A nyolcadik parancsolat: Ne lopj! (Kiv 20,15)

Napjainkban egyre elfogadottabbá válik az a téveszme, hogy ha egy-egy ország magas rangú vezetői, miniszterei közül némelyek nagy tételben lopnak, akkor nekem is szabad, és ezzel csak a jussomat veszem vissza, amit tőlem és a családomtól jogtalan módon, vagy netán törvényes úton, igazságtalanul elvettek, azt valamilyen eltulajdonítás formájában kárpótolhatom. Az Isten igéje azonban nem erősíti meg az ilyen fajta bűnleplezést, hanem egyenesen elítéli.  

            Tény az, hogy egy erkölcsileg rohamosan süllyedő társadalomban nehéz becsületes embernek maradni, szinte lehetetlen, és ha igen, akkor annak az ára sokak számára az elszegényedés, vagy a névtelenség. Ez pedig egy nem kívánatos állapot: kisemmizve tengődni a társadalom peremén. Többnyire azonban ezek csak félelmek. A legtöbb esetben sokkal inkább a megszerzett gazdagság megtartásáról és annak növeléséről van szó, és nem arról, hogy koldusbotra jutna valaki, azért mert nem lop, nem csal, és nem hazudik. Az Úr Jézus Krisztus világossá tette azt, hogy ennek a világnak a fejedelme (vö. Jn 14,30), a Sátán nemcsak emberölő, hanem tolvaj is, aki „azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”, Jézus azonban azért jött, hogy „életük legyen, és az bőségben legyen” (vö. Jn 10,10). Ennél az alapkérdésnél mindenkinek el kell dönteni, hogy kihez akar tartozni, kit akar követni és kihez akar hasonlítani. Hazugság, lopás és csalás által sosem fogunk krisztusivá válni, azaz nem lehetünk igazi keresztények és Istennek a drága, fogadott gyermekei.

            Mózes az Isten örök erkölcsi törvényéhez, a tíz parancsolathoz még kiegészítő törvényeket is kapott, amelyek az Ószövetség idején egy ideig Izrael hitét és életét szabályozták. Ezek között olyan rendelkezéseket találunk, amelyek például a kártételek rendezésének a módját és annak mértékét írták elő (vö. Kiv 22,1-15.25-27; 23,2-9; MTörv 23,20-21/ Szt. Jeromos kat. ford.). Például hamis mértékkel és két féle súllyal nem szabadott mérni, hogy senki ne legyen károsítva (vö. MTörv 25,13-16), mert a lopásnak bizony ilyen módja is van. Valamint, hogy „a te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek kamatját, se semmi egyébnek kamatját, amit kamatra szokás adni. Az idegentől vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az Úr…” (MTörv/ 5Móz 23,19-20; Lev/ 3Móz 25,35-37). Az „atyádfia” kifejezés ma hittestvért jelent, olyan embert, aki ugyanúgy Krisztusban hívő, mint a másik ember, aki Isten akaratát keresi és cselekedni akarja az életében.

            Figyelemre méltó az, hogy az egykori Izraelben nem volt állandó rabszolgaság. Ha valaki elszegényedett, és kénytelen volt saját magát szolgaként a saját népe körében felajánlani, hogy élhessen, az csak legfeljebb a hat évig volt lehetséges, mert minden hetedig évben az elengedés évekor felszabadult, és a volt ura pedig nem bocsáthatta el őt üres kézzel (vö. MTörv / 5Móz 15,1-18). Ha valaki a földjét el kellett adja, az isteni rendelkezés szerint minden ötvenedik évben jubileumi esztendőben mindezt visszakaphatta. Ebben az esztendőben a földek teljes mértékben visszakerültek az eredeti családhoz, vagy annak gyermekeihez. Így a földet tulajdonképpen csak bérbe adni lehetett, de eladni nem, mert „az Úré a föld és annak teljessége” (vö. Zsolt 24,1; Lev 25,23). A földnek az értékét, és árát nem csak a föld nagysága, és termékenysége határozta meg, hanem az is, hogy mennyi van még a jubileumi esztendőig hátra. Így olyan egyensúly volt beépítve az egykori izraelita társadalomba, amelynek következtében senki nem gazdagodott meg mértéktelenül, és ha egy család elszegényedett, a gyerekei a jubileumi évtől kezdődően ismét visszakapták őseik földjét, amelyen újra kezdhették szabad élettevékenységüket, munkájukat, és nem voltak örökös szegénységre ítélve. Egyedül a fallal bekerített városokban felépített házak nem kerültek vissza az eredeti tulajdonosukhoz vagy annak gyerekeihez, - ha csak azt ki nem váltották a jubileumi esztendőig, - így aki szorgalmasan dolgozott és értelmes módon állt az élethez, bár a haszonbérbe vett földeket visszaadta, de ingatlanja mégis maradt. Így láthatta az elmúlt évek munkájának a gyümölcsét (vö. Lev / 3Móz 25,1-34). Ennél bölcsebb rendelkezést ezen a Földön soha semmilyen társadalmi rendszerben nem vezettek be mind a mai napig. Az ószövetségi Izraelben a törvény az embert, az egyént, és a közösséget védte, a római jog azonban elsősorban a tulajdont védi; a mi kultúránk pedig inkább a római jog talaján áll, ezért nem is várható, hogy az embernek egy kevés értéke is legyen ebben a társadalomban. Viszont az egykori izraelita minta sem hozna már a bűn világában maradandó boldogságot.

            Nem mellékes az sem, hogy a jövevényre és a zsidóra ugyan az a törvény vonatkozott, a legtöbb kiváltságban a jövevény is részesedett, és egy hithű izraelita nem nyomhatta el a más népből származó jövevényt, és nem éreztethette azt, hogy „te jött-ment vagy, és számomra az is maradsz”. Ezek a mózesi törvényben megtalálható rendelkezések messzemenően igazolják azok isteni eredetét. Az egy másik kérdés, hogy sajnos ezzel Ábrahám népe nem mindenkor élt az isteni követelményeknek megfelelően és a neki adott kiváltságokat úgy értelmezte, hogy az csak egyedül neki jár, és a többi nép és nemzet fölé emelte önmagát. Azzal, hogy az egykori Izrael nem vitte el a Föld népeinek az igaz istenismeretet, és ezt nem mutatta be az életével és munkájával, ezzel tulajdonképpen meglopta az isteni világosságtól a bálványimádásba és az erőszakba süllyedt többi népet. Ez a törvényszerűség ma is érvényes: akik Isten ismeretével, és valódi Istentapasztalattal rendelkeznek, azt nem azért kapták, hogy tetszelegjenek vele, és önmagukat különbnek tartsák bárkinél, hanem azért, hogy az Isten minden ember iránti szeretete és az ő egyetemes üdvözítő akarata (vö. 1Tim 2,4) mindenkihez eljusson, és az Isten neve ez által megdicsőüljön a benne hívők között. Mit jelent megdicsőíteni az Istent? Azt jelenti, hogy kinyilvánítom az ő szentségét, tisztaságát és erkölcsi nagyságát az embereknek azzal, ahogyan beszélek, ahogyan végzem a munkámat, ahogyan imádkozom, ahogyan a másik emberhez viszonyulok, stb. Ha nem így járok el, akkor keresztény létemre meglopom az embertársaimat, mert tartozom mindenkinek azzal, hogy Krisztusra, mint személyes megváltómra és üdvözítőmre rámutassak.

            A lopásnak sokféle formája és módja lehet, amelyek mind ellenkeznek a nyolcadik parancsolattal. Ezekből ízelítőként álljon előttünk három különböző hitvallási iratból álló megfogalmazás. A Katolikus Katekizmusban többek között ez áll: 2409 §: „Mások javainak bármilyen jogtalan elvétele vagy megtartása, még ha nem is mond ellent a polgári törvények rendelkezéseinek, ellenkezik a hetedik parancsolattal. Így a kölcsönkért vagy talált dolgok szándékos megtartása; a kereskedelemben történő csalás; [3172] a bérek jogtalan visszatartása; [3173] mások tudatlanságából vagy szorult helyzetéből nyereségre számító áremelés. [3174] Erkölcsileg szintén meg nem engedett: a spekuláció, mellyel a vételárat szándékosan emelik vagy csökkentik, hogy abból mások kárára hasznot húzzanak; a korrupció, amely eltéríti az igazságtól azok ítéletét, akiknek a jog alapján döntést kell hozniuk; egy vállalat közös javainak eltulajdonítása és magáncélra történő használata; a rosszul végzett munka, a pénzügyi csalás, csekkek és számlák hamisítása, a túlzott költekezés, a pazarlás. A magán- vagy köztulajdonban tudatosan okozott kár ellenkezik az erkölcsi törvénnyel és jóvátételt követel.” (vö. KEK; 2409§)

            Luther Kis Kátéjában a nyolcadik parancsolatot ugyancsak hetedikként találjuk meg, ahol ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk pénzét és javait el ne vegyük, se hamis áruval vagy ravaszkodással meg ne szerezzük, hanem segítsünk neki javait megtartani és keresetét javítani. A hetedik parancsolat embertársaink javait és a közvagyont védi, és becsületes munkára kötelez (i.m., 20. o.).” A Heidelbergi Káté pedig ezt írja: Ez a parancsolat „nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítható még mindenféle fösvénység, Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is. 111. Kérdés: Mit kíván Isten e parancsolatban? = Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam; vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőn szükségében segíteni tudjak.”

            A „Ne lopj!” parancsolat természetesen az Újszövetségben is érvényben van a tíz parancsolat minden parancsolatával együtt, a katekizmus és a káték ezért foglalkoznak vele. Maga Jézus is hivatkozott rá (vö. Mt 15,19-20; 5,39-40), és Pál apostol is figyelmezteti a rábízottakat, hogy „aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből adnia a szűkölködőnek (Ef 4,28).” A mai időkben talán a legaktuálisabb figyelmeztetés az Úr igéjéből a következő: „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás (a pénz szerelme). Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek. Te azonban Isten embere menekülj ezektől (1Tim 6,9-11a / a Szt. István Társulat kat. ford.).”

            Egy bölcs mondás szerint „az ördög sokat ígér, keveset ad, és végül mindent elvesz”, és ebben sok igazság van. Másik módszere az, hogy az élet valódi és maradandó értékei helyett hamis illúziókat, ábrándokat kelt, s miközben tömegek kapnak utána, az idő alatt elveszítik a valódit. Családok milliói naponta több órát töltenek a televízió képernyője előtt, és egymással alig beszélgetnek, ábrándokat kergetnek és a mindennapok tiszta és apró örömeire nem is jut idejük, és már nincs érzékük sem. Ha mértéket tudnának tartani, akkor akár hasznukra is válna valami abból, amit néznek, de erről nem beszélhetünk. Évek óta figyelem, hogy a számítógépes játékok és az internet felelőtlen használata micsoda romolást visz végbe a gyerekek és a serdülők életében. Ennek pusztító következményeit a kialakult rossz szokásokban, gyakran a kommunikáció és a beszéd elsatnyulásában, a munkához való jó hozzáállás képtelenségében, az évek alatt kialakult helytelen életformában, a lustaságban és sok egyéb területen mérhetjük le, amelynek további nem várt, de valós következményei lesznek helyi és globális szinten is. Egy bedobott új öldöklős játék, és száz másik utána, amelyikben virtuálisan a tinédzser is részt vehet, meghaladja a televízió nyújtotta szórakozást, de ezeknek a következményei úgy fognak hatni, mint az időzített bomba, amely tömegeket sodor el. Azért van ez így, mert szemlélés által változunk el, és amit szemlélünk, olyanná változunk (vö. 2Kor 3,18). Bár ne lenne igazam, és semmi se teljesedne azokból, amiket írtam. A számítógép feltalálását és az internetet én is minden idők egyik legnagyobb és hasznos találmányának tartom, de attól tartok, hogy ez is a bukott angyali fejedelem eszközévé válik tömegek megrontásában és a bűn teljeségre jutásában, amelynek zsoldja az első-, és majd a második, az örök halál (vö. Róm 6,23a; Jak 1,15; Ter 2,17; Jel 20,6.14; 21,8). Ez a veszteség pedig kimondhatatlan és helyrehozhatatlan lehet sokak életében.

A tíz éves Dávid fiaim szerint a vakációban „nincsen kivel játszani a játszótéren, mert ott csak hat év alatti gyerekek vannak, az ennél nagyobbak a rajzfilmek előtt ülnek, vagy számítógépeznek egész nap”. Mi gyerekkorunkban többet játszottunk a szabad levegőn, a szüleink pedig már gyerekként többet dolgoztak a természetben vagy a földeken, és a nagyszüleink még többet. Jól gondoljuk meg, hogy mit miért áldozunk oda, és annak milyen következményei lehetnek, mert bár az üdvösség Isten ingyenes ajándéka Jézus Krisztus által, de engedelmeskedni az Isten igéjének csak az fog, aki a teljes szívét és lényét odaszánta az Úrnak, mert viszontszereti Őt. „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7)” – mondja az Úr Jézus.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 20-21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71-72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2409§), online változat.   

A hetedik parancsolat: „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14)

A Szent István Társulat által kiadott katolikus fordítású Biblia helyesen fordította le a tízparancsolat hetedik parancsolatát, úgy ahogyan a fenti címben is szerepel. A különféle magyar fordítások általában a „Ne paráználkodj!” kifejezésekkel adják vissza az eredeti szöveget bizonyára abból a helyes megfontolásból,  hogy a szexuális élet egyedül Isten által rendelt helye a házastársi szeretetközösségben van. Az eredeti szövegben azonban csak ennyit olvasunk: „Ne légy házasságtörő!”

A Katolikus Katekizmusból ezúttal csak két mondatot emelek ki: „A paráznaság a nemi öröm rendetlen vágya vagy kicsapongó élvezete. A szexuális öröm erkölcsileg akkor rendetlen, amikor azt önmagáért, a nemzés és egyesülés célszerűségétől elválasztva keresik (KEK, 2351§; 462. o.)”. Az utóbbi mondatban a katolikus egyház klasszikus felfogása tükröződik (vö. VI. Pál pápa „Humanae vitae” enciklikája, 1968; 4475§), mi szerint a házastársak közötti minden egyes együttlétnek nyitottnak kell lennie az élet továbbadására. Ezzel a felfogással a katolikus egyházban nem minden erkölcsteológus ért egyet, azonban ennek a pró és kontra fejtegetése nem célja a jelenlegi írásomnak. Luther Márton Kis Kátéja a parancsolatok számozásában a Katolikus Katekizmus számozásának sorrendjét követi, ahol ez az isteni parancs a hatodik parancsolatként szerepel. A Kis Kátéban ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy tiszták és szemérmesek legyünk szavainkban és cselekedeteinkben, és hogy hitvestársát mindenki szeresse és megbecsülje. A hatodik parancsolat a házasságot és a családot védi, és testi-lelki tisztaságra kötelez.” Tömör és lényegre törő megfogalmazás ez, amely azért is jó, mert bárki megtanulhatja és emlékezetből felidézheti azt a különböző élethelyzeteiben. A Heidelbergi Káté követi a Biblia értelem szerinti számozás sorrendjét, így azt a maga helyén, a hetedik parancsolatként találjuk meg. A Kátéból így olvasható a 109. kérdés és a rá adott válasz: „Csak a paráználkodást és a más efféle rút dolgokat tilt-e meg Isten e parancsolatban? = Mivel testünk és lelkünk egyaránt a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztaságban és szentségben őrizzük. Megtilt tehát mindenféle tisztátalan cselekedetet, magaviseletet, beszédet, gondolatot és kívánságot, és mindazt, ami az embert erre ingerelné (H. Káté, 71. o.).” Ennek a megfogalmazásnak az az előnye, hogy a cselekedettől eljut egészen a szív gondolatáig, mint ahogyan erre maga Jézus is rámutatott a hegyi beszédben: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele (Mt 5,27-28; Szt. István Társulat kat. ford.). Ilyenkor a cselekedet a szívben már megtörtént, csak alkalom nem adódott rá, hogy fizikailag is végbemenjen, mégis ugyan olyan bűnnek számít az Isten törvénye és Jézus szavai szerint. Amint látjuk Jézus nem megszüntette a hetedik parancsolatot, hanem inkább rámutatott annak mélyebb gyökerére, hogy nehogy valaki csupán a külső cselekedetet tekintse házasságtörésnek, miközben a szíve a romlottság és a bűn fészkévé lett.

            Az Ószövetség idején az izraeliták körében a házasságtörő férfit és nőt halálra kövezték (vö. Lev 20,10; MTörv 22,22). Jézus azonban egy ilyen esetben egy házasságtörésen ért asszonyt megmentett a megkövezéstől, mert annak bűntársát futni hagyták, sőt esetleg mivel ők maguk, - az „írástudók”, - vitték bűnbe, és csak az asszonynak kellett érte vállalni a felelősséget, és mert „az Emberfia nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse azt.” Figyelemre méltó az, hogy Jézus nem oldotta fel a mózesi törvényt, nem mondta azt, hogy ne kövezzék meg az asszonyt, csupán annyit mondott, hogy „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek (Jn 8,7).” Ő maga pedig nem ítélte el, de hozzá tette: „Eredj el, és többé ne vétkezzél (Jn 8,11)!” ’Mentsen meg téged az a szeretet, amivel most irántad voltam, és sose élj többé vissza az Isten irántad való irgalmával. Föl se merüljön többé benned, hogy bűnt kövessél el.’ Valahogy így lehetne visszaadni Krisztusnak az asszonyhoz intézett szavainak mélyebb üzenetét.

            Az Ószövetség idején például, ha egy lány jegyben járt, és egy férfiú a város területén magáévá tette őt, mindkettőt halálra kövezték, mert a menyasszony segítségért kiálthatott volna. Ha ez a mezőn történt, akkor csak a férfit kövezték meg, mert a nő hiába kiáltott volna segítségért (MTörv 22,23-26). Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a „Ne törj házasságot!” parancs, csak a házasságban élőkre vonatkozna, álljon ennek ellenkezőjére egy példa Mózes második könyvéből: „Ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve, és vele hál: jegyajándékkal jegyezze el azt magának feleségül. Ha annak atyja nem akarja azt neki adni: annyi pénzt adjon, amennyi a hajadonok jegyajándéka (Kiv 22,16-17).” Ma erre azt mondanánk, hogy fizesse ki az esetleges lakodalom felét. Ez lehet, hogy kevésnek tűnik nekünk, de számoljunk azzal, hogy így az elcsábító férfi is nyilvánosan megszégyenült az erkölcsi törvényeket ápoló izraeliták körében, és nem kevés kártételt adott a tettéért. Ezen felül pedig áldozatot is kellett bemutatnia a bűnéért (vö. Lev 5,1-13; 6,1-7).   

            A legszigorúbb eljárás a zsidók körében a paráznaságot elkövető pap lányával szemben volt: „Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg (Lev 21,9).” Senkinek nem jutna eszébe, hogy a lány a papságra felszentelt apját szentségteleníti meg, és nem elsősorban önmagát, pedig így volt. Az áldozatot bemutató pap háza népének ugyan úgy Isten útján kellett járnia, mint az apának. Tehát ebben az időben nem ért volna semmit a mai érvelés, mi szerint „azt csinálok, amit akarok”. – Ha a pap lánya azt csinált, amit akart, annak a következményeit bizony a szabadosságra hajló félnek kellett elszenvedni.

Miért volt szükség ilyen szigorú törvényekre a szexualitást érintően is? Egyrészt a környező pogány népek erkölcsi és vallási tévelygéseik miatt, másrészt pedig azért is, mert a zsidók Isten papi népe voltak (vö. Kiv 19,5-6), az egész népnek papi megbízatása volt: a környező népek számára az életükkel bemutatni és másoknak átadni az egy igaz Isten ismeretét és az ő szent törvényét. Ez az egyetemes papság ma is létezik, amelynek birtokosai az Újszövetség idején a Krisztusban hívők (vö. 1Pt 2,5.9). A környező pogány népek romlott erkölcse miatt az Úr megtiltotta Izraelnek ebben a vonatkozásban még a vérfertőzést (Lev 20,11-12; 20,21), a homoszexualitást (Lev 20,13), a fajtalankodást (Lev 20,14-16) valamint a kultikus és a nem kultikus prostitúciót is (MTörv 23,17-18; Hós 4,13-14; Ter 38 fejezete).

A „Mózes öt könyve és a haftárák” című kommentárban Hertz J.H., a brit birodalom egykori főrabbija, minden bizonnyal nem elfogultság nélkül írja a következőket: „Egy népnél sem volt tisztább családi élet, mint a zsidóknál. Egy nő sem örvendett nagyobb tiszteletnek, mint a zsidó nő és ő ezt a tiszteletet tökéletesen meg is érdemelte (Exodus, 224. o.).” 

Az Újszövetségben Pál apostol több levelében hangsúlyozza azt, hogy a házasságtörés kizár az Isten Országából (vö. Ef 5,5; 1Kor 6,9-10; Zsid 13,4; Gal 5,19-21), - amennyiben azt nem követi bűnbánat, bűnvallomás és bűnrendezés az Isten színe előtt. A megdicsőült Krisztus pedig ezt mondta János apostolnak a Jelenések könyvében: „a gyáváknak és a hitetleneknek, a megfertőzötteknek, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál (Jel 21,8; a Szt. Jeromos kat. Bibliatársulat fordítása).” Ki kell mondanunk azonban azt, hogy ha bárki az emberek közül, - beleértve magamat is, - a saját erkölcsi állapotára tekint az Isten örök erkölcsi törvényének a tükrében, akkor biztosan felismerheti, hogy mennyire elveszett Isten kegyelme és szabadítása nélkül (vö. Róm 3,20b,31). Ezzel minden ember így van. A valódi Krisztushívők azonban hittel és imával naponta igénylik az Isten erejét ahhoz, hogy az Urat viszontszeretve hitből fakadóan engedelmeskedjenek az Isten parancsolatainak (vö. Jel 12,17; 14,12; 1Jn 5,2-3). Az emberi akarat erejét egyesítik a megváltó Krisztus nékik adott kegyelmével, és naponta a különböző élethelyzetekben meggondolják, hogy mi legyen kedves az Úrnak (vö. Ef 5,10). Minden hívő ember tudatában van az emberi természete romlottságának, de arra egyetlen pillanatig sem akar építeni, hanem Krisztusra tekint, aki egyedül képes az embert megmenteni a bűntől és a bűnei következményeitől, az örök haláltól, és aki az isteni természet részeseivé teheti őt a Szentlélek folyamatos benne lakozása által. Ezért a krisztushívő kerüli a léha társaságot és az ilyen baráti kört, mert „jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor 15,33). Jól tudja, hogy az alkohol fogyasztása maga után vonja a gátlások felszabadulását, amelyben kicsapongás van (vö. Ef 5,18), ezért a szív tiszta örömeit keresi, amelyeket megtalál a hívő testvérek közösségében, a közös és egyéni imádságban, az Isten dicséretéről szóló éneklésben, a természet csendjében, a Szentírás olvasásában, a róla való elmélkedésben, a másik emberért végzett önzetlen szolgálatban, és a keresztény családi élet örömeiben. A krisztushívő ember élete nem örömtelen, csak más, tisztább örömöket keres, amelyek nemesítik az ő jellemét. Ehhez azonban meg kell újulni a gondolkodásunk szellemében (vö. Ef 4,23), és foglyul kell ejteni minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak (2Kor 10,5/Károli ford.). A hívő ember arról is felismerhető, hogy naponta teljesen odaszánja magát és a testét élő, szent és kedves áldozatul az Istennek, mert számára ez a logikus istentisztelet (vö. Róm 12,1-2). Ha az Úr odaszánta magát áldozatul a megváltásom érdekében, akkor az a logikus, hogy én is odaszánjam magamat neki viszont szeretetből. És ez istentisztelet. Jézus ma is felszólítja követőit arra, hogy „aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem (Mt 16,24).” A hívő ember ebben a világban él, de nem ennek a világnak az értékrendje, azaz nem az önzés, a haszonelvűség törvényei szerint, és nem a testi élvezeteknek engedelmeskedve akar élni, hanem a menny értékrendje szerint, és ehhez Krisztustól kapja folyamatosan hit által az erőt. Miért érdemes így élni? Azért, hogy „feddhetetlenek és tiszták legyetek, Istennek szeplőtlen gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben” (Fil 2,15). „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké (Dn 12,3).”

Az élő Isten melletti legnagyobb bizonyíték az, hogy ha az emberek látnak valakit, aki korábban a romlottság és a szenvedélyek rabjaként élt, ám később Krisztusba vetett hittel és neki engedelmeskedve önzetlen, szerető és tiszta szívű emberré változott, mert mindenki tudja, hogy ezt emberi erővel elérni lehetetlen. Ez a kegyelem erejének megcáfolhatatlan bizonyítéka. Sajnos ezzel van a kereszténység a legnagyobb híjával, és azért van ez a világ sötétségben még a neon fények és a LED lámpák közepette is.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 19-20. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 411. o. és 459-471. o.

A hatodik parancsolat: Ne ölj! (Kiv 20,13)

A Szentírásban a „Ne ölj!” parancsolat a tízparancsolaton belül a bibliai számozás szerint a hatodik; ugyan ebben a beosztásban találjuk a Heidelbergi Kátéban is. A Római Katekizmus esetében ötödik parancsolatként szerepel és ugyan ezt a beosztást követi Dr. Luther Márton Kis Kátéja is. Egy igen nagy horderejű és szerteágazó sugarú, több témát felölelő parancsolatról van szó, amelyet egyetlen cikk keretében érinteni lehet, kifejteni aligha.

Az emberi élet szent és kimondhatatlan érték, amelyet a teremtő Istentől kaptunk (vö. Jer 1,5; Zsolt 139,15-16), azt mástól szándékos, és megfontolt emberöléssel elvenni, vagy sajátmagunktól eldobni égbekiáltó bűn, amely Isten ítéletét mindenképpen, de a megfelelő állami hatóságok vizsgálatát és ítéletét is maga után vonja. A mindenható Isten többek között a bűn történelmének fékezésére adta az államot, amely hatóság indokolt esetben hatékonyan és a gyilkost megállítva léphet fel az emberi élet védelmében. Ezt az isteni rendelkezést a Teremtés könyvében találjuk meg, amelyet az Úr az özönvíz után adott az emberiségnek: „Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten a saját képmására teremtette az embert (Ter 9,6; Szt. István Társulat kat. fordítása).”

            Azzal, hogy a gyilkos halálbüntetését a jelen korban szinte minden nyugati országban eltörölték, - kivéve az Egyesült Államokat, - ezzel véleményem szerint a kelleténél nagyobb utat engedtek a bűnözés terjedésének. A Szentírás azonban nemcsak a tett megítélésére, de az indíték megvizsgálására és föltárására is késztet. Urunk Jézus a tíz parancsolaton belül a hatodik parancsolatnak is a gyökerére mutatott rá, mert ami az ember elméjében és szívében megfogan, az már csírájában azonos értékű bűn (vö. Jak 1,15), még ha egyelőre cselekedetekben nem is tűnik annak: „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja, hogy te bolond, az méltó a gyehenna tüzére (Mt 5,21-22).” Jézusnak ez a kijelentése már önmagában lerántja a leplet az emberi kapcsolatok bűnnel megterhelt voltáról. Ott van a megbocsátani nem akarás, a haragtartás, a neheztelés, ami az ördögi sugallatok által a másik ember iránti gyűlöletté fokozódik, így az ember gondolkodása beszűkül, és csak azt látja a másik emberről, amit vele kapcsolatban látni akar, és nem a valóságot. Ez a bűn a társadalmunk minden szintjét átszövi és megterheli a családokat, a politikai életet, a szomszédok viszonyát, valamint a népek és nemzetek közötti viszonyra is rányomja a bélyegét. Sok ember szívében ott van a gyilkos indulat, ami egy-egy dühkitörésben is megnyilvánulhat, holott az érintett nem is kellett okot adjon rá. Így betegszik meg a társadalom, amelyet sem a jól működő gazdaság, sem a jólét, sem a reklámok hazug világa nem tud jobbá tenni, és az embert nem is képes önmaga fölé emelni. A megváltó Krisztus hitben való elfogadása nélkül, és az Ő szavának való engedelmesség nélkül az ember megromlik és a sorsa örök halál (vö. Róm 6,23a; Jel 2,11; 20,14-15).

            János apostol is megerősíti Krisztus tanítását erre vonatkozóan: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az, és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne (1Jn 3,15).” A haragtartó leginkább önmagát bünteti meg, és nem azt, akivel szemben haragot tart, mert ezzel kizárja saját magát az Isten Országából. Kétségtelen, hogy vannak égbekiáltó és nehezen elhordozható másoktól elszenvedett tettek, vagy visszaélések, a hívő ember azonban rá tudja bízni a saját sorsát és a vele szemben igazságtalanul eljáró embert is a mindenható Istenre, aki ezt ígérte: „enyém a bosszúállás, én majd megfizetek” (Zsid 10,30).  

Pál apostol a tíz parancsolat második kőtábláját így foglalta össze: „Azt ugyanis, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét (Kiv 20,13-17; MTörv 5,17-21), és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Róm 13,9; vö. Lev 19,18).” Tehát nem elég valakit nem gyűlölni, a másik ember üdvössége iránti közömbösség, nemtörődömség ugyancsak elégtelen az Isten és a felebaráti szeretet parancsának a betöltéséhez. Ezt a bibliai igazságot a Heidelbergi Káté rendelkezésemre álló bővebb változata így foglalja össze: „…amikor Isten az irigységet, a gyűlöletet és haragot kárhoztatja, ezzel már azt kívánja, hogy szeressük felebarátunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel és szívességgel viseltessünk, kárát tőlünk telhetően elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk (Káté; 70-71. o.)”.

Minden ember előtt világossá kell tenni azt, hogy a bűn szerzője a Sátán, ami héber szó, és azt jelenti, hogy ellenség. A Biblia e név alatt a bukott angyalfejedelmet érti, akit az Isten kezdetben jónak teremtett, de egy adott ponton benne a bűn megfogant, rajta teljesen eluralkodott és a személyiségét önmagából kifordította, így vált ez a teremett lény az Isten és az ember ellenségévé (vö. Ez 28,12b-19; Iz 14,12-20). Az Úr Jézus elmondja róla, hogy „az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja (Jn 8,44).” A „nem állott meg az igazságban” azt jelenti, hogy valamikor az igazságban állott, Isten színe előtt szolgált, de nem maradt meg az igazságban. Tulajdonképpen egy tömeggyilkosról van szó, akiben nincsen sem belátás, sem semmi jó. Minden képességét a megtévesztésre, és a pusztításra használja. Minden önzés, neheztelés, irigység és harag a Sátán vonásait nyomja az ember lelkébe, ezektől csak a megváltó Jézus Krisztushoz való imában történő teljes odafordulás és állhatatosság által szabadulhatunk meg. „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36)”, - mondta Jézus.

Ennek alapján természetes az, hogy egyetlen jóérzésű hívő ember sem érthet egyet azzal, - bármelyik egyházhoz, vagy felekezethez is tartozzon, - hogy a történelem folyamán valamely egyházi hatalom tanácsára a világi hatóság embereket a lelkiismereti meggyőződésük miatt üldözött, megölt, elnyomott vagy megtévesztett, mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17).” Ne álltassuk magunkat, mert az Isten igéje nem téved, és nem hagy bizonytalanságban egyetlen őszinte Szentírást kutató és olvasó embert sem. Van olyan egyház, ahol a Sátán már évszázadokkal korábban felállította az ő királyi székét, erről a Jelenések könyvében a pergamoni levélnél olvashatunk (vö. Jel 2,12-17), amelyik „részeg a szentek vérétől, és a Jézus bizonyságtevőinek a vérétől” (Jel 17,6), amelyen János apostol még a látomása alatt is csodálkozott nagy csodálkozással, amikor ezt Jézus Krisztus kijelentette neki Pátmosz szigetén. Ha „részeg a szentek vérétől”, akkor egy üldöző egyházhatalomról van szó. Ezt az Isten szava leplezi le, és nem én állítom. Az én kimondott vagy leírt szavamnak csak akkor van jelentősége és súlya, ha az teljes mértékben megáll az Isten igéjének igaz kijelentésein, annak minden összefüggésén, és ha ezt a mindenható Isten jónak látja egyedül az Ő dicsőségére és nevének felmagasztalására felhasználni. Már Krisztus megtestesülése előtt hatszáz évvel Dániel próféta is kijelentést kapott erről a hatalomról, a melyik a császári római birodalomból növekedik ki, annak valamiképpen kicsiny, de szerves folytatója, és okos, tanító hatalomról van szó. Dániel látomásban ezt a hatalmat egy kis szarvnak látja, amelyen emberszemekhez hasonló szemek vannak és nagyokat szóló száj (Dn 7,8). Ez a hatalom „hadakozott a szentek ellen, és legyőzte őket” (Dn 7,21). Láthatjuk, hogy ugyanarról a hatalomról van szó. A Jelenések könyvének 13-dik fejezetében pedig ugyan ezt olvassuk: „Nagy dolgokat és káromlást beszélő száj adatott néki és hatalmat kapott a cselekvésre negyvenkét hónapig. Káromlásra nyitotta száját Isten ellen, hogy káromolja Isten nevét és hajlékát és az ég lakóit. Megadatott neki, hogy harcoljon a szentekkel, és legyőzze őket. Hatalmat kapott minden törzs és nép és nyelv és nemzet fölött. És imádni fogja őt a föld minden lakója, akiknek a neve nincs beírva a megölt Báránynak életkönyvébe a világ kezdete óta” (Jel 13,5.7-8; Szent Jeromos kat. fordítás szerint). „Imádni”, azt jelenti, hogy hódolni előtte, és olyan tiszteletben részesíteni, ami egyedül a teremtő és megváltó Istennek járna és senki másnak (vö. Jel 14,7).

Röviden említést tennék még a történelem folyamán bármilyen hatalom részéről történt népirtásokról, amelyek előidézésében és véghezvitelében mindenkor a bukott angyalfejedelem állt. Teljesen mindegy, hogy ezt nemzeti alapon, vagy valamilyen ideológia, osztályharc, fajelmélet, vagy vallási alapon hajtották végre. Ezek égbekiáltó bűnök. Ezért a gyilkosok és azok tettei az Isten ítélőszéke elé fognak kerülni; annak a színe elé, „akinek tekintete elől eltűnik a föld és az ég, és nem maradt számukra hely (Jel 20,11)”, mert bár szeretet az Isten, és hosszan tűr érettünk, hogy némelyek el ne vesszenek, hanem mindenki megtérésre jusson (vö. 2Pt 3,9), ám végül eljön az ő bűnnel szembeni jogos haragjának a nagy napja, és azon a napon ki állhat meg? (vö. Jel 6,15-17)

            Ide tartozik, és sok Bibliát olvasó ember számára nem világos, sőt elfogadhatatlan, hogy bizony az Ószövetségben is vannak népirtások. Hogyan kell ezeket érteni? Amelyeket Kánaán elfoglalásakor az Isten ószövetségi népe hajtott végre, ezek istenítéletek voltak. Miután azoknak a népeknek a gonoszsága Isten mértéke szerint is betelt (vö. Ter 15,16), ezután következett a jogos ítélet. Ezeket Isten parancsára (a zsidók csak részlegesen) hajtották végre, és azzal az isteni pedagógiai céllal, hogy ha az izraeliták hasonló módon elfordulnak az Úrtól és azoknak a népeknek az „utálatosságait” cselekszik, amelyeket ezek a népek cselekedtek, akkor rájuk is hasonló sors vár, mint ahogyan ez be is következett Jeruzsálem Nabukodonozor általi elfoglalásakor (i. e. 538), és később i.sz. 70-ben ugyancsak Jeruzsálem elpusztítása során, amelyet Titusz római légiói vittek véghez, miután az Isten jelenléte elhagyta a Templomot. Ezeknek az ókori népeknek iszonyú erkölcsi és vallási tévelygéseik voltak, amelyeket itt most nem kívánok felsorolni, elegendő, ha csak azt említem, hogy a gyerekeiket Molok bálványnak elevenen feláldozva égették el (vö. Lev 20,1-5; 18,21).

Kedves olvasó! Az Istentől kapott élet szent, azt minden körülmények között védeni és tisztelni kell, és legfőképpen élő kapcsolatban maradni azzal a Jézus Krisztussal, aki önmagáról azt mondotta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), hogy nekünk is életünk legyen, és az bőségben legyen (vö. Jn 10.10).

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 19. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 70-71. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 411. o. és 447-459. o.

Az ötödik parancsolat: Tiszteld apádat és anyádat … (Kiv 20,12)

A tízparancsolat második kőtáblája az embertársaink iránti kötelezettségeket, parancsokat írja elő. A második kőtáblán az első, - az ötödik parancsolat, - a szüleink iránti tiszteletre figyelmeztet, amelyhez ígéret is társul az Úr részéről: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked (Szt. István Társulat kat. fordítása, Kiv 20,12).” Mózes ötödik könyve még kiegészíti ezt azzal, hogy „jól menjen sorod” (MTörv 5,16), vagy Károlinál: „hogy jó dolgod legyen”.

Luther Márton Kis Kátéjában és a Katolikus Kis Katekizmusban az isteni ígéret nélkül találjuk rövidebb formában, annak idején én is így tanultam: „Atyádat és anyádat tiszteld!” A Heidelbergi Kátéban a Biblia teljes szövegét olvashatjuk, amely a Kivonulás könyvéből származik. A teljes korrektség megkívánja a részemről azt, hogy hangsúlyozzam, hogy a tízparancsolatnak ezen a parancsolatán változtatás nem történt, csak a számozás csúszott el, mivel a második parancsolatot törölték, az ötödikből negyedik lett, ezért a katolikus katekizmusban ez a negyedikként olvasható. A Római Nagy Katekizmus már az isteni ígérettel együtt idézi a Bibliából ezt a parancsolatot Mózesnek mind a második, mind az ötödik könyvét figyelembe véve (vö. KEK, 2200 p., 437.o.).

Az Ószövetség idején egy ideig ennek a parancsnak a megszegéséért is bizonyos esetekben halálbüntetés járt. Például „aki megveri az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon” (Kiv 21,14), ennél súlyosabban esik a latba az, hogy ha valaki már szidalmazni merte, gyalázta a szüleit, ugyan ilyen kemény büntetésében részesült (vö. Kiv 21,17; Mk 7,10). Ilyen eset megtörténtét nem jegyzi fel a Szentírás, és az ötödik parancsolat sem erre van kihegyezve, hanem éppen arra, hogy ha valamely fiú tiszteli az ő atyját, anyját, annak jó dolga lesz, az Úr áldása nyugszik meg rajta és a munkáján. Ez a parancsolat világossá tette az egykori izraeliták előtt, hogy az egészséges nemzet alapja és ereje a rendezett családi élet. Valamely nemzetnek az ereje az egészséges családok rendjén és békéjén nyugszik, mert minden nemzet vagy nép alappillére a család. Ha a családok szétmennek, a nemzet sem lehet erős. Véleményem szerint azért is volt ilyen hangsúlyos ez a szülők iránti tisztelet, mert az Ószövetség idején az egész zsidó nép, papi nép volt (vö. Kiv 19,5-6), és a szülő-gyermek, és gyermek-szülő egymáshoz való viszonyában is világítaniuk kellett a környező pogány népek között. S mivel ez a parancsolat azóta is érvényben van, jelzi az Isten akaratát az Isten gyermekeinek családi rendjét illetően. Egy hívő család megtért gyermekei Isten iránti szeretetből fognak engedelmeskedni szüleiknek abban, ami az Isten igéjének nem mond ellent (vö. Ef 6,1-3; ApCsel 5,29), másrészről pedig a szülők Isten akaratát keresve segítik, támogatják gyermekeiket a felnőtté válás útján a hitben és minden más vonatkozásban (vö. Ef 6,4; Kol 3,21). A szülő felelőssége kimondhatatlan, mert egy kicsit a gyermek olyannak fogja látni az Istent, amilyennek az apját, és az anyját megismerte, mivel a gyermekben az apakép kezdetben meghatározza az Istenképet is. Nem véletlen, hogy Pál apostol a feleség számára azt írja elő, hogy az tisztelje az ő férjét (vö. Ef 5,33.22-24; Kol 3,18), mert a férj és az apa iránti tisztelet valamiképpen az isteni mintának felel meg (1Kor 11,3.8-10). Ma egy apa nélküli társadalomban tulajdonképpen az emberek jó része Isten nélkül él. Az apát elviszi az egész napi kenyérkereset, vagy hiteltelenné teszi az emberek és a családja előtt a munkanélküliség, és sok esetben lezülleszti a bűn és a különféle szenvedélyek. Ráadásul, kevés a férfipedagógus is, így a felnövő fiúknak tulajdonképpen alig van, akire felnézniük. A számarányban is megnövekedett csonkacsaládban a gyermekek rendszerint az anyával maradnak, és ez a legtöbb esetben így a helyes, ám a pótapa, házibarát vagy tölti be az apa szerepét vagy nem.

Maga Jézus is hivatkozott az ötödik parancsolatra, és megrótta az írástudókat és farizeusokat azért, hogy az Isten parancsolatját félretették és helyébe emberi rendelkezéseket állítottak az emberek elé (vö. Mk 7,7-13). A farizeusok kitalálták, hogy ha egy zsidó fiú az Istennek felelőtlenül fogadalmat tett, és azt mondta, hogy „korbán”, az azt jelentette, hogy a saját keresetét, amivel a szüleit támogathatta volna, az már a templomnak szánt fogadalmi ajándéknak számít, így az ötödik parancsolat helyére egy emberi rendelkezés került, amivel felmentették a felnövő ifjúságot a szülők támogatása és az isteni parancsolat teljesítése alól. A „korbán” frázis a gyermekek szüleikkel szembeni, a törvény által is előírt, nyilvánvaló kötelezettségének a megkerülésére szolgált. Az írástudók úgy vélték, hogy a „korbán” eskü kötelez, még ha valaki meggondolatlanul mondta is ki. Krisztus szembe száll ezzel a képmutatással és törvénytelenséggel, és leleplezte azt, mert ezt mondta nekik: „Az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért hogy a magatok rendelését tartsátok meg (Mk 7,9).” „Eltörölitek az Isten beszédét a ti rendeléseitekkel …(Mk 7,13).” Ez a krisztusi kijelentés természetesen mind a tízparancsolatra és a főparancsolatra is vonatkozik. Senki nem kapott felhatalmazást Krisztustól arra, hogy az Isten örök erkölcsi törvényének bármely pontján változtasson, vagy azt egyházi, emberi rendelkezéssel felülírja! Ha Krisztus a tízparancsolat valamely kijelentése mellett kiállt, akkor az mindegyik parancsolatra vonatkozik, mert Jézus nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje (vagy hatályon kívül helyezze), hanem, hogy azt betöltse, azaz, hogy annak érvényt szerezzen (vö. Mt 5,17-18).

Ez a farizeusi rendelkezés szép példája annak, hogy már Jézus idejére a vallási vezetők hogyan érvénytelenítették az Isten törvényének egyes pontjait a saját rendelkezéseikkel. A nép pedig úgy fogadta ezeket, mintha Istentől lennének, hiszen vallási tekintélyek közölték velük. Sajnos ez ma is így van: az emberek többsége jobban hisz a vallási tekintélyeknek, mint az Isten igéjének. Minden valamire való szülő számára fájdalmas dolog átélni azt, hogy a családban kimondott szavának néha alig van súlya, mert a felnövő gyerekek olykor a saját kárukra semmibe veszik azt. Mit érezhet a mennyei Atya, - aki a mennyet és a Földet alkotta, aki Krisztus által ma is „hatalma szavával fenntartja ezt a mindenséget” (Zsid 1,3), „aki a holtakat megeleveníti a szavával és a nem létezőket előhívja, hogy létezzenek” (Róm 4,17), - mit érezhet az élő, egy igaz Isten, hogy az Ő szavát megvetik, félremagyarázzák, felülírják, mellőzik, emberi-vallási rendelkezésekkel érvénytelenítik? Ebbe belegondolni is sok. Mégis ez történik, és ezt történt a tíz parancsolat esetében is, mint ahogyan már az első kőtábla elemzésénél ezt kifejtettem.

Pál apostol prófétai kijelentést kapott arról, hogy az utolsó napokban bizony nehéz idők állnak be, - erről már a második parancsolatnál írtam, - mert „lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél meg van a kegyesség (az istenfélelem) látszata, de megtagadják annak erejét (2Tim 3,1-5).” Olyan nagyon nem szükséges körülnézni, hogy egyértelműen láthassuk ennek az igei kijelentésnek a beteljesülését, a szülők iránt engedetlen ifjúság jelentős részét, már az alsós osztályokban megjelenő csúnya, tisztátalan beszédet, és a szülők, pedagógusok ezzel szembeni tehetetlenségét. Ennek a negatív folyamatnak a kiteljesedését mindenki láthatja. Van azonban az utolsó időre nézve olyan prófécia is, aminek a beteljesedése még várat magára, ugyan is Isten hívő népének soraiban éppen hogy a világtól radikálisan eltérő megszentelődési, jobbá válási folyamatnak kell végbemenni. A mindenható Isten Malakiás próféta által megígérte, hogy mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja, „az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz” (vö. Mal 4,5-6 / a katolikus fordításnál: Mal 3,23-24). Amikor a világ és a felszínes vallásos tömegek azt fogják látni, hogy a valóban hívő családokban egymás iránti szeretet és tisztelet van, és megszűnnek a generációk közötti állandó feszültségek, az annak a jele, hogy megvalósult az emberileg lehetetlen: az, hogy az apák szíve a fiak felé fordult és a fiak szíve az apák felé. Ekkor olyan egység, és harmónia lesz azokban a hívő keresztény családokban, és gyülekezetekben, amilyent addig a világ nem látott. Ez az Istentől származó egymás iránti szeretet és a Krisztusban való egység lesz a jele annak, hogy Jézust az Atya a világba küldte (vö. Jn 15,10; 17,20-23). Gondoljuk el azt, hogy egy széteső, önzésre hajló, torzsalkodó világban egy ilyen evangéliumi életnek és közösségnek micsoda kisugárzása és ereje lesz a jóérzésű emberek között. Kedves olvasó, te szeretnél-e ezek közé a Krisztushívők közé tartozni és a mennyei Jeruzsálem lakójának várományosa lenni? Én nagyon szeretnék. Ezért a feleségemmel való egyetértésben Jozsue szavaival zárom ezt az írásomat: „Válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok …, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk (Jozs 24,15).”

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 18. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 19. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 411. o. és  436-437. o., 2200 §.

A negyedik parancsolat (Kiv 20,8-11)

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat szentírásfordításában így olvashatjuk a tíz parancsolat negyedik parancsolatát: „Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! Hat napon át dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van. Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg (Kiv 20,8-11).” 

A római katolikus katekizmusban pedig a harmadik parancsolatként áll ez: „Az Úr napját szenteld meg (KEK, 410. o.).” Luther Márton Kis Kátéjában ezt olvashatjuk: „Szenteld meg az ünnepnapot!” És a tízparancsolat számozása a katolikus gyakorlatot követi. A Heidelbergi Kátéban pedig negyedik parancsolatként a Bibliából idézve találjuk helyesen és pontos számozással. Mind a katekizmus, mind a káték ősforrása a Szentírás; először az Isten igéjében érdemes tájékozódni, mielőtt bármely egyházi vonatkozására kíváncsiak lennénk.

A katolikus katekizmus Szent Jusztinosz (+165) egyházatyát idézi arra vonatkozóan, hogy miért tette át a középkori egyház az Úr szombatját a hét első napjára, ami a pogány népeknél, a Nap napja volt, amelyen a perzsa eredetű Mitrász kultusz keretében sokan a Napot imádták (Mitrász ünnepe a téli napforduló, dec. 25-e volt). Így olvashatjuk az indoklást: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül (Apol. 1,67; in KEK, 432. o.).” II. János Pál pápa a Dies Domini kezdetű enciklikában pedig ezt írja: „Egy bölcs lelkipásztori megfontolás arra késztette az Egyházat, hogy tegye kereszténnyé a vasárnap számára a dies Solis, a „Nap napja” elnevezést, amellyel a pogány rómaiak jelölték e napot, s még mai nyelveken is feltűnik. Így vonták ki a hívőket azoknak a kultuszoknak csábító hatása alól, amelyek a Napot istenítették és e nap ünneplését Krisztusra, az emberiség igazi „Napjára” irányították … A spontán gyakorlatból később jogilag szentesített törvény lett … A keresztények … feljogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a feltámadás napjára.” (vö. Dies Domini, 1998., 27p, 30p, 63p,)

Mindezek után nézzük meg a Szentírás teljes összefüggései alapján, hogy mit mond az Úr. Még a zsidó nép kiválasztása és a sínai hegyi szövetségkötés előtt adta az Úr a szombatot az Édenben az első emberpár számára a házasság intézményével együtt (vö. Ter 2,1-3; Ter 1,26-28; 2,21-24). A hetedik nap mind az Ó-, mind az Újszövetségben a szombatot jelenti, a hét első napja pedig nincsen megnevezve, később ez lett a vasárnap (vö. Mk 16,1; Lk 23,57-24,1). Az Egyiptomból kivonult izraeliták még a szövetségkötés előtt isteni rendelkezésként ünnepelték a szombatot, mert ezen a napon nem szedhettek a mannából, amellyel az Úr táplálta az ő népét, hanem nyugodniuk kellett. A hét hatodik napján azonban két napra valót szedhettek belőle (vö. Kiv 16,4. 23-30). A Mózes által kapott szövetségkötéskor az Úr megerősítette és a saját ujjával a kőtáblákra írta azokat a parancsolatokat (vö. Kiv 31,18), amelyeket korábban már Ábrahám is ismert, és megtartott háza népével együtt (vö. Ter 18,19). Tehát a tíz parancsolat már a zsidó nép előtt létezett és érvényben volt, a választott nép csak magáénak ismerte el azt, ami az Úré, és amit az Úrtól kapott, mert azt olvashatjuk, hogy „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek a szombatja” (Kiv 20,10). Maga Jézus Krisztus is hangsúlyozta, hogy „a szombat az emberért lett” (Mk 2,27), nem csupán a zsidókért, hanem az emberért, minden ember javára és megszentelődésére.

A teremtés és a megváltás emlékünnepéről van szó, mert indoklásként maga az Úr határozta meg, hogy miért kell megtartani az Ő szombatját. Azért, mert Ő a teremtő (vö. Kiv 20,11). A Szentírás egyöntetű tanítása szerint Krisztus is teremtő az Atyával együtt (Kol 1,16-17; Jn 1,3; Zsid 1,2-3; 1Kor 8,6), ezért mondhatta, hogy „az Emberfia a szombatnak is ura” (Mk 2,28). Azért ura, mert azt Ő adta Mózesnek a Sínai hegyen, mivel az Atya a bűneset óta közvetlenül az emberiséggel nem érintkezik csak a Fiú által (vö. Jn 1,18; 1Tim 6,16). A szombat a megváltás emlékünnepe is, mert az Egyiptomból való szabadulás a bűn rabságából való szabadulásnak az előképe (MTörv 5,15; Kiv 20,1-2). A szombat „örök jel” volt és maradt minden időkön át az Isten és az ő népe között, annak a jele, hogy a mindenható Isten megszenteli az ő népét, azokat, akik életidejük heted részét neki szentelik (vö. Kiv 31,13-17). Feltűnt nekem, hogy amikor a szövetségkötés után a nép Áronnal aranyborjút öntetett és bálványimádó lett, Mózes összetörte a tíz parancsolat két kőtábláját, mert a nép megszegte a szövetséget (vö. Kiv 31,18-32,1-20). Ezután Mózes újra felment negyven napra a Sínai /Horeb hegyére, és az Úr másodszor ugyan úgy felírta a saját ujjával a tíz isteni rendelkezést, mint ahogyan azt korábban tette (Kiv 34,1; MTörv 10,1-2). Bár látta, hogy „keménynyakú” ez a nép, és törvényszegésre hajlik, mégsem szállította le a tíz parancsolat erkölcsi színvonalát egyetlen pontocskával sem.

Izaiás próféta írja, hogy az ószövetségi választott néphez még idegenek (más népek) fiai gyűjtetnek, akik az Úrhoz csatlakoznak, és megtartják a szombatot is. Akik ezt teszik, azokat felviszi az Úr az ő szent hegyére és megörvendezteti őket imádsága házában (vö. Iz 56,1-8). Az üdvtörténet folyamán időről időre az Isten örök erkölcsi törvényét a negyedik parancsolattal együtt betemette a törvényszegés következtében a feledés vagy a közömbösség homálya, de jönnek majd következő generációk, „fiak”, akik „megépítik a régi romokat”, és „emberöltők alapzatait” felrakják, a réseket befalazzák, „az ösvényeket megújítják”, és „az Úr szent és dicsőséges napját” megtartják (vö. Iz 58,2.12-14).

Az újszövetségi Szentírás néhány helyen idézi az ószövetségből azt az ígéretet, hogy az Úr új szövetséget köt az ő népével: „Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük, és ők pedig az én népem lesznek (Zsid 8,8-10; 10,16; Jer 31,33; Ez 36,25-27).” Az Újszövetségben számos helyen olvasunk a tíz parancsolat valamennyi parancsolatáról, amelyek a Krisztusban hívők számára is ugyan úgy érvényben vannak. Jézus például, amikor gyógyított, nem megszegte a szombatot, hanem helyreállította annak eredeti értelmét, megtisztította azt a vallási tanítók „igájától”, amellyel úgy megnehezítették azt, hogy a nép számára utálatossá lett. Urunk Jézus kinyilvánította azt, hogy „szabad szombaton jót tenni” (Mk 3,4), hiszen maga Isten is fenntartja a világmindenséget és minden élőnek életet és esőt ad még szombaton is. Jakab apostol levele egyértelművé teszi azt, hogy „aki ugyanis megtartja az egész törvényt, de egy ellen vét, valamennyiben vétkes lett (Jak 2,10 a Szt. Jeromos kat. ford. szerint).” Ez annyira egyértelmű újszövetségi rendelkezés, hogy sehogyan sem lehet másképpen érteni. Ha valaki Krisztusba vetett hitből fakadó erővel meg akarja tartani a tíz parancsolat valamennyi igéjét, de például a szombatot vagy valamelyik más parancsolatot tudatosan nem tart meg, az valamennyi parancsolat megszegésében bűnös.

Bár az üdvösséget nem a törvény erejéből nyerjük el, hanem a Krisztusba vetett hit által, de a bűn felismerése a törvény által van, tehát a tíz parancsolat nélkül azt sem ismerem fel egészen pontosan, hogy miben vétkeztem. Az üdvösség tehát Krisztus által van, ingyen kegyelemből (Gal 3,24; Ef 2,8-9), ám az isteni természetben úgy részesedhetünk, hogy ha a Szentlélek a szívünkben lakozik, ennek feltétele pedig a bűnfelismerés, bűnbánat és bűnvallomás az Isten színe előtt (vö. ApCsel 2,38). A bűnfelismeréshez kell a tízparancsolat, mint tükör, amelybe belenézhetek. Ha a tükör bármely pontján torz, akkor nem fogom felismerni azt, hogy törvényszegővé lettem, és ez lehet az egyik oka annak, hogy évről évre semmivel sem lettem jobbá és nem haladtam előre az életszentség útján.

Ezek alapján láthatjuk, hogy kimondhatatlan veszteség az Isten tíz parancsolatának a megnyirbálása, részbeni törlése és átírása. Sajnos a katekizmusból kimaradt isteni rendelkezésként a munka becsülete, az, hogy „hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat”. Mivel ezt az isteni rendelkezést is törölték, azután kötelezővé tehetik a munkát egyházi vagy állami törvényekkel, de az emberek legfeljebb félelemből vagy kényszerűségből teljesítik azt, és nem belső hitbeli meggyőződésből, és Isten iránti szeretetből. Ma a becsületesen, tisztességesen elvégzett munkának alig van értéke a felnövő ifjúság előtt, mert azt látják, hogy kevés munkával és ügyeskedéssel több pénzt lehet keresni. Így válik mind korruptabbá a társadalom minden szinten, és ennek egyik végső oka az, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy a tízparancsolatban a teremtés Ura írja elő a hat napi munkálkodást minden dologban, és a hetedik napon, szombaton pedig teljes nyugalomnapot kér minden embertől. Ehhez képest a feje tetejére állt ez a világ. Szombaton van az egyik legnagyobb nyüzsgés, vásár, piac és munkálkodás. A keresztények nagy része jóhiszeműen tartja meg a vasárnapot úgy, mint az Úr napját, és az Isten a tudatlanság idejét elnézi (vö. ApCsel 17,30), és elfogadja ezt tőlük egészen addig, amíg az igazságot megismerik. Attól kezdve azonban az Isten igéje minden más földi hatalommal szemben elsőbbségre kötelezi a hívő embert az Úr színe előtt (vö. ApCsel 5,29).

Van egy barátom, akivel együtt végeztük a katolikus teológiát Gyulafehérváron, és mutattam neki a katekizmusból a következő mondatot: „Az Egyház parancsa meghatározza és pontosítja az Úr törvényét (KEK, 2180 §, 434. o.).” Mondom neki: „Látod, az Isten törvényét állítólag pontosítani, javítani kell, mert nem elég tökéletes úgy, ahogyan az Úr a saját ujjával a kőtáblákra felírta (Vö. Zsolt 19,8-9). Erre ő sem tudott mit válaszolni, csak becsületesen hallgatott.

Kedves olvasó! Krisztus második eljövetelét megelőzően az utolsó nagy eszmei küzdelem az Isten törvénye és a negyedik parancsolat körül fog kibontakozni a bibliai próféciák szerint (vö. Jel 12,17; 14,9-12;13,7-10.15-18; 22,14; Dn 7,25-27). Közel az idő, amikor minden embernek döntenie kell, hogy az Isten parancsolatainak engedelmeskedik és a megpróbáltatásokat, üldöztetést elviselve üdvözül (Mt 24,9-14.20), vagy emberi, világi és egyházi hatalmaknak enged meggyőződésből, vagy kényszerből a megélhetése vagy az élete veszélyeztetése miatt (Jel 13,11-18). Ma ez még hihetetlennek tűnik, de az Isten igéje sohasem csal meg, mert annak minden ígérete beteljesedik, mint ahogyan ez már számos vonatkozásban eddig is megtörtént (vö. Mk 13,23.31). Amikor állami karhatalommal mindenhol kötelezővé teszik a vasárnap ünneplését a társadalomban, akkor minden ember tudni fogja, hogy hol van az igazság, mert Istennél kényszer nem létezik, hiszen „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,14).” 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 18. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 64. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 432, 434o./ II. János Pál pápa, Dies Domini, 1998, 27p, 30p, 63p. / Lásd még ebben a témakörben a www.szentiras.com és a www.ujkelet.ro weboldalakon: „A törvény és az evangélium” és a „Jöjj és kövess engem!” című írásokat.

A harmadik parancsolat: Kiv 20,7

A Szentírásban a tízparancsolat harmadik parancsolatát így olvashatjuk: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi (Kiv 20,7; vö. MTörv 5,11; a katolikus Szent István Társulat fordítása szerint).”

Mivel a középkor folyamán törölték a második parancsolatot, (vö. Kiv 20,4-6), ezért a katolikus Katekizmusban ez az isteni felszólítás nem a harmadikként, hanem a második parancsolatként szerepel, kissé rövidebb megfogalmazásban: „Isten nevét hiába ne vedd!” Luther Márton Kis Kátéjában ugyancsak megmarad ez a számozás, ahol ez áll: „Ne vedd hiába Istened nevét!” Ezek után magyarázatként még hozzá teszi: „Mit jelent ez? – Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy nevével ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se ne csaljunk, hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk és hálaadással dicsőítsük. Ne vedd hiába Istened nevét – azt jelenti: ne használd feleslegesen és rosszra. Lásd a Miatyánk első kérését is (Mt 5,33-37; Zsolt 50,15; Mt 7,21).” A heidelbergi Káté a Bibliából Károli Gáspár fordítása szerint idézi a harmadik parancsolatot: „Az Úrnak, a Te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Ebben a Kátéban hozzá fűzött magyarázat nincsen, de legalább pontosan idézi a szöveget és a számozás sorrendjét is.

  A katolikus Katekizmus sok jó és hasznos szempontot emel ki és részletez ebből a parancsolatból, mindezeket a Szentírásból, a szenthagyományból (egyházatyáktól, szentektől) és az új egyházi törvénykönyvből idézi. Az Isten igéje viszont azt írja, hogy a Szentíráshoz semmit sem szabad hozzátenni, sem elvenni abból (vö. MTörv 4,2; Péld 30,5-6; Jel 22,18-19), azért is, mert az hétszeresen meg van tisztítva (vö. Zsol 12,7), és mert az Jézus szerint Isten ajkáról való (vö. Mt 4,4). Úgy viszonyul egymáshoz a Biblia szerint az Isten igéje és az emberi hagyomány, tanítás, mint a búza a polyvához (vö. Jer 23,28-29.36). Az Isten igéje a tiszta, acélos búza, az emberi magyarázatok, hagyományok pedig a polyva, amelyet gondosan meg kell különböztetni az isteni kinyilatkoztatástól.

Ennek értelmében a harmadik parancsolat feltételezi, hogy akihez a tízparancsolat szól, az már személyes viszonyban van a teremtőjével, akit korábban már megismert. Ennek következtében már megtapasztalta szabadítását és szerető gondoskodását, mert nem azt olvassuk, hogy „Isten nevét hiába ne vedd!”, hanem azt, hogy „az Úrnak, a te Istenednek nevét …”, azaz aki a tiéd, és aki érted van. Ha nem személyes a kapcsolatom az Úrral, akkor semmilyen kapcsolatom nincsen vele. Ezért van az, hogy a Bibliában Mózesnek is Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként mutatkozik be az Úr (Kiv 3,6.15). Természetesen Mózesnek többet és mélyebben tárt fel önmagából, mint az előtte élő pátriárkáknak, - ha egyáltalán szabad ezt így fogalmazni, mert Ábrahám is nagyon jól ismerte az Örökkévaló jellemét. Amikor fia, Izsák helyett Mória hegyén végül is egy kost áldozott fel, akkor valamit megértett az Atya és Jézus későbbi megváltói áldozatából (vö. Ter 22,8. 13-14; Jn 8,56).

Istennek a neve szent! Az egész ószövetségen át visszhangzik a mindenható felhívása: „Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok (Jak 1,15-16; Lev 19,2).” Maga Krisztus is arra szólította fel a tanítványait, hogy „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48; 19,17).” Ma reggel az asztalnál a hét éves Áron fiam a fülembe súgta, hogy „Istennek minden lehetséges, kivéve a bűnt”, mert valamennyire ő már megismerte azt, hogy az Isten bűnnel együtt nem lakik (vö. Zsolt 11,5; 5,5-6), azzal soha ki nem egyezik, de a bűnöst szereti és meg akarja menteni az örök életre. Az Isten szentsége, fensége, tisztasága és jellemének tökéletes szépsége Fia Jézus életében, tanításában, megindító szeretetében és kimondhatatlan áldozatában valamennyi ember számára megismerhető. „Aki engem látott, az Atyát látta” – mondta Jézus Fülöpnek. János apostol az evangéliumában kinyilvánítja azt, hogy Krisztus teljes volt kegyelemmel és igazsággal; nála az isteni szeretet, irgalom és a megvesztegethetetlen igazságosság egybeesik (Jn 1,14.17).

Isten neve annyira szent, hogy az ószövetségben az izraeliták Isten neve helyett az „Adonáj”-t (= Úr, Örökkévaló) mondtak, és csak a főpap egy évben egyszer a Szentek Szentjében mondta ki Isten szent és hatalmas nevét. Jézus is Atyának (arámul „Abba”= édes- Atya) szólította, és a tanítványainak is azt tanította, hogy az Istent Atyának nevezzék és szólítsák akkor is, amikor imádkoznak és akkor is, hogy ha Istenről szólnak, mert Krisztus is ezt tette (vö. Jn 5,17-26. 37-45; Lk 11,2 stb.).

Székely népünk körében igen elterjedt még gyakran magukat vallásos embereknek vallók között is az, hogy káromkodnak, káromolják Isten szent nevét. Én magam is figyelmeztettem nálamnál idősebb és fiatalabb férfit emiatt, tulajdonképpen az ő megmentése érdekében. Figyelemre méltó, hogy a tízparancsolaton belül ennél a parancsolatnál van kilátásba helyezve büntetés, és a második parancsolatban azok számára, akik Őt gyűlölik (vö. Kiv 20,5). Sajnálom, hogy a katolikus Katekizmusból és így tömegek ismeretéből isteni rendelkezésként maradt ki az, hogy Isten nevének a káromlása büntetést von maga után. Érdemes volna népünk tragikus történelmének okait ilyen szempontból is föltárni, hogy a faragott képek és szobrok tiszteletével valamint az Isten nevének a hiába vételével milyen helyzetbe hoztuk saját magunkat, nemzetünket, és ezért ki a felelős. Mert nem elég a nyomorúságunkban az Istenhez kiáltani, a szavának engedelmeskedni is kell, hogy ha részesülni akarunk az áldásaiban (vö. Jn 14,15.21.23; 1Jn 5,3). Számunkra felfoghatatlan az, hogy a szeretet Istene adott és végső esetben kénytelen a büntetés jogos eszközéhez is nyúlni. Ezt a szeretete és az igazságossága is megkívánja. Ez a mi fejünkben sehogyan sem áll össze. Ha Isten büntet, akkor nem a szeretet. Ha pedig szeret, és Ő maga a szeretet, akkor, nem fog büntetni. Ha pedig az Isten olyan, hogy büntet, akkor attól félni kell, és így nem tudom szeretni Őt, - mondhatná bárki. E helyett az érvelés helyett érdemes lenne olvasni a Bibliát és megismerni Isten szentségét, jellemét és akaratát, megismerni Őt olyannak, amilyennek kinyilatkoztatta önmagát a saját igéjében és Fia, Jézus Krisztus által, és ne csak azt ismerni róla, amit mások tanítottak nekünk, hanem saját magunknak járni utána ennek a kérdésnek is, hiszen az üdvösségünkről, a végső sorsunkról van szó. Tény az, hogy minden bűnünkért a büntetést maga Krisztus vette magára helyettünk a golgotai áldozatban, ezért minden bűnre van bocsánat – kivéve a Szentlélek elleni bűnt (vö. Mt 12,31-32), ami a teljes megkeményedés Isten szeretetével szemben, - és minden bűnből van szabadulás (vö. Jn 8,36). Ezért az Isten irántunk való szeretetéhez semmi kétség nem férhet, és minden benne bízó számára ez a végső menedék, bármilyen állapotban is legyen az ember. Istennél semmi sem lehetetlen, csak azt kell megtanulni, hogy hogyan ragadhatom meg minden pillanatban hittel és imával az Ő kezét (vö. Zsolt 115,10) és kegyelmét.

Isten nevét hiába veszi fel az, aki Isten igéjével szemben, vagy azt mellőzve, elferdítve tanít az Örökkévalóról és a mennyei értékrendről. Ilyenkor az a személy vagy felekezet a saját tanításának az igazolására az Isten nevét és az Isten igéjét használja fel. Krisztus helyére áll, Krisztus nevében tanít azért, hogy amit mond, az igaznak, hitelesnek tűnjön az emberek előtt (vö. Dn 7,25-26; 2Tessz 2,3-5.8-12; 2Kor 11,13-15). Amikor egy ember vagy intézmény ezt teszi, akkor tudatosan vétkezik a tízparancsolat harmadik parancsolata ellen, emiatt Isten büntetését fogja magára vonni (vö. Jel 13,1-8; 15,5-6; 16,1-21). Amikor valaki Isten nevében tanít, de az Isten igéjétől eltérően cselekszik, ugyancsak megszegi ezt a parancsolatot (vö. Mt 23,1-3). Amikor valaki Isten nevére esküszik, Isten nevét hívja segítségül a saját igazához, - Jézus szerint ezt sem szabadna megtenni (vö. Mt 5,33-37; Jak 5,12). 

Említésre méltó még egy jelenkori jelenség, amikor például egy polgári szervezet „Isten nevében” toboroz magának újoncokat a saját szélsőséges vagy radikálisan nacionalista eszméinek az érvényesítése érdekében. Ha arra gondolok, hogy a történelem folyamán hányszor éltek vissza Isten nevével és Krisztus nevében mennyi gaztettet hajtottak végre és mennyi máglya gyulladt fel Európa szerte, akkor döbbenten állok meg egy-egy ilyen plakát előtt és lelki szemeimmel már látom a közeli nem kívánatos jövőt. A történelem gyakran megismétli önmagát, és ez az „írástudók”, értelmiségiek felelőssége is, mert nem figyelmeztették az embereket, és nem tárták fel előttük az események ok és okozati összefüggéseit

Miért van annyi tévelygés az Isten örök erkölcs törvénye, a tízparancsolat körül az emberek között? Ennek legalább két alapvető oka van. Az egyik az a törvénytaposó hatalom, amelyik évszázadokon át az Isten törvénye és beszéde fölé helyezte önmagát, és ezzel az emberek tömegeit vezette félre, és teszi ezt ma is közvetlenül Jézus második eljöveteléig. Erről a Szentírás több helyen is ír, mert a Szentlélek ezt már ennek a hatalomnak a megjelenése előtt évszázadokkal korábban próféciaként sugalmazta, és a Biblia szerzői leírták: a Tesszalonikaiakhoz írott második levél második fejezetében (2Tessz 2,3-4.7-12; a 2,8-ban a görög „ho anomosz” nem „gonosz”-t jelent, hanem törvénytaposót, törvénytiprót); Dániel könyvének a hetedik- (Dn 7,25), a nyolcadik- (Dn 8,9-12) és tizenegyedik fejezeteiben (Dn 11,36-37), a Jelenések könyvének több fejezetében (Jel 13,1-10.16-18; Jel 17, stb.).

A másik oka pedig Jézus szavaival ragadható meg a legjobban, amikor az Üdvözítő ezt mondta a szadduceusoknak: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát (Mt 22,29).” Nem ismeritek az Ószövetségi (és az újszövetségi) Írásokat, így isteni mérce nélkül vagytok; vagy azért mert az isteni mércét összekevertétek az emberivel, vagy azért mert az emberit is isteni rangra emeltétek (vö. Mt 15,3.6.9.13); és mert nem ismeritek az Istennek hatalmát, aki a sötétségben is fel tudja ragyogtatni az ő igazságát és szeretetét azoknak, akik vágyakoznak utána.  

            Mennyire kívánatos lenne úgy élni minden kereszténynek, hogy akik a szavainkat hallják, a cselekedeteinket, jótetteinket látják és életünket szemlélik, dicsérjék érte mennyei Atyánkat, és ha legalább egyetlen ember is akadna, aki ennek az írásnak az elolvasása után többé nem káromolná az Isten szent nevét, és Dávid zsoltárának szavaival így kiáltana fel: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved (Zsolt 8,2)!”

 Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 16-17. o. / Heidelbergi Káté, Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410. 428-431. o.

A második parancsolat (Kiv 20,4-6)

A tíz parancsolat második parancsolatát a Szent István Társulat által kiadott katolikus Szentírás fordításában, a Kivonulás könyvében ilyen formában találjuk: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást, arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt, és ne tiszteld őket, mert én az Úr, a te Istened féltékeny („féltőn szerető”/Károli ford.) Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezer íziglen irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat (Kiv 20,4-6).”
    Ennek ellenére, ha valaki fellapozza a Kat. Egyház Katekizmusát, nem ezt a parancsolatot találja a második parancsolatként, hanem a Bibliában lévő harmadik parancsolatot, és azt is rövidített formában: „Istennek nevét hiába ne vedd!” (KEK 410. o.) A katekizmus 410-dik oldalán világosan látszik, hogy az Úr tízparancsolatából a második parancsolat törölve lett, és helyére lépett másodikként a harmadik parancsolat, így mindegyik parancsolat eggyel előre ugrott. Ennek következtében a harmadik második lett, a negyedik harmadik és így tovább. De hát akkor hogy-hogy meg van mégis a tíz? Úgy van meg, hogy a tízedik parancsolatot a katolikus egyház a középkor folyamán kettéosztotta, és a „ne kívánd” parancsolatból lett a kilencedik és a tízedik parancsolat.
    A XVI. században a reformátorok egyetlen nemzedéke nem állíthatott helyre minden bibliai igazságot, és minden igazságra egyszerre nem figyelhetett föl. Ennek tudható be, hogy Luther Márton Kis Kátéjában második parancsolatként szintén a Bibliában lévő harmadik parancsolat áll követve ezzel a katolikus hagyományt. A heidelbergi Káté viszont pontosan idézi a második parancsolatot a Szentírás szavai szerint. Ez azt jelenti, hogy 1563-ban már a heidelbergi Káté kiadásának évében a reformáció kálvini ágában a helyére került ez a parancsolat, amit magyarra 1577-ben fordítottak le először. Ez megelőzte a teljes Biblia első magyar fordításának és kiadásának évét, mint egy 13 évvel, ugyanis Károli Gáspár fordításában 1590-ben jelent meg a Biblia először magyar nyelven Vizsolyban, amelyet a későbbiek folyamán a nép is a kezébe vehetett. A katolikus Káldi György féle első magyar bibliafordítás jóval később jelent meg, 1626-ban, és továbbra is csak a papság vehette a kezébe és magyarázhatta azt. 
    Minek következtében törölték a második parancsolatot a középkor folyamán? Erre a kérdésre a Katolikus Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai között kutatva találjuk meg a választ, ugyanis a középkori egyház 787-ben a II. Niceai zsinaton a képrombolókkal szemben nyilvánította ki hivatalosan azt, hogy a szentképeket és szobrokat vallásos tisztelet illeti meg azzal a magyarázattal, hogy „a képnek adott tisztelet az ősképnek szól, és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságnak hódol” (II. Niceai zsinat, 601§; 218. o.). Ezzel a középkori hatalmi egyház az Isten újjával írt tíz parancsolaton végre hajtotta az egyik változtatást, és ezzel az egyedüli isteni törvényhozó (vö. Jak 4,12) fölé helyezte önmagát (vö. Dn 7,25; 2Tessz 2,3-4.7-12 Károli, vagy a Kálvin kiadó fordítása szerint).
    Magától értetődik, hogy mivel ez az egyházi dogma, és ennek nyomán kialakult gyakorlat előtérbe került, az Isten által adott második parancsolatot törölni, vagy mellőzni kellett, mert a kettő egymásnak teljesen ellentmond. Tény az, hogy a képek és szobrok imádatát nem engedi meg a katekizmus, de azok tiszteletét viszont igen. A második parancsolat ezzel szemben azt írja, hogy „ne imádd és ne tiszteld azokat …”, és ne csinálj faragott képet azokról, amelyek az égben (mennyben) vagy a földön vannak. Ezzel szemben a szent képek és szobrok valamilyen fajta tisztelete ma is fenn áll annak ellenére, hogy a katolikus egyház katekizmusa világosan írja, hogy: „A tíz parancsolat megbonthatatlan egység. Minden „szó” egy másikra és az egészre is utal; a „szavak” kölcsönösen függnek egymástól. A két (kő)tábla kölcsönösen megvilágítja egymást, szerves egészet alkot. Ha megszegünk egy parancsot, az összes többit is megszegjük.” (vö. KEK 2069 §; 416. o.) Ez a szövegrészlet utal az Újszövetségből Jakab apostol levelének erre a kijelentésére: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös (vö. Jak 2,10-11).” A római katekizmus még ezt írja: „… a tízparancsolat az ember alapvető kötelességeit rögzíti Isten és embertársa felé, mindenekelőtt súlyos kötelességeket ró az emberre. Ezek lényegileg változatlanok, mindig és mindenütt érvényesek. Senki sem menthet fel érvényük alól. Isten a tízparancsolatot az ember szívébe véste (KEK: 2072§, 417. o.).” Hogy ha a katekizmus is elismeri, hogy „senki sem menthet fel érvényük alól”, akkor ezt az egyház sem teheti meg, hogy a tíz közül bármelyiken változtasson, vagy a parancsolatok bármelyike alól felmentsen.    
    A második parancsolat meg is indokolja, hogy miért ne imádjunk vagy tiszteljünk ilyen faragott képet vagy szobrot: „mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok …” A „féltőn szerető” nem féltékenységet jelent, hanem kizárólagosságra tartott igényt, amelynek alapja az Isten örök szeretete és hűsége az ember iránt. Ennek mintája az Istentől még az Édenben rendelt hívő házasság intézménye, ahol szintén egymás iránti kizárólagos formában megnyilatkozó hitvesi szeretet és hűség nyilvánul meg a házastársak részéről egymás iránt (vö. Ter 2,18.21-24; Mt 19,4-6; Ef 5,31). 
    Mit jelent az, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyed íziglen”? Nem valami büntető istenről van itt szó, mert a szöveg hozzáteszi: „akik engem gyűlölnek”. Csak akik Istentől elfordulnak és parancsolatait megvetik, azokra vonatkozik ez. Gyakran látom én is azt, hogy az apa hitetlensége fiaiban is felnövekszik, és ez már a nagyapjánál is így volt. Természetesen van erre ellenkező példa is, mert ha a fiú megtér, és nem a szüleinek a hitetlen életét éli, akkor már rá az ígéret második fele vonatkozik, amely szerint: „irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják”. Egy ilyen hatalmas ígéret ellenére is törölte a középkori hatalmi egyház ezt a parancsolatot. Ki az a valóban hívő ember, aki nem szeretné, hogy a gyerekei, unokái és dédunokái részesüljenek Isten irgalmas, megbocsátó szeretetében? Ez különösen hangsúlyos azért is, mert bár az üdvösség a hitből fakadó cselekedetek alapján lesz megítélve (Mt 25,34-36), ám ez mégis Isten kegyelmének ajándéka, és azt nem lehet sosem kiérdemelni (vö. Ef 2,8; Róm 3,23-26; Róm 5,1.9; stb.).
    A második parancsolat tulajdonképpen a bálványimádást tiltja, amely a Szentírás szerint talán a leginkább megrontja az embert és az emberi közösséget (vö. Kiv 32,1-35; Mt 6,24). A bálványimádás azonban nem csupán a faragott és festett képek tiszteletét jelenti. Sajnos sok nem vallásos ember is lehet bálványimádó, mivel például Pál apostol ezt írja az egyik levelében: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás (Kol 3,5; a Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ha egy bűnös kívánság, vagy kapzsiság az emberi szívben helyet kap, az a szokás törvénye által annyira eluralkodik (vö. Jak 1,15), hogy teljesen kiszorítja az Istennek járó helyet a tévelygő ember életében. Az Újszövetségi Szentírás az utolsó napok vallásos tömegeiről ezt írja: „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyesség (az istenfélelemnek a) látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld (2Tim 3,1-6).” Mindezek az emberek látszólag vallásosak lesznek, miközben a legnagyobb bűnökben élnek. Ma, amikor annyira közel van már Urunk Jézus második eljövetele, nemde beteljesedtek ezek az igék a szemünk láttára? Egy pénzhajhászó ember arról tesz bizonyságot, hogy erre a földre akar berendezkedni, és nem az Isten ígéreteibe veti a hitét. Bármi, vagy bárki, ami az Isten helyére kerül: a férfi számára egy istenített nő, vagy a pénz szerelme (1Tim 6,10), vagy akár egy eszme, vagy tanítási rendszer, amelyik ellene mond az Isten szavának, vagy a hatalom szeretete, … ez mind bálványimádás (vö. 2Kor 10,3-5 / Károli szerint), és akadálya annak, hogy az Atyával közvetlen kapcsolatban éljünk Jézus Krisztus által. Nem véletlenül mondta Jézus a kora vallási vezetőinek, és mondhatná el egy részüknek ma is: „Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak (Mt 15,8-9; Iz 29,13; Szt. Jeromos Kat. ford. szerint).” Ezekre a tanításokra és emberi parancsolatokra vonatkozóan mondta a továbbiakban még Krisztus azt, hogy: „Erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által”, és hogy „minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni (Mt 5,6.13).” Ez azt jelenti, hogy az a tanítás, amelyik csupán emberi vagy egyházi tanítás, és a Szentírásban nincsen benne, vagy ellentmond annak, azt gyökerestől ki fogják tépni, azaz össze fog dőlni, mint a kártyavár. Ha addig nem, akkor az utolsó hét csapás során bizonyosan (Jel 15,5-16,1-21), vagy pedig akkor, amikor a mennyben ítélők ülnek le, és könyvek nyittatnak meg (Dn 7,9-14) a végső isteni ítélet számára.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,
katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja; Luther Kiadó, Bp., 2003. / Heidelbergi Káté; Kálvin Kiadó, Bp., 2003., 63. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 410-411. o., (vö.: 2066§, 2069§, 2072§, 2113§), 416-417, 424 o. / H. Denzinger, P. Hünermann, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, szerk. Burger Ferenc, Örökmécs kiadó, Szt. István Társulat, Bp., 2004., 601§, és 608-609§, 218-219. o.