A második parancsolat (Kiv 20,4-6)

A tíz parancsolat második parancsolatát a Szent István Társulat által kiadott katolikus Szentírás fordításában, a Kivonulás könyvében ilyen formában találjuk: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást, arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt, és ne tiszteld őket, mert én az Úr, a te Istened féltékeny („féltőn szerető”/Károli ford.) Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezer íziglen irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat (Kiv 20,4-6).”
    Ennek ellenére, ha valaki fellapozza a Kat. Egyház Katekizmusát, nem ezt a parancsolatot találja a második parancsolatként, hanem a Bibliában lévő harmadik parancsolatot, és azt is rövidített formában: „Istennek nevét hiába ne vedd!” (KEK 410. o.) A katekizmus 410-dik oldalán világosan látszik, hogy az Úr tízparancsolatából a második parancsolat törölve lett, és helyére lépett másodikként a harmadik parancsolat, így mindegyik parancsolat eggyel előre ugrott. Ennek következtében a harmadik második lett, a negyedik harmadik és így tovább. De hát akkor hogy-hogy meg van mégis a tíz? Úgy van meg, hogy a tízedik parancsolatot a katolikus egyház a középkor folyamán kettéosztotta, és a „ne kívánd” parancsolatból lett a kilencedik és a tízedik parancsolat.
    A XVI. században a reformátorok egyetlen nemzedéke nem állíthatott helyre minden bibliai igazságot, és minden igazságra egyszerre nem figyelhetett föl. Ennek tudható be, hogy Luther Márton Kis Kátéjában második parancsolatként szintén a Bibliában lévő harmadik parancsolat áll követve ezzel a katolikus hagyományt. A heidelbergi Káté viszont pontosan idézi a második parancsolatot a Szentírás szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy 1563-ban már a heidelbergi Káté kiadásának évében a reformáció kálvini ágában a helyére került ez a parancsolat, amit magyarra 1577-ben fordítottak le először. Ez megelőzte a teljes Biblia első magyar fordításának és kiadásának évét, mint egy 13 évvel, ugyanis Károli Gáspár fordításában 1590-ben jelent meg a Biblia először magyar nyelven Vizsolyban, amelyet a későbbiek folyamán a nép is a kezébe vehetett. A katolikus Káldi György féle első magyar bibliafordítás jóval később jelent meg, 1626-ban, és továbbra is csak a papság vehette a kezébe és magyarázhatta azt. 
    Minek következtében törölték a második parancsolatot a középkor folyamán? Erre a kérdésre a Katolikus Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai között kutatva találjuk meg a választ, ugyanis a középkori egyház 787-ben a II. Niceai zsinaton a képrombolókkal szemben nyilvánította ki hivatalosan azt, hogy a szentképeket és szobrokat vallásos tisztelet illeti meg azzal a magyarázattal, hogy „a képnek adott tisztelet az ősképnek szól, és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságnak hódol” (II. Niceai zsinat, 601§; 218. o.). Ezzel a középkori hatalmi egyház az Isten újjával írt tíz parancsolaton végre hajtotta az egyik változtatást, és ezzel az egyedüli isteni törvényhozó (vö. Jak 4,12) fölé helyezte önmagát (vö. Dn 7,25; 2Tessz 2,3-4.7-12 Károli, vagy a Kálvin kiadó fordítása szerint).
    Magától értetődik, hogy mivel ez az egyházi dogma, és ennek nyomán kialakult gyakorlat előtérbe került, az Isten által adott második parancsolatot törölni, vagy mellőzni kellett, mert a kettő egymásnak teljesen ellentmond. Tény az, hogy a képek és szobrok imádatát nem engedi meg a katekizmus, de azok tiszteletét viszont igen. A második parancsolat ezzel szemben azt írja, hogy „ne imádd és ne tiszteld azokat …”, és ne csinálj faragott képet azokról, amelyek az égben (mennyben) vagy a földön vannak. Ezzel szemben a szent képek és szobrok valamilyen fajta tisztelete ma is fenn áll annak ellenére, hogy a katolikus egyház katekizmusa világosan írja, hogy: „A tíz parancsolat megbonthatatlan egység. Minden „szó” egy másikra és az egészre is utal; a „szavak” kölcsönösen függnek egymástól. A két (kő)tábla kölcsönösen megvilágítja egymást, szerves egészet alkot. Ha megszegünk egy parancsot, az összes többit is megszegjük.” (vö. KEK 2069 §; 416. o.) Ez a szövegrészlet utal az Újszövetségből Jakab apostol levelének erre a kijelentésére: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös (vö. Jak 2,10-11).” A római katekizmus még ezt írja: „… a tízparancsolat az ember alapvető kötelességeit rögzíti Isten és embertársa felé, mindenekelőtt súlyos kötelességeket ró az emberre. Ezek lényegileg változatlanok, mindig és mindenütt érvényesek. Senki sem menthet fel érvényük alól. Isten a tízparancsolatot az ember szívébe véste (KEK: 2072§, 417. o.).” Hogy ha a katekizmus is elismeri, hogy „senki sem menthet fel érvényük alól”, akkor ezt az egyház sem teheti meg, hogy a tíz közül bármelyiken változtasson, vagy a parancsolatok bármelyike alól felmentsen.    
    A második parancsolat meg is indokolja, hogy miért ne imádjunk vagy tiszteljünk ilyen faragott képet vagy szobrot: „mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok …” A „féltőn szerető” nem féltékenységet jelent, hanem kizárólagosságra tartott igényt, amelynek alapja az Isten örök szeretete és hűsége az ember iránt. Ennek mintája az Istentől még az Édenben rendelt hívő házasság intézménye, ahol szintén egymás iránti kizárólagos formában megnyilatkozó hitvesi szeretet és hűség nyilvánul meg a házastársak részéről egymás iránt (vö. Ter 2,18.21-24; Mt 19,4-6; Ef 5,31). 
    Mit jelent az, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyed íziglen”? Nem valami büntető istenről van itt szó, mert a szöveg hozzáteszi: „akik engem gyűlölnek”. Csak akik Istentől elfordulnak és parancsolatait megvetik, azokra vonatkozik ez. Gyakran látom én is azt, hogy az apa hitetlensége fiaiban is felnövekszik, és ez már a nagyapjánál is így volt. Természetesen van erre ellenkező példa is, mert ha a fiú megtér, és nem a szüleinek a hitetlen életét éli, akkor már rá az ígéret második fele vonatkozik, amely szerint: „irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják”. Egy ilyen hatalmas ígéret ellenére is törölte a középkori hatalmi egyház ezt a parancsolatot. Ki az a valóban hívő ember, aki nem szeretné, hogy a gyerekei, unokái és dédunokái részesüljenek Isten irgalmas, megbocsátó szeretetében? Ez különösen hangsúlyos azért is, mert bár az üdvösség a hitből fakadó cselekedetek alapján lesz megítélve (Mt 25,34-36), ám ez mégis Isten kegyelmének ajándéka, és azt nem lehet sosem kiérdemelni (vö. Ef 2,8; Róm 3,23-26; Róm 5,1.9; stb.).
    A második parancsolat tulajdonképpen a bálványimádást tiltja, amely a Szentírás szerint talán a leginkább megrontja az embert és az emberi közösséget (vö. Kiv 32,1-35; Mt 6,24). A bálványimádás azonban nem csupán a faragott és festett képek tiszteletét jelenti. Sajnos sok nem vallásos ember is lehet bálványimádó, mivel például Pál apostol ezt írja az egyik levelében: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás (Kol 3,5; a Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ha egy bűnös kívánság, vagy kapzsiság az emberi szívben helyet kap, az a szokás törvénye által annyira eluralkodik (vö. Jak 1,15), hogy teljesen kiszorítja az Istennek járó helyet a tévelygő ember életében. Az Újszövetségi Szentírás az utolsó napok vallásos tömegeiről ezt írja: „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség (az istenfélelemnek a) látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld (2Tim 3,1-6).” Mindezek az emberek látszólag vallásosak lesznek, miközben a legnagyobb bűnökben élnek. Ma, amikor annyira közel van már Urunk Jézus második eljövetele, nemde beteljesedtek ezek az igék a szemünk láttára? Egy pénzhajhászó ember arról tesz bizonyságot, hogy erre a földre akar berendezkedni, és nem az Isten ígéreteibe veti a hitét. Bármi, vagy bárki, ami az Isten helyére kerül: a férfi számára egy istenített nő, vagy a pénz szerelme (1Tim 6,10), vagy akár egy eszme, vagy tanítási rendszer, amelyik ellene mond az Isten szavának, vagy a hatalom szeretete, … ez mind bálványimádás (vö. 2Kor 10,3-5 / Károli szerint), és akadálya annak, hogy az Atyával közvetlen kapcsolatban éljünk Jézus Krisztus által. Nem véletlenül mondta Jézus a kora vallási vezetőinek, és mondhatná el egy részüknek ma is: „Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak (Mt 15,8-9; Iz 29,13; Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ezekre a tanításokra és emberi parancsolatokra vonatkozóan mondta a továbbiakban még Krisztus azt, hogy: „Erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által”, és hogy „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni (Mt 5,6.13).” Ez azt jelenti, hogy az a tanítás, amelyik csupán emberi vagy egyházi tanítás, és a Szentírásban nincsen benne, vagy ellentmond annak, azt gyökerestől ki fogják tépni, azaz össze fog dőlni, mint a kártyavár. Ha addig nem, akkor az utolsó hét csapás során bizonyosan (Jel 15,5-16,1-21), vagy pedig akkor, amikor a mennyben ítélők ülnek le, és könyvek nyittatnak meg (Dn 7,9-14) a végső isteni ítélet számára.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o., (vö.: 2066§, 2069§, 2072§, 2113§), 416-417, 424 o. / H. Denzinger, P. Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs kiadó, Szt. István Társulat, Bp., 2004., 601§, és 608-609§, 218-219. o.

„Rajtam kívül más istened ne legyen!” (Kiv 20,3)

Arra vállalkoztam, hogy tíz részes sorozat keretében tárom az olvasó elé a mindenható Isten tíz parancsolatát. Minden egyes írásomban egy-egy parancsolatot gondolunk végig összehasonlítva a Szentírás igéit a Római Katolikus Katekizmussal (1992), Luther Márton Kis Kátéjával (1529), és a reformátusok Heidelbergi Kátéjával (1563). A Biblia egyedülálló álláspontját különböző fordítások figyelembevételével, ám az apostoli szent szék fordításának a hangsúlyozásával általában az aktuális parancsolat kifejtésének a végére hagyom azzal a megfontolással, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, … az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” (Zsolt 19,8-9) A tíz parancsolat első kőtáblája az első négy parancsolattal, az Isten iránti kötelezettségeinket foglalja össze (Kiv 20,1-11). A második kőtábla pedig az embertársaink iránti kötelezettségeinkre vonatkozó isteni felhívásokat tartalmazza az ötödiktől a tízedikkel bezáróan (Kiv 20,12-17).
A Katolikus Katekizmus a 410-411-dik oldalon egymás mellé teszi a tízparancsolat bibliai igehelyeit és a katolikus egyház tanítását. Ennek alapján világosan megkülönböztethető az Isten örök erkölcsi törvénye és az egyház tanítása közötti azonosság és eltérés a Szentírás igéihez képest.
A tíz parancsolat első parancsolatát a római kat. katekizmusban így találjuk: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Luther Kis Kátéjában külön oldalon áll a tíz parancsolat bevezető mondata („Én vagyok az Úr a te Istened.”), és ezt követi az első parancsolat ebben a formában: „Ne legyen más istened!” A Heidelbergi Kátéban pedig a Biblia szövegét találjuk ilyen formában: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!” A Szentírásban pedig két változatban is olvasható az Úr tíz parancsolata. A Kivonulás könyvében az első parancsolat így olvasható: „Az Úr ezeket jelentette ki: Én vagyok az Úr a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek csak engem.” (Kiv 20,1-3; Szent István Társulat ford.) A Második Törvénykönyvben pedig a hasonló bevezető mondat után: „… Ne legyenek más isteneid!” (MTörv 5,6-7) A bibliai héber szerint talán így lehetne visszaadni a legjobban az első parancsolat eredeti szövegét: „Egyetlen idegen istened se legyen az én színem előtt!”
Amint látjuk, van némi különbség a katekizmus, valamint a káték és a Biblia szövege között. A leghűségesebben a Heidelbergi Káté adja vissza ezt a parancsolatot. Bár ezt a kátét nem Kálvin írta, de – a tudomásom szerint - a tíz parancsolatot ő dolgozta fel elsőként úgy, hogy kinyitotta a Bibliát és a Szentírás szövegéhez igyekezett tartani önmagát. Úgy gondolom, hogy az első parancsolat bevezetésének is van jelentősége, nemcsak azért mert egyúttal mind a tízet bevezeti, hanem azért is, mert az Úr szabadító, megváltó Istenként, és személyesen a te Istenedként mutatkozik be. Az Úr nem tömegeknek az Istene, hanem az én Istenem és a te Istened, amennyiben élő kapcsolatban vagyunk vele. Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelent meg. Mózes pedig elrejtette az ő orcáját, mert félt az Istenre tekinteni. (vö. Kiv 3,6; Lk 20,37)
    A bevezetőben ez a kijelentés, hogy „én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” – igen megalapozott a mindenható ajkáról, mivel a Tíz parancsolatot, az Úr örök erkölcsi törvényét csak azután adta át Mózesnek és a népnek, miután az izraeliták már megtapasztalták szabadító és megváltói hatalmát akkor, amikor jelek és csodák által kivezette őket az egyiptomi fogságból. Tíz csapás sújtotta Egyiptomot a fáraó keményszívűsége miatt, és a Sás tenger is kettényílt a legalább kétmilliónyi izraelita előtt, amikor Mózes Isten parancsára a botjával a vízre csapott. Az utánuk nyomuló fáraó lovasai és harci szekerei hadinépével együtt pedig a tengerbe veszett. Könnyen lemosolyogjuk ezt a bibliai történetet, és a gyerekek hittanos vagy mesevilág kategóriájába soroljuk ahelyett, hogy a Biblia teljes összefüggéseinek a fényében vizsgálnánk meg a Szentírás kijelentéseit. Ugyanis az Egyiptomot ért tíz csapás ugyan olyan valóságos ítélet volt, mint amilyen az utolsó hét csapás lesz az egész Földön Krisztus második eljövetele előtt közvetlenül, amelyek az emberek felhalmozott törvényszegéseik miatt érik ezt a világot (vö. Kiv 6,6; 7,14-12-33; Jel 15,5-16,21; Mt 24,21-22.29-30; 1Tessz 5,2-3). Továbbá, az Egyiptomból való szabadulás a bűnből való szabadulás és a megváltás előképe. A „szolgaság / szolgálat háza” kifejezés a bűn szolgaságának felel meg. A megváltó Jézus szerint, aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és a bűn szerzőjének, a Sátánnak. Viszont, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (vö. Jn 8,34.36; Róm 7,14.24-25a) Ahogyan a mindenható Isten volt az, aki kihozta Izrael népét egykor a fogságból, ugyan csak ő szabadítja meg a benne hívőket Krisztus által a bűntől és annak zsoldjától, az örök haláltól (Róm 6,23; Kol 1,13-14). A Vörös / Sás tengeren való átkelés szintén előkép, mert a keresztség víz alá merítéssel történik (a görög „baptizmo” ige = „alámerít”, 1Pt 3,20-21), ezért a Biblia a keresztséget az „újjászületés fürdőjének” is nevezi (Tit 3,5). Akinek ez a belső isteni szabadítás az életében nem megy végbe, az a tíz parancsolatot sem tudja megtartani, mert a saját erőnkből ez lehetetlen.
Nem véletlenül kezdődik tehát a tíz parancsolat úgy, ahogyan olvassuk. Sőt a felvezető mondatnak is mély értelme és üzenete van: „És szólt Isten mindezeket az igéket mondván.” (Károli) „Az Úr ezeket jelentette ki.” (Szent István Társulat ford.) Közvetlenül az Úrtól vannak ezek az igék, a melyeket a saját újával írt a kőtáblákra (vö. Kiv 31,18), és nem emberi törvények és parancsolatok lecsapódásairól van szó, mint ahogyan ezt a történetkritikai írásmagyarázat hívei előszeretettel hangsúlyozzák akkor, amikor az emberi értelmet és magyarázatokat az Isten szava fölé helyezik megerőtlenítve ezzel az Isten beszédét (Mt 15,3.6). Ha megfigyeljük a szövetségkötés történetét, akkor azonnal feltűnik az, hogy a nép bálványimádása miatt Mózes a két kőtáblát összetörte, és az Úr másodszor is felírta ezt a tíz igét a két új kőtáblára, és nem Mózes írta fel azokat (MTörv 10,1-2; Kiv 32,16; 34,1).
A tíz parancsolat tehát közvetlenül az Úrtól származik, ezért isteni tekintélye van, emiatt jellegénél fogva „szent, igaz és jó” (Róm 7,12), nem szorul sem tökéletesítésre, sem pontosításra. Az első parancsolatról ezek után megállapíthatjuk, hogy a bálványimádás bűnétől és hiábavalóságától óv bennünket. Luther Márton Kis Kátéja az első parancsolathoz ezt fűzi hozzá: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk. Ez a parancsolat nemcsak az első, hanem a fő parancsolat is. Ezért minden parancsolat magyarázatának az a főmondata: ’Istent félnünk és szeretnünk kell’. Ebből következik a parancsolatok betöltése, mert aki Istent féli és szereti, az megtartja parancsolatait (2Móz 32; 5Móz 6,5; Mt 4,10; 1Jn 5,3).”
    Az első parancsolat magyarázatához idézem még a Heidelbergi Kátét is, amellyel nem célom a katolikus hívők bosszantása vagy a vallási meggyőződésük bántása, csupán tényszerűen idézem azt, hogy az olvasónak is a tudomására jusson: „94. p.: Mit követel Isten az első parancsolatban? = Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. – És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Őbenne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. – És Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem a legkisebb részben is az ő akarata ellen cselekedjem. … 95. p.: Mi a bálványimádás? = Az, ha az ember az egy igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy még rajta kívül is, mást képzel vagy tartogat magának, hogy abba bizalmát vesse (1Krón 16,26; Jn 5,23; Gal 4,8; Ef 2,12; 5,5; Fil 3,19; 1Jn 2,23; 2Jn 9).”
    Ha a Szentírás belső összefüggéseinél maradunk, akkor fontos kiemelni azt, hogy a tízparancsolatot tulajdonképpen Krisztus adta Mózesnek. Ő az az Úr, aki beszélgetett már Noéval, Ábrahámmal, az ősatyákkal és más prófétákkal, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16; 1Jn 4,12). Mózes számára Krisztus, a Fiú volt a szikla a pusztában, amelyből víz fakadt (1Kor 10,1-4; Kiv 17,6), és angyalok közvetítésével (ApCsel 7,53) maga a Fiú írta fel a tíz parancsolatot a két kőtáblára még mielőtt Betlehemben valóságosan emberré lett volna. Ennek azért van óriási jelentősége, mert némely egyházi közösség szembeállítja az ószövetségi írásokat az újszövetségivel, Krisztus szavait pedig az Ószövetség igéivel. Pedig az ószövetségben is ugyan úgy Krisztus szólt, csak amikor emberré lett, akkor Istenfiaként és Emberfiaként közvetlenebbül és teljesebben szólt hozzánk (1Pt 1,11-12; Zsid 1,1). A tíz parancsolaton nem változtatott és a tanítványaira sem hagyta rá, hogy változtassanak rajta. Ez nem is szükséges, mivel ez az erkölcsi törvény Isten jellemének a tükre, amely tökéletes, nincs abban nyoma sem a változásnak, sem a változandóságnak (Jak 1,17; Zsolt 19,8). Ha a tízparancsolat tökéletlen volna vagy helyesbítésre szorulna, akkor nem írta volna elő az Írás azt, hogy aki például az első parancsolatot áthágja, vagy a szülői tisztelet ellen vét, halállal bűnhődjék az ószövetség idején (Kiv 22,19; 21,17; Kiv 20,12 a Szent Jeromos Kat. fordítás szerint). Ezt azért hangsúlyozom, mert az idők folyamán sajnos a tíz parancsolaton számos ponton változtatás történt, és ezt a középkori egyházi hatalom annak ellenére tette meg, hogy az Isten igéjéhez sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lett volna szabad az Isten igéje szerint (MTörv 4,2; Péld 30,6; Jel 22,18-19).
    Kedves olvasó! Végiggondoltam azt, hogy ha van Istentől származó kinyilatkoztatás (márpedig van), akkor az minden időben ugyan az, már a világ teremtése előtt ugyanaz volt (Júd 14; 2Tessz 1,7), ami később fokozatosan tárul elénk a Szentírás igéiből (Zsid 1,1). Abban nem lehet ellentmondás, sem javítás vagy pontosítás az Isten részéről. Az Ószövetségi törvények között viszont vannak olyan rendelkezések, amelyek az újszövetségben már nem kötelezőek (Zsid 9,9-10), ám a tíz parancsolatra ez nem vonatkozik, mert azt az Újszövetség, maga Jézus is számos helyen idézi, és mert „a bűn ismerete a törvény által van” (Róm 3,20b.31). 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003., 15-16. o. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 62-63. 66-67. o. / Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o.

Húsvét ünnepének eredete és időpontja

     

A „húsvét” szó a Szentírásban nem fordul elő. A magyar kifejezés a negyven napos nagyböjti időszak végét jelzi, ugyanis a katolikus hívek ekkor vehettek húst először magukhoz (húst magunkhoz venni, enni: hús-vét).

Ahol az Újszövetségben „húsvét”-ot fordítanak, ott valójában a görög „pászka” szó áll, ami a héber „pészách” kifejezés görög fordítása. A páska elnevezés tehát a görög pászka szóból származik a héber pészách fordításaként. A pészách a héber Bibliában egyaránt jelenti a páska ünnepet és a páskabárányt. A pészách a pszh gyökből származik, aminek jelentése: átugrik, érintetlenül hagy, megkímél. Ez a szó arra az egyiptomi jelenetre utal a Bibliában, amikor az öldöklő angyal a 10-dik csapás során megkímélte azoknak a házaknak az elsőszülött gyermekeit, ahol az áldozati bárány vérével bekenték a szemöldökfát vagy az ajtófélfát (vö. Kiv 12,12-13). Az angyal átment, áthaladt Gósen földjén, de ahol a bárány vérét látta, oda nem tért be. 

    Herbert Haag thübingeni katolikus professzor Bibliai lexikonja szerint a pészách, vagy pászka kifejezés „miként az Ószövetségben úgy az Újszövetségben az ünnepet, a szertartást és az áldozati állatot is jelentheti.”

   Az Ószövetség idején a „pészách” a zsidók egyik legnagyobb, évenként visszatérő ünnepe volt, amit a zsidók ma is megtartanak, és arra emlékeznek, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította ki népüket az egyiptomi fogságból. Ezt ma valamennyi hittanos gyerek tudja. Az Úr Mózesnek rendelte el egy fiatal bárány rituális leölését, megsütését és elfogyasztását, amit családonként végeztek el Abib/Nisszán hónap 14-dik napján. Ez a zsidóknál az első hónapban, az első tavaszi holdtöltekor történt (vö. Kiv 12,2-16). A báránynak csontját nem szabadott megtörni (Jézus csontját se, törték meg a kereszten: Jn 19,32-36) ami pedig megmaradt az étkezés után, vagy nem volt ehető, azt el kellett égetni. A bárányt útra készen, bottal a kézben, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani. A keserű füvek az egyiptomi fogságra emlékeztetik az izraelita népet. Az Ószövetség idején ehhez a Nisszán hó 14-dik napjához még szorosan hozzá tartozott a kovásztalan kenyerek ünnepe is, amely során hét napon át semmilyen kovászos ételt nem lehetett a házban tartani. Ennek az ünnepkörnek az első és a hetedik napja is „szabbat” volt, amely napon semmilyen munkát nem lehetett végezni. Azonban ezek a ceremoniális szombatok többnyire nem estek egybe a hetedik napi szombati nyugalomnappal, ám ezeket is szombatoknak hívták. A hetedik napi szombat viszont a tíz parancsolat szerint a teremtés emlékünnepe, ami változhatatlan és örök (Kiv 20,8-11; Kiv 31,13; Ez 20,12. 20; Róm 7,12; 3,31; Zsolt 19,8 Zsolt 119,152; Jak 1,17; Mt 24,20; Iz 66,22-23). Ezzel szemben a ceremoniális szombatok csak az újszövetség idejéig voltak kötelezők. Ezek csak árnyékai az eljövendőnek, de a valóság Krisztusé (vö. Gal 3,24; Zsid 9,9-10; Kol 2,16; Zsid 10,18).

   A bárány vére természetesen Krisztus kimondhatatlan áldozatára tekint előre, annak az előképe, mivel a bárány a teljes Szentírásban Krisztusra vonatkozó bibliai jelkép (vö. Jn 1,29; Ter 22,8; Jel 5,6; 6,16; 12,11; 11,4. stb.). A kovásztalan kenyér is Jézusra vonatkozik, mivel a kovász elsősorban a bűn jelképe (1Kor 5,7; Mk 8,15). Jézus azonban sohasem követett el bűnt, ezért a kovásztalan kenyér is Őt jelképezi. Ezek előképek voltak, amelyek Krisztusban teljesedtek be. Az egyiptomi fogságból való szabadulás pedig a nagyobb fogságból, a bűn és az örök halál fogságából való szabadulásnak az előképe, amelyet Jézus Krisztus önkéntes és helyettes áldozati halála és feltámadása tett hitben megragadhatóvá a hívő emberek számára.

   Bár Krisztus nem rendelte el az ő feltámadásának az ünnepét, mégis valószínű, hogy a II-dik századtól a keresztények megemlékeztek róla. Bizonyos viszont az, hogy a húsvét ünnepének az időpontját a niceai egyetemes zsinat 325-ben határozta el. E zsinati döntés értelmében a húsvét időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap lett. A niceai zsinatot megelőzően nem volt egységes a húsvét megünneplésének az időpontja a keresztények között. Pl.: A kisázsiai és szíriai közösségek kitartottak a zsidó pészách dátuma mellett (Abib/Nisszán hónap 14), a többi közösség az azt követő vasárnapon ünnepelt. Így többek között a húsvét megünneplésének vitáját zárta le a zsinat Niceában. Az első századok folyamán az egész húsvéti eseményt egyetlen napon ünnepelték. A IV-dik századtól kezdődően azonban az ünnep tartalmát részekre bontották, és egyes mozzanatait kiemelték.
    A húsvéti liturgiát a XIV. századtól nagyszombaton kora reggel tartották. XII. Piusz pápa idején viszont a Rítuskongregáció 1951. febr. 9-i dekrétuma húsvét éjszakájának ünneplését visszaállította, valamint az 1955. nov. 16-i általános dekrétum az egész nagyhetet átrendezte. Többéves tapasztalatok eredményeként az 1970-es misekönyv húsvét éjszakájának ünneplését tovább gazdagította …  

Meg kell említenem azt is, hogy Krisztus feltámadásának az ünnepéhez igen korán pogány elemek is társultak. Ilyen elemek a negyven napos böjt, a húsvéti tojás, a kalácssütés, a tűzszentelés, stb. Az Újszövetség ír arról, hogy Jézus negyven napon át böjtölt és imádkozott (vö. Mt 4,1-2), ám ezt ő azért tette, mert a Szentlélek vitte ki a pusztába azért, hogy az ördög megkísértse. Tehát Jézus számára a negyven napos böjt összefügg az ő egyedülálló messiási küldetésével, amelyet Isten Fiaként és Emberfiaként vállalt el és vitt győzelemre a földi élete során.

    Amennyiben hitelt lehet adni Albert Lüscher svájci református lelkész (1896-1971) e téren végzett kutatásainak, akkor elmondhatjuk, hogy ezt a nagyböjti időszakot a római egyház közvetlenül a babiloni istennő imádóitól kölcsönözte. Az ő tanulmányában olvasható, hogy a pogányok a böjtöt, mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) „halálának és feltámadásának” emlékére. A középkori egyház azért vett át nem biblikus elemeket ezekből a pogány kultuszokból, hogy a pogányoknak a kereszténységet még ebben a tekintetben is elfogadhatóbbá tegye. Akik tanultak katolikus teológiát, azok tudják, hogy az egyház a negyedik századtól kezdve olyan módon is segítette a pogány tömegeket az egyház hajójába, hogy pogány ünnepeiket átnevezte, azoknak keresztény tartalmat adott és azokat keresztény ünnepekké tette. Ilyen formán jött létre a karácsony és a húsvét ünnepe is.

      Kultikus célra történő kalácssütésről Jeremiás könyvében is olvashatunk, amely során a bálványimádásba merülő izraeliták kalácsot sütöttek az ég királynőjének (Astarténak), és az idegen isteneknek italáldozatot mutattak be (vö. Jer 7,18-20). A világtojás, mint jelkép, valamennyi keleti nép mondáiban megtalálható. Ez azonban már nem a Szentírást kutató és olvasó emberek területe, hanem sokkal inkább a néprajzosoké, ezért ezt az érdeklődési területet meghagyom nekik. A keresztény ember számára az örök élete szempontjából az a döntő, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt (feltámadásának tanúi vannak: 1Kor 15,3-8), felment a mennybe, közben jár a benne hívőkért az Atyánál, mint pap és főpap, övéinek elküldi a Szentlelket, hogy az isteni természet részeseivé legyenek azok, akik őbenne hisznek. Krisztus valóban feltámadt, ezért van a halálból feltámadás, és van az igazak számára örök élet a mennyben és majd az újjáteremtett Földön (1Tessz 4,13-17; Mt 5,5; 2Pt 3,13; Jel 21,1. 5). Ezért mondhatta Urunk Jézus Krisztus a következőket: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mind azok, akik a koporsóban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik jót cselekedtek, az élet feltámadására; akik pedig gonoszt műveltek, a kárhozat feltámadására (Jn 5,28-29 / Károli fordítása szerint).”

      Krisztus feltámadásáról és a feltámadás témájáról a korábbi években két cikket is írtam, a melyek letölthetők az Új Kelet honlapjáról, illetve valamennyi korábban megírt cikkem hozzáférhető kiadott könyv formájában („Evangélium az Új Keletben” címmel) is azok számára, akik ezt igénylik. Húsvét ünnepének a kialakulásáról, a húsvéti tojásról és a kalácsról az igazságot elhallgatni nem szabad, de botránkozni sem kell emiatt. Én is gyönyörködöm a húsvéti írott székely és csángó tojásokban, és a fonott kalács is ízlik, - ám ezt nem kapcsolom össze Jézus Krisztus feltámadásával, mert minden tekintetben a hitem egyedüli mércéje az, amit az Úr a Szentírás összefüggései alapján, mint az élet kenyerét elém tár.

      Krisztus feltámadt! Örüljünk és örvendezzünk, mert bár most a halál a legnagyobb úrnak látszik, mégsem az (vö. Jel 21,4), ugyanis nem az övé lesz az utolsó szó, hanem az élet Uráé, Jézus Krisztusé (vö. 1Kor 15,26), akinek hála, dicsőség és imádás jár örökkön örökké az Atya Isten dicsőségére a Szentlélekkel együtt.

Szeretettel és tisztelettel: Pongrácz Róbert

U.i.: A 2014. 04.04. napján közzé tett ezen írásomat átjavítottam és újra közzé teszem 2023.03.28-án.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Verebényi-Arató, Liturgikus lexikon, Ecclesia, Bp. / Herbert Haag, Bibliai lexikon, Szt. István Társulat, Bp., 1989. / Keresztyén Bibliai Lexikon, szerk. dr. Bartha Tibor, Kálvin Kiadó, Bp., 1995, I-II. kötet / Albert Lüscher, Babylon, Weihnachten und Ostern, 1991., Plugverlag (magyarul kiadta az Eke Kiadó). / Rupert Berger, Lelkipásztori liturgikus lexikon, Vigilia, Bp., 2008.

"Én vagyok ... ama fényes hajnali csillag!"

A karácsonyi ünnepkör közeledtével esténként a városok fénybe borulnak. A legtöbb ember szereti a fényt és a világosságot. A csillogás és a ragyogás vonzó a szemnek és melegséggel tölt el az a tudat, hogy jó ünnepelni. Jézusról, a megtestesült Igéről azt írja János evangéliuma, hogy az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött, a világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (vö. Jn 1,9-10). Sőt, maga Krisztus mondta magáról, hogy „én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

A Jelenések Könyvében ugyancsak elmondja Urunk Jézus azt, hogy „én vagyok ama fényes hajnali csillag” (vö. Jel 22,16).

Szomorúnak találom azt, hogy bár sok helyen karácsony közeledtével a világ fényárban úszik, valójában Krisztus befogadása nélkül mégiscsak sötétségben van, mert az emberek jelentős része a bűneinek a sötétjében, az önzésében és különböző függőségeiben vesztegel. Mi a teendő akkor, hogy ha valaki a sötét utcákon vagy egy erdőben az est beálltával eltéved? Ha felvillan a fény, kövesse a távoli világosságot, így ki fog jutni a sötétségből, és megtalálhatja a hazafelé vezető utat. A természetes sötétségnél a bűn sötét éjszakája viszont nagyobb és súlyosabb (vö. Jn 3,19-20), annyira súlyos, hogy az Isten Fiának, Krisztusnak kellett emberré lenni, azért, hogy a lázadó ember hazataláljon az őt teremtő és megváltó Istenéhez. Krisztus a világ világossága, ő a fényes hajnalcsillag, egyedül csak őrá kellene tekinteni, a Megváltónkat bizalommal követni, a szavainak engedelmeskedni, és minden ember hazatalálna a menynyek országába (vö. Jn 14,2-3; Mk 1,15) és a majdani újjáteremtett Földre (vö. 2Pt 3,13; Iz 65,17; 66,22-23; Mt 5,5).

Krisztus azonban sokaknak mintha hiába mondta volna önmagáról azt, hogy „én vagyok az út” (Jn 14,6), mert ők mégis sokféle úton próbálnak az Istenhez eljutni. Ugyanígy hiába mondja Krisztusról Isten igéje azt, hogy ő az egyedüli közbenjáró Isten és az emberek között (1Tim 2,5-6; Zsid 7,25; Róm 8,34b), mert az emberek inkább hisznek a tekintélyeseknek, akik szerint még más közbenjárók is vannak. Az isteni Mester hiába mondta el önmagáról azt, hogy „én vagyok az igazság” (Jn 14,6), és „aki az igazságból való hallgat az én szómra” (Jn 18,37b), mert sokan vannak azok, akik nem az igazságból valók, ennek következtében ma az igazság pluralizmusáról beszélnek. Azt állítják, hogy mindegyik felekezetben van valamennyi igazság, és azokat csak össze kell hordani, hogy ezekből összeálljon a nagy igazság, ami egykor darabokra hullott szét. Elfelejtvén azt, hogy az igazsággal együtt az emberek a hamisságokat és a téves tanításokat is összehordanák, mert a Bibliának, mint Isten szavának abszolút mércéje meggyengült a kereszténységben. Így a mérce emberivé lett. Az emberi mérce az Isten dolgait illetően pedig mindenkor torz volt és maradt, ezért az a polyva, amit gondosan szét kell választani a tiszta búzától, ami az Isten igéjét jelenti (vö. Jer 23,28-29).

Péter apostol azt írja, hogy „igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, hogy ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pt 1,19). Az Isten szavát prófétai szónak mondja, amely olyan, mint a sötétben világító lámpás: mutatja az utat, és ha valaki ezt követve hittel indul el, egyszer csak „a hajnalcsillag”, maga Krisztus fog világítani az életében és a tetteiben. Krisztus pedig továbbvezeti őt, amíg jellemében fejlődve eljut a verőfényes délig (vö. Zsolt 119,130; 19,8-9; 36,10). Találóan fejezte ki ezt bölcs Salamon: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig (Péld 4,18).”

Én személy szerint meg vagyok győződve, hogy a betlehemi csillag, vagy a csillagnak látszó fénylő jelenség azért jelent meg az égen, hogy a bölcseknek utat mutasson a betlehemi jászolban fekvő valódi „hajnalcsillaghoz” (vö. Szám 24,17), az igazi világossághoz, amely a világba jött, hogy mi emberek már ne járjunk erkölcsi sötétségben, a halál sötét völgyében, hanem Krisztust kövessük és eljuthassunk az üdvösségre. A kereszténység és vele együtt a világ karácsonyünneplése viszont egy kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor a bölcsek a megtalált Krisztus helyett a hódolatukat a jászol fölötti betlehemi csillagnak adják. Mintha az igazi világosság, Krisztus helyett arra figyelnének, ami csupán jelezte számukra az igazi világosságot, amely segítségével olyan hosszú utat tettek meg. Miért gondolom így? Távol legyen tőlem, hogy bárkinek is a vallási meggyőződését bántsam vagy sértsem, csupán az Isten igéje menti gondolkodtatás és nem a kritika végett írom le a következő sorokat. Karácsony közeledtével elgondolkodom azon, hogy Krisztus, aki isteni hatalmának a teljességével (Kol 2,9; 1,16), mint örök főpap a szentek szentjében közvetíti imáinkat az Atyának (Zsid 8,1-2; 7,24-25), eltörli azok bűneit, akik hozzá fordulnak, aki „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3), – és miközben értünk ott áll, eközben karácsonyi dalok szállnak felé. És a kis Jézuskát dicsérő dalocskák érzelmileg átitatott hangon teljes őszinteséggel szállnak az ég felé. Mit gondolhat eközben az Atyával együtt a világot teremtő és fenntartó, valamint a bűneinket eltörlő Krisztus?

Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy édesapát az érett, felnőtt gyerekei egy általuk kitalált születésnapon bölcsődallal köszöntenek. Hogyan festene, ha például István énekléskor az ünnepeltnek egy babadalt énekelnének el? Ha ezt sosem tesszük emberek esetében, miből gondoljuk azt, hogy az Úrnak, a mi teremtő, megváltó és végtelenül szent Istenünknek ez kedves lehet?

Számomra a Szentírás, az Isten szava és annak belső összefüggései a mérvadók még az Isten imádatára nézve is. Figyelemre méltónak tartom azt, hogy az ószövetségi messiási próféciák írnak a Messiás kilétéről (Iz 9,6: „erős Isten”; Szám 24,17; Messiás király), arról, hogy Betlehemben fog megszületni (Mik 5,1), a Messiás nyilvános működésének a kezdetéről (Dn 9,25; vö. Mk 1,15), az ő helyettes áldozati haláláról (Dn 9,26; Iz 53,1-12; Zsolt 69,5) és feltámadásáról (Zsolt 16,10; 86,13), de nem szólnak a születésének a pontos időpontjáról. Vajon miért? Minden bizonnyal azért, mert a jó Isten a felnőtt Megváltó Krisztusra, a nagy Tanítóra és a nagy Orvosra, az Isten egyszülött Fiára, az örök és tökéletes főpapra akarja irányítani a figyelmünket és nem a betlehemi jászolra. Az adventi várakozásban egyetlen valódi és indokolt eseményre készül az Isten hívő népe, arra, hogy jellemében felkészüljön Krisztus második eljövetelére, és az Üdvözítőjének a méltó fogadására. Az advent azt jelenti, hogy „Úrjövet”. Igen, mi mindnyájan Jézus második és dicsőséges eljövetelét várjuk, és ezzel együtt a teljes megváltásunkat is (vö. Fil 3,20; 1Tessz 1,10; Tit 2,11-14; Mk 14,62). Ezért az egymás megajándékozásán túl ajándékozzuk magunkat teljesen az élő Istennek, felhatalmazva ezzel őt arra, hogy minket kézbe tudjon venni, meg tudjon tisztítani és szentelni, hogy készíthessen magának egy olyan hívő népet, amelyről azt írja a Szentírás, hogy „a szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyi széke előtt feddhetetlenek” (Jel 14,5).

A betlehemi jászolnak kétségtelenül van üzenete: az, hogy az Isten emberré lett (Jn 1,14), az, hogy a menny gazdagságát, és a mennyei seregek főparancsnokságát Krisztus otthagyta, hogy minket az örök haláltól megmentsen és üdvözítsen. Az Isten Fia sorsközösséget vállalt a kisemmizettekkel, a szegényekkel és minden bűnös emberrel, velem is, – de a figyelmem ezen túl kell, hogy mutasson arra a Krisztusra, aki szól hozzám, és aki arra szólít fel, hogy kövesem őt és minden szavának engedelmeskedjem. Elég nehéz lenne egy gyerek Jézusnak engedelmeskedni, de a menny királyának és életünk Urának valamivel talán könnyebb. Ezért a Szentírás bár leírja Jézus születésének a történetét, de sem Krisztus, sem az Isten igéje nem jelöl ki egyetlen napot sem arra, hogy ezt megünnepeljük.

A katolikus egyház a téli napforduló idejét, a dec. 25-öt, egy pogány ünnepet szentelt meg azzal, hogy a fény győzelmének az ünnepét lecserélte egy általa megjelölt keresztény ünneppel. Így született meg a negyedik-ötödik századtól kezdve karácsony ünnepe. Ezáltal a középkori egyház a Nap kultusz imádóit igyekezett beemelni a már államvallássá vált kereszténységbe. Az egyház teológusai pedig megindokolták a pogány ünnep megkeresztelését azzal, hogy Krisztus a világ világosságának a születése sokkal fontosabb, mint egy téli napfordulóhoz kötődő pogány ünnepnap. Inkább ünnepeljék az emberek Jézus születését ekkor, mint hogy a Napot imádják.

Agondolat nem tűnt annyira rossznak, mert amint látjuk, több mint ezerhatszáz éve működik, és a kereszténység egyik legbájosabb ünnepévé lett, ám Krisztus sosem rendelte el, hogy az ő születésnapját megünnepeljék, és a Bibliában sem találunk erre utalást. Vajon az emberek által elrendelt valamennyi ünnepre vonatkoznak-e Jézusnak ezek a szavai, amit az akkori farizeusoknak és írástudóknak mondott: „Ti miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által?… És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által. …Ez a nép szájával közelít hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.” (Mt 15,3.6.8-9) Számomra megdöbbentőek és mélyrehatóak Krisztusnak ezek a szavai, mert bizonyos vallásgyakorlatokat és emberi tanításokat hiábavalóknak nevezett, – és bizonyára ezt tenné ma is, mert „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké.” (Zsid 13,8; Szent Jeromos Kat. fordítás) „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el” (Mk 13,31) – mondta Jézus.

Ezekkel a gondolatokkal ugyan, de mégis minden karácsonyt ünneplő keresztény hívő embernek adott tisztelettel és mély megértéssel kívánok örömteli ünnepeket és egy Istentől megáldott békés, boldog, új esztendőt!

Szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus teológiai diplomával is
rendelkező négygyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.

"Saját háza népe lesz az ember ellensége"

Urunk Jézus az Isten Országának hirdetése során fájdalmas dolgokról is szólt. Amiért ezek fájdalmas tények és nem vidámító dolgok, azért még igazak, és a Krisztusért vállalt evangéliumi élet következményei itt a bűn világában. Ezúttal a Szentírásból egy ilyen szakaszt fogunk megvizsgálni. Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,34-37; a Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása szerint).” Egy családon belüli széthúzásnak sokféle oka lehet. Lehet annak az oka valamely önzés, vagy szenvedély, amely során a család mind anyagilag, mind morálisan tönkremegy. Lehet az oka ennek a házastársi hűtlenség, házasságtörés is; lehet egy nem várt félszeg gyermek születése és sok más egyéb. Jézus ebben az evangéliumi részletben nem az ilyen okokból létrejött családi békétlenségről beszélt, hanem kizárólag arról, amikor valamely családtag Jézusért és az ő evangéliumának a vállalása miatt kerül ilyen kitaszított helyzetbe. Ilyen bizony létezik, és erről beszélni, írni kell. Természetesen az ellenálló, ellenségeskedő fél sosem a megtért, hívő ember, mert Jézus arra tanította övéit, hogy szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözőikért, áldják azokat, akik rájuk csúnyát mondanak és gyalázzák őket. Pál apostol is arra tanít, hogy „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21). Az üldözés a történelem folyamán soha nem a valódi Krisztushívők részéről történt, hanem mindenkor a sátán volt az, aki akár a csőcseléket, akár egy világi állami hatalmat, vagy akár egy Isten Lelkével nem rendelkező egyházat vagy egyházi vezetőket használt fel arra, hogy az evangéliumi élethez ragaszkodó hívőket megvetésnek vagy üldözésnek tegye ki. A cél minden esetben az volt, hogy a hitvallók erejét, hitét megtörje, és ha ez nem sikerül, akkor őket elpusztítsa (vö. Jel 2,10; 12,17). Jézus már az utolsó vacsorán figyelmeztette tanítványait arra, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel hogy nem ismerik azt, aki küldött engem (Jn 15,20-21)”. Tehát a megvetés, üldözés minden esetben a valódi Krisztushívőket éri és olyanok részéről, akik valójában sohasem ismerték meg az Atyát. A Máté evangéliuma 10-dik fejezetében Jézus a családon belüli ilyen jellegű konfliktusok kialakulása előtt éppen azokról az üldözésekről szólt, amelyek a Krisztusban hívőket érni fogják az ő nevéért. „De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket és az ő zsinagógáikban (gyülekezeteikben) megostoroznak titeket; és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem (miattam), hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt (Mt 10,17-18).” Ez nem csak az ősegyházban bekövetkezett keresztényüldözésekre vonatkozik, hanem minden egyes eretneküldözésre és hasonlókra, amelyek a történelem folyamán több ízben és számos országban végbementek az elmúlt századok alatt. Érdemes Jézus szavainál megfigyelni azt, hogy előbb az egyházon belüli üldözés, számonkérés, kirekesztés történik meg; ám ezt Jézus szorosan összekapcsolta a világi hatalom beavatkozásával, mert a gyülekezetek után helytartókat és királyokat is említett. Ez azt jelenti, a valódi Krisztushívőket mind egyházi, mind állami részről érték és érik majd atrocitások (vö. Lk 12,51-53; 21,12-19). Természetesen itt a „zsinagóga” vagy „gyülekezet” kifejezés alatt olyan egyházi közösségeket vagy felekezeteket kell érteni, amelyek hatalmuk megerősítéséhez az államtól kérnek és kapnak segítséget azokkal szemben, akik egyedül az Isten igéjére, Jézus szavaira és a Szentlélek erejére támaszkodnak. Ez figyelemre méltó és megdöbbentő kijelentés Jézus ajkáról kétezer évvel ezelőtt. Ennek részeként vagy ennek következményeként, sőt ettől a világi és „egyházi” üldözéstől függetlenül is megtörténhet az, hogy családon belül valamelyik házastárs vagy gyermek a lelkiismereti meggyőződését követve kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy a saját családja, rokonsága és baráti körének egy része elfordul tőle és megvetéssel illeti őt. A valódi hívő emberek ilyet soha nem tesznek, mert ezzel a Jézustól kapott szeretet parancsát tagadnák meg, amely minden más parancsolat fölött áll (vö. Mt 22,36-40). Mit lehet tenni egy ilyen rendkívül nehéz és megalázott helyzetben? Jézustól erre is választ kapunk: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől … (Mt 10,16-17a).” Nem elég bárgyú szelídnek és butának lenni, kell ebben a helyzetben a Szentlélektől kapott bölcsesség és okosság, sőt óvatosság is. Ezt Jézus a kígyó okosságához hasonlította. A kígyó ebben az esetben nem azonos a sátánnal (vö. Ter 3,1-19; Jel 12,9), mert itt csak egy hasonlatról van szó. Az Isten gyermekei a sátán furfangjából egy jótányit sem mondhatnak magukénak és nem használhatnak fel. Ezzel szemben pedig személyes vezetést kérhetnek, és tanácsot kapnak Krisztustól a Szentlélek által: „De amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke szól általatok (Mt 10,19-20).” A kígyó okosságához tartozik az, hogy minden emberrel való találkozás pillanatában belső imakapcsolatban maradjunk Krisztussal, hogy csak azt szóljuk, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. Hogy tudjuk, hogy kivel mit, mikor, hogyan és miért szóljunk. Ezekre a Szentlélek tanítja meg a Krisztusban hívő embert (vö. Jak 1,19; 2,12; Jn 14,16-17. 26). Krisztusnak a szelídségére is legalább olyan szükség van ebben a helyzetben, mint az okosságra. Azzal az emberrel a sátán sem tud mit kezdeni, akinek a jellemén meglátszik Krisztus egyszerűsége és alázata. Az ilyen emberen nem lehet fogást találni, mert az egója meghalt Krisztusban, így nem sértődik meg, nem jön dühbe, ténylegesen „mindet eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel” (1Kor 13,7). Az ilyen embernek belső nyugalma van, mert az énje helyén Krisztus vette át az uralmat. Krisztus pedig olyan Úr, aki által az egyén valóban szabad és boldog lehet. Ez a belső szabadság, öröm és békesség, ami Krisztusból árad (vö. Jn 14,26-27), ad erőt a tanítványnak arra, hogy még hálát is tudjon adni azért, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedett és megvetésben volt része (vö. ApCsel 5,41-42). Aki elszakad Krisztustól, az belül összeroppan és ő maga is átáll a gúnyolódók táborába; aki viszont mindvégig állhatatos marad Krisztus és az ő igazsága mellett, az üdvözül (vö. Mt 24,12-13). A világunk utolsó nagy felvonásának hatalmas drámájában még egyszer és utoljára a Krisztusban hívőket üldözni fogják. Erről Jézus a nagy apokaliptikus beszédében szólt és bármely felekezet őszinte hívőjével beszélgettem eddig, ezekről mindegyiküknek tudomása van. Ez az üldözés azonban kizárólag azok ellen lesz, akik Isten parancsolatainak a megőrzői, és akiknél megtalálható Jézus Krisztus bizonyságtétele. Szó szerint, az eredeti szöveg szerint pontosítva ezt írja erről a Jelenések könyve: „Megharagudott ezért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy háborút csináljon az asszony magvának maradéka ellen, az Isten parancsolatainak a megőrzőivel, és akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele (Jel 12,17; vö. Lk 21,16-17)”. A Szentírásban a parázna asszony a hitehagyó és az állammal szövetségre lépő egyházat jelenti (vö. Jel 17,1-6; Jak 4,4). A „szűz” (jegyes), vagy a tiszta asszony pedig ebben az esetben a hívő egyházat jelképezi (vö. Mt 25,1; Jel 19,7-8). Itt az utóbbiról van szó. A sátán az utolsó támadását a hívő egyház maradéka ellen fogja intézni, hogy azokat megsemmisítse. Vajon miért a maradék ellen? Azért, mert az Isten parancsolatának a megőrzői már csak a „maradék” (görögül: „loipoi”). Bárki, aki a tíz parancsolat közül egyet is megront, az egész megrontásában vétkes (vö. Jak 2,10; Mt 5,19). Az ilyen törvényszegő pedig a bukott angyali fejedelem hálójában van, az ellen már nem kell neki hadakoznia. A támadás értelemszerűen azok ellen irányul majd, akik ragaszkodnak még életük árán is ahhoz, hogy az Isten parancsolatainak és minden életet adó igéjének engedelmeskedjenek (vö. Jel 6,9). A másik ismertetőjegyről már írtam „Ami Jónásnak lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges” című cikkemben. Maga az Isten igéje azonosítja a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezés jelentését, amely szerint „a Jézus bizonyságtétele a prófétaság Lelke” (vö. Jel 19,10b). Tehát ennek a hívő népnek a körében a Szentlélektől kapott prófétai szolgálatnak kell megnyilvánulni az utolsó időben. Ez a prófétai szolgálat semmit sem tehet hozzá az Isten igéjéhez, hanem csak arra rámutat, és annak jelentését felerősíti és élővé teszi. Ennek a prófétai szolgálatnak az azonosítására még más pontosító ismertető jegyek is vannak a Szentírásban, azonban ezektől most eltekintek (pl.: Jel 10,1-11; 12,16-17). Urunk Jézus azonban megígérte, hogy minden körülmények között a benne hívőkkel marad: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lesz (megpróbáltatások érnek titeket); de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33). „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28,20b) „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).” „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).” Pongrácz Róbert Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Varga Zsigmond, Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Kálvin Kiadó, Bp., 1996., loiposz, loipé, loipon = fennmaradó, hátralevő (maradék), 588.o.

A kánai menyegző

És a harmadik napon menyegzőt tartottak a galileai Kánában, és Jézus anyja is ott volt. Ám Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. És amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk!” És Jézus ezt válaszolta neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Még nem jött el az én órám?” Anyja szól a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” Volt pedig ott hat kőből való vizeskorsó a zsidók tisztálkodási rendje szerint; mindegyikbe két-három mérő fért. Jézus így szólt hozzájuk: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” És megtöltötték színültig. És ő ezt mondta nekik: „Most merítsetek és vigyetek a násznagynak!” ők pedig vittek. Amikor azonban a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták (ezt) – a násznagy odahívja a vőlegényt, és ezt mondja neki: „Minden ember a nemes bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Te pedig mostanáig tartogattad a nemes bort!” Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, és kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne (Jn 2,1-11; az eredeti szövegnek megfelelően fordította: Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89.o.).” Azért választottam Benedikt Schwank bencés szerzetes professzor fordítását, mert nemzetközileg elismert bibliatudós, a Római Pápai Biblikus Intézetben is tanult, és a jezsuiták müncheni főiskoláján is tanított, és nem utolsó sorban azért, mert sajnos a Szent István Társulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat katolikus Szentírásfordításai ennél a szakasznál nem pontosak. Valamint szeretném, hogy ha az olvasók a lehető legközelebb kerülnének a görög eredeti szöveghez, mivel a Szentlélek az eredeti szöveget sugalmazta (ihlette), és nem a fordításokat. Jézus szívesen és örömmel töltötte idejét az emberek között, és a társadalom minden rétegével kívánt találkozni, hogy beszélgetései alkalmával az embereket az Isten Országának titkai felé irányítsa. Amíg a farizeusok és az írástudók elzárkóztak a néptől, és a gondolkodásukat megkötözte a „tiszta és a tisztátalansági szabályok” tömkelege, addig Krisztus szabadon és örömmel elfogadta, amikor vendégségbe, vagy vacsorára hívták meg. Ez történt Kánában is. A menyegzőn, azonban elfogyott a bor, és a vendéglátók tiszteletlenségüket fejeznék ki a meghívottakkal szemben, hogy ha a továbbra is nem szolgálnak fel italt az asztalon. Jézus anyja, Mária bizonyos volt abban, hogy a fia a próféták által megígért Messiás (vö. Lk 1,31-35), azonban sem ő, sem a tanítványok nem tudhatták pontosan, hogy Jézus messiási küldetése miként fog végbemenni. A nép és a tanítványok körében a Messiással kapcsolatos reménységek nem egyeztek meg Mózes és a próféták jövendöléseivel a Messiás küldetését illetően. Mindenki egy uralkodót várt Izrael trónjára, aki lerázza a római igát és Izraelt nagyhatalommá teszi, és senki nem számolt azzal, hogy Krisztusnak az első eljövetele alkalmával szenvednie kell, hogy utált lesz, az emberektől elhagyott, a fájdalmak férfija, és a betegség ismerője (vö. Iz 53,3). Amikor Mária megjegyezte Jézusnak, hogy „nincs boruk” (Jn 2,3), akkor minden bizonnyal arra vágyott, hogy fia megmutassa isteni dicsőségét, és bár tenne valamilyen csodát a helyzet megoldására. A megjegyzésben nem volt kérés, de Jézus jól értette a célzást, mert a válaszában elhatárolódott attól, hogy az Atyától kapott küldetésében az édesanyja, vagy bárki más családi, vagy rokoni kötelékekre hivatkozva megpróbálja őt irányítani vagy befolyásolni. Erre még látunk példát az evangéliumokban Jézusnak az édesanyjával, valamint a testvéreivel való kapcsolatában (vö. Lk 8,19-21; Lk 2,49; Jn 7,2-9). Tehát így válaszolt neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Átírva a görög szöveget, ezt olvashatjuk: „ti emoi kai szoi, günai”. Károli ezt így fordította: „Mi közöm nékem tehozzád, ó asszony?” És Jézus még hozzáfűzte: „Nem jött még el az én órám (Jn 2,4).” Az „asszony” megszólítás nem a tiszteletlenség jele, nem is a rideg elutasításé. Jézus korában ez a megszólítás éppen a tisztelet megadásának a jeléül szolgált. ő mindenkor betöltötte a tízparancsolatot, hiszen azt megtestesülése előtt ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, így a „Tiszteld atyádat és anyádat…”(Kiv 20,12) parancsolatot is Krisztus a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tartotta meg. Amennyire Krisztus jellemét ismerjük a Szentírásból, annak alapján következtethetünk arra, hogy a legnagyobb szelídséggel és melegséggel hárította el az édesanyját, hogy őt a megváltási tervben, az Atya iránti engedelmességben befolyásolja. Mária azonban hitt és bízott fiában, és azt mondta a szolgáknak, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek (Jn 2,5)”.  Mária hitére, bizalmára és nem Mária kérésére cselekedett Jézus. Ezt fontos hangsúlyozni, mert Mária megjegyzésétől Jézus elhatárolódott, és az édesanyja már nem is próbálkozott többé a fiával ismételten szót érteni, hanem a továbbiakban a szolgákhoz fordult. Jézus azonban a Szentlélek uralma alatt látta Mária szívében a hitet, mint ahogyan látta és tudta más alkalommal is, hogy az írástudók mit gondolnak róla az ő szívükben. A Krisztusba vetett hit azonban mindenkor megmozgatja a mindenség Urának a karját, bárkitől is induljon az. Lehet az egy megvetett leprás (vö. Mk 1,40-42), vagy akár az édesanyja, Krisztus cselekedni fog. Máriának a szolgákhoz intézett megjegyzése, hogy „valamit mond néktek, megtegyétek”, az ma is ugyanúgy érvényben van. Nekünk egyedül azt kell tenni, amit Jézus mond a Szentírás szavai által, és akkor nem fogunk eltévedni az üdvösségre vezető úton. Ha valaki Jézus szavain, az Isten szaván kívül másvalakire vagy másvalamire is hallgatni óhajt, megteheti, de abban az esetben már nem Krisztust követi, nem néki engedelmeskedik, és így nem is lehet az ő tanítványa (vö. Jn 14,15.21.23-24)! Jézus azt mondta önmagáról, hogy „én vagyok az út”; Jézushoz tehát nem vezet út, ő maga az út az Atyához: senki sem jut az Atyához, csak őáltala (vö. Jn 14,6). A tisztálkodásra ott álló hat kővederbe, vagy kőkorsóba egyenként két-három „métréta” fért. Egy métréta = 40 liter. Ez azt jelenti, hogy ha korsónként kétszer 40 litert számolunk, az majdnem 500 litert jelent. A szolgák Jézus szavára színültig töltötték a korsókat vízzel, majd ismét Jézus szavára merítettek belőle, és vittek a násznagynak, hogy megízlelje azt. Az evangélium szerint „a násznagy megízlelte a borrá vált vizet” (Jn 2,9). A görögben az „oinos” kifejezést fordítjuk bornak, azonban ezt a szót lehet erjedetlen szőlőlének is fordítani (vö. Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. ). Az idézett szerző, aki a disszertációját a Pápai Gergely egyetemen Rómában védte meg, ezt írja: „az oinos több jelentésű, mindenfajta erjedt és erjedetlen bort egyaránt magába foglaló szó, miként a héber yayin és a latin vimun. Az a tény, hogy a bort, amit Jézus Kánában készített oinosnak nevezik, nem szolgáltat alapot ahhoz a következtetéshez, hogy erjesztett bor volt. Belső bizonyítéknak és erkölcsi valószínűségnek kell meghatároznia a bor jellegét (i.m. 117.o.). Én többször is végiggondoltam ezt a kérdést, és ténylegesen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy Krisztus, aki szerette a társaságot és a tiszta szív örömét, de bűnt sohasem követett el, ötszáz liter alkoholt tartalmazó bort hozott volna létre, hogy a násznép lerészegedjen. Ez teljesen kizárt dolog. A Szentírásban Keresztelő Jánosról azt írja az evangélium, hogy „bort és részegítő italt nem iszik” (vö. Lk 1,15), és az Ószövetségben „Isten nazírjai” sem (pl. még Sámson édesanyja sem: Bír 13,4-5.7) ihattak bort, sőt az ószövetségi szentélyben szolgáló papság sem ihatott bort szolgálat közben. Isten ezt megtiltotta nekik, hogy a gondolkodásuk a jó döntések meghozatalához egészen tiszta legyen. Nem beszélve arról, hogy sok esetben egy pohár bor is tompíthatja a gondolkodást, és fellazítja az erkölcsi gátakat az emberben. Ha Jézus ötszáz liter bort hozott volna létre, ezzel oka lett volna annak, hogy emberek olyan helyzetbe kerüljenek, amely során vétkeznek. Amikor Pál apostol azt tanácsolja Timóteusnak, hogy a gyomrára való tekintettel igyon egy kis bort is (1Tim 5,23), ebben az esetben is erjedetlen szőlőlét kell érteni, mert abban a korban a gyomor gyógyításához mustot is javasoltak. A Galatákhoz írott levél pedig a test cselekedetei között említi a részegséget az irigységek és a gyilkosságok mellé sorolva azt (vö. Gal 5,19-21), amelyekről az apostol kijelenti, hogy „akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek”. A fent idézett katolikus bencés bibliakutató profeszszor ezt írja az idézett János evangéliuma kommentárjában: „Az átváltoztatott bormennyiség elegendő lett volna 500 ember ittassá tételéhez (i.m. 91.o.)”. Ezek után a kedves olvasó eldöntheti, hogy Jézus borrá változtatta-e a vizet Kánában, vagy egyedülállóan kiváló ízű, nemes, erjedetlen szőlőlévé, amilyent addig sem a násznagy, sem senki más nem ivott. Mivel a násznagy nem ivott ilyent, nem is tudhatta azt, hogy mit iszik, és azt sem tudta, hogy az egész honnan van. Ezért hívatta a vőlegényt és közölte vele, hogy „te mostanáig tartogattad a jó bort“ (Jn 2,10). A kánai menyegzőn végbement csoda hatását illetően nem utolsó sorban fontos az evangélista megjegyzése: „Ezt az első jelet tette Jézus a galileai Kánában, és megmutatta az ő dicsőségét, és hittek benne az ő tanítványai (Jn 2,11).” Tehát a csodát illetően a tanítványok nem arra figyeltek, hogy mit tett vagy mondott Jézus édesanyja, hanem arra, amit Krisztus tett, és hittek benne. Mária hite példa lehet a számunkra, csakúgy, mint például a százados hite, vagy a leprás hite, azonban nekünk mindenkor azt kell tenni, amit Jézus mond, mert az ő szava örök élet, és az örök élet igéi nála vannak (vö. Jn 6,68). Aki Krisztusban hisz, annak (már most) örök élete van (vö. Jn 3,36. 5,24. 3,16 és 18). Nekünk arra a hitre, bizalomra kellene eljutni, amilyen hittel támaszkodott Jézus itt a földi életében Emberfiaként és egyben Istenfiaként az Atyára (vö. Jn 5,19-20; Jn 11,42; Jn 15,10; Jn 6,57). Ez a hit Jézus tanítványainak a valódi mércéje (vö. Jel 14,12), mert csak ezzel a hittel lehet Isten parancsolatait megtartani és Isten szeretetével szeretni úgy, ahogyan Jézus szeretett. Tisztelettel: Pongrácz Róbert hittanár Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Samuelle Bacchiocchi: A bor a Bibliában, Reménység alapítvány, 2008., 51-53 és 117.o. / Benedikt Schwank OSB: János, Agapé, Szeged, 2001, 88-89 és 91.o.

Az ősvilág alapjait elmosta az özönvíz

A hittudósok jelentős része nem fogadja el a Szentírás tanúságtételét arról, hogy az egykori özönvíz globális volt; ehelyett helyi jellegű áradásnak tartják azt, amely szerintük az emberiség mezopotámiai bölcsőjére korlátozódott és legfeljebb a Kaspi-medencéig terjedt. Noé történetét pedig egy tanító történetként fogadják el. A Biblia tanúságtétele és több más földtani vizsgálatokat végző hívő tudós kutatása viszont azt igazolja, hogy ténylegesen volt özönvíz, és az az egész Földünkre kiterjedt. A Biblia belső kronológiája szerint (amelyet a nemzetségtáblázatok alapján lehet kiszámolni) az özönvíz a teremtést követően kb. az 1656-dik esztendőben történt, ez az i.e. a 2300-as évekre tehető. Természetesen, hogy ha a mai hegyláncokat és magas hegycsúcsokat vesszük számításba, akkor eléggé elképzelhetetlennek tűnik akkora vízmennyiség, mint amit a Teremtés könyvében olvasunk: „Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított (Ter 7,20)." Azonban az özönvíz tényének a leírásához csak részben hagyatkozhatunk a mai földtani és természeti viszonyokra, ugyanis a Biblia szerint az özönvíz előtt más volt a Földünkön az éghajlat, más volt a Föld légköre, és teljesen mások voltak az élettani viszonyok is. A Teremtés könyve írja, hogy az özönvíz előtt nem voltak évszakok és eső sem esett, hanem a Földet egy egyenletes pára burok vette körül: „pára szállott fel a földről, és megnedvesítette a föld egész színét (Ter 2,6)." Az évszakok megjelenéséről csak az özönvizet követően olvashatunk a Szentírásban: Ter 8,22. Honnan jött annyi sok víz? Ha azt gondoljuk, hogy a víz csak felülről esett, akkor tévedünk, mert a Biblia szerint „felfakadtak ezen a napon a nagy mélység minden forrásai (vö. Ter 7,11)", tehát a földkéreg alól törtek fel a vizek hatalmas vízsugárban, aminek hatására megrepedt, meghasadt a földkéreg, és a föld lemezei elmozdultak, eltávolodtak egymástól. Az óceánok ekkor alakulhattak ki, és valószínű, hogy a kontinensek is ennek következtében különültek el egymástól. Bizonyos a Biblia szerint, hogy az özönvízkor hegyek emelkedtek föl és völgyek szállottak alá. Ezt írja a 104-dik Zsoltár erre vonatkozóan: „ő fundálta a földet az ő oszlopain, nem mozdul meg soha örökké. Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak. Egy kiáltásod szavától eloszoltak, és mennydörgésed szavától szétriadtak. Hegyek emelkedtek föl és völgyek szállottak alá arra a helyre, amelyet fundáltál nékik. Határt vetettél, amelyet át nem hágnak, nem térnek viszsza a földnek elborítására (Zsolt 104,5-9)." Erről a hatalmas kataklizma jellegű földmozgásról a Szentírásban több helyen is olvashatunk. Ezeknek az egybevetése elgondolkoztatja az olvasót. Például az Éden kertjét mindenki a mai Tigris és az Eufrátesz folyó környékére helyezné, és joggal; azonban az Édenből nemcsak ez a két folyó, hanem négy folyam eredt, és csak kettőt, legfeljebb hármat tudnak azonosítani. Gihon folyója „megkerüli az egész Khús földjét" (vö. Ter 2,13). Khús földje a mai Etiópia, ami Közép-kelet Afrikában van. A negyedik folyó, a Písón. Erről az utóbbiról csak annyit lehet tudni, amennyi a Bibliában van: „ez az, amely megkerüli Havilah egész földjét, ahol arany van“ (Ter 2,11). Tehát egészen más volt a földünk felszíne, nem beszélve arról, hogy Európa és Afrika között ott van a Földközi tenger. Szaúd-Arábia és Kelet-Afrika között pedig ott van a Vörös tenger. A mai Irak területéről egy folyó hogyan folyhatna oda? Ezekkel a földrétegek mozgásával függ össze a Csendes óceáni mély árokrendszer kialakulása is. A Szentírás ír arról, hogy miért következett be az özönvíz, és arról is, hogy mi lett mindennek a következménye. Előbb nézzük a következményeket. (1) – Megváltoztak az éghajlati viszonyok. Ennek következtében Isten megengedte a „tiszta“ állatok fogyasztásának lehetőségét (Ter 9,3; 7,1-2). A vízözön előtt a teremtéstől kezdve az emberek sokkal egészségesebben táplálkoztak, növényeket, magokat és gyümölcs- és zöldségféléket ettek (vö. Ter 1,30). Mivel a vízözön után az éghajlat megváltozott és eltűnt az egyenletes pára-klíma, és megjelentek az évszakok (és a szélsőségesebb időjárás), ezért engedte meg az Isten az ember számára a tiszta állatok húsának fogyasztását. A földi történelmünk végén azonban a legtöbb nem hívő ember is belátja, hogy a különböző húsételek elfertőződnek és járványok ütik fel a fejüket (kergemarha-kór, madár- ás sertésinfluenza, és annak mutáns változatai, stb.), emiatt az emberek egy része nem hitelvi alapon, mégis időben változtat az étkezési szokásain. Ezt az étkezésbeli változtatást lehet jól és rosszul is csinálni, de csak jól érdemes, ezért ezen a téren tapasztalt életmódváltozást tanító szakemberek véleményét is ki kell kérni, illetve ilyen könyvekből tájékozódni. Első lépésként ajánlott a sertéshústól való teljes tartózkodás. Az egészséges életmód a hívő ember életében nem lehet önmagában cél. A hívő ember értelmes belátás alapján dönthet úgy, hogy nem pusztítja önmagát (vö. Kiv 20,13), hogy a rendelkezésére álló életidőt és életerőt mások szolgálatára tudja fordítani. Az interneten például a japánok étkezési szokásaival kapcsolatban ezt találtam: „Az elmúlt 25 évben a japán nők tartották a várható élettartam világcsúcsát: átlagban 86,4 évig élnek. De nemcsak a nők, a férfiak is világelsők ebben a világ 192 nemzete között. Ennek oka nagyrészt az egészséges étrendben rejlik.“ Az étkezési szokásaik között olvashatjuk, hogy a főétkezésük reggel van, és kenyér helyett rizst esznek. „A japánok naponta élvezik a házi koszt örömeit. Egy jellegzetes étkezés grillezett halból, egy tálka rizsből, párolt zöldségekből, miso-levesből áll, desszertként gyümölcsöt, italként zöld teát fogyasztanak. A világ halfogyasztásának 10 százalékát a japánok adják, holott a világ népességének mindössze 2 százalékát teszik ki. A rengeteg elfogyasztott omega-3 zsírsav magyarázatot adhat a hosszú és egészséges életre a gyakran fogyasztott káposztafélékkel (brokkolival, káposztával, kelbimbóval, kelkáposztával és karfiollal) együtt. A japán konyhában a hangsúly a friss hozzávalókon van, mindig azokat az összetevőket használják, melyeknek épp szezonja van. A japánok egy-egy étkezés során többféléből esznek keveset, és már gyermekkorukban megtanulják, hogy lassan egyenek, minden egyes falatot külön élvezve. Sohasem rakják tele a tányért, mindenből csak keveset tálalnak és mindent külön tálban. Azt vallják, a több kevesebb, és úgy rendezik el az ételeket a tányéron, hogy étvágygerjesztő legyen. A köretekkel és szószokkal azonban csínján bánnak. A japán ételek szándékosan könnyűek és nincsenek szétfőzve. Az ételek elkészítése javarészt a tűzhelyen történik párolással, grillezéssel vagy wokban történő sütéssel. A szakácsok előszeretettel használnak egészséges olajokat … A könynyed ételek ellenére étkezés után jóllakottnak érzik magukat, de nem pukkadásig tele. A testmozgás a mindennapok részét képezi Japánban, a környezetet úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen a városon belüli biciklizésre, gyaloglásra és általában az aktív életmódra." Nem mindent kell követni a japánok étkezési szokásaival kapcsolatban, de arra mindenképpen jó, hogy elgondolkodjunk a saját életmódunkon, mert a betegségeink kisebb része öröklött hajlam következtében, nagyobb része viszont életmódunk miatt alakul ki (pl. szív- és érrendszeri betegségek). (2) – A második következmény az özönvíz után az, hogy megjelent az állatok embertől való félelme (vö. Ter 9,2). Az édenkertben ez nem volt így. Sőt, ezen felül említést érdemel az, hogy Isten egyetlen állatot sem teremtett ragadozónak (vö. Ter 1,30), ez az átalakulás a bűn következtében ment végbe a természet- és állatvilágban. Az újjáteremetett Földön Izaiás próféta leírásában az édeni állapothoz hasonlóval találkozunk, vagyis ami egykor elveszett, bizonyos értelemben az fog helyreállni: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén (vö. Iz 11,6-9).“ Mielőtt elmosolyognánk magunkat, gondoljuk meg, hogy a Szentírás következetes önmagához, és abban valódi ellentmondást nem találhatunk. Amint látjuk a Teremtés könyve és az Izaiás próféta kijelentése között megfelelés van. Mint ahogyan a Biblia első könyve, a Teremtés könyve és a Biblia utolsó könyve, a Jelenések könyve között is megtaláljuk ezt az összhangot. A Jelenések könyvében János apostol látomásban látja az újjáteremtett Földet, ahol tenger nem lesz, vagyis az újjáteremtett Föld nagy részét nem víz fogja borítani, mint ahogy most van, hanem valahogyan úgy, ahogyan a vízözön előtt volt. Természetesen többet nem írhatok, csak anynyit, amennyi a Bibliában van: „Ezután láttam új eget és új Földet, mert az első ég és az első Föld elmúlt, és a tenger többé nem volt … És mondta az, aki a királyi székben ült: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nékem: Írd meg, mert e beszédek hitelesek és igazak" (vö. Jel 21,1.5; 2Pt 3,13; Iz 65,17; 66,22; ApCsel 3,21). (3) – A harmadik dolog, ami az özönvíz után lépett életbe, az a földi igazságszolgáltatás, az állam kezdetleges formája. Szerető Istenünk világosan látta, hogy a teremtés utáni másfél évezredben milyen méreteket öltött a bűn terjedése, és ennek a fékezésére adta az államot, amely az igazságszolgáltatást végrehajtja: „Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az Isten a maga képére teremtette az embert“ (vö. Ter 9,5-6; Róm 13,3). (4) – A negyedik tényezőt már említettem, és ez a földünk felszínének drasztikus átrendeződése az özönvíz következtében (vö. Zsolt 104,6-9). Itt még érdemes megemlíteni azt, hogy „homo sapiens“-t, tehát embercsontvázat találtak egy olyan mészkőréteg alatt becsúszva, amilyen földrétegben még nem mutatható ki az ember megjelenése. Sőt, egyes vidékeken egész földlemezek rétegtana fordult a tetejére (ami alul volt, az felül került, és ami fölül, az alulra) azáltal, hogy felfakadtak a mélység forrásai, és nagy erővel tört a felszínre a vízsugár. El tudjuk képzelni a jégtábla példájával, hogy ha azt feldobja alulról valami, a jégtábla megfordul, így ami alul volt, fölül kerül. (5) – Ötödik tényezőként említhetném az ember életkorának drasztikus, és fokozatos csökkenését. Ma számunkra elképzelhetetlenek azok a magas életkorok, amelyekről a Szentírás ír az özönvíz előtti időkből. A korábbi 800-900 és azt meghaladó életkor a zsoltáríró szerint Dávid király korára alig éri el a 70-80 évet. Gondoljuk el, Matuzsálem 187 esztendős volt, amikor nemzette Lámeket, és még ezután élt 782 esztendeig. „Matuzsálem összesen 969 esztendeig élt, azután meghalt“ (vö. Ter 5,25-27). Egyébként ő a földön legtöbbet élt ember, akinek életideje még az Ádáménál is hoszszabb volt. Ádám 930 évet élt a Szentírás szerint (vö. Ter 5,5). Miért írom ezeket? Azért, mert sajnos ma általánosan elfogadott az evolúció, nemcsak az ember, de a társadalom tekintetében is, miközben a Biblia ezzel szemben teremtésről (Ter 1,1; 1,27; 2,7) és visszafejlődésről beszél, és egy gyengülő, „agyaglábakon álló“ történelemről tudósítja a ma élő embert (vö. Dn 2,27-34; Jak 1,15). Ezzel függ össze, hogy az özönvíz előtt magasabbak, erősebbek és értelmesebbek voltak az emberek, mint napjainkban, és az életerejük is nagyobb volt. A bűn azonban elvégezte a pusztítását az ember szervezetében is, emiatt életkorunk rövidebb, és teremetünk kisebb lett. Az özönvíz kora előtti emberekről írja a Teremtés könyve: "Óriások voltak a földön abban az időben, sőt még azután is …, Ezek ama hatalmasok, akik eleitől fogva híres-neves emberek voltak (vö. Ter 6,4)." Bár technikailag magas szinten álltak (nem állítom, hogy meghaladták a mostani szintet), az Istenről volt ismeretük, de őt mégis megvetették: "Az ősvilág ösvényét követed-e, amelyen az álnok emberek jártak; akik időnap előtt ragadtattak el, és alapjukat elmosta a víz?! Akik azt mondták Istennek: Távozzál el tőlünk … Mindenható … (vö. Jób 22,15-18)." Álnok embereknek, istentelenek világának írja le a Szentírás a Noé előtti és a Noé korabeli emberek világát (vö. 2Pt 2,5). Olyan világ volt, ahol "megsokasodott az emberek gonoszsága a földön" és az ember szíve minden gondolatának alkotása szüntelenül csak gonosz volt (vö. Ter 6,5).  Olyan világ volt, ahol az ember kiemelkedő értelmi képességeit a másik ember tönkretételére használta fel. A Biblia szerint "a föld erőszakoskodással telt meg általuk" (vö. Ter 6,13). Azért figyelemreméltóak ezek a leírások, mert Krisztus szerint az utolsó időben, az ő második eljövetele előtt Noé korához hasonló állapotok köszöntenek be a Földünkre (vö. Mt 24,37-39). Ez nem jelenti azt, hogy ez a világ ne lenne ugyanakkor vallásos valamilyen módon, csak annyit jelent, hogy az emberek a vallás leple alatt visznek végbe hasonló törvényszegéseket (vö. 2Tim 3,1-5). Krisztus nevét vallják, de a Szentlélek nem lakik a szívükben (vö. Róm 8,9b), és az Istent valójában nem ismerik (vö. Jn 16,1-3; 15,21). Számomra mindig példa értékű marad Noé életének titka, evangéliumhirdetése és a családi élete. ő ilyen elfajult nemzedék között is kegyelmet talált az Úr szemében (vö. Ter 6,8), mert ezt írja róla az Isten igéje: "Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú volt a kortársai között, Istennel járt Noé (Ter 6,9; 7,1)." A jó Isten kegyelmes volt, és soha az igazat az istentelennel együtt el nem veszítette, ez így volt Szodoma és Gomora pusztulásakor is, és az özönvíz idején is. Noéval együtt összesen nyolcan menekültek meg (1Pt 3,20): Noé, a felesége, három fia és három menye. Mondhatná valaki, hogy milyen kegyetlen az Isten, hiszen Noé családján kívül mindenki elveszett. Azonban kaptak 120 év kegyelmi időt a megtérésre, mert a Teremtés könyvének a 6,3 rész pontosított fordítását így olvashatjuk: "És mondta az Úr (az Örökkévaló): Ne küzdjön az én Lelkem az emberért, mint egy százhúsz évig". Tehát nem arról van szó, hogy az ember életének ideje csak 120 év legyen, - hiszen az özönvíz után is még éltek pár száz évig az emberek, - hanem azt jelenti, hogy Krisztus Lelke 120 évig küzdött még az emberek megmentéséért Noé igehirdetése által (vö. 1Pt 1,10-11: "Krisztusnak ő bennük lévő Lelke"). Tehát Krisztus Lelke, a Szentlélek szólt Noé által, aki megtérésre szólította fel az embereket, és közelgő Istenítéletet hirdetett. Az emberek azonban kigúnyolták Noét, és nevettek rajta. Milyen nehéz tehertétel lehetett az "igazság hirdetőjének" (2Pt 2,5) évtizedeken át építeni a bárkát a fiaival együtt egy olyan földön, ahol addig egyetlen csepp eső sem esett, és hirdetni az özönvizet, Isten igazságos ítéletét. Noé olyan dolgot cselekedett és olyant hirdetett, aminek semmilyen reális esélye nem volt. Noé azonban "az Istennel járt", és jól tudta Isten tervét és azt is, hogy az ő szava igazság (vö. Jn 17,17) és az teljesen megbízható minden tekintetben. A mi korunkban már nemcsak a tudósok jelzik azt, hogy baj van a Földünkkel, hanem a legtöbb értelmes, gondolkodó ember is belátja ezt. Ezekről Jézus már kétezer évvel ezelőtt szólt a benne hívők megmentése érdekében (Vö. Mt 24,20-22.29-30.35), hogy emiatt ne elbátortalanodjon, hanem éppen megerősödjön a hitük; hogy bűneiket mindennap megbánva, bizalommal és a szeretet tetteivel várják a mi Urunk Jézusnak dicsőséges megjelenését (vö. 1Tessz 5,23; 2Tessz 1,7). A hívő emberek jól tudják, hogy nem fejlődésben, hanem szétesésben van ez a világ; szeretetből és hitből végzett munkájuknak azonban az örök élet szempontjából értéke van, mert mindezzel formálják a saját és mások jellemét. Ez a kialakított jellem feltámadásuk után, az örök életben is az övék lesz. Bár az ősvilág alapjait elmosta a víz, mégis az Isten szava, kijelentése nyomán éppen eleget tudhatunk róla. A saját életünkre, a mi korunkra nézve levonhatjuk a következtetéseket és eldönthetjük, hogy Isten segítségével Noé kortársaihoz, vagy Noéhoz akarunk hasonlítani.  Pongrácz Róbert hittanár Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Gleason L. Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, KIA, Bp, 2001. / Walt Brown: Kezdetben (A teremtés és az özönvíz meggyőző bizonyítékai), Reménység Alapítvány, Bp., 2008. / www.origo.hu "10 ok, amiért nem öregszenek és híznak el a japán nők", 2011. 03. 06.