A negyedik parancsolat (Kiv 20,8-11)

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat szentírásfordításában így olvashatjuk a tíz parancsolat negyedik parancsolatát: „Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! Hat napon át dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van. Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg (Kiv 20,8-11).” 

A római katolikus katekizmusban pedig a harmadik parancsolatként áll ez: „Az Úr napját szenteld meg (KEK, 410. o.).” Luther Márton Kis Kátéjában ezt olvashatjuk: „Szenteld meg az ünnepnapot!” És a tízparancsolat számozása a katolikus gyakorlatot követi. A Heidelbergi Kátéban pedig negyedik parancsolatként a Bibliából idézve találjuk helyesen és pontos számozással. Mind a katekizmus, mind a káték ősforrása a Szentírás; először az Isten igéjében érdemes tájékozódni, mielőtt bármely egyházi vonatkozására kíváncsiak lennénk.

A katolikus katekizmus Szent Jusztinosz (+165) egyházatyát idézi arra vonatkozóan, hogy miért tette át a középkori egyház az Úr szombatját a hét első napjára, ami a pogány népeknél, a Nap napja volt, amelyen a perzsa eredetű Mitrász kultusz keretében sokan a Napot imádták (Mitrász ünnepe a téli napforduló, dec. 25-e volt). Így olvashatjuk az indoklást: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül (Apol. 1,67; in KEK, 432. o.).” II. János Pál pápa a Dies Domini kezdetű enciklikában pedig ezt írja: „Egy bölcs lelkipásztori megfontolás arra késztette az Egyházat, hogy tegye kereszténnyé a vasárnap számára a dies Solis, a „Nap napja” elnevezést, amellyel a pogány rómaiak jelölték e napot, s még mai nyelveken is feltűnik. Így vonták ki a hívőket azoknak a kultuszoknak csábító hatása alól, amelyek a Napot istenítették és e nap ünneplését Krisztusra, az emberiség igazi „Napjára” irányították … A spontán gyakorlatból később jogilag szentesített törvény lett … A keresztények … feljogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a feltámadás napjára.” (vö. Dies Domini, 1998., 27p, 30p, 63p,)

Mindezek után nézzük meg a Szentírás teljes összefüggései alapján, hogy mit mond az Úr. Még a zsidó nép kiválasztása és a sínai hegyi szövetségkötés előtt adta az Úr a szombatot az Édenben az első emberpár számára a házasság intézményével együtt (vö. Ter 2,1-3; Ter 1,26-28; 2,21-24). A hetedik nap mind az Ó-, mind az Újszövetségben a szombatot jelenti, a hét első napja pedig nincsen megnevezve, később ez lett a vasárnap (vö. Mk 16,1; Lk 23,57-24,1). Az Egyiptomból kivonult izraeliták még a szövetségkötés előtt isteni rendelkezésként ünnepelték a szombatot, mert ezen a napon nem szedhettek a mannából, amellyel az Úr táplálta az ő népét, hanem nyugodniuk kellett. A hét hatodik napján azonban két napra valót szedhettek belőle (vö. Kiv 16,4. 23-30). A Mózes által kapott szövetségkötéskor az Úr megerősítette és a saját ujjával a kőtáblákra írta azokat a parancsolatokat (vö. Kiv 31,18), amelyeket korábban már Ábrahám is ismert, és megtartott háza népével együtt (vö. Ter 18,19). Tehát a tíz parancsolat már a zsidó nép előtt létezett és érvényben volt, a választott nép csak magáénak ismerte el azt, ami az Úré, és amit az Úrtól kapott, mert azt olvashatjuk, hogy „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek a szombatja” (Kiv 20,10). Maga Jézus Krisztus is hangsúlyozta, hogy „a szombat az emberért lett” (Mk 2,27), nem csupán a zsidókért, hanem az emberért, minden ember javára és megszentelődésére.

A teremtés és a megváltás emlékünnepéről van szó, mert indoklásként maga az Úr határozta meg, hogy miért kell megtartani az Ő szombatját. Azért, mert Ő a teremtő (vö. Kiv 20,11). A Szentírás egyöntetű tanítása szerint Krisztus is teremtő az Atyával együtt (Kol 1,16-17; Jn 1,3; Zsid 1,2-3; 1Kor 8,6), ezért mondhatta, hogy „az Emberfia a szombatnak is ura” (Mk 2,28). Azért ura, mert azt Ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik csak a Fiú által (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16). A szombat a megváltás emlékünnepe is, mert az Egyiptomból való szabadulás a bűn rabságából való szabadulásnak az előképe (MTörv 5,15; Kiv 20,1-2). A szombat „örök jel” volt és maradt minden időkön át az Isten és az ő népe között, annak a jele, hogy a mindenható Isten megszenteli az ő népét, azokat, akik életidejük heted részét neki szentelik (vö. Kiv 31,13-17). Feltűnt nekem, hogy amikor a szövetségkötés után a nép Áronnal aranyborjút öntetett és bálványimádó lett, Mózes összetörte a tíz parancsolat két kőtábláját, mert a nép megszegte a szövetséget (vö. Kiv 31,18-32,1-20). Ezután Mózes újra felment negyven napra a Sínai /Horeb hegyére, és az Úr másodszor ugyan úgy felírta a saját ujjával a tíz isteni rendelkezést, mint ahogyan azt korábban tette (Kiv 34,1; MTörv 10,1-2). Bár látta, hogy „keménynyakú” ez a nép, és törvényszegésre hajlik, mégsem szállította le a tíz parancsolat erkölcsi színvonalát egyetlen pontocskával sem.

Izaiás próféta írja, hogy az ószövetségi választott néphez még idegenek (más népek) fiai gyűjtetnek, akik az Úrhoz csatlakoznak, és megtartják a szombatot is. Akik ezt teszik, azokat felviszi az Úr az ő szent hegyére és megörvendezteti őket imádsága házában (vö. Iz 56,1-8). Az üdvtörténet folyamán időről időre az Isten örök erkölcsi törvényét a negyedik parancsolattal együtt betemette a törvényszegés következtében a feledés vagy a közömbösség homálya, de jönnek majd következő generációk, „fiak”, akik „megépítik a régi romokat”, és „emberöltők alapzatait” felrakják, a réseket befalazzák, „az ösvényeket megújítják”, és „az Úr szent és dicsőséges napját” megtartják (vö. Iz 58,2.12-14).

Az újszövetségi Szentírás néhány helyen idézi az ószövetségből azt az ígéretet, hogy az Úr új szövetséget köt az ő népével: „Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük, és ők pedig az én népem lesznek (Zsid 8,8-10; 10,16; Jer 31,33; Ez 36,25-27).” Az Újszövetségben számos helyen olvasunk a tíz parancsolat valamennyi parancsolatáról, amelyek a Krisztusban hívők számára is ugyan úgy érvényben vannak. Jézus például, amikor gyógyított, nem megszegte a szombatot, hanem helyreállította annak eredeti értelmét, megtisztította azt a vallási tanítók „igájától”, amellyel úgy megnehezítették azt, hogy a nép számára utálatossá lett. Urunk Jézus kinyilvánította azt, hogy „szabad szombaton jót tenni” (Mk 3,4), hiszen maga Isten is fenntartja a világmindenséget és minden élőnek életet és esőt ad még szombaton is. Jakab apostol levele egyértelművé teszi azt, hogy „aki ugyanis megtartja az egész törvényt, de egy ellen vét, valamennyiben vétkes lett (Jak 2,10 a Szt. Jeromos kat. ford. szerint).” Ez annyira egyértelmű újszövetségi rendelkezés, hogy sehogyan sem lehet másképpen érteni. Ha valaki Krisztusba vetett hitből fakadó erővel meg akarja tartani a tíz parancsolat valamennyi igéjét, de például a szombatot vagy valamelyik más parancsolatot tudatosan nem tart meg, az valamennyi parancsolat megszegésében bűnös.

Bár az üdvösséget nem a törvény erejéből nyerjük el, hanem a Krisztusba vetett hit által, de a bűn felismerése a törvény által van, tehát a tíz parancsolat nélkül azt sem ismerem fel egészen pontosan, hogy miben vétkeztem. Az üdvösség tehát Krisztus által van, ingyen kegyelemből (Gal 3,24; Ef 2,8-9), ám az isteni természetben úgy részesedhetünk, hogy ha a Szentlélek a szívünkben lakozik, ennek feltétele pedig a bűnfelismerés, bűnbánat és bűnvallomás az Isten színe előtt (vö. ApCsel 2,38). A bűnfelismeréshez kell a tízparancsolat, mint tükör, amelybe belenézhetek. Ha a tükör bármely pontján torz, akkor nem fogom felismerni azt, hogy törvényszegővé lettem, és ez lehet az egyik oka annak, hogy évről évre semmivel sem lettem jobbá és nem haladtam előre az életszentség útján.

Ezek alapján láthatjuk, hogy kimondhatatlan veszteség az Isten tíz parancsolatának a megnyirbálása, részbeni törlése és átírása. Sajnos a katekizmusból kimaradt isteni rendelkezésként a munka becsülete, az, hogy „hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat”. Mivel ezt az isteni rendelkezést is törölték, azután kötelezővé tehetik a munkát egyházi vagy állami törvényekkel, de az emberek legfeljebb félelemből vagy kényszerűségből teljesítik azt, és nem belső hitbeli meggyőződésből, és Isten iránti szeretetből. Ma a becsületesen, tisztességesen elvégzett munkának alig van értéke a felnövő ifjúság előtt, mert azt látják, hogy kevés munkával és ügyeskedéssel több pénzt lehet keresni. Így válik mind korruptabbá a társadalom minden szinten, és ennek egyik végső oka az, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy a tízparancsolatban a teremtés Ura írja elő a hat napi munkálkodást minden dologban, és a hetedik napon, szombaton pedig teljes nyugalomnapot kér minden embertől. Ehhez képest a feje tetejére állt ez a világ. Szombaton van az egyik legnagyobb nyüzsgés, vásár, piac és munkálkodás. A keresztények nagy része jóhiszeműen tartja meg a vasárnapot úgy, mint az Úr napját, és az Isten a tudatlanság idejét elnézi (vö. ApCsel 17,30), és elfogadja ezt tőlük egészen addig, amíg az igazságot megismerik. Attól kezdve azonban az Isten igéje minden más földi hatalommal szemben elsőbbségre kötelezi a hívő embert az Úr színe előtt (vö. ApCsel 5,29).

Van egy barátom, akivel együtt végeztük a katolikus teológiát Gyulafehérváron, és mutattam neki a katekizmusból a következő mondatot: „Az Egyház parancsa meghatározza és pontosítja az Úr törvényét (KEK, 2180 §, 434. o.).” Mondom neki: „Látod, az Isten törvényét állítólag pontosítani, javítani kell, mert nem elég tökéletes úgy, ahogyan az Úr a saját ujjával a kőtáblákra felírta (Vö. Zsolt 19,8-9). Erre ő sem tudott mit válaszolni, csak becsületesen hallgatott.

Kedves olvasó! Krisztus második eljövetelét megelőzően az utolsó nagy eszmei küzdelem az Isten törvénye és a negyedik parancsolat körül fog kibontakozni a bibliai próféciák szerint (vö. Jel 12,17; 14,9-12;13,7-10.15-18; 22,14; Dn 7,25-27). Közel az idő, amikor minden embernek döntenie kell, hogy az Isten parancsolatainak engedelmeskedik és a megpróbáltatásokat, üldöztetést elviselve üdvözül (Mt 24,9-14.20), vagy emberi, világi és egyházi hatalmaknak enged meggyőződésből, vagy kényszerből a megélhetése vagy az élete veszélyeztetése miatt (Jel 13,11-18). Ma ez még hihetetlennek tűnik, de az Isten igéje sohasem csal meg, mert annak minden ígérete beteljesedik, mint ahogyan ez már számos vonatkozásban eddig is megtörtént (vö. Mk 13,23.31). Amikor állami karhatalommal mindenhol kötelezővé teszik a vasárnap ünneplését a társadalomban, akkor minden ember tudni fogja, hogy hol van az igazság, mert Istennél kényszer nem létezik, hiszen „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,14).” 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 18. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 64. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 432, 434o./ II. János Pál pápa, Dies Domini, 1998, 27p, 30p, 63p. / Lásd még ebben a témakörben a www.szentiras.com és a www.ujkelet.ro weboldalakon: „A törvény és az evangélium” és a „Jöjj és kövess engem!” című írásokat.

A harmadik parancsolat: Kiv 20,7

A Szentírásban a tízparancsolat harmadik parancsolatát így olvashatjuk: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi (Kiv 20,7; vö. MTörv 5,11; a katolikus Szent István Társulat fordítása szerint).”

Mivel a középkor folyamán törölték a második parancsolatot, (vö. Kiv 20,4-6), ezért a katolikus Katekizmusban ez az isteni felszólítás nem a harmadikként, hanem a második parancsolatként szerepel, kissé rövidebb megfogalmazásban: „Isten nevét hiába ne vedd!” Luther Márton Kis Kátéjában ugyancsak megmarad ez a számozás, ahol ez áll: „Ne vedd hiába Istened nevét!” Ezek után magyarázatként még hozzá teszi: „Mit jelent ez? – Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy nevével ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se ne csaljunk, hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk és hálaadással dicsőítsük. Ne vedd hiába Istened nevét – azt jelenti: ne használd feleslegesen és rosszra. Lásd a Miatyánk első kérését is (Mt 5,33-37; Zsolt 50,15; Mt 7,21).” A heidelbergi Káté a Bibliából Károli Gáspár fordítása szerint idézi a harmadik parancsolatot: „Az Úrnak, a Te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Ebben a Kátéban hozzá fűzött magyarázat nincsen, de legalább pontosan idézi a szöveget és a számozás sorrendjét is.

  A katolikus Katekizmus sok jó és hasznos szempontot emel ki és részletez ebből a parancsolatból, mindezeket a Szentírásból, a szenthagyományból (egyházatyáktól, szentektől) és az új egyházi törvénykönyvből idézi. Az Isten igéje viszont azt írja, hogy a Szentíráshoz semmit sem szabad hozzátenni, sem elvenni abból (vö. MTörv 4,2; Péld 30,5-6; Jel 22,18-19), azért is, mert az hétszeresen meg van tisztítva (vö. Zsol 12,7), és mert az Jézus szerint Isten ajkáról való (vö. Mt 4,4). Úgy viszonyul egymáshoz a Biblia szerint az Isten igéje és az emberi hagyomány, tanítás, mint a búza a polyvához (vö. Jer 23,28-29.36). Az Isten igéje a tiszta, acélos búza, az emberi magyarázatok, hagyományok pedig a polyva, amelyet gondosan meg kell különböztetni az isteni kinyilatkoztatástól.

Ennek értelmében a harmadik parancsolat feltételezi, hogy akihez a tízparancsolat szól, az már személyes viszonyban van a teremtőjével, akit korábban már megismert. Ennek következtében már megtapasztalta szabadítását és szerető gondoskodását, mert nem azt olvassuk, hogy „Isten nevét hiába ne vedd!”, hanem azt, hogy „az Úrnak, a te Istenednek nevét …”, azaz aki a tiéd, és aki érted van. Ha nem személyes a kapcsolatom az Úrral, akkor semmilyen kapcsolatom nincsen vele. Ezért van az, hogy a Bibliában Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként mutatkozik be az Úr (Kiv 3,6.15). Természetesen Mózesnek többet és mélyebben tárt fel önmagából, mint az előtte élő pátriárkáknak, - ha egyáltalán szabad ezt így fogalmazni, mert Ábrahám is nagyon jól ismerte az Örökkévaló jellemét. Amikor fia, Izsák helyett Mória hegyén végül is egy kost áldozott fel, akkor valamit megértett az Atya és Jézus későbbi megváltói áldozatából (vö. Ter 22,8. 13-14; Jn 8,56).

Istennek a neve szent! Az egész ószövetségen át visszhangzik a mindenható felhívása: „Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok (Jak 1,15-16; Lev 19,2).” Maga Krisztus is arra szólította fel a tanítványait, hogy „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48; 19,17).” Ma reggel az asztalnál a hét éves Áron fiam a fülembe súgta, hogy „Istennek minden lehetséges, kivéve a bűnt”, mert valamennyire ő már megismerte azt, hogy az Isten bűnnel együtt nem lakik (vö. Zsolt 11,5; 5,5-6), azzal soha ki nem egyezik, de a bűnöst szereti és meg akarja menteni az örök életre. Az Isten szentsége, fensége, tisztasága és jellemének tökéletes szépsége Fia Jézus életében, tanításában, megindító szeretetében és kimondhatatlan áldozatában valamennyi ember számára megismerhető. „Aki engem látott, az Atyát látta” – mondta Jézus Fülöpnek. János apostol az evangéliumában kinyilvánítja azt, hogy Krisztus teljes volt kegyelemmel és igazsággal; nála az isteni szeretet, irgalom és a megvesztegethetetlen igazságosság egybeesik (Jn 1,14.17).

Isten neve annyira szent, hogy az ószövetségben az izraeliták Isten neve helyett az „Adonáj”-t (= Úr, Örökkévaló) mondtak, és csak a főpap egy évben egyszer a Szentek Szentjében mondta ki Isten szent és hatalmas nevét. Jézus is Atyának (arámul „Abba”= édes- Atya) szólította, és a tanítványainak is azt tanította, hogy az Istent Atyának nevezzék és szólítsák akkor is, amikor imádkoznak és akkor is, hogy ha Istenről szólnak, mert Krisztus is ezt tette (vö. Jn 5,17-26. 37-45; Lk 11,2 stb.).

Székely népünk körében igen elterjedt még gyakran magukat vallásos embereknek vallók között is az, hogy káromkodnak, káromolják Isten szent nevét. Én magam is figyelmeztettem nálamnál idősebb és fiatalabb férfit emiatt, tulajdonképpen az ő megmentése érdekében. Figyelemre méltó, hogy a tízparancsolaton belül ennél a parancsolatnál van kilátásba helyezve büntetés, és a második parancsolatban azok számára, akik Őt gyűlölik (vö. Kiv 20,5). Sajnálom, hogy a katolikus Katekizmusból és így tömegek ismeretéből isteni rendelkezésként maradt ki az, hogy Isten nevének a káromlása büntetést von maga után. Érdemes volna népünk tragikus történelmének okait ilyen szempontból is föltárni, hogy a faragott képek és szobrok tiszteletével valamint az Isten nevének a hiába vételével milyen helyzetbe hoztuk saját magunkat, nemzetünket, és ezért ki a felelős. Mert nem elég a nyomorúságunkban az Istenhez kiáltani, a szavának engedelmeskedni is kell, hogy ha részesülni akarunk az áldásaiban (vö. Jn 14,15.21.23; 1Jn 5,3). Számunkra felfoghatatlan az, hogy a szeretet Istene adott és végső esetben kénytelen a büntetés jogos eszközéhez is nyúlni. Ezt a szeretete és az igazságossága is megkívánja. Ez a mi fejünkben sehogyan sem áll össze. Ha Isten büntet, akkor nem a szeretet. Ha pedig szeret, és Ő maga a szeretet, akkor, nem fog büntetni. Ha pedig az Isten olyan, hogy büntet, akkor attól félni kell, és így nem tudom szeretni Őt, - mondhatná bárki. E helyett az érvelés helyett érdemes lenne olvasni a Bibliát és megismerni Isten szentségét, jellemét és akaratát, megismerni Őt olyannak, amilyennek kinyilatkoztatta önmagát a saját igéjében és Fia, Jézus Krisztus által, és ne csak azt ismerni róla, amit mások tanítottak nekünk, hanem saját magunknak járni utána ennek a kérdésnek is, hiszen az üdvösségünkről, a végső sorsunkról van szó. Tény az, hogy minden bűnünkért a büntetést maga Krisztus vette magára helyettünk a golgotai áldozatban, ezért minden bűnre van bocsánat – kivéve a Szentlélek elleni bűnt (vö. Mt 12,31-32), ami a teljes megkeményedés Isten szeretetével szemben, - és minden bűnből van szabadulás (vö. Jn 8,36). Ezért az Isten irántunk való szeretetéhez semmi kétség nem férhet, és minden benne bízó számára ez a végső menedék, bármilyen állapotban is legyen az ember. Istennél semmi sem lehetetlen, csak azt kell megtanulni, hogy hogyan ragadhatom meg minden pillanatban hittel és imával az Ő kezét (vö. Zsolt 115,10) és kegyelmét.

Isten nevét hiába veszi fel az, aki Isten igéjével szemben, vagy azt mellőzve, elferdítve tanít az Örökkévalóról és a mennyei értékrendről. Ilyenkor az a személy vagy felekezet a saját tanításának az igazolására az Isten nevét és az Isten igéjét használja fel. Krisztus helyére áll, Krisztus nevében tanít azért, hogy amit mond, az igaznak, hitelesnek tűnjön az emberek előtt (vö. Dn 7,25-26; 2Tessz 2,3-5.8-12; 2Kor 11,13-15). Amikor egy ember vagy intézmény ezt teszi, akkor tudatosan vétkezik a tízparancsolat harmadik parancsolata ellen, emiatt Isten büntetését fogja magára vonni (vö. Jel 13,1-8; 15,5-6; 16,1-21). Amikor valaki Isten nevében tanít, de az Isten igéjétől eltérően cselekszik, ugyancsak megszegi ezt a parancsolatot (vö. Mt 23,1-3). Amikor valaki Isten nevére esküszik, Isten nevét hívja segítségül a saját igazához, - Jézus szerint ezt sem szabadna megtenni (vö. Mt 5,33-37; Jak 5,12). 

Említésre méltó még egy jelenkori jelenség, amikor például egy polgári szervezet „Isten nevében” toboroz magának újoncokat a saját szélsőséges vagy radikálisan nacionalista eszméinek az érvényesítése érdekében. Ha arra gondolok, hogy a történelem folyamán hányszor éltek vissza Isten nevével és Krisztus nevében mennyi gaztettet hajtottak végre és mennyi máglya gyulladt fel Európa szerte, akkor döbbenten állok meg egy-egy ilyen plakát előtt és lelki szemeimmel már látom a közeli nem kívánatos jövőt. A történelem gyakran megismétli önmagát, és ez az „írástudók”, értelmiségiek felelőssége is, mert nem figyelmeztették az embereket, és nem tárták fel előttük az események ok és okozati összefüggéseit

Miért van annyi tévelygés az Isten örök erkölcs törvénye, a tízparancsolat körül az emberek között? Ennek legalább két alapvető oka van. Az egyik az a törvénytaposó hatalom, amelyik évszázadokon át az Isten törvénye és beszéde fölé helyezte önmagát, és ezzel az emberek tömegeit vezette félre, és teszi ezt ma is közvetlenül Jézus második eljöveteléig. Erről a Szentírás több helyen is ír, mert a Szentlélek ezt már ennek a hatalomnak a megjelenése előtt évszázadokkal korábban próféciaként sugalmazta, és a Biblia szerzői leírták: a Tesszalonikaiakhoz írott második levél második fejezetében (2Tessz 2,3-4.7-12; a 2,8-ban a görög „ho anomosz” nem „gonosz”-t jelent, hanem törvénytaposót, törvénytiprót); Dániel könyvének a hetedik- (Dn 7,25), a nyolcadik- (Dn 8,9-12) és tizenegyedik fejezeteiben (Dn 11,36-37), a Jelenések könyvének több fejezetében (Jel 13,1-10.16-18; Jel 17, stb.).

A másik oka pedig Jézus szavaival ragadható meg a legjobban, amikor az Üdvözítő ezt mondta a szadduceusoknak: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát (Mt 22,29).” Nem ismeritek az Ószövetségi (és az újszövetségi) Írásokat, így isteni mérce nélkül vagytok; vagy azért mert az isteni mércét összekevertétek az emberivel, vagy azért mert az emberit is isteni rangra emeltétek (vö. Mt 15,3.6.9.13); és mert nem ismeritek az Istennek hatalmát, aki a sötétségben is fel tudja ragyogtatni az ő igazságát és szeretetét azoknak, akik vágyakoznak utána.  

            Mennyire kívánatos lenne úgy élni minden kereszténynek, hogy akik a szavainkat hallják, a cselekedeteinket, jótetteinket látják és életünket szemlélik, dicsérjék érte mennyei Atyánkat, és ha legalább egyetlen ember is akadna, aki ennek az írásnak az elolvasása után többé nem káromolná az Isten szent nevét, és Dávid zsoltárának szavaival így kiáltana fel: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved (Zsolt 8,2)!”

 Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 16-17. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 428-431. o.

A második parancsolat (Kiv 20,4-6)

A tíz parancsolat második parancsolatát a Szent István Társulat által kiadott katolikus Szentírás fordításában, a Kivonulás könyvében ilyen formában találjuk: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást, arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt, és ne tiszteld őket, mert én az Úr, a te Istened féltékeny („féltőn szerető”/Károli ford.) Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezer íziglen irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat (Kiv 20,4-6).”
    Ennek ellenére, ha valaki fellapozza a Kat. Egyház Katekizmusát, nem ezt a parancsolatot találja a második parancsolatként, hanem a Bibliában lévő harmadik parancsolatot, és azt is rövidített formában: „Istennek nevét hiába ne vedd!” (KEK 410. o.) A katekizmus 410-dik oldalán világosan látszik, hogy az Úr tízparancsolatából a második parancsolat törölve lett, és helyére lépett másodikként a harmadik parancsolat, így mindegyik parancsolat eggyel előre ugrott. Ennek következtében a harmadik második lett, a negyedik harmadik és így tovább. De hát akkor hogy-hogy meg van mégis a tíz? Úgy van meg, hogy a tízedik parancsolatot a katolikus egyház a középkor folyamán kettéosztotta, és a „ne kívánd” parancsolatból lett a kilencedik és a tízedik parancsolat.
    A XVI. században a reformátorok egyetlen nemzedéke nem állíthatott helyre minden bibliai igazságot, és minden igazságra egyszerre nem figyelhetett föl. Ennek tudható be, hogy Luther Márton Kis Kátéjában második parancsolatként szintén a Bibliában lévő harmadik parancsolat áll követve ezzel a katolikus hagyományt. A heidelbergi Káté viszont pontosan idézi a második parancsolatot a Szentírás szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy 1563-ban már a heidelbergi Káté kiadásának évében a reformáció kálvini ágában a helyére került ez a parancsolat, amit magyarra 1577-ben fordítottak le először. Ez megelőzte a teljes Biblia első magyar fordításának és kiadásának évét, mint egy 13 évvel, ugyanis Károli Gáspár fordításában 1590-ben jelent meg a Biblia először magyar nyelven Vizsolyban, amelyet a későbbiek folyamán a nép is a kezébe vehetett. A katolikus Káldi György féle első magyar bibliafordítás jóval később jelent meg, 1626-ban, és továbbra is csak a papság vehette a kezébe és magyarázhatta azt. 
    Minek következtében törölték a második parancsolatot a középkor folyamán? Erre a kérdésre a Katolikus Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai között kutatva találjuk meg a választ, ugyanis a középkori egyház 787-ben a II. Niceai zsinaton a képrombolókkal szemben nyilvánította ki hivatalosan azt, hogy a szentképeket és szobrokat vallásos tisztelet illeti meg azzal a magyarázattal, hogy „a képnek adott tisztelet az ősképnek szól, és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságnak hódol” (II. Niceai zsinat, 601§; 218. o.). Ezzel a középkori hatalmi egyház az Isten újjával írt tíz parancsolaton végre hajtotta az egyik változtatást, és ezzel az egyedüli isteni törvényhozó (vö. Jak 4,12) fölé helyezte önmagát (vö. Dn 7,25; 2Tessz 2,3-4.7-12 Károli, vagy a Kálvin kiadó fordítása szerint).
    Magától értetődik, hogy mivel ez az egyházi dogma, és ennek nyomán kialakult gyakorlat előtérbe került, az Isten által adott második parancsolatot törölni, vagy mellőzni kellett, mert a kettő egymásnak teljesen ellentmond. Tény az, hogy a képek és szobrok imádatát nem engedi meg a katekizmus, de azok tiszteletét viszont igen. A második parancsolat ezzel szemben azt írja, hogy „ne imádd és ne tiszteld azokat …”, és ne csinálj faragott képet azokról, amelyek az égben (mennyben) vagy a földön vannak. Ezzel szemben a szent képek és szobrok valamilyen fajta tisztelete ma is fenn áll annak ellenére, hogy a katolikus egyház katekizmusa világosan írja, hogy: „A tíz parancsolat megbonthatatlan egység. Minden „szó” egy másikra és az egészre is utal; a „szavak” kölcsönösen függnek egymástól. A két (kő)tábla kölcsönösen megvilágítja egymást, szerves egészet alkot. Ha megszegünk egy parancsot, az összes többit is megszegjük.” (vö. KEK 2069 §; 416. o.) Ez a szövegrészlet utal az Újszövetségből Jakab apostol levelének erre a kijelentésére: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös (vö. Jak 2,10-11).” A római katekizmus még ezt írja: „… a tízparancsolat az ember alapvető kötelességeit rögzíti Isten és embertársa felé, mindenekelőtt súlyos kötelességeket ró az emberre. Ezek lényegileg változatlanok, mindig és mindenütt érvényesek. Senki sem menthet fel érvényük alól. Isten a tízparancsolatot az ember szívébe véste (KEK: 2072§, 417. o.).” Hogy ha a katekizmus is elismeri, hogy „senki sem menthet fel érvényük alól”, akkor ezt az egyház sem teheti meg, hogy a tíz közül bármelyiken változtasson, vagy a parancsolatok bármelyike alól felmentsen.    
    A második parancsolat meg is indokolja, hogy miért ne imádjunk vagy tiszteljünk ilyen faragott képet vagy szobrot: „mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok …” A „féltőn szerető” nem féltékenységet jelent, hanem kizárólagosságra tartott igényt, amelynek alapja az Isten örök szeretete és hűsége az ember iránt. Ennek mintája az Istentől még az Édenben rendelt hívő házasság intézménye, ahol szintén egymás iránti kizárólagos formában megnyilatkozó hitvesi szeretet és hűség nyilvánul meg a házastársak részéről egymás iránt (vö. Ter 2,18.21-24; Mt 19,4-6; Ef 5,31). 
    Mit jelent az, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyed íziglen”? Nem valami büntető istenről van itt szó, mert a szöveg hozzáteszi: „akik engem gyűlölnek”. Csak akik Istentől elfordulnak és parancsolatait megvetik, azokra vonatkozik ez. Gyakran látom én is azt, hogy az apa hitetlensége fiaiban is felnövekszik, és ez már a nagyapjánál is így volt. Természetesen van erre ellenkező példa is, mert ha a fiú megtér, és nem a szüleinek a hitetlen életét éli, akkor már rá az ígéret második fele vonatkozik, amely szerint: „irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják”. Egy ilyen hatalmas ígéret ellenére is törölte a középkori hatalmi egyház ezt a parancsolatot. Ki az a valóban hívő ember, aki nem szeretné, hogy a gyerekei, unokái és dédunokái részesüljenek Isten irgalmas, megbocsátó szeretetében? Ez különösen hangsúlyos azért is, mert bár az üdvösség a hitből fakadó cselekedetek alapján lesz megítélve (Mt 25,34-36), ám ez mégis Isten kegyelmének ajándéka, és azt nem lehet sosem kiérdemelni (vö. Ef 2,8; Róm 3,23-26; Róm 5,1.9; stb.).
    A második parancsolat tulajdonképpen a bálványimádást tiltja, amely a Szentírás szerint talán a leginkább megrontja az embert és az emberi közösséget (vö. Kiv 32,1-35; Mt 6,24). A bálványimádás azonban nem csupán a faragott és festett képek tiszteletét jelenti. Sajnos sok nem vallásos ember is lehet bálványimádó, mivel például Pál apostol ezt írja az egyik levelében: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás (Kol 3,5; a Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ha egy bűnös kívánság, vagy kapzsiság az emberi szívben helyet kap, az a szokás törvénye által annyira eluralkodik (vö. Jak 1,15), hogy teljesen kiszorítja az Istennek járó helyet a tévelygő ember életében. Az Újszövetségi Szentírás az utolsó napok vallásos tömegeiről ezt írja: „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség (az istenfélelemnek a) látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld (2Tim 3,1-6).” Mindezek az emberek látszólag vallásosak lesznek, miközben a legnagyobb bűnökben élnek. Ma, amikor annyira közel van már Urunk Jézus második eljövetele, nemde beteljesedtek ezek az igék a szemünk láttára? Egy pénzhajhászó ember arról tesz bizonyságot, hogy erre a földre akar berendezkedni, és nem az Isten ígéreteibe veti a hitét. Bármi, vagy bárki, ami az Isten helyére kerül: a férfi számára egy istenített nő, vagy a pénz szerelme (1Tim 6,10), vagy akár egy eszme, vagy tanítási rendszer, amelyik ellene mond az Isten szavának, vagy a hatalom szeretete, … ez mind bálványimádás (vö. 2Kor 10,3-5 / Károli szerint), és akadálya annak, hogy az Atyával közvetlen kapcsolatban éljünk Jézus Krisztus által. Nem véletlenül mondta Jézus a kora vallási vezetőinek, és mondhatná el egy részüknek ma is: „Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak (Mt 15,8-9; Iz 29,13; Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ezekre a tanításokra és emberi parancsolatokra vonatkozóan mondta a továbbiakban még Krisztus azt, hogy: „Erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által”, és hogy „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni (Mt 5,6.13).” Ez azt jelenti, hogy az a tanítás, amelyik csupán emberi vagy egyházi tanítás, és a Szentírásban nincsen benne, vagy ellentmond annak, azt gyökerestől ki fogják tépni, azaz össze fog dőlni, mint a kártyavár. Ha addig nem, akkor az utolsó hét csapás során bizonyosan (Jel 15,5-16,1-21), vagy pedig akkor, amikor a mennyben ítélők ülnek le, és könyvek nyittatnak meg (Dn 7,9-14) a végső isteni ítélet számára.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o., (vö.: 2066§, 2069§, 2072§, 2113§), 416-417, 424 o. / H. Denzinger, P. Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs kiadó, Szt. István Társulat, Bp., 2004., 601§, és 608-609§, 218-219. o.

„Rajtam kívül más istened ne legyen!” (Kiv 20,3)

Arra vállalkoztam, hogy tíz részes sorozat keretében tárom az olvasó elé a mindenható Isten tíz parancsolatát. Minden egyes írásomban egy-egy parancsolatot gondolunk végig összehasonlítva a Szentírás igéit a Római Katolikus Katekizmussal (1992), Luther Márton Kis Kátéjával (1529), és a reformátusok Heidelbergi Kátéjával (1563). A Biblia egyedülálló álláspontját különböző fordítások figyelembevételével, ám az apostoli szent szék fordításának a hangsúlyozásával általában az aktuális parancsolat kifejtésének a végére hagyom azzal a megfontolással, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, … az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” (Zsolt 19,8-9) A tíz parancsolat első kőtáblája az első négy parancsolattal, az Isten iránti kötelezettségeinket foglalja össze (Kiv 20,1-11). A második kőtábla pedig az embertársaink iránti kötelezettségeinkre vonatkozó isteni felhívásokat tartalmazza az ötödiktől a tízedikkel bezáróan (Kiv 20,12-17).
A Katolikus Katekizmus a 410-411-dik oldalon egymás mellé teszi a tízparancsolat bibliai igehelyeit és a katolikus egyház tanítását. Ennek alapján világosan megkülönböztethető az Isten örök erkölcsi törvénye és az egyház tanítása közötti azonosság és eltérés a Szentírás igéihez képest.
A tíz parancsolat első parancsolatát a római kat. katekizmusban így találjuk: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Luther Kis Kátéjában külön oldalon áll a tíz parancsolat bevezető mondata („Én vagyok az Úr a te Istened.”), és ezt követi az első parancsolat ebben a formában: „Ne legyen más istened!” A Heidelbergi Kátéban pedig a Biblia szövegét találjuk ilyen formában: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem!” A Szentírásban pedig két változatban is olvasható az Úr tíz parancsolata. A Kivonulás könyvében az első parancsolat így olvasható: „Az Úr ezeket jelentette ki: Én vagyok az Úr a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek csak engem.” (Kiv 20,1-3; Szent István Társulat ford.) A Második Törvénykönyvben pedig a hasonló bevezető mondat után: „… Ne legyenek más isteneid!” (MTörv 5,6-7) A bibliai héber szerint talán így lehetne visszaadni a legjobban az első parancsolat eredeti szövegét: „Egyetlen idegen istened se legyen az én színem előtt!”
Amint látjuk, van némi különbség a katekizmus, valamint a káték és a Biblia szövege között. A leghűségesebben a Heidelbergi Káté adja vissza ezt a parancsolatot. Bár ezt a kátét nem Kálvin írta, de – a tudomásom szerint - a tíz parancsolatot ő dolgozta fel elsőként úgy, hogy kinyitotta a Bibliát és a Szentírás szövegéhez igyekezett tartani önmagát. Úgy gondolom, hogy az első parancsolat bevezetésének is van jelentősége, nemcsak azért mert egyúttal mind a tízet bevezeti, hanem azért is, mert az Úr szabadító, megváltó Istenként, és személyesen a te Istenedként mutatkozik be. Az Úr nem tömegeknek az Istene, hanem az én Istenem és a te Istened, amennyiben élő kapcsolatban vagyunk vele. Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelent meg. Mózes pedig elrejtette az ő orcáját, mert félt az Istenre tekinteni. (vö. Kiv 3,6; Lk 20,37)
    A bevezetőben ez a kijelentés, hogy „én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” – igen megalapozott a mindenható ajkáról, mivel a Tíz parancsolatot, az Úr örök erkölcsi törvényét csak azután adta át Mózesnek és a népnek, miután az izraeliták már megtapasztalták szabadító és megváltói hatalmát akkor, amikor jelek és csodák által kivezette őket az egyiptomi fogságból. Tíz csapás sújtotta Egyiptomot a fáraó keményszívűsége miatt, és a Sás tenger is kettényílt a legalább kétmilliónyi izraelita előtt, amikor Mózes Isten parancsára a botjával a vízre csapott. Az utánuk nyomuló fáraó lovasai és harci szekerei hadinépével együtt pedig a tengerbe veszett. Könnyen lemosolyogjuk ezt a bibliai történetet, és a gyerekek hittanos vagy mesevilág kategóriájába soroljuk ahelyett, hogy a Biblia teljes összefüggéseinek a fényében vizsgálnánk meg a Szentírás kijelentéseit. Ugyanis az Egyiptomot ért tíz csapás ugyan olyan valóságos ítélet volt, mint amilyen az utolsó hét csapás lesz az egész Földön Krisztus második eljövetele előtt közvetlenül, amelyek az emberek felhalmozott törvényszegéseik miatt érik ezt a világot (vö. Kiv 6,6; 7,14-12-33; Jel 15,5-16,21; Mt 24,21-22.29-30; 1Tessz 5,2-3). Továbbá, az Egyiptomból való szabadulás a bűnből való szabadulás és a megváltás előképe. A „szolgaság / szolgálat háza” kifejezés a bűn szolgaságának felel meg. A megváltó Jézus szerint, aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és a bűn szerzőjének, a Sátánnak. Viszont, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek”. (vö. Jn 8,34.36; Róm 7,14.24-25a) Ahogyan a mindenható Isten volt az, aki kihozta Izrael népét egykor a fogságból, ugyan csak ő szabadítja meg a benne hívőket Krisztus által a bűntől és annak zsoldjától, az örök haláltól (Róm 6,23; Kol 1,13-14). A Vörös / Sás tengeren való átkelés szintén előkép, mert a keresztség víz alá merítéssel történik (a görög „baptizmo” ige = „alámerít”, 1Pt 3,20-21), ezért a Biblia a keresztséget az „újjászületés fürdőjének” is nevezi (Tit 3,5). Akinek ez a belső isteni szabadítás az életében nem megy végbe, az a tíz parancsolatot sem tudja megtartani, mert a saját erőnkből ez lehetetlen.
Nem véletlenül kezdődik tehát a tíz parancsolat úgy, ahogyan olvassuk. Sőt a felvezető mondatnak is mély értelme és üzenete van: „És szólt Isten mindezeket az igéket mondván.” (Károli) „Az Úr ezeket jelentette ki.” (Szent István Társulat ford.) Közvetlenül az Úrtól vannak ezek az igék, a melyeket a saját újával írt a kőtáblákra (vö. Kiv 31,18), és nem emberi törvények és parancsolatok lecsapódásairól van szó, mint ahogyan ezt a történetkritikai írásmagyarázat hívei előszeretettel hangsúlyozzák akkor, amikor az emberi értelmet és magyarázatokat az Isten szava fölé helyezik megerőtlenítve ezzel az Isten beszédét (Mt 15,3.6). Ha megfigyeljük a szövetségkötés történetét, akkor azonnal feltűnik az, hogy a nép bálványimádása miatt Mózes a két kőtáblát összetörte, és az Úr másodszor is felírta ezt a tíz igét a két új kőtáblára, és nem Mózes írta fel azokat (MTörv 10,1-2; Kiv 32,16; 34,1).
A tíz parancsolat tehát közvetlenül az Úrtól származik, ezért isteni tekintélye van, emiatt jellegénél fogva „szent, igaz és jó” (Róm 7,12), nem szorul sem tökéletesítésre, sem pontosításra. Az első parancsolatról ezek után megállapíthatjuk, hogy a bálványimádás bűnétől és hiábavalóságától óv bennünket. Luther Márton Kis Kátéja az első parancsolathoz ezt fűzi hozzá: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk. Ez a parancsolat nemcsak az első, hanem a fő parancsolat is. Ezért minden parancsolat magyarázatának az a főmondata: ’Istent félnünk és szeretnünk kell’. Ebből következik a parancsolatok betöltése, mert aki Istent féli és szereti, az megtartja parancsolatait (2Móz 32; 5Móz 6,5; Mt 4,10; 1Jn 5,3).”
    Az első parancsolat magyarázatához idézem még a Heidelbergi Kátét is, amellyel nem célom a katolikus hívők bosszantása vagy a vallási meggyőződésük bántása, csupán tényszerűen idézem azt, hogy az olvasónak is a tudomására jusson: „94. p.: Mit követel Isten az első parancsolatban? = Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. – És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Őbenne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. – És Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem a legkisebb részben is az ő akarata ellen cselekedjem. … 95. p.: Mi a bálványimádás? = Az, ha az ember az egy igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy még rajta kívül is, mást képzel vagy tartogat magának, hogy abba bizalmát vesse (1Krón 16,26; Jn 5,23; Gal 4,8; Ef 2,12; 5,5; Fil 3,19; 1Jn 2,23; 2Jn 9).”
    Ha a Szentírás belső összefüggéseinél maradunk, akkor fontos kiemelni azt, hogy a tízparancsolatot tulajdonképpen Krisztus adta Mózesnek. Ő az az Úr, aki beszélgetett már Noéval, Ábrahámmal, az ősatyákkal és más prófétákkal, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16; 1Jn 4,12). Mózes számára Krisztus, a Fiú volt a szikla a pusztában, amelyből víz fakadt (1Kor 10,1-4; Kiv 17,6), és angyalok közvetítésével (ApCsel 7,53) maga a Fiú írta fel a tíz parancsolatot a két kőtáblára még mielőtt Betlehemben valóságosan emberré lett volna. Ennek azért van óriási jelentősége, mert némely egyházi közösség szembeállítja az ószövetségi írásokat az újszövetségivel, Krisztus szavait pedig az Ószövetség igéivel. Pedig az ószövetségben is ugyan úgy Krisztus szólt, csak amikor emberré lett, akkor Istenfiaként és Emberfiaként közvetlenebbül és teljesebben szólt hozzánk (1Pt 1,11-12; Zsid 1,1). A tíz parancsolaton nem változtatott és a tanítványaira sem hagyta rá, hogy változtassanak rajta. Ez nem is szükséges, mivel ez az erkölcsi törvény Isten jellemének a tükre, amely tökéletes, nincs abban nyoma sem a változásnak, sem a változandóságnak (Jak 1,17; Zsolt 19,8). Ha a tízparancsolat tökéletlen volna vagy helyesbítésre szorulna, akkor nem írta volna elő az Írás azt, hogy aki például az első parancsolatot áthágja, vagy a szülői tisztelet ellen vét, halállal bűnhődjék az ószövetség idején (Kiv 22,19; 21,17; Kiv 20,12 a Szent Jeromos Kat. fordítás szerint). Ezt azért hangsúlyozom, mert az idők folyamán sajnos a tíz parancsolaton számos ponton változtatás történt, és ezt a középkori egyházi hatalom annak ellenére tette meg, hogy az Isten igéjéhez sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lett volna szabad az Isten igéje szerint (MTörv 4,2; Péld 30,6; Jel 22,18-19).
    Kedves olvasó! Végiggondoltam azt, hogy ha van Istentől származó kinyilatkoztatás (márpedig van), akkor az minden időben ugyan az, már a világ teremtése előtt ugyanaz volt (Júd 14; 2Tessz 1,7), ami később fokozatosan tárul elénk a Szentírás igéiből (Zsid 1,1). Abban nem lehet ellentmondás, sem javítás vagy pontosítás az Isten részéről. Az Ószövetségi törvények között viszont vannak olyan rendelkezések, amelyek az újszövetségben már nem kötelezőek (Zsid 9,9-10), ám a tíz parancsolatra ez nem vonatkozik, mert azt az Újszövetség, maga Jézus is számos helyen idézi, és mert „a bűn ismerete a törvény által van” (Róm 3,20b.31). 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003., 15-16. o. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 62-63. 66-67. o. / Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o.

Húsvét ünnepének eredete és időpontja

     

A „húsvét” szó a Szentírásban nem fordul elő. A magyar kifejezés a negyven napos nagyböjti időszak végét jelzi, ugyanis a katolikus hívek ekkor vehettek húst először magukhoz (húst magunkhoz venni, enni: hús-vét).

Ahol az Újszövetségben „húsvét”-ot fordítanak, ott valójában a görög „pászka” szó áll, ami a héber „pészách” kifejezés görög fordítása. A páska elnevezés tehát a görög pászka szóból származik a héber pészách fordításaként. A pészách a héber Bibliában egyaránt jelenti a páska ünnepet és a páskabárányt. A pészách a pszh gyökből származik, aminek jelentése: átugrik, érintetlenül hagy, megkímél. Ez a szó arra az egyiptomi jelenetre utal a Bibliában, amikor az öldöklő angyal a 10-dik csapás során megkímélte azoknak a házaknak az elsőszülött gyermekeit, ahol az áldozati bárány vérével bekenték a szemöldökfát vagy az ajtófélfát (vö. Kiv 12,12-13). Az angyal átment, áthaladt Gósen földjén, de ahol a bárány vérét látta, oda nem tért be. 

    Herbert Haag thübingeni katolikus professzor Bibliai lexikonja szerint a pészách, vagy pászka kifejezés „miként az Ószövetségben úgy az Újszövetségben az ünnepet, a szertartást és az áldozati állatot is jelentheti.”

   Az Ószövetség idején a „pészách” a zsidók egyik legnagyobb, évenként visszatérő ünnepe volt, amit a zsidók ma is megtartanak, és arra emlékeznek, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította ki népüket az egyiptomi fogságból. Ezt ma valamennyi hittanos gyerek tudja. Az Úr Mózesnek rendelte el egy fiatal bárány rituális leölését, megsütését és elfogyasztását, amit családonként végeztek el Abib/Nisszán hónap 14-dik napján. Ez a zsidóknál az első hónapban, az első tavaszi holdtöltekor történt (vö. Kiv 12,2-16). A báránynak csontját nem szabadott megtörni (Jézus csontját se, törték meg a kereszten: Jn 19,32-36) ami pedig megmaradt az étkezés után, vagy nem volt ehető, azt el kellett égetni. A bárányt útra készen, bottal a kézben, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani. A keserű füvek az egyiptomi fogságra emlékeztetik az izraelita népet. Az Ószövetség idején ehhez a Nisszán hó 14-dik napjához még szorosan hozzá tartozott a kovásztalan kenyerek ünnepe is, amely során hét napon át semmilyen kovászos ételt nem lehetett a házban tartani. Ennek az ünnepkörnek az első és a hetedik napja is „szabbat” volt, amely napon semmilyen munkát nem lehetett végezni. Azonban ezek a ceremoniális szombatok többnyire nem estek egybe a hetedik napi szombati nyugalomnappal, ám ezeket is szombatoknak hívták. A hetedik napi szombat viszont a tíz parancsolat szerint a teremtés emlékünnepe, ami változhatatlan és örök (Kiv 20,8-11; Kiv 31,13; Ez 20,12. 20; Róm 7,12; 3,31; Zsolt 19,8 Zsolt 119,152; Jak 1,17; Mt 24,20; Iz 66,22-23). Ezzel szemben a ceremoniális szombatok csak az újszövetség idejéig voltak kötelezők. Ezek csak árnyékai az eljövendőnek, de a valóság Krisztusé (vö. Gal 3,24; Zsid 9,9-10; Kol 2,16; Zsid 10,18).

   A bárány vére természetesen Krisztus kimondhatatlan áldozatára tekint előre, annak az előképe, mivel a bárány a teljes Szentírásban Krisztusra vonatkozó bibliai jelkép (vö. Jn 1,29; Ter 22,8; Jel 5,6; 6,16; 12,11; 11,4. stb.). A kovásztalan kenyér is Jézusra vonatkozik, mivel a kovász elsősorban a bűn jelképe (1Kor 5,7; Mk 8,15). Jézus azonban sohasem követett el bűnt, ezért a kovásztalan kenyér is Őt jelképezi. Ezek előképek voltak, amelyek Krisztusban teljesedtek be. Az egyiptomi fogságból való szabadulás pedig a nagyobb fogságból, a bűn és az örök halál fogságából való szabadulásnak az előképe, amelyet Jézus Krisztus önkéntes és helyettes áldozati halála és feltámadása tett hitben megragadhatóvá a hívő emberek számára.

   Bár Krisztus nem rendelte el az ő feltámadásának az ünnepét, mégis valószínű, hogy a II-dik századtól a keresztények megemlékeztek róla. Bizonyos viszont az, hogy a húsvét ünnepének az időpontját a niceai egyetemes zsinat 325-ben határozta el. E zsinati döntés értelmében a húsvét időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap lett. A niceai zsinatot megelőzően nem volt egységes a húsvét megünneplésének az időpontja a keresztények között. Pl.: A kisázsiai és szíriai közösségek kitartottak a zsidó pészách dátuma mellett (Abib/Nisszán hónap 14), a többi közösség az azt követő vasárnapon ünnepelt. Így többek között a húsvét megünneplésének vitáját zárta le a zsinat Niceában. Az első századok folyamán az egész húsvéti eseményt egyetlen napon ünnepelték. A IV-dik századtól kezdődően azonban az ünnep tartalmát részekre bontották, és egyes mozzanatait kiemelték.
    A húsvéti liturgiát a XIV. századtól nagyszombaton kora reggel tartották. XII. Piusz pápa idején viszont a Rítuskongregáció 1951. febr. 9-i dekrétuma húsvét éjszakájának ünneplését visszaállította, valamint az 1955. nov. 16-i általános dekrétum az egész nagyhetet átrendezte. Többéves tapasztalatok eredményeként az 1970-es misekönyv húsvét éjszakájának ünneplését tovább gazdagította …  

Meg kell említenem azt is, hogy Krisztus feltámadásának az ünnepéhez igen korán pogány elemek is társultak. Ilyen elemek a negyven napos böjt, a húsvéti tojás, a kalácssütés, a tűzszentelés, stb. Az Újszövetség ír arról, hogy Jézus negyven napon át böjtölt és imádkozott (vö. Mt 4,1-2), ám ezt ő azért tette, mert a Szentlélek vitte ki a pusztába azért, hogy az ördög megkísértse. Tehát Jézus számára a negyven napos böjt összefügg az ő egyedülálló messiási küldetésével, amelyet Isten Fiaként és Emberfiaként vállalt el és vitt győzelemre a földi élete során.

    Amennyiben hitelt lehet adni Albert Lüscher svájci református lelkész (1896-1971) e téren végzett kutatásainak, akkor elmondhatjuk, hogy ezt a nagyböjti időszakot a római egyház közvetlenül a babiloni istennő imádóitól kölcsönözte. Az ő tanulmányában olvasható, hogy a pogányok a böjtöt, mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) „halálának és feltámadásának” emlékére. A középkori egyház azért vett át nem biblikus elemeket ezekből a pogány kultuszokból, hogy a pogányoknak a kereszténységet még ebben a tekintetben is elfogadhatóbbá tegye. Akik tanultak katolikus teológiát, azok tudják, hogy az egyház a negyedik századtól kezdve olyan módon is segítette a pogány tömegeket az egyház hajójába, hogy pogány ünnepeiket átnevezte, azoknak keresztény tartalmat adott és azokat keresztény ünnepekké tette. Ilyen formán jött létre a karácsony és a húsvét ünnepe is.

      Kultikus célra történő kalácssütésről Jeremiás könyvében is olvashatunk, amely során a bálványimádásba merülő izraeliták kalácsot sütöttek az ég királynőjének (Astarténak), és az idegen isteneknek italáldozatot mutattak be (vö. Jer 7,18-20). A világtojás, mint jelkép, valamennyi keleti nép mondáiban megtalálható. Ez azonban már nem a Szentírást kutató és olvasó emberek területe, hanem sokkal inkább a néprajzosoké, ezért ezt az érdeklődési területet meghagyom nekik. A keresztény ember számára az örök élete szempontjából az a döntő, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt (feltámadásának tanúi vannak: 1Kor 15,3-8), felment a mennybe, közben jár a benne hívőkért az Atyánál, mint pap és főpap, övéinek elküldi a Szentlelket, hogy az isteni természet részeseivé legyenek azok, akik őbenne hisznek. Krisztus valóban feltámadt, ezért van a halálból feltámadás, és van az igazak számára örök élet a mennyben és majd az újjáteremtett Földön (1Tessz 4,13-17; Mt 5,5; 2Pt 3,13; Jel 21,1. 5). Ezért mondhatta Urunk Jézus Krisztus a következőket: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mind azok, akik a koporsóban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik jót cselekedtek, az élet feltámadására; akik pedig gonoszt műveltek, a kárhozat feltámadására (Jn 5,28-29 / Károli fordítása szerint).”

      Krisztus feltámadásáról és a feltámadás témájáról a korábbi években két cikket is írtam, a melyek letölthetők az Új Kelet honlapjáról, illetve valamennyi korábban megírt cikkem hozzáférhető kiadott könyv formájában („Evangélium az Új Keletben” címmel) is azok számára, akik ezt igénylik. Húsvét ünnepének a kialakulásáról, a húsvéti tojásról és a kalácsról az igazságot elhallgatni nem szabad, de botránkozni sem kell emiatt. Én is gyönyörködöm a húsvéti írott székely és csángó tojásokban, és a fonott kalács is ízlik, - ám ezt nem kapcsolom össze Jézus Krisztus feltámadásával, mert minden tekintetben a hitem egyedüli mércéje az, amit az Úr a Szentírás összefüggései alapján, mint az élet kenyerét elém tár.

      Krisztus feltámadt! Örüljünk és örvendezzünk, mert bár most a halál a legnagyobb úrnak látszik, mégsem az (vö. Jel 21,4), ugyanis nem az övé lesz az utolsó szó, hanem az élet Uráé, Jézus Krisztusé (vö. 1Kor 15,26), akinek hála, dicsőség és imádás jár örökkön örökké az Atya Isten dicsőségére a Szentlélekkel együtt.

Szeretettel és tisztelettel: Pongrácz Róbert

U.i.: A 2014. 04.04. napján közzé tett ezen írásomat átjavítottam és újra közzé teszem 2023.03.28-án.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Verebényi-Arató, Liturgikus lexikon, Ecclesia, Bp. / Herbert Haag, Bibliai lexikon, Szt. István Társulat, Bp., 1989. / Keresztyén Bibliai Lexikon, szerk. dr. Bartha Tibor, Kálvin Kiadó, Bp., 1995, I-II. kötet / Albert Lüscher, Babylon, Weihnachten und Ostern, 1991., Plugverlag (magyarul kiadta az Eke Kiadó). / Rupert Berger, Lelkipásztori liturgikus lexikon, Vigilia, Bp., 2008.

"Én vagyok ... ama fényes hajnali csillag!"

A karácsonyi ünnepkör közeledtével esténként a városok fénybe borulnak. A legtöbb ember szereti a fényt és a világosságot. A csillogás és a ragyogás vonzó a szemnek és melegséggel tölt el az a tudat, hogy jó ünnepelni. Jézusról, a megtestesült Igéről azt írja János evangéliuma, hogy az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött, a világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (vö. Jn 1,9-10). Sőt, maga Krisztus mondta magáról, hogy „én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

A Jelenések Könyvében ugyancsak elmondja Urunk Jézus azt, hogy „én vagyok ama fényes hajnali csillag” (vö. Jel 22,16).

Szomorúnak találom azt, hogy bár sok helyen karácsony közeledtével a világ fényárban úszik, valójában Krisztus befogadása nélkül mégiscsak sötétségben van, mert az emberek jelentős része a bűneinek a sötétjében, az önzésében és különböző függőségeiben vesztegel. Mi a teendő akkor, hogy ha valaki a sötét utcákon vagy egy erdőben az est beálltával eltéved? Ha felvillan a fény, kövesse a távoli világosságot, így ki fog jutni a sötétségből, és megtalálhatja a hazafelé vezető utat. A természetes sötétségnél a bűn sötét éjszakája viszont nagyobb és súlyosabb (vö. Jn 3,19-20), annyira súlyos, hogy az Isten Fiának, Krisztusnak kellett emberré lenni, azért, hogy a lázadó ember hazataláljon az őt teremtő és megváltó Istenéhez. Krisztus a világ világossága, ő a fényes hajnalcsillag, egyedül csak őrá kellene tekinteni, a Megváltónkat bizalommal követni, a szavainak engedelmeskedni, és minden ember hazatalálna a menynyek országába (vö. Jn 14,2-3; Mk 1,15) és a majdani újjáteremtett Földre (vö. 2Pt 3,13; Iz 65,17; 66,22-23; Mt 5,5).

Krisztus azonban sokaknak mintha hiába mondta volna önmagáról azt, hogy „én vagyok az út” (Jn 14,6), mert ők mégis sokféle úton próbálnak az Istenhez eljutni. Ugyanígy hiába mondja Krisztusról Isten igéje azt, hogy ő az egyedüli közbenjáró Isten és az emberek között (1Tim 2,5-6; Zsid 7,25; Róm 8,34b), mert az emberek inkább hisznek a tekintélyeseknek, akik szerint még más közbenjárók is vannak. Az isteni Mester hiába mondta el önmagáról azt, hogy „én vagyok az igazság” (Jn 14,6), és „aki az igazságból való hallgat az én szómra” (Jn 18,37b), mert sokan vannak azok, akik nem az igazságból valók, ennek következtében ma az igazság pluralizmusáról beszélnek. Azt állítják, hogy mindegyik felekezetben van valamennyi igazság, és azokat csak össze kell hordani, hogy ezekből összeálljon a nagy igazság, ami egykor darabokra hullott szét. Elfelejtvén azt, hogy az igazsággal együtt az emberek a hamisságokat és a téves tanításokat is összehordanák, mert a Bibliának, mint Isten szavának abszolút mércéje meggyengült a kereszténységben. Így a mérce emberivé lett. Az emberi mérce az Isten dolgait illetően pedig mindenkor torz volt és maradt, ezért az a polyva, amit gondosan szét kell választani a tiszta búzától, ami az Isten igéjét jelenti (vö. Jer 23,28-29).

Péter apostol azt írja, hogy „igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, hogy ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pt 1,19). Az Isten szavát prófétai szónak mondja, amely olyan, mint a sötétben világító lámpás: mutatja az utat, és ha valaki ezt követve hittel indul el, egyszer csak „a hajnalcsillag”, maga Krisztus fog világítani az életében és a tetteiben. Krisztus pedig továbbvezeti őt, amíg jellemében fejlődve eljut a verőfényes délig (vö. Zsolt 119,130; 19,8-9; 36,10). Találóan fejezte ki ezt bölcs Salamon: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig (Péld 4,18).”

Én személy szerint meg vagyok győződve, hogy a betlehemi csillag, vagy a csillagnak látszó fénylő jelenség azért jelent meg az égen, hogy a bölcseknek utat mutasson a betlehemi jászolban fekvő valódi „hajnalcsillaghoz” (vö. Szám 24,17), az igazi világossághoz, amely a világba jött, hogy mi emberek már ne járjunk erkölcsi sötétségben, a halál sötét völgyében, hanem Krisztust kövessük és eljuthassunk az üdvösségre. A kereszténység és vele együtt a világ karácsonyünneplése viszont egy kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor a bölcsek a megtalált Krisztus helyett a hódolatukat a jászol fölötti betlehemi csillagnak adják. Mintha az igazi világosság, Krisztus helyett arra figyelnének, ami csupán jelezte számukra az igazi világosságot, amely segítségével olyan hosszú utat tettek meg. Miért gondolom így? Távol legyen tőlem, hogy bárkinek is a vallási meggyőződését bántsam vagy sértsem, csupán az Isten igéje menti gondolkodtatás és nem a kritika végett írom le a következő sorokat. Karácsony közeledtével elgondolkodom azon, hogy Krisztus, aki isteni hatalmának a teljességével (Kol 2,9; 1,16), mint örök főpap a szentek szentjében közvetíti imáinkat az Atyának (Zsid 8,1-2; 7,24-25), eltörli azok bűneit, akik hozzá fordulnak, aki „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1,3), – és miközben értünk ott áll, eközben karácsonyi dalok szállnak felé. És a kis Jézuskát dicsérő dalocskák érzelmileg átitatott hangon teljes őszinteséggel szállnak az ég felé. Mit gondolhat eközben az Atyával együtt a világot teremtő és fenntartó, valamint a bűneinket eltörlő Krisztus?

Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy édesapát az érett, felnőtt gyerekei egy általuk kitalált születésnapon bölcsődallal köszöntenek. Hogyan festene, ha például István énekléskor az ünnepeltnek egy babadalt énekelnének el? Ha ezt sosem tesszük emberek esetében, miből gondoljuk azt, hogy az Úrnak, a mi teremtő, megváltó és végtelenül szent Istenünknek ez kedves lehet?

Számomra a Szentírás, az Isten szava és annak belső összefüggései a mérvadók még az Isten imádatára nézve is. Figyelemre méltónak tartom azt, hogy az ószövetségi messiási próféciák írnak a Messiás kilétéről (Iz 9,6: „erős Isten”; Szám 24,17; Messiás király), arról, hogy Betlehemben fog megszületni (Mik 5,1), a Messiás nyilvános működésének a kezdetéről (Dn 9,25; vö. Mk 1,15), az ő helyettes áldozati haláláról (Dn 9,26; Iz 53,1-12; Zsolt 69,5) és feltámadásáról (Zsolt 16,10; 86,13), de nem szólnak a születésének a pontos időpontjáról. Vajon miért? Minden bizonnyal azért, mert a jó Isten a felnőtt Megváltó Krisztusra, a nagy Tanítóra és a nagy Orvosra, az Isten egyszülött Fiára, az örök és tökéletes főpapra akarja irányítani a figyelmünket és nem a betlehemi jászolra. Az adventi várakozásban egyetlen valódi és indokolt eseményre készül az Isten hívő népe, arra, hogy jellemében felkészüljön Krisztus második eljövetelére, és az Üdvözítőjének a méltó fogadására. Az advent azt jelenti, hogy „Úrjövet”. Igen, mi mindnyájan Jézus második és dicsőséges eljövetelét várjuk, és ezzel együtt a teljes megváltásunkat is (vö. Fil 3,20; 1Tessz 1,10; Tit 2,11-14; Mk 14,62). Ezért az egymás megajándékozásán túl ajándékozzuk magunkat teljesen az élő Istennek, felhatalmazva ezzel őt arra, hogy minket kézbe tudjon venni, meg tudjon tisztítani és szentelni, hogy készíthessen magának egy olyan hívő népet, amelyről azt írja a Szentírás, hogy „a szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyi széke előtt feddhetetlenek” (Jel 14,5).

A betlehemi jászolnak kétségtelenül van üzenete: az, hogy az Isten emberré lett (Jn 1,14), az, hogy a menny gazdagságát, és a mennyei seregek főparancsnokságát Krisztus otthagyta, hogy minket az örök haláltól megmentsen és üdvözítsen. Az Isten Fia sorsközösséget vállalt a kisemmizettekkel, a szegényekkel és minden bűnös emberrel, velem is, – de a figyelmem ezen túl kell, hogy mutasson arra a Krisztusra, aki szól hozzám, és aki arra szólít fel, hogy kövesem őt és minden szavának engedelmeskedjem. Elég nehéz lenne egy gyerek Jézusnak engedelmeskedni, de a menny királyának és életünk Urának valamivel talán könnyebb. Ezért a Szentírás bár leírja Jézus születésének a történetét, de sem Krisztus, sem az Isten igéje nem jelöl ki egyetlen napot sem arra, hogy ezt megünnepeljük.

A katolikus egyház a téli napforduló idejét, a dec. 25-öt, egy pogány ünnepet szentelt meg azzal, hogy a fény győzelmének az ünnepét lecserélte egy általa megjelölt keresztény ünneppel. Így született meg a negyedik-ötödik századtól kezdve karácsony ünnepe. Ezáltal a középkori egyház a Nap kultusz imádóit igyekezett beemelni a már államvallássá vált kereszténységbe. Az egyház teológusai pedig megindokolták a pogány ünnep megkeresztelését azzal, hogy Krisztus a világ világosságának a születése sokkal fontosabb, mint egy téli napfordulóhoz kötődő pogány ünnepnap. Inkább ünnepeljék az emberek Jézus születését ekkor, mint hogy a Napot imádják.

Agondolat nem tűnt annyira rossznak, mert amint látjuk, több mint ezerhatszáz éve működik, és a kereszténység egyik legbájosabb ünnepévé lett, ám Krisztus sosem rendelte el, hogy az ő születésnapját megünnepeljék, és a Bibliában sem találunk erre utalást. Vajon az emberek által elrendelt valamennyi ünnepre vonatkoznak-e Jézusnak ezek a szavai, amit az akkori farizeusoknak és írástudóknak mondott: „Ti miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által?… És erőtlenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által. …Ez a nép szájával közelít hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.” (Mt 15,3.6.8-9) Számomra megdöbbentőek és mélyrehatóak Krisztusnak ezek a szavai, mert bizonyos vallásgyakorlatokat és emberi tanításokat hiábavalóknak nevezett, – és bizonyára ezt tenné ma is, mert „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké.” (Zsid 13,8; Szent Jeromos Kat. fordítás) „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el” (Mk 13,31) – mondta Jézus.

Ezekkel a gondolatokkal ugyan, de mégis minden karácsonyt ünneplő keresztény hívő embernek adott tisztelettel és mély megértéssel kívánok örömteli ünnepeket és egy Istentől megáldott békés, boldog, új esztendőt!

Szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus teológiai diplomával is
rendelkező négygyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.

"Saját háza népe lesz az ember ellensége"

Urunk Jézus az Isten Országának hirdetése során fájdalmas dolgokról is szólt. Amiért ezek fájdalmas tények és nem vidámító dolgok, azért még igazak, és a Krisztusért vállalt evangéliumi élet következményei itt a bűn világában. Ezúttal a Szentírásból egy ilyen szakaszt fogunk megvizsgálni. Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,34-37; a Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása szerint).” Egy családon belüli széthúzásnak sokféle oka lehet. Lehet annak az oka valamely önzés, vagy szenvedély, amely során a család mind anyagilag, mind morálisan tönkremegy. Lehet az oka ennek a házastársi hűtlenség, házasságtörés is; lehet egy nem várt félszeg gyermek születése és sok más egyéb. Jézus ebben az evangéliumi részletben nem az ilyen okokból létrejött családi békétlenségről beszélt, hanem kizárólag arról, amikor valamely családtag Jézusért és az ő evangéliumának a vállalása miatt kerül ilyen kitaszított helyzetbe. Ilyen bizony létezik, és erről beszélni, írni kell. Természetesen az ellenálló, ellenségeskedő fél sosem a megtért, hívő ember, mert Jézus arra tanította övéit, hogy szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözőikért, áldják azokat, akik rájuk csúnyát mondanak és gyalázzák őket. Pál apostol is arra tanít, hogy „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21). Az üldözés a történelem folyamán soha nem a valódi Krisztushívők részéről történt, hanem mindenkor a sátán volt az, aki akár a csőcseléket, akár egy világi állami hatalmat, vagy akár egy Isten Lelkével nem rendelkező egyházat vagy egyházi vezetőket használt fel arra, hogy az evangéliumi élethez ragaszkodó hívőket megvetésnek vagy üldözésnek tegye ki. A cél minden esetben az volt, hogy a hitvallók erejét, hitét megtörje, és ha ez nem sikerül, akkor őket elpusztítsa (vö. Jel 2,10; 12,17). Jézus már az utolsó vacsorán figyelmeztette tanítványait arra, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel hogy nem ismerik azt, aki küldött engem (Jn 15,20-21)”. Tehát a megvetés, üldözés minden esetben a valódi Krisztushívőket éri és olyanok részéről, akik valójában sohasem ismerték meg az Atyát. A Máté evangéliuma 10-dik fejezetében Jézus a családon belüli ilyen jellegű konfliktusok kialakulása előtt éppen azokról az üldözésekről szólt, amelyek a Krisztusban hívőket érni fogják az ő nevéért. „De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket és az ő zsinagógáikban (gyülekezeteikben) megostoroznak titeket; és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem (miattam), hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt (Mt 10,17-18).” Ez nem csak az ősegyházban bekövetkezett keresztényüldözésekre vonatkozik, hanem minden egyes eretneküldözésre és hasonlókra, amelyek a történelem folyamán több ízben és számos országban végbementek az elmúlt századok alatt. Érdemes Jézus szavainál megfigyelni azt, hogy előbb az egyházon belüli üldözés, számonkérés, kirekesztés történik meg; ám ezt Jézus szorosan összekapcsolta a világi hatalom beavatkozásával, mert a gyülekezetek után helytartókat és királyokat is említett. Ez azt jelenti, a valódi Krisztushívőket mind egyházi, mind állami részről érték és érik majd atrocitások (vö. Lk 12,51-53; 21,12-19). Természetesen itt a „zsinagóga” vagy „gyülekezet” kifejezés alatt olyan egyházi közösségeket vagy felekezeteket kell érteni, amelyek hatalmuk megerősítéséhez az államtól kérnek és kapnak segítséget azokkal szemben, akik egyedül az Isten igéjére, Jézus szavaira és a Szentlélek erejére támaszkodnak. Ez figyelemre méltó és megdöbbentő kijelentés Jézus ajkáról kétezer évvel ezelőtt. Ennek részeként vagy ennek következményeként, sőt ettől a világi és „egyházi” üldözéstől függetlenül is megtörténhet az, hogy családon belül valamelyik házastárs vagy gyermek a lelkiismereti meggyőződését követve kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy a saját családja, rokonsága és baráti körének egy része elfordul tőle és megvetéssel illeti őt. A valódi hívő emberek ilyet soha nem tesznek, mert ezzel a Jézustól kapott szeretet parancsát tagadnák meg, amely minden más parancsolat fölött áll (vö. Mt 22,36-40). Mit lehet tenni egy ilyen rendkívül nehéz és megalázott helyzetben? Jézustól erre is választ kapunk: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől … (Mt 10,16-17a).” Nem elég bárgyú szelídnek és butának lenni, kell ebben a helyzetben a Szentlélektől kapott bölcsesség és okosság, sőt óvatosság is. Ezt Jézus a kígyó okosságához hasonlította. A kígyó ebben az esetben nem azonos a sátánnal (vö. Ter 3,1-19; Jel 12,9), mert itt csak egy hasonlatról van szó. Az Isten gyermekei a sátán furfangjából egy jótányit sem mondhatnak magukénak és nem használhatnak fel. Ezzel szemben pedig személyes vezetést kérhetnek, és tanácsot kapnak Krisztustól a Szentlélek által: „De amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke szól általatok (Mt 10,19-20).” A kígyó okosságához tartozik az, hogy minden emberrel való találkozás pillanatában belső imakapcsolatban maradjunk Krisztussal, hogy csak azt szóljuk, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. Hogy tudjuk, hogy kivel mit, mikor, hogyan és miért szóljunk. Ezekre a Szentlélek tanítja meg a Krisztusban hívő embert (vö. Jak 1,19; 2,12; Jn 14,16-17. 26). Krisztusnak a szelídségére is legalább olyan szükség van ebben a helyzetben, mint az okosságra. Azzal az emberrel a sátán sem tud mit kezdeni, akinek a jellemén meglátszik Krisztus egyszerűsége és alázata. Az ilyen emberen nem lehet fogást találni, mert az egója meghalt Krisztusban, így nem sértődik meg, nem jön dühbe, ténylegesen „mindet eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel” (1Kor 13,7). Az ilyen embernek belső nyugalma van, mert az énje helyén Krisztus vette át az uralmat. Krisztus pedig olyan Úr, aki által az egyén valóban szabad és boldog lehet. Ez a belső szabadság, öröm és békesség, ami Krisztusból árad (vö. Jn 14,26-27), ad erőt a tanítványnak arra, hogy még hálát is tudjon adni azért, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedett és megvetésben volt része (vö. ApCsel 5,41-42). Aki elszakad Krisztustól, az belül összeroppan és ő maga is átáll a gúnyolódók táborába; aki viszont mindvégig állhatatos marad Krisztus és az ő igazsága mellett, az üdvözül (vö. Mt 24,12-13). A világunk utolsó nagy felvonásának hatalmas drámájában még egyszer és utoljára a Krisztusban hívőket üldözni fogják. Erről Jézus a nagy apokaliptikus beszédében szólt és bármely felekezet őszinte hívőjével beszélgettem eddig, ezekről mindegyiküknek tudomása van. Ez az üldözés azonban kizárólag azok ellen lesz, akik Isten parancsolatainak a megőrzői, és akiknél megtalálható Jézus Krisztus bizonyságtétele. Szó szerint, az eredeti szöveg szerint pontosítva ezt írja erről a Jelenések könyve: „Megharagudott ezért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy háborút csináljon az asszony magvának maradéka ellen, az Isten parancsolatainak a megőrzőivel, és akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele (Jel 12,17; vö. Lk 21,16-17)”. A Szentírásban a parázna asszony a hitehagyó és az állammal szövetségre lépő egyházat jelenti (vö. Jel 17,1-6; Jak 4,4). A „szűz” (jegyes), vagy a tiszta asszony pedig ebben az esetben a hívő egyházat jelképezi (vö. Mt 25,1; Jel 19,7-8). Itt az utóbbiról van szó. A sátán az utolsó támadását a hívő egyház maradéka ellen fogja intézni, hogy azokat megsemmisítse. Vajon miért a maradék ellen? Azért, mert az Isten parancsolatának a megőrzői már csak a „maradék” (görögül: „loipoi”). Bárki, aki a tíz parancsolat közül egyet is megront, az egész megrontásában vétkes (vö. Jak 2,10; Mt 5,19). Az ilyen törvényszegő pedig a bukott angyali fejedelem hálójában van, az ellen már nem kell neki hadakoznia. A támadás értelemszerűen azok ellen irányul majd, akik ragaszkodnak még életük árán is ahhoz, hogy az Isten parancsolatainak és minden életet adó igéjének engedelmeskedjenek (vö. Jel 6,9). A másik ismertetőjegyről már írtam „Ami Jónásnak lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges” című cikkemben. Maga az Isten igéje azonosítja a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezés jelentését, amely szerint „a Jézus bizonyságtétele a prófétaság Lelke” (vö. Jel 19,10b). Tehát ennek a hívő népnek a körében a Szentlélektől kapott prófétai szolgálatnak kell megnyilvánulni az utolsó időben. Ez a prófétai szolgálat semmit sem tehet hozzá az Isten igéjéhez, hanem csak arra rámutat, és annak jelentését felerősíti és élővé teszi. Ennek a prófétai szolgálatnak az azonosítására még más pontosító ismertető jegyek is vannak a Szentírásban, azonban ezektől most eltekintek (pl.: Jel 10,1-11; 12,16-17). Urunk Jézus azonban megígérte, hogy minden körülmények között a benne hívőkkel marad: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lesz (megpróbáltatások érnek titeket); de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33). „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28,20b) „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).” „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).” Pongrácz Róbert Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Varga Zsigmond, Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Kálvin Kiadó, Bp., 1996., loiposz, loipé, loipon = fennmaradó, hátralevő (maradék), 588.o.