Krisztus Pilátus és Heródes előtt

A világmindenség legnagyobb drámájába nyerhetünk bepillantást: a teremtő teremtményei kezébe adja magát, „a királyok királya és uraknak Ura” (vö. Jel 19,16) Emberfiaként megalázva és a végsőkig meggyötörten kiszolgáltatja magát azért, hogy a bűnében elbukott ember helyettes áldozata lehessen és a benne hívőknek örök életet adjon. Miután a főtanács halálra ítélte Krisztust, kora reggel átvitték őt a római helytartóságra, hogy Pilátustól is kicsikarják a halálos ítéletet. Vallási vonatkozású vádjaikkal a helytartónál nem hozakodhattak elő, ehelyett politikai természetű koholt vádakat fogalmaztak meg Jézus ellen. Ezek a következők voltak: (1) a népet félrevezeti, (2) tiltja a császár adójának fizetését, (3) és azt mondja magáról, hogy ő a Messiás király (vö. Lk 23,2). Máté és Márk evangéliuma egyöntetűen leírja, hogy Jézus semmit sem felelt az ellene felhozott vádakra, nem védekezett azok ellen. Pilátus pedig igencsak elcsodálkozott ezen (vö. Mt 27,12-14; Mk 15,3-5). Jézus a főpapok és a főtanács előtt sem védekezett, mert ezt jelenti a helyettesítés: amire én méltó lennék, azt Krisztus vállalta magára, hogy magatartásával meggyőzzön arról, hogy az Isten a szeretet, aki azért küldte el Fiát a világba, hogy minket megbékéltessen önmagával. Mi tévelyedtünk el a bűnben, és mégis ő keres meg és ő békéltet (vö. 2Kor 5,18-19). Övé az elítélés hosszú tortúrája, hogy a benne hívő és neki engedelmes népnek az utolsó ítéleten felmentést adhasson. Pilátusról azt írja az evangélium, hogy egy alkalommal a galileai zarándokok vérét ontotta a jeruzsálemi templomban (vö. Lk 13,1), és valóban, a róla szóló történelmi feljegyzések egy keménykezű és a foglyokat nem sokra becsülő helytartóról számolnak be. Mégis, amikor Jézusra tekintett, önkéntelenül láthatta Krisztus nemes, higgadt és szelíd arcvonásait, amely semmiben sem hasonlított a bűnözők megjelenéséhez. Ezzel szemben a főpapok és a csőcselék arca, tekintete és vádoló szavaik cselszövő szándékaikról árulkodtak. Pilátus kiment a főpapokhoz és megkérdezte: „Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen? Azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a te kezedbe (Jn 18,29-30).” A főpapok és az írástudók elvárták volna Pilátustól, hogy kihallgatás nélkül, a tekintélyüknek megfelelően ítélje el Jézust. Ha ők bűnösnek találták őt, akkor biztosan bűnös; Pilátus csak hajtsa végre az ő követelésüket. A helytartó azonban átlátott a szándékaikon (vö. Mk 15,10). Pilátus megkérdezte Jézustól: „Te vagy-e a zsidók királya (Mk 15,2; Lk 23,3)?” János evangéliumából kiderül, hogy Jézus a Pilátusnak adott válaszával elkezdte a helytartóért folytatott megmentési küzdelmet, ezért ezt válaszolta: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam (Jn 18,34)? Vagyis, te tartassz engem királynak, meggyőződtél arról, hogy én ki vagyok, vagy mások szavára hallgatva mondod ugyanezt“. Ennek az az üzenete, hogy az élet bármely kérdésében, de különösen az üdvösséget érintő legfontosabb kérdésekben az ember Jézus szavaival találkozva alakítsa ki a saját álláspontját, és ne másokra hallgasson. Pilátuson azonban úrrá lett a büszkeség, és ezt válaszolta: „Hát zsidó vagyok én? … Mit tettél?“ Jézus azt felelte: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból való volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók (a főpapok) kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.“ ’Tehát király vagy te?’ Jézus azt felelte: “Te mondod, hogy király vagyok. Azért születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra (Jn 18,35-37).” Jézus megnyugtatta Pilátust, hogy ő nem olyan Messiás király, aki a császár trónját a jelen pillanatban veszélyeztetné, nem politikai Messiás, mert Krisztus országa nem ebből a világból való. Tehát, a főpapok ellene felhozott vádjainak nincsen alapjuk. Azonban ezeket Jézus nem a saját, hanem Pilátus megmentésének érdekében mondta el, mert ezzel fejezte be mondanivalóját: „mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra”. Pilátus, te az igazat szeretnéd megtudni rólam? Én éppen ezért az igazságért jöttem erre a világra, és aki az igazságból való, az hallgatni fog a szavamra. Ezek után Pilátus feltette a lehető legnagyobb kérdést, amit ember megfogalmazhat, de a választ már nem várta meg: „Mi az igazság?” (Jn 18,38) Nem tudjuk, hogy a helytartó miért nem várta meg erre a választ. Azt viszont érdemes figyelembe venni, hogy az igazsággal való szembesülés rendszerint az ember számára alig elviselhető. Miért? Azért, mert az igazság válaszút elé állít. Az emberek nagy része azonban nem szeret dönteni, inkább a tömeggel sodródik. Ha pedig az igazság a hangulati többséggel szemben áll, akkor végképp kellemetlen, mert az igazságra hallgatva az ember kiteszi magát a többség megvetésének. Jelenleg a többség hangulata Pilátus érzékei szerint igencsak kedvezőtlen. Kinn a cselszövő főpapok és a zajongó csőcselék várja a válaszát, döntenie kell; ebben a helyzetben kinek van ideje és türelme az igazsággal foglalkozni (?) … Jézusnak azonban volt türelme és szeretete Pilátushoz, mert elkezdte magát neki kinyilatkoztatni. Pilátus és a római katonák semmit sem, vagy alig tudhattak valamit az egy igaz Istenről és az üdvösség útjáról. Éppen ezért kellett Jézusnak Pilátusért személyes küzdelmet folytatnia, mert itt nem csupán Jézus peréről van szó, hanem Pilátus üdvösségéről még inkább. Krisztus számára Pilátus üdvössége fontosabb volt a saját sorsánál. Ezután Pilátus kiment a főpapok és a csőcselék elé, és azt mondta nekik, hogy ő semmi vétket sem talál Jézusban (vö. Jn 18,38; Lk 23,4). Ez igencsak felbőszíthette a Jézust mindenképpen megölni akaró főpapokat, és bizony súlyos feddés volt egy pogány római szájából Isten népének a vezetői ellen. Az evangélium csak szűkszavúan közli a tényeket, de a sorok magukért beszélnek, mert a főpapokról ezt írja: „De azok erősködtek, és azt mondták: Föllázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig (Lk 23,5).” Pilátus nem várta meg Jézus válaszát arra, hogy ’mi az igazság’, és most az igazság nélkül kell szembenéznie a főpapok cselszövéseivel és állításaival. Ez a vállalkozás Jézus Krisztus személyének és szavainak a megismerése nélkül eleve kudarcra van ítélve nemcsak Pilátus, de bármely ember részéről. Jézus azt mondotta magáról, hogy „Én vagyok az igazság” (vö. Jn 14,6), és az Isten igéjéről pedig azt nyilatkozta a főpapi imájában, hogy „a te igéd igazság” (Jn 17,17). Más mérce az emberek számára nem adatott. Aki az Isten igéjének mércéjéhez hozzátesz, vagy elvesz belőle, az nemcsak eltéved, de másokat is megtéveszt, és nemcsak a saját, de a mások üdvösségét is veszélybe sodorhatja (vö. MTörv 4,2; Péld 30,5-5; Jel 22,18-19). Amikor meghallotta Pilátus, hogy Jézus Galileából való, azonnal arra gondolt, hogy lerázhatná magáról ezt a kellemetlen ügyet azzal, hogy átküldi Jézust Heródes Antipászhoz, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott, hadd ítélkezzen ő ebben az ügyben. Ezzel végre rendezni tud Heródessel egy korábbi feszültséget, hiszen megtiszteli őt azzal, hogy az ügy kivizsgálását és az ítélethozatalt átengedi neki. Az evangélium meg is jegyzi, hogy aznap (Jézus halálra ítélése és kivégzése napján) Heródes és Pilátus barátok lettek (vö. Lk 23,12). Krisztust tehát a főpapok Heródes elé vitték. Heródes akkorra már megkeményedett a bűnben. Korábban még szívesen hallgatta Keresztelő Jánost. Ezt írja erről az evangélium: „Heródes félt Jánostól; igaz és szent embernek tartotta és védelmezte. Mikor hallgatta, sokszor zavarba jött, de azért örömest hallgatta (Mk 6,20).” Károli így fordítja le a „sokszor zavarba jött” részletet: „ráhallgatván sok dologban követte”. Az a tény, hogy Heródes sok dologban hallgatott Jánosra azt mutatja, hogy nem mindenben. „Örömest hallgatta”, de nem engedelmeskedett a prófétai szónak. Nem bocsátotta el a testvérétől, Fülöptől elvett feleségét, Heródiást. A bűnös életvitel azonban keménnyé teszi az ember szívét, és képtelenné a megtérésre. Így a király születése napján az esküjére és a vendégekre való tekintettel kénytelen volt Keresztelő János fejét vétetni, mert Heródisának ez volt a kívánsága. Így az egykor „tanítvány” Heródesből a próféta gyilkosa lett. Heródes tipikusan az az eset, amelyet Jézus a köves talajba hullott maggal szemléltetett (vö. Mt 13,5-6. 20-21). Bár az Isten igéjét örömest hallgatta, de az Isten szavának magja nem hatolt a szívébe, mert az önzés páncélja nem engedte azt. Így, amikor kísértésbe került a megfogant ige „elszáradt”, és kiégett, és ezzel együtt Heródes belső világa is. Bár Heródes szeretett volna Jézustól egy csodát látni, Krisztus szóra sem méltatta Keresztelő János gyilkosát. Heródes „hosszan kérdezgette” őt, Jézus „azonban semmit sem felelt”, miközben a főpapok és az írástudók ott álltak és hevesen vádolták az Üdvözítőt. Jézus hallgatása a legkeményebb dorgálás volt, amit Heródes kaphatott. Bár Krisztus egyetlen csoda tételével megmenthette volna az életét, sem saját érdekében, sem egy megkeményedett kényúr kedvéért nem volt hajlandó erre. Amíg Krisztus a legnagyobb bűnösökhöz is lehajolt, addig Heródesért már semmit sem tett. Heródes ugyanis a Szentlélek elleni bűn állapotába került, amelyből nincsen megtérés, azért nincsen, mert a bűnös nem látja be, hogy megtérésre van szüksége, ezért számára nem is lehet bocsánatot adni (vö. Mt 12,31-32; vö. 12,14-t). Még Krisztus sem tudott kezdeni azzal az emberrel semmit, aki miután Jánostól az Isten szavát hallotta, és azt megvetette, dölyfösségével ilyen kilátástalan helyzetbe sodorta önmagát. Erről a szomorú állapotáról az evangélium is tanúskodik: „Heródes a kíséretével együtt megszégyenítette őt, csúfot űzött belőle, aztán fehér ruhába öltöztette, majd visszaküldte Pilátushoz (Lk 23,11).” Heródes az ütlegelésben és a csúfot űzésben éppen úgy lealacsonyodott katonáihoz, mint a főpapok a csőcselékhez. Azonban bármilyen kemény is volt Heródes szíve, mégsem merte aláírni Jézus halálos ítéletét, hanem visszaküldte őt Pilátushoz. Ebből a jelenetből is kitűnik, hogy a lelke mélyén a meggyalázott és elnyomott igazságot felismerte, amikor Jézus arcára nézett, és jól tudta, hogy Jézus valójában meggyalázott emberként is isteni lényként áll előtte. Lukács evangéliumában ezek után ezt olvashatjuk: „Pilátus pedig összehívta a főpapokat, a nép vezetőit és a népet, s azt mondta nekik: Idehoztátok nekem ezt az embert, mint a nép lázítóját. Kihallgattam előttetek, de semmi vétséget sem találtam ebben az emberben mindazok közül, amikkel vádoljátok. Sőt Heródes sem, mert visszaküldte őt hozzám. Láthatjátok tehát, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el. Megfenyítem tehát és szabadon bocsátom (Lk 23,13-16).” Ezzel követte el Pilátus azt a hibát, ami határozottan kimutatta jellemgyengeségét: megostoroztatta Jézust annak ellenére, hogy már kétszer is kijelentette, hogy nem találja bűnösnek (vö. Jn 19,1). Ez azt jelezte a főpapoknak, hogy Pilátus „puhítható”, és hogy ha kitartanak álláspontjuk mellett, végülis engedni fog a követeléseiknek. A római katonák Jézust egy cölöphöz kötözték, és megkorbácsolták, ezután levették a ruháit és egy katonaköpenyt borítottak rá. Tövisből koronát fontak és náddal verték a fejét, majd térdet hajtottak előtte és ilyen módon gúnyolták. A katonák kitöltötték minden zsidó elleni megvetésüket azon, akit zsidók királyának mondtak. Az ő bűnük azonban kisebb, mint a főpapoké, mert ők nem látták Jézus csodáit, nem volt helyes istenismeretük, és már elegük volt a zsidók állandó lázongásából, és abból, hogy ez a nép legyőzöttként is magasabb rendűnek képzelte magát a hódítóinál. Pilátus arra számított, hogy ha Jézust megostoroztatja, ezzel kielégíti a főpapok vérszomjas kívánságát és a nép szíve megesik Jézuson, ugyanis jól tudta, hogy csak irigységből szolgáltatták ki neki (vö. Mk 15,10). Az evangélium a csőcselék helyett „népet” ír, azonban inkább csőcselékről beszélhetünk. Honnan lehet ezt tudni? Onnan, hogy még húsvét ünnepe előtt vagyunk, reggel hat órakor kezdődött Pilátus előtt az ítélet, a jobb érzésű emberek mire észbe kaptak, arra Jézus már halálra volt ítélve. A csőcselék azonban pénzért mindenre kapható. Jézus híveinek többsége pedig Galileában volt. Azok, ha megérkeznek az ünnepre, tanúsíthatják Jézus csodáit, és akkor a főpapok gyilkos terve meghiúsul. Ezért sietett a főtanács Jézust még az ünnep előtt eltenni láb alól. Pilátus meg akarta menteni Jézust, ezért a zsidók szokásához híven az ünnep közeledtével szabadon bocsáthatott egy foglyot. Arra gondolt, hogy így szabadon bocsáthatná Jézust. Miután megostoroztatta, kivezettette a „nép” elé, és bemutatta nekik: „Íme az ember!” Addigra azonban a főpapok felbíztatták a népet, hogy a gyilkos Barabás szabadon bocsátását kérjék, és követeljék Jézus keresztre feszítését. „Barabást lázadásét és gyilkosságért vetették börtönbe” (Lk 23,19), amelyet éppen a rómaiak ellen hajtott végre. Amint Barabást elővezették és Jézust melléje állították, minden értelmes elmével rendelkező ember könnyen láthatta a két arc és a két személy közötti különbséget. Barabás arcán sátáni vonások látszottak, mert ő olyan ember volt, aki átadta magát a gyűlöletnek és a fanatizmusnak, és aki ennek következtében gyilkossá lett. Jézus arcán meggyötörten is a szelídség és a belső nyugalom tükröződött. Rajta megtörtek a gyűlölet hullámai, benne a sátán nem tudott fogást találni, ő bűnt nem követett el (vö. Zsid 4,15; Jn 14,30; 1Jn 3,5), ő valóban megalázottan is méltósággal és fenséggel állt ott, hogy helyettünk elszenvedje a bűneink következményeit. Mintha a mennyei Atya még egyszer és utoljára a volt választott nép elé vezetné a saját Fiát és vele átellenben a sátán képviselőjét: „hadd lássam, kit választotok?” Jól nézzétek meg, „ő az én szeretett Fiam, akiben nekem kedvem telik (vö. Mt 3,17).” Ez a jelenet jól tükrözi azt a lelki folyamatot, amely az ember személyiségének az eltorzulásához vezet, s ami a bűn teljességre jutása az egyén és egy félrevezetett nép életében. Először a főpapok csak irigykedtek Jézusra, majd szembeszegültek szavaival, elutasították a Megváltó értük mondott példabeszédeit, féltékenyen őrködtek a pozíciójuk, a hatalmuk és a nép fölött, végül odajutottak, hogy megölik őt. A gyűlöletük ettől kezdve teljesen elvakította őket: „Aki pedig gyűlöli az ő testvérét, az sötétségben van, a sötétben jár, és nem tudja, hogy hová megy, mert a sötétség megvakította a szemét (1Jn 2,11).” Pilátus harmadszor is bűntelennek jelentette ki Jézust. Ekkor azonban a főpapok azt mondták neki, hogy Jézusnak meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát (vö. Jn 19,7). Pilátus, amikor ezt hallotta, még inkább megijedt. Ismét bement Jézushoz és megkérdezte: „Honnét való vagy te? De Jézus nem felelt néki. Ezért Pilátus azt válaszolta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne (Jn 19,9-11). Kedves olvasó! Szemléljük Jézust, aki a hosszú elítélési tortúra végén, összeverve, megostorozva, többször is megalázva, a világ bűnének terhét hordozva mentséget keres Pilátus számára, mert azt mondta, hogy Kaifás bűne nagyobb, mint Pilátusé. Ilyen jelleme van a mi Üdvözítőnknek. Ha valaki Krisztusra néz, megláthatja azt, hogy az Isten szeretet (vö. Jn 14,9). Akinek ilyen tiszta a jelleme, és ekkora az irántunk való szeretete, ahhoz ne lehetne bizalmunk? Amikor a csőcselék kiáltozása és a főpapok követelése a tetőpontra hágott, Pilátus a felségétől egy írásos üzenetet kapott. A helytartó elolvasta az üzenetet: „Ne avatkozzál annak az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma éjjel álmomban miatta (Mt 27,19).” Ilyen kegyelmes az Isten, amikor „az ember fejjel megy a falnak”, akkor is még küldhet egy jelet, egy üzenetet, hogy visszatartson a rossztól, ám a bűn úgy elvakíthat, hogy nem akarjuk meglátni a jelet, vagy meghallani az intő üzenetet. Amikor Pilátus ismét kiment a nép elé, a főpapok az utolsó „kártyájukat” is kijátszották: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak. …Pilátus ismét Jézusra mutatott: „Íme a királyotok! … de a főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk van! (vö. Jn 19, 12-15).” Ezzel a kijelentéssel a főpapok kivonták a zsidó népet az Isten királysága alól és a császár választásával –, akit egyébként gyűlöltek – a sátán fennhatósága alá rendelték az izraelita népet. A nép pedig ezt kiáltotta: „vére rajtunk és fiainkon (Mt 27,25).” Valóban sajnálatos módon Krisztus vére nem áldás, hanem átok lett a számukra, és az egész történelem folyamán újra és újra kiújuló zsidóüldözések és népirtás során el kellett szenvedniük annak következményeit, hogy kivonták magukat Isten uralma alól és Barabás személyével a sátánt választották. Ilyen módon vitték pusztulásba a főpapok a zsidó népet, és a nép hagyta magát félrevezetni. Jézus valódi tanítványai azonban úgy viszonyulnak a zsidó néphez, mint ahogyan a Mester viszonyult hozzájuk: szeretettel. Éppen ezért minden valódi Krisztushívő szótárából hiányzik az antiszemitizmus, mert ebben is a Megváltójára akar hasonlítani. Pilátus végül megmosta kezeit és átadta Jézust a katonáknak, hogy keresztre feszítsék. Amikor Pilátus meghozta Krisztus fölött a halálos ítéletet, akkor tulajdonképpen önmagára mondta ki azt: Mt 7,1-2; Róm 2,1-6. A helytartó nem volt hajlandó meghallgatni Jézustól azt, hogy „mi az igazság”, nem győzte le büszkeségét, hogy egyedül arra hallgasson, aki az igazságból való és maga az igazság. Nem esett a sziklára, Krisztusra, hogy meghaljon önző önmagának, büszkeségének, és éljen Isten kegyelméből egy örökkévalóságon át. Ehelyett a pozícióját és az életét féltette. Pedig „a bűn teljességre jutván halált nemz” (vö. Jak 1,15). Ennek következtében nem sokkal Jézus halála után a császár mégis megvonta Pilátustól a bizalmat és a sorsa megpecsételődött. Mennyivel jobb lett volna Krisztusra hallgatnia, ahelyett, hogy a főpapoknak engedett. Pongrácz Róbert hittanár