ezt Jézus a tanításának isteni bölcsességével, az Atya hatalma által végbevitt csodáival számtalanszor igazolta. A főpapnak viszont az Isten törvénye szerint nem szabadott volna megszaggatni a ruháit (vö. Lev 10,6 és 21,10). Ha ezt mégis megteszi, akkor saját magát zárja ki a főpapi és a papi szolgálatból. Azért, mert a főpap ünnepi ruhája az eljövendő Messiás jellemtulajdonságait ábrázolta, és annak tökéletesnek kellett lenni. Ha főpapi ruháit megszaggatja, vagy főpapi süvegével teszi ugyanezt, a Leviták könyve szerint Isten haragja lesz rajta és a közösségen. Jézus korában azonban az emberi hagyományok és a vallási tanítók magyarázatai között megjelent az a nézet, hogy ha valaki káromkodik, annak a kifejezésére, hogy ez mennyire botrányos, a főpap megszaggathatja a ruháit. Íme így írták felül ebben a tekintetben is az Isten törvényét emberi hagyományokkal és tanításokkal. Ennek hátterén értjük meg, hogy a főpap Isten törvényét áthágva emberi hagyományoknak engedelmeskedett, és miközben Jézus fölött kimondta a halálos ítéletet, tulajdonképpen saját maga fölött mondta ki azt végérvényesen. 3. A harmadik említésre méltó tény az, hogy Jézus Dániel könyvéből idézett, és erre a szövegrészre utalt: Dn 7,13-14. Ezt az idézetet azonban a Főtanács minden tagja ismerte az Ószövetségi Írásokból. Jézus ezt a képet jogosan alkalmazta önmagára, mert az ténylegesen róla szólt, mert éppen ő jelentette ki azt Dánielnek mintegy hat évszázaddal korábban (vö. 1Pt 1,10-11). Jézus határozottan jelentette be, hogy a Föld ítélőbírájaként fog visszatérni isteni hatalommal és dicsőséggel az ég felhőin. Az Atya a halálból való feltámadása után senki máshoz nem mérhető „hatalmat, méltóságot és országot ad neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul (Dn 7,14)”. Krisztus áldozatának eredményeként viszont „a fölséges Isten szentjei elnyerik majd az országot, és övék lesz az ország örökkön örökké (Dn 7,18)”.

Kaifás színpadiasan kivetkőzött magából, megszaggatta a ruháit, ahelyett, hogy a szívét szaggatta volna meg a bűnbánatban. Milyen tökéletes egységet alkot a Szentírás szerkezete: a templom függönye kettéhasadt, és Kaifás, a főpap megszaggatta ruháit. A földi templom elveszítette jelentőségét, hogy ami csak a földön a mennyei másolata volt (vö. Zsid 8,1-2.5; Kiv 25,40), annak helyébe lépjen a mennyei templom és abban az egyedüli tökéletes főpap: Jézus Krisztus kezdje meg főpapi szolgálatát. Krisztus, az örök főpap feltámadása után belépett a mennyei szentélybe, hogy Isten színe előtt megjelenjen a benne bízókért és azokért, akik általa járulnak az Isten színe elé (vö. Zsid 8,1-2.6; 7,24-25; Róm 8,34; Zsid 9,24; 1Jn 1,1-2; Zsid 4,15-16). Kaifás saját magát fosztotta meg a főpapságától, hogy átadja helyét annak a Krisztusnak, aki egyedül méltó erre a tisztségre.

Kora reggel még egyszer kihallgatták Jézust (vö. Lk 22,66-71), mivel, akkor a főtanács többi tagja is megjelent. Jézus pedig előttük is megismételte azt, hogy ő valóban az Istennek a Fia, és ülni fog az Istennek jobbja felöl, vagyis isteni hatalomban, szándékban és minden tekintetben osztozik azzal, ami az Atyáé.

A jó hír az, hogy ez valósággá lett, és Krisztus megdicsőült emberként vette vissza isteni hatalmát, és ezzel mindörökre Emberfiaként hasonló maradt hozzánk; társunk, testvérünk lett az Atya színe előtt. Aki megismeri az értünk meghalt, feltámadt és az értünk közbenjáró Krisztust, és őt szemléli a mindennapjai során, annak az életében megtörik a bűn hatalma (vö. 2Kor 3,18). Mert lehetetlen, hogy ha valaki megismeri az Urat, ne ragadná magával az a tény, hogy a menny parancsnoka milyen kimondhatatlan tortúrát és kínhalált szenvedett azért, hogy a benne hívőknek ingyen, kegyelemből örök életet adjon. Krisztus sebei megdicsőült testén örök korszakokon át „világítanak” majd annak bizonyságaként, hogy a teremtő Istenünk az isteni élete feláldozása árán váltotta meg a saját teremtményeit, pedig teremthetett volna helyettük másokat, és hagyhatott volna minket elveszni a bűneinkben. Igen, valóban „az Isten a szeretet (1Jn 4,8)”, és nincsen hozzá senki hasonló. Ez a szeretet kötelez, sürget és szorongat, hogy másokkal is megismertessük, hogy „mi”, azaz „ki” adja meg az ember életének végső értelmét és célját. Ezért írtam le ezeket a sorokat neked is kedves olvasó.
Pongrácz Róbert hittanár 
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.

Teremtés vagy evolúció?

Charles R. Darwinnak a „Fajok eredetéről“ című könyve 1859-ben jelent meg. Azóta a természettudományos világban begyűrűzött az ember eredetére nézve egy addig ismeretlen elképzelés és feltevés, amely szerint az ember évmilliók során az állatvilágból emelkedett ki. Egy ateista és egy marxista eszmék béklyóiban vergődő társadalomban élő ember inkább származtatta magát a majomtól, semhogy szembenézzen azzal a felelősséggel, hogy a teremtő Istentől függő lény. A gyakorlati kapitalizmus pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert „itt és most akar élni, és lehetőleg minél jobb körülmények között“, és nem ér rá az Isten dolgaival törődni.

Ha az ember a majomtól származik, akkor nem kell számolnia azzal, hogy az Isten szól hozzá a Szentírás szavai által, kinyilatkoztatja önmagát, és hogy van az emberre nézve személyre szabott terve és akarata (vö. Ef 3,9-11; Kol 1,20.). Darwin fejlődéselméletét mind a mai napig nem sikerült igazolni a természettudósoknak és az antropológusoknak sem arra nézve, hogy a naprendszerünk a Földdel együtt évmilliók, milliárdok alatt alakult volna ki, sem arra nézve, hogy az ember majomtól származik. Az egyházak (beleértve a katolikus egyházat is) kezdetben ellenálltak az evolúció elméletének, ma már azonban alig van olyan felekezet, amelyik ne hódolt volna be ennek a Szentírással ellentétes eredetmagyarázatnak. A Kat. Egyház II. János Pál pápa nyilatkozatai óta elfogadta és beépítette tanrendszerébe ezt a fajta eredet feltevést mind a világra, mind az emberre nézve olyan módon, hogy „a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon“. Így született meg az evolúció keresztény értelmezése, amely szerint Isten teremtette a világot és benne az embert, de annak a hogyanjára, mikéntjére a tudomány adja meg a választ. Ez a magyarázat arra volt jó, hogy az evolúciót elfogadó tömegek ne szakadjanak ki az egyházból olyan címen, hogy „lám az egyház a tudomány kerékkötője, maradi és nem képes lépést tartani ezzel a világgal“. Az elmúlt évtizedek alatt azonban főként Amerikában, de máshol is megjelentek a bibliai teremtést védő hívő természettudósok is, ők a keracionisták (kreacio=teremtés). Ezek a tudósok (pl.: Walt Brown, Werner Gitt és még nagyon sokan) nem a Szentírásból, hanem természettudományos eszközök segítségével mutatták ki, hogy az evolúció elmélete sosem vált bizonyítottá. Ezeknek a bizonyítékoknak a feltárására ezúttal több okból sem vállalkozhatok, de még egy laikus, hozzá nem értő embernek is feltűnik az a tény, hogy sem az állatvilágban, sem az ember esetében nem találtak hatalmas számban olyan kövületeket, amelyek valamely faj átmenetét tudná igazolni a másik faj kialakulásához. Pedig ezeknek az átmeneti lényeknek minden állat esetében garmada számra létezniük kellene, hiszen állítólag évmilliókig éltek és szaporodtak, amíg egy-egy mai állatfaj megjelent. A neandervölgyi ember és a jávai ember és hasonlók megtalálása nem bizonyíték az előember létezése mellett, mert azok lehettek a bűn következtében elkorcsosult, és visszafejlődött embercsoportok is ahhoz képest, amilyennek az Isten Ádámot teremtette. Nem beszélve arról, hogy a rádió-karbon C14-es leleteket vizsgáló módszer évezredekre és évmilliókra visszamenőleg nem tud semmilyen biztos eligazítást adni.

A Szentírásban a Teremtés könyve írja le a naprendszerünk, a Föld és rajta minden élőlény teremtését. Az Isten szava szerint a Teremtő a növényeket és az állatokat az ő „nemük“ (fajtájuk) szerint teremtette (vö. Ter 1,11-12. 21. 25), tehát nincsen az egyik fajtából átmenet a másikba. A Szentírásban az Úr azt mondja magáról, hogy ő teremtő, és egyedül ő az igaz Isten, mert ő teremtette és tartja fenn a világmindenséget és benne az embert. A 33-dik Zsoltár ezt írja: „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük" (4.6 v.). „Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt s előállott" (Zsolt 33,9). Dávid király a Szentlélek ihletésére ezt írta: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? … Úrrá tetted őt kezeid munkáján, mindent lábai alá vetettél; juhot és mindenféle barmot, és még a mezőnek vadjait is; az ég madarait és a tenger halait …“ (Zsolt 8,4-9).  Izaiás prófétánál ezt mondja az Örökkévaló: „Én alkottam a Földet, és az embert rajta én teremtettem“. „Mert így szól az Úr, aki az eget teremtette, ő az Isten, aki a Földet formálta és megalkotta, ő, aki megalapozta, … azért formálta, hogy lakjanak rajta: Én vagyok az Úr, és nincs más (vö. Iz 45,12.18)“. „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten és nincsen több (Iz 45,22).“ Már az Ószövetségben az Úr egyértelműen kijelenti, hogy ő a teremtő, az egyedüli igaz Isten, és nincsen rajtakívül szabadító. Ezt erősítik meg az újszövetségi iratok is. Az Isten szólott hozzánk Fia által, aki révén a világokat is teremtette (Zsid 1,2). A Szentírás az Atyával együtt Krisztust is teremtőnek mondja, mert az Atya általa teremtett mindent, ezért az imádat neki is ugyanúgy jár (vö. Zsid 1,9), mint az Atyának, mert Krisztus az, „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget“ (Zsid 1,3). Az Isten igéje tanúsága szerint Krisztus nem teremtmény, hanem isteni személy az Atyával együtt (vö. Iz 9,6; Mik 5,2; Kol 1,15-17; Jn 1,1.18; Kol 1,9; Róm 9,5; Jel 3,14: „Isten teremtésének a fejedelme“; stb.). Ezért az Írás megkülönböztető módon nem azt írja Krisztusról, a Fiúról, hogy „teremtetett“, hanem, hogy „született“ (görögül= monogenész).
A Jelenések könyvében az ég közepén repülő angyal (követ) többek között ezt kiáltja: „… imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a Földet, és a tengert és a vizek forrásait (Jel 14,7)“. Ez szószerinti idézet a tíz parancsolat negyedik parancsolatából (vö. Kiv 20,8-11). Krisztus jól tudta azt, hogy eljön az idő, amikor az emberek kétségbe vonják Isten teremtői hatalmát. Miért hangsúlyozom ezt? Azért, mert ma kevesen vallják a keresztény tömegek részéről azt, hogy a bibliai hat napos teremtéstörténetet szó szerint kellene érteni. Egyes teológusok szerint mítosz, mások szerint a hat nap korszakokat jelentene. Ezzel szemben a Szentírás azt állítja, hogy az Isten szólt, és az meglett: „És mondta Isten, hogy legyen világosság, és világosság lett.“ (Ter 1,3). Vagy azt, hogy: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt: férfinak és nőnek teremtette őket (Ter 1,27)." Valamint: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a földnek porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé (Ter 2,7).“
Milyen következményei vannak annak, amikor az ember elveti azt a szentírási igazságot, hogy az Isten hat nap alatt teremtette az eget és a Földet, a tengert és a vizek forrásait? Ezzel azt is elvetnénk, hogy az Isten igéje igazság, mert ha ezt elvetjük, akkor Jézus gyógyításait és halott-feltámasztásait is ugyanúgy el kellene vetnünk, hiszen minden egyes csoda révén Isten teremtői hatalma nyilatkozott meg Krisztus által (vö. ApCsel 2,22). Ha a Szentírás valamely részével valakinek fenntartása van, akkor Krisztus szavaival kapcsolatban is lehetne hasonlóképpen. Ha ez így lenne, mire alapozhatnánk a hitünket? Ha Krisztus élete és szavai, halála és feltámadása nem lenne kétségbevonhatatlan tény, milyen értelme lenne a keresztény hitéletünknek? Ha a Biblia egyik részét elfogadja valaki Istentől ihletettnek, akkor annak minden részét el kell fogadnia, mert ez logikus és ez a kézenfekvő. Jézus szavai szerint is „az Írás fel nem bontható.“ (vö. Jn 10,35; 2Pt 1,19-21). Milyen következményei voltak a múltban annak, hogy elvetették a Szentírást és a hatnapos teremtés történetet? Franciaországban az 1789-es forradalom után egy rövid időszakban, amikor a középkori egyházzal együtt a Szentírást is elvetették, felállították a tíznapos „dekátokat“ a hetek helyett, amelyet sem az állat, sem az ember nem bírt elviselni, ezért rövid időn belül be kellett szüntetni. A volt Szovjetunióban is próbálkoztak már, hogy az évet ugyanígy tíz napokra osztva, kilenc napig dolgozzanak az emberek, és a tizediken pihenjenek, de ott sem sikerült ezt maradandóvá tenni. Miért? Azért, mert a teremtett világba és az emberbe van kódolva az, hogy hat nap munka után legyen mindenkinek egy teljes nap nyugalma. A Szentírás szerint maga az Isten akarta ezt így: mert hat nap alatt teremtett mindent és a hetedik napon, szombaton (vö. Kiv 20,10) megpihent, és az Úr megáldotta és megszentelte a hetedik napot, „mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után“ (vö. Ter 2,3). A Szentírásban a vasárnap a hét első napjának számít és nem a hetediknek (vö. Lk 24,1; Mt 28,1).

Végül pedig érdemes megfontolni azt, hogy ha Isten nem lenne valóságos teremtő, ahogyan a Szentírás írja, akkor az elhunytak sem támadnának fel. Mert a feltámadás valójában semmiből való újjáteremtés, amely Krisztus isteni hatalma által bizonyosan végbe fog menni a feltámadás rendje szerint (1Kor 15,22-23; Jn 5,21-29). Ahogyan az emberek többsége nem hisz a feltámadásban, ugyanúgy kétségbe vonja azt is, hogy az Isten teremtő, elveti azt is, hogy az Isten a világot hat nap alatt teremtette, és azt is, hogy a Biblia és annak minden kijelentése úgy, ahogy van Jézus szavai szerint „Isten szájából származik“ (Mt 4,4). Ebből is láthatjuk, hogy a Szentírás tanítása egységes egész. Ha elvetjük a hatnapos teremtéstörténetet, azzal, hogy az nem valóságos napokat, hanem korszakokat jelöl, vagy netán mítoszt, akkor a hetedik napi nyugalmat sem kellene komolyan venni a Szentírás szerint. Az emberek nem is veszik komolyan, ezért egymást és önmagukat is kizsákmányolják, felőrölik, és nem lesznek már képesek arra, hogy emberként viszonyuljanak egymáshoz ebben a világban. Az Isten törvénye szent és örök, mert az Isten jellemét tükrözi vissza (vö. Jak 1,17). Aki ezzel a renddel szembeszáll, az nemcsak az Isten, de önmaga legjobb java ellen is vét, és a törvényszegés állapotában a végső halál felé tart.
Ha az ember elveti a teremtő Istent szükségszerűen más „isteneket“ fog keresni magának, hogy azoknak hódoljon. Az Isten szava hív és figyelmeztet minden embert arra, hogy egyedül azt imádjuk „aki teremtette az eget, a földet, a tengert és a vizek forrásait“ (Jel 14,7; Kiv 20, 11). A tíz parancsolat első parancsolata is erre szólít fel, hogy „Ne legyen néked egyetlen idegen istened sem az én színem előtt (Kiv 3,20).“ Gyergyószentmiklóson a gyerekkorom óta ismerek egy férfit (egyet a sok hasonló eset közül), akinek a teremtő Istenbe vetett hitét a nyolcadik osztályban tanult evolúciós elmélet tette tönkre, és elmondása szerint több mint egy évtizedig nem találta a helyét és önmagát, mert arra gondolt, hogy ha az ember az állatvilágból emelkedett ki, akkor a Szentírás tanítása nem áll meg. Pedig 150 évvel Darwin után az evolúciós elmélet is csak egy gyenge, erőtlen „hit", olyan elmélet, amelyet sohasem bizonyítottak be tényekkel és tudományos eszközökkel. Erre épül az egész történelemszemléletünk, és az iskolákban is ezt tanítják, pedig a Szentírás tanítása szerint nem fejlődésben van a világunk a kőkorszaktól az aranykorig, hanem lepusztulóban van (vö. Dn 2; Jak 1,15b) úgy az egyén, mint a társadalom, és a Földünk is, ahol élünk. Az ipari forradalom, a technika fejlődése senkit ne tévesszen meg az ember felől, mert az nem tette jobbá az ember szívét, nemesebbé jellemét, és szeretőbb lénnyé a személyiségét. Mindezt csak az Isten Lelke viheti végbe egy-egy ember életében az Isten igéjének a befogadása által, amely azt mondja, hogy az élő Isten teremtett mindent (vö. Iz 45,12.18; Zsolt 104,5; Zsolt 33,9; Zsolt 8,4; Ter 1,1-2,3; Róm 1,20; ApCsel 17,24), és ezért egyedül őt illeti meg az imádat és a hódolat, senki mást.
Tisztelettel: Pongrácz Róbert
hittanár 

Felhasznált irodalom:
 Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.

Az idők jeleiről

NyomtatásE-mail
Jézushoz mentek a farizeusok és a szadduceusok, hogy próbára tegyék őt. Kérték őt, hogy mutasson nekik mennyei jelet. ő így válaszolt nekik: „Amikor beesteledik, azt mondjátok: Jó idő lesz, mert vöröslik az ég. Hajnalban pedig: Ma vihar lesz, mert vöröslik és borús az ég. Az ég arculatát tehát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit azonban nem tudjátok (Mt 16,1-3; Szent Jeromos Kat. Bibliafordítás szerint”)?!

Nehogy mi is abba a hibába essünk, mint Jézus korában a nép vallási vezetői, hogy nem ismerjük fel az idők jeleit arra nézve, hogy Jézus második eljövetele mennyire közel van. A Szentírásnak, és ezen belül Krisztusnak pontos eligazító tanítása van az ő második eljövetelét megelőző idők társadalmi, vallási és természetet érintő állapotairól. Természetesen Krisztus második eljövetelének pontos időpontját csak az Atya ismeri (vö. Mt 24,36), ezt senki az emberek közül nem tudhatja, de Jézus beszélt azokról a jelekről, amelyek az ő megjelenését meg fogják előzni. (Ebben a témában lásd még a „Pillantás az idők jeleire” című korábbi írásomat a www.ujkelet.ro weboldalon bal felől a kék oszlopsorban, az „Örömhír” című rovatban.)

Amikor megkérdezték a tanítványok az Urat, hogy milyen jele lesz az ő eljövetelének és a világ végének, akkor Jézus ezzel kezdte a mondandóját: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket (vö. Mt 24,4).” Ez mindjárt felhívja a figyelmünket arra, hogy az utolsó idő egyik legjellegzetesebb vonása a hitetés lesz. Ez nemcsak a politikai csatározásban fog megnyilvánulni, hogy tömegeket fognak ígéretekkel és más eszközökkel befolyásolni, hanem ez a vallás területére is érvényes, mert Jézus azzal folytatta, hogy: „Sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják, én vagyok a Krisztus, és sokakat elhitetnek (Mt 24,5).” Krisztus nevében és Krisztus helyére állva megy végbe a legnagyobb elhitetés, mert azt senki sem gondolná, hogy ilyen módon ez megtörténhet. Pál apostol ezt írja erre vonatkozóan Timóteusnak: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői; kiknél meg van a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld (2Tim 3,1-5).” Annyira megdöbbentő ez a felsorolás, hogy nem lehet napirendre térni fölötte, különösen az utolsó megjegyzésen, azon, hogy tömegek fogják magukon viselni a vallásosság látszatát, de annak erejét megtagadják; vagyis, az Isten parancsolatainak nem fognak engedelmeskedni (vö. Jn 14,21-24;1Jn 5,3). Tehát, az utolsó idők egyik jele a Szentírás szerint éppen a valódi megtérések nélküli vallásosság elterjedése lesz.
Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt sokáig egyetlen szentírási vers foglalkoztatott, és ez a következő: a Sátán „az egész földkerekséget elhiteti (vö. Jel 12,9).” Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem. Lehetetlen, hogy az Isten ezt megengedje; pedig éppen ezt írja az Isten igéje, az Úr Jézus mondja ezt János apostolnak Pátmosz szigetén, mint ahogyan a nagy apokaliptikus beszédében szólt korábban is, hogy „vigyázzatok, hogy valaki el ne hitessen titeket”, és hogy „bizony sokakat elhitetnek” (vö. Mt 24,5. 23-24). Pál apostol ezt írja erről az időről: „amikor azt mondják, békesség és biztonság, akkor hirtelen végveszély jön rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképpen meg nem menekülnek (1Tessz 5,3)”. Nem szükséges, hogy, „békesség és biztonság” legyen, elég az, ha csak elhitetik az emberekkel, hogy békesség és biztonság van. Az emberek inkább szeretnek hinni a meséknek, semhogy szembe néznének a valódi tényekkel. Emiatt a végső romlás hirtelen tör rájuk, úgy, mint a szülés a terhes asszonyra. Jön a fájdalom, majd abbamarad, majd az egyre sűrűbb lesz, amíg a gyermek a világra születik. Ehhez hasonlók lesznek azok a természetben, társadalomban és gazdaságban lejátszódó folyamatok is, amelyek végül is Jézus második eljövetelébe torkollanak. Az Úr Jézus éppen azért fog eljönni, hogy az övéit megmentse, és lezárja végleg ezt a bűn- és vérfolyam áztatta történelmet.

Ezután beszél Jézus arról, hogy „hallanotok kell háborúkról és háborúk híreiről” (Mt 24,6), írtam korábbi írásomban, hogy a hírszerzés a XX-dik század vívmánya. Ma, ha valami történik a világ egyik pontján, a média által tud erről az egész világ. Majd ezt mondja Jézus: „Mert nemzet támad nemzet ellen, ország, ország ellen; és lesznek éhségek és járványok és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete (Mt 24,7-8).” Úgy gondolom, hogy országon belüli nemzetiségi konfliktusok, valamint országok közötti támadások is várhatók. Másodszor pedig Jézus egyetlen mondaton belül szólt az éhségekről, járványokról és a háborús konfliktusokról. Ezért minden bizonnyal ezek igencsak összefüggnek egymással. Egy világgazdasági összeomlás, egy világméretű elhúzódó pénzügyi válság teremthet olyan helyzetet, hogy a Kárpát-medencében is élelmiszerhiány alakul ki. A Földünk édesvízkészleteiért ma már nyílt lapokkal folyik a küzdelem. A Kárpát-medence jól áll az ivóvizet illetően, de a nyugati országok nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik azt, hogy a harmadik világ éhező tömegei ne induljanak meg egy újabb „népvándorlás” formájában az élelemért és ivóvízért.
Járványok eddig is voltak a történelem folyamán, de az utolsó időben az lesz a jellemző, hogy ezek „mindenfelé” lesznek (Mt 24,7); ugyanúgy, ahogyan a híradásokban nap mint nap hallunk a földcsuszamlásokról és a földrengésekről. A globális felmelegedéssel ugyanis együtt jár az, hogy a Föld lemezei többször is elmozdulnak.

Jézus ezt követően beszélt arról, hogy a Krisztusban hívőket üldözni fogják, és hogy gyűlöletesek lesznek minden nép előtt az ő nevéért (Mt 24,9). Hogyan lehetséges ez? Visszatérne a középkor? A szövegösszefüggés alapján azt mondhatom, hogy az előbbi eseményeket is figyelembe véve alakulhat ki a valódi Krisztusban hívők üldözése és megvetése. Ez abból következik, hogy a globális problémákra (természeti, gazdasági és társadalmi problémákra) egységes válaszokat kell adni. Ha ebből valaki szándékosan kimarad, arra könnyen rásütik azt, hogy „az emberi nem ellensége”, hiszen látszólag nem ért azzal egyet, hogy a Földünket meg kell menteni. Ezzel szemben a keresztények „új eget és új földet várnak, amelyben igazság lakozik (2Pt 3,13)”, Isten országát, uralmát várják, amely nem ebből a világból való. A másik tényező, ami erre enged következtetni, az éppen az, hogy „Jézus nevéért” éri a gyűlölet és a megvetés őket! Mit jelent Jézus neve? Azt jelenti, hogy „Isten megszabadít”. Ha Jézus nevéért lesz a tanítványok megvetése és üldözése, az csak azért lehet, mert ők egyedül csak Krisztus szavaiban, és az ő második eljövetelének szabadításában bíznak, és nem emberi vagy állami, vagy netán állam-egyházi megoldásokban. Lesznek olyan Krisztusban hívők, akik csak Istentől várják a valódi megoldást erre a helyzetre nézve, mert tudják, hogy ezek a válság jelei, éppen Jézus második eljövetelét megelőző jelek, és ők az Üdvözítő megjelenését és szabadítását várják. Miért? Azért, mert Krisztus megjelenésével véget ér a bűn, a szenvedés, a nyomorúság; az elhunyt igazak feltámadnak és a Krisztusban hívő hűséges maradék elragadtatik az ég felhőin az Úrral az Atya színe elé (vö. 1Tessz 4,13-17). A harmadik tényező, amely az üldözést kiválthatja, az éppen az egész világra kiterjedő, a Szentlélek erejével történő nagy evangéliumhirdetés lesz (vö. Mt 24,14), amikor a korábban elhangzott evangéliumi tanítások beérnek, és akkor sokan csatlakozni fognak Isten népéhez (Iz 60,1-3.22). Addig nem jöhet el a vég, amíg ez a nagy evangéliumhirdetés nem ment végbe Krisztus szavai szerint.

Hogyan lehetséges az, hogy a XXI-dik században üldözés éri a Krisztusban hívőket? Ez képtelenség, mondhatná bárki. Ma már nincsen kommunizmus, nem zárják börtönbe a papokat, szerzeteseket a hitükért, mint az ötvenes években. És valóban az ateizmus kora leáldozóban van. Pál apostol arról írt, hogy az utolsó napokban széles tömegek válnak vallásossá valódi megtérés nélkül (vö. 2Tim 3,1-5), Jézus pedig arról szólt, hogy a tanítványokat üldözni fogják (vö. Mt 24,9-13; Mk 13,9-13; Lk 21,12-19; Jel 6,9-11; 12,17). Ez igencsak figyelemreméltó két különböző megállapítás ugyanarra az időre nézve. Miről lehet szó? Ha a történelem lapjait nézzük, azt láthatjuk, hogy vallási türelmetlenség mindig akkor lépett föl, amikor valamely egyházi és állami hatalom kéz a kézben járt. Ez logikus, mert egyik egyházi közösségnek, felekezetnek sincsenek arra eszközei, hogy valamely másként gondolkodó és hívő csoport ellen fellépjen, csak ha az állami hatalom az ő kérésére ezt megteszi. Erre jó példa a középkorban működő inkvizíció. Ezért a vallási türelmetlenség ma is akkor kerülhet felszínre a társadalomban, ha az állam valamely egyház vagy egyházak mellé áll, hogy azokat jogi, pénzügyi és egyéb eszközeivel megtámogassa. Jézus óvva intette a tanítványait a szadduceusok és Heródes kovászától (vö. Mk 8,15; Mt 16,6), és ez nem más, mint a fennálló politikai hatalmakkal való szövetkezés és az a „rókalelkület”, ami ezzel együtt jár. Ez a romlás kovásza Jézus szerint, amely az egész társadalmat megposhasztja. Egy ilyen világméretű egyházi és világhatalmak közötti összefogás eredményezhet olyan üldözést, amelyről Jézus beszélt a tanítványainak. Egyet biztosan mondhatunk: Jézus valódi tanítványai sosem lépnek fel erőszakosan a másként gondolkodókkal szemben, viszont az evangéliumért és az igazságért bizony érheti a hívőket üldözés és némelyek még vértanúságot is szenvedhetnek Jézus szavai szerint (vö. Lk 21,16). Ez a dolgok természetellenes rendje: Ha nem lehet az igazságot elhallgattatni, akkor mindenkor azokat tették el láb alól, akik az igazságot képviselték. Az Isten azonban ezt csak azért engedheti meg, hogy még ez is az igazság győzelmét szolgálja, és sokan megtalálják Krisztust és a szeretet igazságát, amely minden igazság fölött a legnagyobb (vö. 1Jn 4,7-8.16). Amikor ezek a jelenségek kezdenek teljesedésbe menni, a hívő emberek tudják, hogy Jézus szabadító visszatérése az ég felhőin igen csak közel van (vö. Lk 21,29-31).

Jézus ezzel búcsúzott az utolsó vacsorán a tanítványaitól, amelynek a mai hívőknek is szólnak: „Azért mondom nektek mindezt, hogy meg ne botránkozzatok. Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából (a gyülekezetekből), sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt gondolja, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez. Azért teszik ez veletek, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem (Jn 16,1.3).” „Bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendezni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermekét, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki (Jn 16,20-22).” Jézus szavai szerint a Krisztusban hívők szorongattatása végül is örömre fordul, amikor ő újra megjelenik. Az üldözöttek megmenekülnek, a mártírok feltámadnak, és azt az örömet, amely a megváltottaké lesz, szavakkal nem lehet leírni, mert végülis a romolhatatlan élet, az igazság és a szeretet győzni fog a bűn, a szenvedés és a halál fölött Jézus Krisztus a mi szeretett Urunk és Üdvözítőnk által.

Mivel nem rendelkezem a tévedhetetlenség karizmájával, ezért kérem az olvasót, hogy az írásomat a Szentírás szavaival mindenkor vesse egybe, és ez alapján alakítsa ki a személyes álláspontját ebben a kérdésben.

Pongrácz Róbert hittanár
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.