Egy nem hívő, vagy a Szentírás
tanításaival ismerkedő ember jogosan teszi fel a kérdést, hogy „annyi féle
egyház és felekezet van, honnan tudhatnám, hogy melyik az igaz”? „Olyan
sokan hivatkoznak a Bibliára, és mindegyik a maga értelmezését tekinti igaznak
és tévedhetetlennek.” Ezek után pedig nem eléggé bölcsen, de mégis
logikusan vonja le a következtetést a maga számára, hogy „Köszönöm szépen,
ebből nem kérek.”
Mit lehet erre válaszolni a
Biblia, az Isten igéje összefüggései alapján? Egyrészről azt, hogy valóban
megosztó és elbizonytalanító lehet az a tény, hogy az Egyházak Világtanácsának
több mint 340 keresztény tagegyháza van, amelyhez 592 millió keresztény
tartozik. Az Egyházak Világtanácsának viszont nem tagja például a Római
Katolikus Egyház, nem tagja a Hetednapi Adventista Egyház sem, és nem tagja
több karizmatikus jellegű egyházi jellegű közösség sem, amelyek taglétszáma
igen csak számos. Ezekből is látszik, hogy a keresztények igen megosztottak az
egész világon. Erre a legtöbb keresztény egyház vagy felekezet úgy próbál
megoldást találni évtizedek óta, hogy a Biblia tanításaiban keresi azt a
minimumot, ami összeköti őket, valamint közös elveket fektetnek le,
szerződéseket írnak alá annak érdekében, hogy a közeljövőben a keresztények
lehetőleg látható, szervezeti egységbe is kerüljenek egymással. Ezt nevezzük
nagyon röviden: ökumenének, vagy ökumenizmusnak. (oikumené = görög szó, jelentése „az egész lakott Föld”)
A Bibliát tanulmányozva nem
vagyok meggyőződve, hogy Urunk Jézusnak az lett volna a szándéka, hogy minden
ma létező felekezet egyszer egy mega-szervezetbe olvadjon össze közös
Úrvacsorával vagy eucharisztiával, közös hitelvekkel, közös lelkészi karral,
csak azért, hogy a keresztények botrányos széttagoltsága megszűnjön. Krisztus
sosem akart valláspolitikai ökumenizmust, amelynek a nem keresztény felekezetek
is részei lennének (pl. hinduizmussal, buddhizmussal, iszlámmal való közösség a
hitben), és nem akart olyan hívő közösséget sem, ahol a világi értékrend áthatja
a magukat krisztus-hívőknek vallók életét. (Pl.: rockzene a gyülekezetben,
szemérmetlen öltözködés ugyanott, gyakorivá vált válások és újraházasodások
iránti közösségi elfogadás, stb.)
Ezzel szemben Jézusnak a főpapi
imája és más bibliai versek az Isten igéjét valóban befogadókat nevezi
tanítványainak; Üdvözítőnk csak ezek egységéért könyörgött az utolsó vacsorán
(Jn 17,8-9.17.19-23). Ezt az egységet pedig Krisztus fogja végbevinni a
Szentlelke által úgy, hogy kihívja övéit a különböző aklokból (egyházakból /
felekezetekből), hogy egységes hívő néppé tegye őket, olyan hívők közösségévé,
akik egyedül a jó pásztor hangjára hallgatnak (Jn 10,4-5.14.16.27-28; 1Jn 4,5-6),
és akik egyedül Krisztust, a Bárányt követik, amerre csak megy (Jel 14,4).
A Krisztus szándékával ellentétes
ökumenikus törekvések is gátolhatják a Szentírás helyes értelmezését a
különböző felekezetekben, mert ki nem mondott elvárások vannak arra nézve, hogy
mit és hogyan kell érteni, hogy lehetőleg senkit se bántsunk meg az írásmagyarázatinkkal.
Természetesen a felekezeti írásmagyarázati gettó sem megoldás, mert könnyen
lehet, hogy a szektásodás jeleit mutatja. Nem kevésbé probléma ezek hátterén
végül az sem, hogy egy valódi biblikus szemléletet is lehet az ökumenizmus
hátterén szektásnak, vagy kirekesztő gondolatnak bélyegezni és annak
képviselőjét így lejáratni vagy ellehetetleníteni a nyilvánosság előtt, mivel az
nem egyezik a „többség” bibliaértelmezési álláspontjával, - holott az minden
tekintetben helytálló lehet az Isten igéje szerint.
Ezek után milyen biblikus
támpontok alapján lehet eldönteni azt, hogy egy-egy igeszakasz értelmezése
helyes, vagy helytelen, Istentől van, vagy éppen el van csavarva annak
mondanivalója? Vannak-e egyáltalán a Bibliában ilyen írásmagyarázati alapelvek?
Az utóbbira nyugodtan lehet azt válaszolni, hogy igen. Íme, néhány ilyen
írásmagyarázati elv, ami alapján egy adott pontig helyesen értelmezhetjük a
Bibliát. Jézus a Sátánnal vívott küzdelmében, a pusztában így szólt: „Meg
van írva ….” és „Viszont meg van írva ….” (Mt 4,4.7) Ez azt jelenti,
hogy bármely tanítás, elv vagy vallási gyakorlat akkor állja meg a helyét Isten
előtt is, hogy ha az egyértelmű bibliai kijelentéseken nyugszik. Pl.: egyöntetű
kijelentés van arról több helyen is, hogy egyetlen közbenjáró van Isten és
ember között, és ez maga Jézus Krisztus (1Tim 2,5-6; 1Jn2,1-2). Ezt nem lehet
becsületesen másként értelmezni, hogy ha ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül a
Biblia a hitem és hitgyakorlatom mércéje. Ugyan ezt az írásmagyarázati elvet
mondja ki Jézus több más alkalommal is. Pl.: „Sohasem olvastátok az Írásokban…?”
„Mint van megírva, hogyan olvasod?”
A „viszont meg van írva” elv azt jelenti, hogy
a Szentírásnak egyetlen kijelentésére nem szabad egyházi tanítást vagy
gyakorlatot építeni, hanem meg kell nézni a Biblia más könyveiben is, hogy mit
ír erről az Isten igéje. Másrészt pedig egy egyházi hagyományt, vagy
gyakorlatot ne ilyen módon igazoljunk utólag egy-egy igére hivatkozva, - holott
az eredeti szöveg alapján egyértelmű, hogy nem is arra vonatkozik, mint amire
évszázadok óta vonatkoztatják. Pl.: Krisztus emberre vagy önmagára építette az
egyházát? Azaz, Krisztus az a szikla (görögül „hé petrá”), amelyre az egyház
épül. Erre egyértelmű kijelentések vannak a Mt 16,15-19, valamint az Ef 2,20-ban
és az 1Pt 2,3-8-ban, stb. Ez a Biblia tanítása és nem felekezeti tanítás! A
„viszont meg van írva …” jézusi írásmagyarázati elv azért is nélkülözhetetlen,
mert maga a Szentírás figyelmezteti a Krisztusban hívőket, hogy vigyázzanak,
mert sok hitető jött ki a világba (2Jn 1,7), és vannak, akik vásárt űznek a
hívők lelkéből (2Pt 2,2-3). Krisztus pedig nem akarja, hogy a benne hívők és az
ő javaik ilyen hamis pásztorok martalékává legyenek (2Kor 11,13-15).
Szokták hangsúlyozni azt is, hogy
egy-egy igeszakasz magyarázatánál vegyük figyelembe az adott igeszakasz
szövegkörnyezetét is, sőt magát a levelet vagy a bibliai könyv egészét,
amelyből idéztük a vizsgálandó igei részt, stb. Ezt is érdemes tehát szem előtt
tartani.
Nagyon ajánlott a különböző bibliafordításokat
is egybevetni, és aki teheti a Biblia eredeti nyelvéhez is valamelyest
hozzáférhet. Viszont nem lehet azt mondani, hogy aki nem tanul meg ó-héberül és
koiné görög nyelven, az nem értheti meg az Isten akaratát az üdvösségére nézve.
Ennél azonban sokkal nehezebb
kérdés az, hogy az egyéni írásmagyarázat mennyire függ egy-egy hívő közösség
bibliaértelmezésének a hagyományától! Nem ugyan ezt jelenti, de ide
kapcsolódik az is, hogy van-e az írásértelmezésnek közösségi jellege,
amit kötelező, vagy ajánlott, vagy érdemes figyelembe venni?
Valamennyi keresztény egyháznak
vagy egyházi közösségnek van saját hagyománya, amely alapján értelmezni a
Biblia tanításait. A Római Katolikus Egyháznak vagy a Jehova Tanúinak ott van a
saját Tanító Hivataluk, amely egyértelműen meghatározza és kötelezővé teszi
hitben a hívei részére, hogy általában mit kell érteni egy-egy bibliai
kijelentés alatt, vagy, hogy van-e arra nézve az egyháznak kijelentése vagy
sem. A történelmi protestáns egyházak jó esetben általában egyik vagy másik
reformátor írásai nyomán értettek, vagy értelmeztek egy-egy igehelyet a
Bibliából. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ma már az egykori reformátorok
hátrahagyott írásai nem annyira mértékadóak számos kérdésben. Ehelyett a történetkritikai írásmagyarázat,
vagy az ökumenizmus kívánalmai a meghatározóak egy-egy igeszakasz
értelmezésében.
Ott van például a történetkritikai
írásmagyarázat, amely valamennyi keresztény egyházban és egyházi
közösségben a XX. századtól kezdve aláásta az Isten igéjének a tekintélyét és a
Bibliát az Isten Lelkétől elszakítva, a felvilágosult ész fényében értelmezi
mind a mai napig. Ezekkel a részben vagy egészében félresiklott magyarázatokkal
van tele valamennyi egyház Biblia-kommentára, amely alapján a papok, lelkészek
és hittanárok utána nézhetnek egy-egy igehely értelmezésének. A nemzeti nyelvre
lefordított Bibliák esetében is minden Bibliai könyv előszavában is ezeket a
magyarázatokat találjuk, vagy ezekre épített egyházilag jóváhagyott
magyarázatokat. Ez mind annak a következménye, hogy egy-egy egyháznak van saját
írásmagyarázati hagyománya, van saját bibliatudománya, és ezek kisebb nagyobb
mértékben alá vannak vetve valamelyik egyház „tanítóhivatalának”, - hogy ha van
nekik ilyen.
Ezek után vajon én melyik írásmagyarázati
hagyományhoz tartozom? A Bibliát tanulmányozva azt mondhatom, hogy a „sola
Scriptura” = „egyedül a Szentírás” elvéhez tartom magam, tehát szigorú
értelemben egyikhez sem a fentiek közül. Bibliaértelmezési hagyományokat nem
fogadok el, - különösen, hogy ha azok a bibliai szöveg értelmét nem az Írásból
magából, hanem kívülről erőltetik bele a szent szövegbe; vagy amikor egy
egyházi gyakorlatot vagy hagyományt a Bibliából akarnak igazolni. Ilyen például
a gyerekkeresztség is. Mindig könnyebb önmagunkat vagy egyházunkat és
írásértelmezésünket megpróbálni igazolni a Bibliából, mint szembenézni azzal,
hogy netán engem is sok más ezer, vagy millió hívővel együtt jóhiszeműen félrevezettek.
És igen nagy bátorság és Istentől kapott hit, bölcsesség, alázat és
következetesség szükséges ahhoz, hogy naponta keressem és kutassam a Biblia
kijelentéseit úgy, hogy ne csússzak téves tanításokba, és ne rendbontónak
tűnjek akkor, amikor ó-t és újat hozok elő annak megfelelően, amit az Úr
kegyelméből megértettem. Ez nem jelenti azt, hogy a bibliaértelmezési
hagyományokból mindent elvetnék, hiszen lehetnek olyan korai egyházatyák,
akiknek az írásmagyarázatait is érdemes olvasni, vagy ott vannak a
reformátorok, akik sok mindent helyesen értettek meg a Bibliából. Az Úrnak
Lelke közülük is többeket elvezethetett számos olyan igazság megértésére, amit
esztelenség lenne tagadni, ám minden ilyen egykori tanító, vagy tanítás végső
mércéje egyedül az, hogy mit mond az Isten igéje, a Biblia! Minden nemzedéknek
joga van megvizsgálni az elődeinek a bibliaértelmezéseit,
próféciamagyarázatait, egyházának tanításait, és ha az nem egyezik a Biblia
tanításainak összefüggésével, akkor azt el kell vetni, ha pedig valami egyezik,
akkor azt érdemes megtartani. Egyetlen tanítónk van: Krisztus (Mt 23,8). Krisztusról
pedig mind az Ó- mind az Új-szövetségi Szentírás egésze ad egyedül hiteles
kijelentéseket, amely a Biblia tanúsága szerint Isten hozzánk intézett szava,
és ez igazság (Jn 17,17; 2Pt 1,19-21; 2Tim 3,16-17; 1Tim 2,13).
Vallom viszont azt, hogy a
Biblia értelmezésének van közösségi jellege is. Ha nem volna, akkor az
írásmagyarázó végső soron individualizmusba, az egyénieskedés zsákutcájába
futna bele, és vinne tévelygésbe másokat is. A Biblia értelmezésének a
közösségi jellege nem mond ellent a sola Scriptura elvnek, hanem azt jó esetben
kiegyensúlyozottá teszi. Gondoljunk arra a reformáció korabeli gyakorlatra,
amikor Luther levelezéseiben tanácskozott egy-egy kérdésről Philipp Melanchthonnal
vagy Andreas Karlstadttal és más reformátorokkal; vagy amikor ilyen és hasonló
írásmagyarázati viták és értelmezések nyomán hitbeli tisztánlátás jött (vagy
nem jött) létre, így álltak össze a különböző hitújítók hitvallásai. Teljes
mértékben meg vagyok győződve, hogy szükség van hívő, imádkozó és Krisztusnak
átadott életű, Bibliát kutató emberekre, akik együtt tanácskoznak és kutatják a
Szentírást, letéve egymás közt az Én-t és a vetekedést. Így a Szentlélek által
Krisztus megmutathatja az egyedül helyes utat az írásértelmezésben és minden
más tekintetben. Lásd pl. a XIX. század közepén létrejött adventvárók szombatkonferenciáit,
azok eredményeit és légkörét (ennek megfelelően: Fil 1,27; 2,2-5; 3,16). A
Bibliaértelmezésben inkább „összehordás” legyen (1Kor 12,7), és ne
egyénieskedés. Ez a bibliakutatási és értelmezési módszer alkalmasabb arra,
hogy a tévtanításokkal szemben védetté tegyen, és attól is megóv, hogy bárki
túlértékelje önmagát vagy a saját írásmagyarázatát. A Szentlelket Krisztus a
közösségnek és nem egyetlen embernek adta és adja (ApCsel 1,8; 2,1-4). Ehhez a
közösségi elvhez tartozik az is, hogy az előttünk járó korábbi nemzedékek is
érthettek meg bibliai kijelentéseket ilyen módon. Ezeket megvizsgálva és a jót
megtartva (1Tessz 5,19-21), így a Biblia tanításainak engedve (Róm 16,26) kutatjuk
tovább az Isten igéjét nemzedékről nemzedékre.
Még két fontos elvet említek,
amelyek nélkül nem lenne teljes ez az írásom. Az egyik az, hogy az Isten
igéjét azért kaptuk, hogy annak hittel engedelmeskedjünk: Jn 3,36 (Károli
ford.); Jn 7,17; Róm 16,26. Amint ezt megtettük, sokkal jobban megértjük annak
az értelmét, mint ha csak tanulmányoznánk azt elméleti szinten, de nem
követnénk azt. Tehát aki éli az igét, csak az lehet hiteles tanítója az Isten
szavának!
A másik elv gyakorlatilag ugyan
ezt jelenti: Ha valaki haragszik az ő atyjafiára, az sötétségben jár, mert a
sötétség (a harag) megvakította az ő szemét (1Jn 3,14.15; 2,9-11!). Ebből
viszont az következik, hogy egy írásmagyarázó lelkész, teológiai tanár
vagy bármely más keresztény, ha a szívében nem békélt meg embertársával, egy
idő után a Bibliát is félre fogja érteni és magyarázni, még ha az előbbi
írásmagyarázati elveket mind figyelembe is veszi. Ez azt jelenti, hogy a Biblia
értelmezése nem csupán helyes biblikus írásmagyarázati tanácsok követése a
gyakorlatban, nem csupán módszertani kérdés. Akik az Isten igéjének hittel
engednek, és Krisztus lelkületével képviselik azt (Gal 5,22; Fil 2,5), azok
Jézusnak a tanítványai. Az ő egységükért imádkozott Jézus az utolsó vacsorán. Erre
- és a többi írásmagyarázati elvre - is nagyon vigyázzunk, ha nem akarunk
nagyot bukni másokkal együtt a hitéletünkben.
A pusztámból, 2018. február 26.
Pongrácz Róbert
Felhasznált
irodalom:
1. Szent Biblia, ford. Károli Gáspár,
kiadja a Boldog Élet Alapítvány, Budapest, 2002;
2. Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi
Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Kiadója,
Budapest, 2005.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése