A Didakhé jelentése „tanítás”, ez
egy olyan iratnak a címe, amely a katolikus „szenthagyomány” része, sőt annak
is az egyik legkorábbi forrása. A magam részéről következetesen vallom a „sola
scriptura”, „egyedül a Szentírás” elvét, tehát nem tekintem a Hagyományt a hit
mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis erre a korai, nem
sugalmazott iratra való hivatkozásom több mint érdekesség és az „egyedül a Szentírás”
elvét nem vallók számára is felkeltheti a Biblia igazságai iránti mélyebb
érdeklődést és elmélyülést.
Keletkezésének ideje, helye és
az irat jelentősége:
Az irat valószínűleg „150 előtt
keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után… legvalószínűbb, hogy a II.
század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató
Szíriát jelöli meg.”[1]
A Didakhé 16 apró fejezetből áll, és annak egész terjedelme 10-11 nyomtatott
kis oldalon elfér. Hosszabb címe „A tizenkét apostol tanítása”, alcíme pedig:
„Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek”. A Szent István Kiadó
által számomra elérhető példány alapján nem tudom bizonyosan megállapítani,
hogy a Didakhé szövegébe illesztett zárójelbe tett bibliai és ószövetségi
apokrif igehelyekre való hivatkozás az eredeti szöveg része-e, valószínűsítem,
hogy nem, hanem később illesztették ezeket a szövegbe. Mindenképpen hasznos,
mivel ez az irat kijelentéseinek biblikus megalapozottságát erősíti, és segíti
a Szentírás igéivel való összehasonlítását. 1873-ban Philoteosz Brüenniosz
nikomédiai metropolita Jeruzsálembe való zarándoklása alatt találta meg ezt a
kis iratot. A Didakhé a második század egyházának a szertartásait és „a
közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az
eukarisztia[2]
megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról,
a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről”[3].
„A keresztény ókor igen nagyra
értékelte a Didakhét, a későbbi liturgikus és egyházfegyelmi iratokhoz alapul
szolgált, több egyházban[4]
a kezdeti korokban kánoni könyvnek tartották, de Euszebiosz[5],
jelentősége elismerése mellett, az apokrifok közé sorolta. … Megtalálása
kétségtelen a XIX. század legjelentősebb felfedezése.”[6]
A Didákhé a Biblia számos
igazságáról ír, és azok igazságát erősíti
A teljesség igénye nélkül emelem
ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról,
hogy az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez:
először szeresd Istenedet, aki teremtett
téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”[7]
Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki a témám és a
tanulmány terjedelme miatt.
A szöveg másik figyelemreméltó
kijelentése többek között ez: „”Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz
lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”[8]
Tehát a közösségi bűnrendezés mellett a lelkiismeret fontosságát is
hangsúlyozza. Jakab levele arra tanít, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket
(Jak 5,16), és a Szentírás megerősíti, hogy a jó Isten színe előtt bánjuk meg
azokat imáinkba foglalva, és egymástól is kérjünk bocsánatot, illetve
bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Igaz az, hogy Jézus a feltámadása után
a tizenegy apostolnak azt mondta, hogy akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot
nyer, akiknek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23), csak ne feledjük, hogy
ez nem automatikusan működik, mivel ezzel kezdte a mondandóját: „Vegyetek
Szentlelket!”
A Didákhé közvetve szól a
szombat fontosságáról
Tulajdonképpen a böjtről ír, de
ebben a VII-dik részben megemlíti szó szerint a szombatot is a következőképpen:
„1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik
napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek”[9]
Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön ki van emelve, mint olyan nap,
amelyhez viszonyítják a böjti napokat. Miért nem a hét első napjához
viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz? A másik, amire felfigyeltem,
az az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázatként ilyen formában: „A
zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz
időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki
akart. A keresztények böjti napja a
szerda és a péntek lett.”[10]
Ez viszont azt jelenti, hogy ha a keresztények előkészületi napja a péntek
volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai 10.
parancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot,
amit Jézus maga is megtartott. Sőt a tanítványaira sem hagyta hátra, hogy azon
változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század
közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben és nem a
hét első napja, amit mi magyarul vasárnapként mondunk. A német nyelven der
Sonntag = a Napnak a napja, vagyis a német nyelv a nyelvében tanúskodik arról,
hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori
egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy
Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel. Az evangéliumok valóban írják,
hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a
nyugalomnap alatt a Jézus teste a sírban pihent, és a szikla sírhoz siető
asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.[11]
A Didákhénak ez a tanúsága, hogy a szombathoz viszonyítva számolták a napokat,
és hogy ettől számítva a negyedik napon és ezután az előkészületi napon legyen
a böjt, vagyis pénteken, azt igazolja, hogy a gyülekezetek nem a vasárnapot
tartották meg nyugalomnapként a második század elején, hanem a szombatot. Hiszen
az előkészületi napon készültek fel a nyugalomnapra. A zsidók és a szombatot
ünneplő adventisták között ez ma is így történik.
A Didakhé a felnőttek keresztségről
ír és nem csecsemőkeresztségről
A VII. részben többek között ez
olvasható: „A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha
lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy
két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19). A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll:
„A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek
keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”[12]
Ebből a fenti állításból megérthetjük, hogy a Didákhéban felnőttek kereszteléséről
van szó. Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal
későbbi eredetű. Ezek alapján valószínűsítem, hogy a Bibliában lévő egész „háza
népe”[13]
megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a
gyerekeket is kell érteni, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra
vonatkozott, - mert nem idézte és nem is utalt rá. Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány
szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés, - ami a legtöbb esetben
alámerítést jelentett[14],
- nem csupán a gyülekezeti vén (presbiter = vén), vagy felügyelő (episzkoposz =
„püspök”) kizárólagos „papi feladata” volt, - mivel bárki keresztelhetett az
Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a
keresztelendő hitére kell, hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak
azt keresztelhetik meg érvényesen[15],
és csak a Krisztusba vetett hitre jutott ember kérheti a keresztséget. A csecsemőnek
viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan
is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta
gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az
elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket és nem megkeresztelte
őket, tegyük mi is ezt. És a tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az
evangéliumok szerint.
A Didakhé tanúsága szerint a
püspököket és a diakónusokat szavazással választották
A Didakhéban nem olvasunk
központosított egyházi szervezetről, amelyben az egyházi szolgálattevőket az
egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel, hanem a
következőképpen kellett eljárni: „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az
Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és
kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók
szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal
együtt tiszteletben állnak köztetek.”[16] Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt
olvashatjuk: A „kézfeltétel” (kheirotonia)
itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a
kézfeltételtől az ordinációnál (kheirotészia).”
A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkokoszokat[17]
és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan,
hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik
bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám
szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről; lásd
pl.: ApCsel 20,17 és 28. A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a
Didakhéban mind az Újszövetségben.[18]
Véleményem szerint a Didakhé fennebb idézett soraiból az is kiderül, hogy a
második században a keresztény gyülekezetben a közösség által választott
tisztségviselők elsődleges feladata a tanítás és az Isten igéjének a hirdetése,
magyarázata volt. Az is kitűnik viszont, hogy a gyülekezetben valamelyest még
működtek a Szentlélek által adott karizmák, mert voltak például próféták is a
gyülekezetben a véneken kívül, mint ahogyan erről az Újszövetségben is
olvashatunk.[19] Ahogyan
a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől és
helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak és gyakorlatoknak, valamint
ahogyan a második század végétől kezdve az eretnek irányzatok[20]
ellen vívott küzdelem révén és a hatalmi törekvések miatt megerősödött a
központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is
eltűntek a gyülekezetekből.
Óvatosan érdemes hivatkozni a
Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt. Miért?
Az a probléma a Didakhéra való
hivatkozással, hogy ha valaki a katolikus szenthagyomány egyik részére, iratára
hivatkozik, akkor mások más iratra fognak hivatkozni ezzel szemben, amely
szintén a hagyomány része. Például Jusztinoszra[21],
aki ezt írja: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket,
mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával
alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a
halottak közül.” Keveseknek tűnik fel azonban az, hogy nemcsak eltérés,
kiegészítés van a Hagyományban a Szentíráshoz képest, hanem azzal ellentétes
tanítások és egyházi gyakorlatok léptek életbe a Hagyományra való hivatkozás
által, pl.: gyerekkeresztség. Bár a második vatikáni zsinat tanítása szerint a
Szentírás és a szenthagyomány a kinyilatkoztatásnak[22]
egyetlen közös forrása, ezzel szemben az az igazság, hogy a Szentlélek nem
mondhat ellent önmagának és nem fog az Isten igéjével ellentétes tanításokat
sugalmazni (vö.: 1Jn 4,1-6). Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt
kialakult, kialakított Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház
hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak
nevezték el, melynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt
egyenlő ragra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási
életében is nyomon követhető Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Az
Isten igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is
felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).
Szívből kívánom, hogy ez a kis
tanulmány minden olvasót késztessen a Biblia mélyebb tanulmányozására, hogy az
egyéni és a közösségi hitéletünk megújuljon a Jézus Krisztus iránti és az ő
igéje iránti engedelmességben és minden embertársunk iránti szeretetben és
tiszteletben.
A pusztámból: P. R.
[1] Ókori
Keresztény Írók I. kötet, Apostoli Atyák, szerk.: Vanyó László, a 3. kiadást
szerk. Perendy László
Szt. István Társulat, Bp., 2018, 91-92. o.
[2]
eukarisztia: jelentése hálaadás, az Úrvacsorát jelölő fogalom, amelyet az Úr
Jézus rendelt el az utolsó vacsorán, mint az ő áldozatára való emlékezést; a
II. század közepén, - amikor a Didakhét írták, - még messze nem a mai
miseáldozatot értették alatta, hiszen a mise jellege, szövege és tartalma
jelentősen kibővült és módosult az elmúlt két évezred folyamán.
[3] i. m.:
u. o.
[4]
egyházban: vagy gyülekezetben; e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az
Újszövetségben a Korintusi vagy a Római, Galata stb. gyülekezeteket az
„ecclézsia” görög szó jelöli, amely mind egyházat, mind gyülekezetet is jelent.
Pl.: 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy
régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak élükön az
episzkokoszokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket / gyülekezeti véneket
jelent. Ez a tisztség mindig többes számban szerepel az Újszövetségben, tehát
kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti
felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését,
tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél más szolgálattevőkkel
együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A
Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy nem volt abban az időben egy
központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek
bizonyos önállóságot élveztek.
[5]
Euszébiosz: 260/265-339 között élt; a palesztinai Kaiszareiában (Cezáriában)
született, presbiter. Történelmi tárgyú művei az első három század egyház- és
teológiatörténete szempontjából a legjelentősebb rendelkezésünkre álló
források. (vö.: Teológusok Lexikona, szerk.: Görföl-Kránitz, Osoris Kiadó, Bp.,
2002, 114-115. o.)
[6] i. m.:
92.o.
[7] i.m.: I.
fej., 2.; 93 o.
[8] Az
idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható: „Nyílván közös
bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is
gyakoroltak.” (96.o.) – Hozzáteszem azt, hogy a második század közepén nyoma
sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7-dik vagy
a 11-dik századból való (?), és az ír szerzetesek révén vált általánossá, és
’fülgyónás’-nak nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didákhé, nem (fül)gyónásról.
[9] kiemelés
a szövegben tőlem: P. R.
[10]
kiemelés tőlem: P. R.
[11] Lk
23,55-57; 24,1-7; vö. 2Móz / Kiv 20,8-11; Lk 4,16.31; Lk 13,10
[12] i.m.:
VII., 4., 98. o.
[13]
Kornéliusz háza népéről van szó: ApCsel 10,1-2.47-48
[14] A
„keresztel” kifejezés nem a kereszt szóból származik, mivel az Újszövetségben
lévő a görög „baptizmo” kifejezést kell figyelembe venni, ami alámerítéses
keresztséget, szövetségkötést jelent; szó szerint: alámerít. Ennél a VII.
résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a
keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott
alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek
vizet a keresztelendő fejére.
[15] Mk
16,16 és Mt 28,18-20; ApCsel 2,38; 8,36-38, stb.
[16] i.m.:
XV. rész, 1 és 2 pont, 103. o.
[17]
episzkoposz-ok = váltó fogalma a görög preszbiterosz-ok fogalmának az
Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és
amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök
vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az
egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet
püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1-7;
Tit 1,5-9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, hanem inkább
kevesebbet.
[18]
diakónusok: 1Tim 3,8-13; ApCsel 6,1-6
[19] vö.:
1Kor 12,4-11 és 28-31; ApCsel 21,8-10, stb.
[20] korai
eretnek irányzatok: gnoszticizmus, manikeizmus, doketizmus, arianizmus, stb.
[21]
Jusztinosz, korai egyházatya, 165-ben halt meg; az Apologia című műve 1,67
részben a Nap napjára hivatkozik, hogy a keresztények ekkor tartják az
összejöveteleiket (vö.: Kat. Egyház Katekizmusa, 2174§, 432. o.) A
katekizmusban található mondat azonban nem zárja ki azt, hogy az őskeresztények
mindnyájan mellőzték volna a negyedik parancsolatot, a teremtés emlékünnepét,
hanem csak azt állítja, hogy a Nap napján jöttek össze. Ez még nem zárja ki a
szombati nyugalomnap megtartását a korai keresztények körében.
[22] II.
Vat. Zsinat tanítása, Szent István Társulat, szerk. dr, Cserháti, Dei Verbum,
dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, II. fejezet, 9-10. rész,
148. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése