Jézus a Főtanács előtt

Urunk Jézust a szenvedéstörténete során összesen hat alkalommal hallgatták ki. Előbb Annás, majd Kaifás elé vitték. Másnap reggel a Főtanács előtt ismét Kaifás hallgatta ki, és ezt követően vitték át Pilátushoz. Pilátus átküldte Heródes Antipászhoz, ő pedig visszaküldte Pilátushoz. Ezúttal Jézusnak csak az első három kihallgatását fogjuk főbb mozzanataiban áttekinteni. A Getszemáni kertben történő elfogatása után Jézust megkötözve először Annáshoz vitték, aki Kaifás főpapnak az apósa volt. Annás, mint idősebb főpap, elég tapasztalt és körmönfont volt ahhoz, hogy Jézust először ő hallgassa ki. Jézusnak az Annás előtti peréről csak János evangéliumában olvashatunk: Jn 18,12-24. Az idős főpap Jézust az ő tanítványai és a tanítása felől kérdezte, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy hátha mond Jézus valami olyant, amit terhelő vallomásként fel lehet ellene használni. Ugyanis a főpapok és az írástudók már jóval korábban, Lázár feltámasztása után eldöntötték, hogy Jézust megölik (vö. Jn 11,53). Ezért, ami Jézussal történt, az a világtörténelem legszégyenletesebb koncepciós pere volt, amelyet az Üdvözítő önként vállalt az emberiség megváltása miatt (vö. Jn 10,17-18). Jézus válaszából tudjuk meg, hogy mi volt Annás szándéka, ugyanis Krisztus – a Szentlélek által – nyitott könyvként olvasott a főpap szívében (vö. Mk 2,8). Ezt mondta a Megváltó: „Én nyíltan szóltam a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahová a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam (Jn 18,20).”  Magától értetődik, hogy Annás és később Kaifás is olyan vádakat kerestek Jézus ellen, ami alapján mind a zsidó Főtanács, mind a római hatóságok előtt halálra lehet őt ítélni. Mivel a „pallos jog” a római helytartónak volt fenntartva, emiatt bár a Főtanács halálra ítélhetett valakit, ezt a római hatalomnak is meg kellett erősíteni. A rómaiak pedig nem fogják Jézust halálra ítélni a zsidók vallási törvényei miatt. Ezért Jézus perét politikai irányba kellett eltolni. Ha bármit titokban mondott vagy tanított, akkor bizonyára Messiáskirályként hatalomátvételre készül a császárral szemben. Ezért válaszolta Jézus azt, hogy „én titokban semmit sem mondtam”. „Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam (Jn 18,21).” Jézust nyilvános működése során folyamatosan az írástudóktól küldött kémek is hallgatták és figyelték. Jézus ezekre is utalt a főpapnak adott válaszában. Annás erre semmit nem tudott válaszolni, bizonyára zavarba jött, és egyik szolgája, hogy a kenyéradó gazdájának megfeleljen, arcul ütötte Jézust, miközben ezt mondta: „Így felelsz-e a főpapnak?” – Ma is sokan ütik arcul Jézust azzal, hogy a több pénzért vagy hatalomért, vagy a megélhetésért inkább akarnak tetszeni és megfelelni az embereknek, mint az Istennek (vö. Jn 12,43). Inkább akarnak engedelmeskedni emberi tekintélyeknek vagy hagyományoknak, mint az Isten szavának (vö. Jn 17,17; ApCsel 5,29) és erkölcsi törvényének (Kiv 20,1-17; Mt 22,37-40; 1Jn 5,3). Jézus válasza és annak módja figyelemre méltó: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem (Jn 18,23)?” Krisztus ezt a legnagyobb higgadtsággal és szelídséggel válaszolta a poroszlónak, és nem önmaga védelmében, hanem őérte mondta el. Ha Jézus ekkor vagy más alkalommal egyetlenegyszer is indulatból vagy haragból válaszolt volna, akkor a saját bűnéért kellett volna meghalnia, és nem lehetett volna helyettes áldozattá értünk. Így nem a saját, hanem a mi bűneinkért, és azok miatt halt meg, hogy azt, amit jogosan nekünk kellene elszenvedni, azt ő vállalja magára, hogy cserébe ingyen kegyelemből az örök életet adja azoknak, akik hisznek benne és engedelmeskednek neki (vö. Zsid 5,7-9; Róm 6,23; 8,32-33; 9,16; Ef 2,8 stb.). A poroszlóhoz intézett szavait Jézus érte mondta el, és nem a saját védelmében, mert Jézus egész pere folyamán egyetlenegyszer sem védekezett. Azért nem, mert ezt jelenti a helyettesítés: úgy állt ott, mintha méltó lenne az elítélési tortúrára és a halálra, mert mi méltóak vagyunk rá a bűneink és törvényszegéseink miatt (vö. 1Jn 3,4-et Károli vagy a protestáns új fordítás szerint). Azért küzdött Jézus ezért a poroszlóért, hogy ráébressze: ha ezen a „másoknak való megfelelési pályán” halad tovább, az üdvösségét fogja eljátszani. Azután Annástól átvitték Jézust Kaifás házába (vö. Jn 18,24). Említésre méltó az, hogy Jézus meghurcoltatása a Getszemáni kerttől kezdve éjszaka történt. Éjszaka vitték őt kardokkal és dorongokkal felszerelten a katonák, a csőcselék és a hozzájuk lealacsonyodott főpapok (vö. Lk 22,52) Annás házához, és szintén éjnek idején vitték át innen Kaifás házába. Miféle főtanács ez? Miért ilyen sürgős Jézus halálra ítélése? Miért nem nappal viszik Jézust Annás és Kaifás elé? Jézus szava szerint azért, mert ez a sötétség hatalmának az órája volt (vö. Lk 22,53). Máté és Márk evangéliuma összegezve mondja el Jézus második és harmadik kihallgatását, de Lukács evangéliumából kiderül, hogy a Főtanács reggel korán is összeült, amikor a tanács legtöbb tagja is eljött, hogy kimondják a halálos ítéletet Jézus fölött (vö. Lk 22,66). Kaifás olyan vádakat szeretett volna hallani Jézus ellen, ami nem osztja meg a főtanácsot, – a farizeusokat és a szadduceusokat, – hanem ami egyesíti őket Jézus ellen. A szombatnapi gyógyításait azért nem említhették, mert azokban a rómaiak, ha vizsgálódni fognak, az mind Jézus mellett fog szólni, és ez amúgy sem politikai indok Jézus halálára. A felvonultatott tanúk rendre egymásnak ellentmondtak, és a saját vádaskodásaikba zavarodtak bele (vö. Mk 14,56; Mt 26,59-60). Jézus „csak hallgatott és semmit sem felelt” (Mk 14,61; Mt 26,63a). A hamis vádak közül ezt az egyet közlik az evangéliumok: „Mi hallottuk, mikor ezt mondta: Én lerontom ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem kéz alkotott (Mk 14,58).” Érdemes ezt a vádat egybevetni azzal, ahogyan az Jézus ajkán eredetileg elhangzott: „Bontsátok le ezt a templomot, s én három nap alatt felépítem azt (Jn 2,19).” Tehát „ti bontsátok le …”, és nem pedig „én lebontom …”, mint ahogyan a hamis tanúk állították. Ez az elferdített vád azért jött jól, mert erre a római helytartó előtt is lehet hivatkozni, mert a római hatalom is tiszteletben tartotta még Jézus idejében a jeruzsálemi templomot. Ezenkívül pedig olyan érv volt, ami a Főtanács mindkét tábora előtt is vitán felül állott. Tehát nem osztotta meg őket. Jézus azonban ezt a saját testének templomára mondta. Amikor harmadnapra feltámadt a halálból, a tanítványok visszaemlékeztek Jézus szavaira, és hittek benne (vö. Jn 2,21-22). Mivel azonban ezeket a szavakat Jézus a templomban mondta el, ezért a legtöbb hallgatója arra a kőtemplomra értette, amelyet Heródes bővíttetett ki. Még az éjszaka folyamán a hamis vádak elhangzása után Kaifás feltette a legfontosabb kérdést: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mond meg nékünk, te vagy-e a Krisztus, az Istennek Fia? Mondta neki Jézus: Te mondtad. Sőt, mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljönni az ég felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatta a (saját) ruháit, és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra. Azután az arcába köptek, ököllel verték, mások pedig pofon ütötték, és azt mondták: Prófétálj nekünk Krisztus, ki az, aki megütött téged? (Mt 26,63-68).” Ezzel a jelenettel kapcsolatban elengedhetetlen, hogy szóljak a következőkről: 1. Krisztus eddig a hamis vádak hallatán nem szólt, hanem mélyen hallgatott (vö. Iz 53,7). Most azonban eljött a szólás ideje. Mert megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan a szólásnak is. Mi gyakran akkor beszélünk, amikor hallgatnunk kellene, és akkor hallgatunk, amikor jogosan eljött a szólás ideje. Jézustól megtanulhatjuk a kellő időben való hallgatás és a megfelelő alkalommal való szólás művészetét is. A tanítványait arra tanította, hogy „aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom a mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Most ehhez járt elöl jó példával. Másrészt pedig Kaifás az élő Isten nevében szólította fel, hogy nyilatkozzék Jézus a saját személye titkáról, arról, ami a garanciája annak, hogy a megváltásunk végbe mehet. Krisztus tudta, hogy ezért a válaszáért halálra fogják ítélni, de nem hallgathatott, mert az Atyához való viszonyáról kérdezték őt. 2. A második szempont az, hogy a főpap megszaggatta a saját ruháit. Vajon miért? – A zsidók szigorú egy Isten hite nem fogadta be azt, hogy Jézus valóságos isteni személy (vö. Lk 1,31-33; Mt 1,20-23; Zsid 1,1-3.6.8; Kol 2,9; Jn 5,23 stb.), akit maga a Szentlélek kent fel Messiássá a keresztsége alkalmával (vö. Mt 3,16-17). Pedig ezt Jézus a tanításának isteni bölcsességével, az Atya hatalma által végbevitt csodáival számtalanszor igazolta. A főpapnak viszont az Isten törvénye szerint nem szabadott volna megszaggatni a ruháit (vö. Lev 10,6 és 21,10). Ha ezt mégis megteszi, akkor saját magát zárja ki a főpapi és a papi szolgálatból. Azért, mert a főpap ünnepi ruhája az eljövendő Messiás jellemtulajdonságait ábrázolta, és annak tökéletesnek kellett lenni. Ha főpapi ruháit megszaggatja, vagy főpapi süvegével teszi ugyanezt, a Leviták könyve szerint Isten haragja lesz rajta és a közösségen. Jézus korában azonban az emberi hagyományok és a vallási tanítók magyarázatai között megjelent az a nézet, hogy ha valaki káromkodik, annak a kifejezésére, hogy ez mennyire botrányos, a főpap megszaggathatja a ruháit. Íme így írták felül ebben a tekintetben is az Isten törvényét emberi hagyományokkal és tanításokkal. Ennek hátterén értjük meg, hogy a főpap Isten törvényét áthágva emberi hagyományoknak engedelmeskedett, és miközben Jézus fölött kimondta a halálos ítéletet, tulajdonképpen saját maga fölött mondta ki azt végérvényesen. 3. A harmadik említésre méltó tény az, hogy Jézus Dániel könyvéből idézett, és erre a szövegrészre utalt: Dn 7,13-14. Ezt az idézetet azonban a Főtanács minden tagja ismerte az Ószövetségi Írásokból. Jézus ezt a képet jogosan alkalmazta önmagára, mert az ténylegesen róla szólt, mert éppen ő jelentette ki azt Dánielnek mintegy hat évszázaddal korábban (vö. 1Pt 1,10-11). Jézus határozottan jelentette be, hogy a Föld ítélőbírájaként fog visszatérni isteni hatalommal és dicsőséggel az ég felhőin. Az Atya a halálból való feltámadása után senki máshoz nem mérhető „hatalmat, méltóságot és országot ad neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul (Dn 7,14)”. Krisztus áldozatának eredményeként viszont „a fölséges Isten szentjei elnyerik majd az országot, és övék lesz az ország örökkön örökké (Dn 7,18)”. Kaifás színpadiasan kivetkőzött magából, megszaggatta a ruháit, ahelyett, hogy a szívét szaggatta volna meg a bűnbánatban. Milyen tökéletes egységet alkot a Szentírás szerkezete: a templom függönye kettéhasadt, és Kaifás, a főpap megszaggatta ruháit. A földi templom elveszítette jelentőségét, hogy ami csak a földön a mennyei másolata volt (vö. Zsid 8,1-2.5; Kiv 25,40), annak helyébe lépjen a mennyei templom és abban az egyedüli tökéletes főpap: Jézus Krisztus kezdje meg főpapi szolgálatát. Krisztus, az örök főpap feltámadása után belépett a mennyei szentélybe, hogy Isten színe előtt megjelenjen a benne bízókért és azokért, akik általa járulnak az Isten színe elé (vö. Zsid 8,1-2.6; 7,24-25; Róm 8,34; Zsid 9,24; 1Jn 1,1-2; Zsid 4,15-16). Kaifás saját magát fosztotta meg a főpapságától, hogy átadja helyét annak a Krisztusnak, aki egyedül méltó erre a tisztségre. Kora reggel még egyszer kihallgatták Jézust (vö. Lk 22,66-71), mivel, akkor a főtanács többi tagja is megjelent. Jézus pedig előttük is megismételte azt, hogy ő valóban az Istennek a Fia, és ülni fog az Istennek jobbja felöl, vagyis isteni hatalomban, szándékban és minden tekintetben osztozik azzal, ami az Atyáé. A jó hír az, hogy ez valósággá lett, és Krisztus megdicsőült emberként vette vissza isteni hatalmát, és ezzel mindörökre Emberfiaként hasonló maradt hozzánk; társunk, testvérünk lett az Atya színe előtt. Aki megismeri az értünk meghalt, feltámadt és az értünk közbenjáró Krisztust, és őt szemléli a mindennapjai során, annak az életében megtörik a bűn hatalma (vö. 2Kor 3,18). Mert lehetetlen, hogy ha valaki megismeri az Urat, ne ragadná magával az a tény, hogy a menny parancsnoka milyen kimondhatatlan tortúrát és kínhalált szenvedett azért, hogy a benne hívőknek ingyen, kegyelemből örök életet adjon. Krisztus sebei megdicsőült testén örök korszakokon át „világítanak” majd annak bizonyságaként, hogy a teremtő Istenünk az isteni élete feláldozása árán váltotta meg a saját teremtményeit, pedig teremthetett volna helyettük másokat, és hagyhatott volna minket elveszni a bűneinkben. Igen, valóban „az Isten a szeretet (1Jn 4,8)”, és nincsen hozzá senki hasonló. Ez a szeretet kötelez, sürget és szorongat, hogy másokkal is megismertessük, hogy „mi”, azaz „ki” adja meg az ember életének végső értelmét és célját. Ezért írtam le ezeket a sorokat neked is kedves olvasó. Pongrácz Róbert hittanár  Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.