Az Univerzum és az ember teremtése

1.      Miért és mikor alkotta meg Isten az Univerzumot, benne a földet, és az embert?

Az Univerzum a világegyetemet jelenti. Mivel Péter apostol azt írja, hogy „…az egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára” (2Pt 3,5), a Biblia összefüggései alapján azt mondhatom, hogy Isten előbb a mennyei világot, a mennyei lényeket és a kozmoszt teremtette, és ezután a naprendszerűnket a Földdel együtt. És ez utóbbit teremtette hat nap alatt. Ez az ember számára teljesen hihetetlennek tűnik, de a Mindenható számára semmi sem lehetetlen (Mt 19,26), mert Ő teremtő. Ezután teremtett az Úr minden mást, az élőlényeket is, és ezeket a saját fajtájuk szerint (Ter 1,11.21). A Szentírás a hat napos teremtéstörténettel tehát csak a Földünk és a naprendszer teremtéséről tudósít részletesebben. Az Isten igéjének kijelentése alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy „az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük” (Zsolt 33,6; Ézs 45,12), és hogy az Atya Krisztus által teremtette a világokat (Zsid 1,2; Kol 1,15-16). Úgy tűnik, hogy először az anyagot (a „vizeket”) teremtette meg, mert kezdetben „a Föld kietlen és puszta volt (Zsolt 104,5-9), és sötétség volt a mélység („tehóm” = ősvíz), színén és Isten Lelke lebegett a vizek felett” (Ter 1,1-2). A bibliai kronológia belső időrendje szerint a Földünk, mint egy hatezer éves, a tudomány jelenlegi álláspontjának ezzel kapcsolatos évmilliói sehogyan sem állnak meg ugyan is nem számolhatunk azzal, hogy a jelenlegi természeti törvények és törvényszerűségek ugyan ilyen módon az élet keletkezése óta fennállnának, mivel az óta, két hatalmas „töréspont” is volt: a bűnbeesés, és az özönvíz, amely átrendezte az egész Föld légkörét és annak életfeltételeit. Jó tudni azt, hogy az Úr lakásul alkotta (Ézs 45,18; 40,22) a Földet, amely a teremtést követően a bűnesetig, és még valamennyire az özönvízig igen kellemes és otthonos környezet lehetett az ember számára (Ter 2,6). A Biblia tud világító égitestektől független világosságról is, amely közvetlenül a Teremtőtől származó világosság (Ter 1,3-5; Jel 21,11.23). Az Isten az embert a teremtés koronájaként a saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfinak és nőnek alkotta meg (Ter 1,27; 2,21-24). Amikor a Teremtő végignézett a teremtett világon, látta, hogy íme, minden igen jó lett (Ter 1,31).

2. Mennyi ideig tartott a teremtés?

A Biblia szerint Isten a naprendszerünket, a közvetlen világunkat hat nap alatt teremtette, és a hetedig napon, szombaton megpihent, amelyet a teremetés emlékünnepeként megáldott és megszentelt (Ter 2,1-3). A Mindenható és a minket szerető Isten évszázadok, vagy évmilliók alatt is teremthette volna a világot, de Ő azért választotta a hat napot, hogy ezzel a hat plusz egy napos ciklussal meghatározza az ember munkájának és pihenésének az egyedül helyes, Istentől rendelt életrendjét, amely az emberért lett (2Móz 20,9-11; Mk 2,27). A Szentírásban minden egyes nap kezdete előző este, napnyugtával kezdődik (Ter 1,5.8; Mk 15,42) és másnap napnyugtával ér véget, és nem éjfél 12 órától, mint ahogyan a római időszámítás alapján általánosan ismert. 

3. Mikor teremtette Isten az angyalokat?

Jób könyve szerint, amikor a Teremtő a Földnek alapot vetett, akkor „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak” (Jób 38,4-7). A Földünk és az ember teremtésekor az angyalok és az általunk nem látható más szellemi lények már korábban meg voltak teremtve. A teremtő minden szellemi lényt jónak, bűntelennek és értelemmel felruházottnak teremetett. Luciferben, az egykori legkiválóbb szellemi teremtményben mégis megfogant a bűn (Ez 28,15-16), aki a hitetésével maga mellé állította Isten törvénye elleni lázadásában az angyalok egyharmadát (Jel 12,7-9). Ők a bukott angyalok, akik a bűnnel azonosulva gonosszá, embergyilkossá lettek (Jn 8,44). Az Úr azonban a kezdet kezdetén figyelmeztette az első emberpárt a mennyben elkezdődött bűn valóságára (Ter 2,15) és megváltási, szabadítási tervet is készített minden ember számára, arra az esetre nézve, hogy ha még is elbuknának a bűnben (Ter 3,15; Jel 13,8b).

4. Milyen feladatot kaptak az angyalok az Istentől?

Az el nem bukott angyalok nagy erejű szellemi lények, akiknek „szellemi testük” van, értelmi képességeik meghaladják a legkiválóbb emberek képességeit is. Azt a feladatot kapták Istentől, hogy szolgálják az emberek üdvösségét, és közben döbbenten szemlélik a bűn és az Isten kegyelmének a nagy küzdelmét. Tanulják a hívő emberek életét látva Isten sokszínű bölcsességét (Ef 3,9-10), amely mind nyilvánvalóbbá válik előttük, amint a megváltási terv a végéhez közeledik. Isten parancsait önként és örömmel hajtják végre, hatalmas sebességgel közlekednek a világmindenségben (Dán 9,22-23), fizikailag is védelmezik a hívő embereket, a gonosz angyalok ténykedését Isten parancsára megfékezhetik. Az isteni kinyilatkoztatás átadásában, megmagyarázásában is van Istentől rendelt szerepük (Jel 1,1; 22,6; Dn 9,21-22).

5. Mikor teremtette Isten az embert és az milyen feladatot kapott Istentől?

Az ember tehát a Földünkkel együtt, mint egy hatezer éves. Ezen az adaton a legtöbb ember elmosolyodik, de ha valaki alaposan megvizsgálná a Biblia könyveinek és szavainak hitelességét (2Pt 1,19-21; Mt 4,4; Zsid 6,18), és a teremtést valló jelenkori tudósok érveléseit, akkor lehet, hogy változatna korábbi evolúciós álláspontján. A fejlődéselmélethez ugyanúgy hit szükséges, ami ráadásul minden alapot nélkülöz, mert a tudomány módszereivel sohasem igazolt elméletről, hipotézisről van szó. Ezzel kapcsolatban ajánlom az olvasó figyelmébe a következő tudós megjegyzését: „Bebizonyosodott, hogy az élet alapjának tekintett egyszerűség merő ábránd. A sejt belsejét ijesztően összetett és tovább nem egyszerűsíthető rendszerek népesítik be. Az ebből levonható következtetés, miszerint az életet intelligens tervező hozta létre, sokkolóan hat ránk, akik a 20. században hozzászoktunk ahhoz, hogy úgy gondoljunk az életre, mint egyszerű természeti törvények következményére.” (Michael J. Behe: Darwin fekete doboza, Harmat Kiadó, Bp., 2002, 314.o.) Egy másik ezt erősítő álláspont szerint: „A legegyszerűbb élőlény genetikai kódja is könyvtárnyi információt tartalmaz. Azt feltételezni, hogy ez véletlenül jött létre, annyira megalapozott, mintha azt feltételeznénk, hogy a British Múzeum könyvtárában található valamennyi könyvet nem intelligens szerzők alkották volna meg, hanem véletlen szülöttei lennének.” (Jeszenszky Ferenc: Az evolúció a termodinamika és az informatika fényében, Sola Scriptura, 2002/2, 32. o.) Remélhetően folytatni fogom ezt a témát.

Tisztelettel: Pongrácz Róbert

2013. 01. 22.

Felhasznált és ajánlott irodalom: Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 2008; Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Bp., 2002; Michael J. Behe, Darwin fekete doboza, Harmat Kiadó, Bp., 2002; Walt Brown, Kezdetben. A teremtés és az özönvíz meggyőző bizonyítékai, Reménység Alapítvány, Bp., 2008; Werner Gitt, A teremtés bibliai tanúságtétele, Evangéliumi Kiadó, 1996; Sola Scriptura folyóirat, 2002/2.

Jézus Krisztus születése, karácsony és a betlehemi csillag

A keresztények többsége világszerte dec. 25-én ünnepli Jézus születésének az ünnepét. A Megváltó földre jövetele, minden ember bűne miatti helyettes keresztáldozata és a halálból való feltámadása előre jelzi, hogy van feltámadás és van örök élet azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban és engedelmeskednek az Ő igéinek (vö. Jn 3,16.36). A napkeleti bölcsek útnak indultak egy égi fényességet látva, hogy megtalálják a Messiás-királyt. Vajon mi Krisztus megtalálásáért, a saját és mások üdvösségéért mekkora munkára, áldozatra vagyunk képesek a mindennapokban? Ennek jegyében vizsgáljuk meg a következő kérdésköröket.

- Valóban, 0 év december 25-én született meg emberként Jézus Krisztus a földre? Lehet-e tudni születésének valós idejét?

Jézus születésének időpontjára nézve Lukács evangéliuma 2,1-6-ban arról értesülünk, hogy a Megváltó az idő tájt született Betlehemben, amikor Augusztus császár rendeletére Quirinius szíriai helytartó adóösszeírást hajtott végre. Arról a vagyonösszeírásról van szó, amelyet i.e. 8-ban Augustus rendelt el, de semmit sem tudunk arról, hogy ez a rendelet mikor érte el Palesztinát, amely akkor római provincia volt. Máté evangéliuma pedig beszámol a Heródes féle gyermekgyilkosságról, amelyből megtudjuk, hogy Nagy Heródes még élt, amikor Jézus született, de nem sokkal azután meghalt. Josephus Flavius kortárs történetíró részletesen leírja Heródes halálának körülményeit „A zsidók története” című művében. Többek között említi, hogy a király egyik utolsó rémtette idején Jeruzsálemben holdfogyatkozás volt. Nem sokkal ezután, húsvét ünnepe előtt Nagy Heródes meghalt. A csillagászok pontosan meghatározták, hogy Jeruzsálemben a húsvéti ünnephez közel eső időben i. e. 4. március 12-én volt holdfogyatkozás. Heródes tehát valószínűleg április legelején halt meg. Számításba kell még vennünk, hogy Jézust születése után 40 nappal bemutatták a templomban, éppen ez idő tájt lehetett a napkeleti bölcsek látogatása (utazásuk ugyanis bizonyos időt vett igénybe). Ezek után történt a menekülés Egyiptomba, ahonnan Heródes haláláról értesülve visszatérhettek Názáretbe. A felsorolt eseményeknek tehát i. e. 4, április eleje előtt kellett lezajlaniuk. Ezek az adatok vezetnek el Jézus születési idejének megközelítő pontosságú meghatározásához, amely i. e. 5 késő őszén lehetett. Mindezeket számításba véve nehezen képzelhető el, hogy télvíz idején, dec. 25-én a pásztorok kint legyenek a nyájaikkal a szabad ég alatt, hiszen Izraelben télen a hőmérséklet éjszakánként a fagypont alá süllyed. Időszámításunk, amely Krisztus születésétől számítja az éveket, Dionysius Exiguus (aki 540 és 560 között halt meg) római apát nevéhez fűződik, akinek nem állt minden adat a rendelkezésére ahhoz, hogy Jézus születésének évét pontosan meghatározza. Ő Diocletianus 248. évét Jézus Krisztus 532. évének vette. Számítási hibájából adódik az, hogy az időszámításunk nem esik egybe Jézus születési évével. Jézus tehát i.e. 5-ben születhetett.

- A Biblia fontosnak tartja-e Jézus Betlehemben történő születése napjának megünneplését?

Jézus születésének időpontját a bibliai jövendölések nem jelentették ki. Többek között a Messiás születési helyére, származására, szenvedésére, helyettes áldozati halálára, feltámadására, és második eljövetelére vonatkozóan találhatunk a Szentírásban próféciákat. A Messiás fellépésének időpontját például pontosan megadja a Dániel könyve (vö. Dn 9,25; Mk 1,15). Jézus születésének időpontját viszont az Úr nem tartotta fontosnak közölni. Vajon miért? Azért, mert Krisztusnak a küldetése és a messiási szolgálata a lényeges, Isten Országának a meghirdetése és az ember megváltása a döntő és nem az Ő születése. A gyermekkoráról is csak egy rövid epizódot találunk az evangéliumokban, mert nekünk nem egy kisded Jézust kell követni, hanem a feltámadt és értünk közbenjáró Urat (vö. 1Tim 2,5), aki így szól ma is hozzánk az Ő igéje által: „Jöjj és kövess engem!” Tehát a Bibliában sem az apostolok, sem az első keresztények nem ünnepelték meg Jézus születésének napját. A karácsonyi ünnepkör kialakulása későbbi eredetű.

- Miért december 25-26-án ünnepli a világ a Karácsonyt? Mi a Karácsony szó jelentése?

„Aurelianus római császár a 3. században tisztelője volt a Napistennek, és ezért bevezette a „Legyőzhetetlen Nap” (latinul: Sol invictus) ünnepét dec. 25-re, az antik számítás szerinti napéjegyenlőség napjára. Ez a 4. században már olyan népszerű pogány ünnep felkínálta a lehetőséget a keresztények számára, hogy Jézus Krisztusnak ’az igazság napjának’ (Mal 3,20) és ’a világ világosságának’ (Jn 8,12) születési ünnepét megüljék. A legrégebbi utalás a 354-ben lezárt ’Vértanúk jegyzékében’ (Depositio martyrum) található a nap pontos megjelölésével együtt.” A karácsony szó, a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba bolgár közvetítéssel. A bolgár „kracsun” szó téli és nyári napfordulót jelent, illetve az azok körüli ünnepnapokat.  Eredeti jelentése „átlépő”; ezzel a jelentéssel jutott el a „fordulónap”, „napforduló” mai tartalmáig.

- Ha pogány ünnepből ered, akkor hogyan válhatott a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepévé?

Az előbbiek alapján kiderül az, hogy karácsony ünnepét a középkori egyház vezette be átnevezve ezzel a pogányság körében elterjedt ünnepet. Az ókorban a pogány népek Egyiptomban Ízisz fiának a születését, Babilonban Nimródnak, a „nagy szabadítónak” a születését ünnepelték ezen a napon. A pogány Rómában pedig Szaturnusz ünnepének is nevezték, és féktelen kicsapongások között öt napig ülték meg ezt a pogány ünnepkört Caligula keresztényüldöző császár rendelése szerint, valamint a „Natalis invicti solis” – a le nem győzött Nap születésnapja is volt. A Nagy Konstantini milánói rendelet utáni években (i. sz. 313 után) jött létre az egyházi és állami hatalom összefonódása, amely során az új ünnep is, császári hatalom által mindenki számára kötelező ünneppé válhatott a római birodalomban (lásd pl.: Nagy Theodosius császár ediktuma, 380. febr. 27). Krüzosztomosz, Jézus bátor bizonyságtevője és vértanúja ezt írta 380-ban: „Még tíz éves sincs, hogy megismertük ezt a napot (karácsonyt).” A középkori egyház azzal, hogy dec. 25-dikét Jézus születésének ünnepévé tette, tulajdonképpen egy pogány ünnep átnevezésével a pogány tömegek figyelmét Krisztusra, „a világ világosságára” akarta irányítani. Személyes megtérés nélkül azonban nem lehet pogány tömegeket az egyházba ilyen módon, császári rendeletre „beemelni”. Abból csak látszat-, vagy érdekkereszténység lesz.

- Tesz-e említést a Szentírás a karácsonyfáról, honnan ered ez a szokás?

A Biblia természetesen nem ír semmit a karácsonyfáról, csak a keresztfát említi, amelyre a Megváltó Jézust feszítették, aki önként vállalta ezt a kimondhatatlan áldozatot minden ember bűne miatt, és minden ember helyett, hogy „aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (vö. Jn 3,16; Róm 6,23). A karácsonyfa állítás szokása szintén pogány eredetű, amelynek eredete az ókori Babilonba nyúlik vissza. Babilonban a fenyőfa gyertyákkal az új életre kelt Nimródot, az agyonvert és új életre támadt istent ábrázolta. Ez a kultusz tehát Babilonból került át a még a több istenhitet valló, pogány Rómába. Más források szerint a karácsonyfa elődje a karácsonyi piramis volt, ami egy nagy virágcserépbe állított vagy fatönkhöz erősített deszkaszál volt, melyre két-három vékony, felfelé rövidülő deszkadarabot szegeztek keresztbe. A felszegezett deszkák végén gyertyát gyújtottak. A 18. század közepén kezdték Németország egyes helyein az egyszerű karácsonyi piramis dísztelen vázát karácsonyi gallyakkal ékesíteni. 1521-ből Sélestat városában (Elzász), a Humanistenbibliothek in Schlettstadt könyvtárban található az első írásos emlék a fenyőfa árusításáról. Később a karácsonyfa állítás szokása német közvetítéssel terjedt el Európa többi országában is.

Magától értetődik, hogy ennek nincsen köze sem Jézus születéséhez, sem a halálból való feltámadásához; ez utóbbi viszont minden keresztény ember hitének a középpontja mind a mai napig (vö. 1Kor 15,17.20).

- Valójában mi volt a Betlehemi csillag?

Kepler 1603 decemberében erre a számításra jutott: A Jupiter és a Szaturnusz olyan közel került egymáshoz, hogy egyetlen erős fényű csillagnak látszott. Mindez a halak jegyében történt, amely Izrael és a Messiás jelképe volt. A Jupiter királycsillag, míg a Szaturnusz Izrael védőcsillaga volt. Supárban, a híres csillagvizsgáló helyen feljegyezték ezt a jelenséget, amely i. e. 7-ben tűnt fel, és hét hónapig volt látható. Ez az elmélet nem valószínűsíti azt, hogy ez lett volna i. e. 5 őszén a betlehemi csillag, bár sokan ezt gondolják. Az evangélium alapján a csillag jellegzetessége igen különleges: valószínűleg hosszabb ideig volt látható, a napkeleti bölcsek előtt haladt, és megállt a betlehemi barlangistálló fölött (vö. Mt 2,2.9-10). Ilyen csillag nem létezik. A bibliai leírás alapján Isten fényes angyalainak egy csoportjára lehet gondolni, akiket a bölcsek messziről csillagnak véltek. Lukács evangéliumából tudjuk, hogy Jézus születésekor angyalok jelentek meg a nyájat legeltető pásztoroknak, akik az Istent dicsérték és így énekeltek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (vö. Lk 2,8-15).

- Létező személyek voltak a három királyok, Gáspár, Menyhért és Boldizsár?

Máté evangéliuma szerint bölcsek jöttek napkeletről (vö. Mt 2,1.7), akik valójában ókori értelemben vett csillagászok voltak. A görög „magoi” azt jelenti, hogy „bölcsek” és nem azt, hogy „királyok”. Azt, hogy hárman voltak, a Jézusnak vitt háromféle ajándék (arany, tömjén és mirha) alapján gondolták, és a középkori vallási hagyományból ismerjük a nevüket, nem a Bibliából. Valószínűleg a „királyok” megnevezéssel jelezték azt, hogy a Föld minden királyától és uralkodójától hódolat, imádat jár a Messiás-királynak. Krisztus Urunk azonban csak őszinte, önkéntes alapon történő imádatot tud elfogadni. Az Isten szeretet (1Jn 4,8), és nem kényszerít senkit sem hatalmával arra, hogy imádják Őt.

- Honnan tudták a napkeleti bölcsek Jézus születésének helyét és idejét?

Mivel az izraeliták 70 évig voltak babiloni fogságban (i. e. 605-535), és mindenki nem tért vissza a Szentföldre, az ószövetségi irataik, és a héber nyelv is elérhetőek voltak az akkori bölcsek számára. Ismerhették Bálám próféta jövendölését, aki ezt jövendölte az eljövendő Messiásról: „Csillag származik Jákobból, királyi pálca támad Izraelből” (4Móz 24,17). Ha a bölcseknek nem lett volna a kezükben az ószövetségi iratok egy része, Bálám jövendölésével együtt, akkor hitük sem lett volna egy csillagnak látszó fényesség után 1200 km-t utazni, és az út fáradalmait vállalni. Különben is, miért hódoltak volna egy idegen nép újszülött királyának? A bölcsek pontosan tudták, hogy nem egy közönséges király született meg Júdeában, hanem a próféták által hirdetett Messiás-király, akinek az eljövendő uralmával egy új korszak kezdődik majd el. A feltűnt égi jel, csak megerősítette bennük Isten igéjének hitelességét, megbízhatóságát és igazságát.

- Az izraeliták is pontosan tudhatták azt, hogy a Messiás hol és mikor születik meg? Miért nem ők mentek elsőként a jászolhoz?

Isten ószövetségi választott népe évszázadokon át várta a megígért Messiást (jelentése „Szentlélektől fölkent szabadító”). Jézus földre születésekor azonban az írástudók magyarázatai és hagyományai elfedték a nép elől az Isten igéjének világosságát. Ez sajnos ma is így van. A magukat hívőnek valló emberek többsége ma sem ismeri a Szentírást, de a különböző hagyományokat, vallási tanításokat sokkal inkább. Ez volt az egyik oka annak, hogy a Messiás születésekor csak egy maradék hívő várta a Messiás születését (vö. Lk 2,8-18.25-38). A főpapok és írástudók azonban bár tudták, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni, akinek „származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5,2/1), - tehát valóságos isteni személyről van szó, - mégis, már a születésekor elvetették a szívükben Krisztust, és nem mentek át Jeruzsálemből Betlehembe (8 km), hogy köszöntsék Őt. Pontosan megmondták a bölcseknek, hogy hol kell a Messiásnak megszületni (vö. Mt 2,4-6), de ők nem hittek benne. Ma is vannak, akik ismerik a Bibliát, tanítanak is belőle, de közülük sokan nem hiszik el, hogy annak igéi Isten ajkáról valók (Mt 4,4); mert ha elhinnék, akkor engedelmeskednének is neki.

- Jelenleg hol tartózkodik Jézus, és milyen feladatot lát el?

A Biblia szerint Krisztus jelenleg a mennyben, az Atyánál van, és a mennyei templomban, a szentek szentjében látja el főpapi és papi szolgálatát a benne hívő népének javára. Közvetíti imáikat az Atyának, és eltörli azok bűneit, akik megvallották és megbánták azokat. Akik ennek következtében felmentő ítéletet kapnak tőle, azok az Ő második eljövetelekor (akár elhunytak, akár még élnek akkor) feltámadásuk, vagy „elváltozásuk” után az ég felhőin Krisztussal együtt a mennybe ragadtatnak az angyalok visszatérő seregével együtt. Azt az örömet, békét és romolhatatlan életet már senki el nem veheti tőlük (Jézus főpapi és közbenjáró szolgálata: 1Tim 2,5; Zsid 7,25; Róm 8,34; 1Jn 2,1; 3Móz 16; Dn 8,14; 9,24; Zsid 8,1-5; 1,3; 2,17-18; 4,15-16; az igazak feltámadása: 1Tessz 4,14-17; 1Kor 15,22-23.51-52; Jn 5,28-29).

- Amikor eljön Jézus, úgy tudom, az a nap lesz ennek az emberi történelemnek az utolsó napja. Elképzelhető, hogy a mi generációnkban bekövetkezhet ez a nap?

Urunk Jézus Krisztus második eljövetelének időpontját a mennyei Atyán kívül senki sem ismeri (vö. Mk 13,32), csak annak előjeleit jelentette ki az Isten igéje a Bibliát olvasó és annak hitelt adó hívő emberek számára. Csak annyit mondhatunk, hogy eljövetele közel van, és Jézus minden tanítványának jellemben is el kell készülnie a menny királyával, a Messiás-királlyal való találkozás nagy napjára. Jézus figyelmezette övéit, és ez ma is áll: „Ti is azért legyetek készen: mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az Embernek Fia” (vö. Mt 24,42-44; Lk 12,40. 21,34-36).

Minden karácsonyt ünneplő olvasó számára kívánok sok kegyelmet és tiszta örömöket és békés, boldog, új esztendőt!

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Bp., 2002; Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 2008; Liturgikus lexikon, szerk. Verbényi-Arató, Ecclésia, Bp., 114.o., Újszövetségi kortörténet, Dr. Szatmáry Sándor, Sola Scriptura jegyzetek, Bp., 2008., 34-40. o.; Babilon, Karácsony, Húsvét, Albert Lüscher (svájci református lelkész), EKE Kiadó, (1991), 17-25. o.; Jézus élete I., Takács-Vankó, Sola Scriptura jegyzetek, Bp., 2005., 37-39. o.; Római történeti chrestomathia, tankönyvkiadó, Bp., 1963, 281-282. o.; www.Wikipédia / a karácsony szó etimológiája; karácsonyfa eredete.

Mit mond a Szentírás a halál állapotáról és a feltámadásról?

1. Mit mond a Biblia a halálról és a halottak állapotáról?

A Biblia a halál állapotát egy mély, öntudatlan alváshoz hasonlítja. Jézus is azt mondta a Jairus meghalt leányáról, hogy: „a leányzó nem halt meg, hanem alszik.” (Mt 9,24) Lázár feltámasztása előtt pedig így szólt: „Lázár a mi barátunk elaludt.” (vö. Jn 11,11-13) Krisztus a Jelenések könyvében úgy mutatkozik be, mint aki halott volt, de íme, él örökkön-örökké, és akinél a sírnak és a halálnak a kulcsai vannak. (Jel 1,18) Az Úr ezt mondta Dániel prófétának, az egykori nagy államférfinak: „Te pedig menj el a vég felé, és nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén.” (Dn 12,13) Urunk Jézus pedig így szólt: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. (Jn 5,28-29) Az elhunytak tehát alszanak „a föld porában” egészen a feltámadásig. (vö. Dn 12,1-2; Jób 19,25; Mt 22,29-32)

2. Találkozhatunk-e újra azokkal a szeretteinkkel, akik már meghaltak?

Akik Jézus második eljövetelekor, az igazak feltámadásakor feltámadnak, azok találkozni fognak egymással is. (1Tessz 4,14-17; 1Kor 15,22-23; Jer 31,15-16) Azokkal viszont, akik nem lesznek méltók az örök életre, azokkal nem lesz találkozás, mert ők ezer évvel később támadnak fel az ítéletre, hogy azután örökre meghaljanak. Ez lesz számukra a második halál. (Jel 20,5-6.14)

3. Mit ír a Biblia a purgatóriumról?

A Biblia egyetlen mondatot sem ír a purgatóriumról, a tisztulás állapotáról, vagy a „tisztítótűzről”, mert az nem létezik. A „tisztítótűzről” szóló tanítást a középkori egyház vezette be a Firenzei (1439-1445) és a Trienti Zsinaton (1545-1563), és ez szoros kapcsolatban áll a kereszténységbe beszivárgott „lélek halhatatlansága” tanítással. Mindez a Szentírástól idegen tanítás. Isten Szeretet (1Jn 4,8.16). Ezért nem szükséges Őt „hangolni”, befolyásolni az elhunytak érdekében. Nincs is értelme, mert akit Krisztus nem ítél méltónak az örök életre, az azért van, mert az a személy a bűneivel, önzésével azonosulva halt meg, és a feltámadáskor is ugyan ott folytatná az emberhez nem méltó életét, ahol halála pillanatában abbahagyta, mert az ember a jellemét a feltámadásra is magával viszi (Mt 25,21.26.33-46). „A bűn törvényszegés, a törvény áthágása”. (1Jn 3,4) Ettől viszont az örök életben részesülő igazak teljesen védve lesznek, mert a Szentírás szerint „nem lesz kétszer veszedelem”. (Náh 1,9b) A bűn gyalázatos történelme még egyszer nem fog elkezdődni.  

4. Ha elkezdődik a halottak feltámadása, az élők látni fogják azt?

Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, akik nem méltók az örök életre, azok azonnal meghalnak. (Jel 6,15-17; 20,11; 19,11-16) A történelem folyamán valaha élt igazak pedig feltámadnak. Az akkor élő igazak viszont látni fogják Krisztus dicsőséges eljövetelét és az igazak feltámadását is. (1Tessz 4,14-17) Akik megszentelődtek és megérik Jézus második eljövetelét, azok teste el fog változni és hasonlóvá válik Jézus megdicsőült szellemi testéhez, és a szemük láttára feltámadott igazak testéhez. (1Kor 15,35-57; Fil 3,20-21) Mindez Krisztus visszatérésének és megjelenésének a dicsőségétől fog végbemenni. (Mt 24,27)

5. Hogyan tapasztaljuk meg azt az időt, ami a halálunktól a feltámadásunkig tart, érezzük az idő múlását?

Az elhunytak az idő múlását egyáltalán nem érzékelik. Halálukkor lehunyták a szemüket, a feltámadásukkor olyan, mint hogy ha felébrednének. (Jób 14,12; 19,25-27) Ezért vágyakozott Pál apostol „elköltözni és az Úrral lenni”, mert a halál állapotában senki nem érzékel semmit, még az idő múlását sem. (Fil 1,21-23; 2Kor 5,1-10) De jól tudta, hogy az „igazság koronáját” megkapja Krisztustól ama napon, amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik. (2Tim 4,6-8; Tit 1,13)  

6. Mi történik azokkal, akik nem kapnak örök életet?

Akik nem kaphatnak örök életet, azok az ezer éves mennyei ítélet után (Mt 22,11-13; Jel 20,6; Jel 11,17-18) támadnak fel romlandó testben, hogy meghallják az ítéletet és nem sokkal azután végleg elvesszenek. (Jel 11,18; Jn 3,16; Jel 20,7-9.11-15) Az ő sorsuk a második halál, ami végérvényes megsemmisülést jelent; „olyanok lesznek, mintha nem lettek volna”. (Abd 1,16) A pokolról szóló középkori tanítás, az örök szenvedés tana nincsen benne a Szentírásban, és Isten tökéletes erkölcsi lényétől is távol áll, hogy emberek szenvedjenek végtelen korszakokon át. A „kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké” (Jel 20,10) megjegyzésben az „örökkön örökké” kifejezés teremtményre vonatkozóan azt jelenti, hogy amíg az élete tart. A magyarban is használunk hasonló szavakat, amikor például azt mondjuk, hogy: „örökre neked adom”. A Károli fordításnál a „pokol” kifejezés annyit jelent, mint „sír”, „sírgödör”, „alvilág”, és a Jelenések könyvében megszemélyesítve szerepel. A tűznek tava a második halált jelenti, tehát jelképről van szó. (Jel 20,14-15; 21,8)

7. Kivel találkozik a feltámadott ember először?

Az igazak feltámadásakor a feltámadt ember az őrzőangyalával és a megváltójával, Krisztussal találkozik először.  Isten angyalai összegyűjtik a választottakat az ég egyik szélétől a másik széléig, és Krisztushoz, a menny királyához kísérik őket (Mt 24,31). Ott találkozni fognak a szeretteik közül azokkal, kik szintén részesültek az igazak feltámadásában és azokkal, akik élve érték meg Jézus második eljövetelét. Az elhunyt és feltámadt gyerekeket angyalok viszik édesanyjuk karjaiba. (Mt 19,14; Jer 31,15-16) És az Isten letöröl az ő szemeikről minden könnyet. (Jel 21,4)

8. Milyen testben támadnak fel azok, akik örök életet kapnak?

Akik örök életet kapnak, azok romolhatatlan, szellemi testben támadnak fel, amely hasonló lesz a feltámadt Krisztus testéhez, s amelyről Pál apostol is részletesen írt a Korintusiakhoz írott első levelében. (1Kor 15,20-28. 35-57) A feltámadt ember nem betegszik meg és a teste nem lesz alávetve az öregedés és elmúlás törvényszerűségeinek, mert „ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba”. (1Kor 15,54)

9. Tehetnek-e valamit az itt maradottak az eltávozott lelki üdvösségéért?

A Biblia tanítása szerint „az itt maradottak” semmit sem tehetnek az elhunytakért, de erre nincs is szükség, mert az Atyánál és Krisztusnál senki sem szereti jobban őket. (Jn 3,16) Az Úrnak gondja van az övéire (Lk 20,37-38) és ebben a hitben megnyugodva beszélgethetünk Istennel azokról, akiket szerettünk és ezután is szeretni fogunk. Az elhunytjaink végső sorsa a megváltó Krisztusnak, az irgalmas és igazságos bírónak a kezében van. Minden ember végső sorsa fölött az utolsó szót Krisztus fogja kimondani. (Jn 5,22; Mt 25,31-45) Természetes az, hogy elhunytjaink sírját gondozzuk, és élő virágot helyezünk rá.

10. Csak az igazak feltámadásáról, és ezer évvel később a kárhozatra méltók feltámadásáról szól a Biblia?

Szó van az Írásban még részleges feltámadásról is. Ez azt jelenti, hogy Jézus második eljövetele alkalmával az igazak feltámadásakor az üdvözülendőkkel együtt néhány kárhozatra méltó is feltámad romlandó testben. Ők meglátják Krisztus hatalomátvételét és uralmának valóságát, és azonnal meghalnak a második feltámadásig. Ilyen személy lesz például a főpap és a zsidó főtanács több tagja, azok, akik Jézust halálra ítélték, mivel ezt Krisztus nekik előre megígérte (vö. Mt 26,64; Dn 12,1-2).

11. Mit kell tennünk azért, ha el szeretnénk nyerni az örök életet?

Jézus mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) A Krisztusba, mint Isten Fiába és személyes Megváltómba vetett hit és bizalom, valamint az Ő szavának való engedelmesség által van örök életem. Ez az örök élet feltétele mások számára is. Mindez az Atya és Krisztus iránti viszont szeretetből történik az Isten Lelkének ereje által.

A szentírási idézeteket Károli Gáspár Bibliafordításából vettem.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

A tízedik parancsolat: „És ne kívánd …” (MTörv 5,21; Kiv 20,17)

A Katolikus Egyház Katekizmusa a tizedik parancsolatot két parancsolatra bontja, a kilencedikre és a tizedikre, mivel a középkori egyház a második parancsolatot (vö. Kiv 20,4-6; MTörv 5,8-10) törölte, így a kívánság parancsolatának két részre osztásával meg van szám szerint is a tíz. A tizedik parancsolat eredeti egységéről közvetve tanúskodik a katekizmus, amikor a Kivonulás könyvéből pontosan idézi azt: „Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét (házastársát), sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé (Kiv 20,17; Szt. István Társulat ford.).” A katekizmusban a továbbiakban még ezeket olvashatjuk: „A katolikus hitoktatás hagyományát követve a kilencedik parancsolat a test kívánságát tiltja; a tizedik mások javainak megkívánását (vö. KEK, 1514§; 489. o. ). … A tizedik parancsolat kifejti vagy kiteljesíti a kilencediket, amely a test bujaságára vonatkozik. Megtiltja mások javainak megkívánását … A tizedik parancsolat a szív szándékán nyugszik; összefoglalja a kilencedik parancsolattal együtt a törvény minden előírását (vö. KEK, 2534§; 493. o.).”

A fenti megfogalmazás tükrözi a kívánság parancsolatának egységét és isteni kézjegyét, mert a tizedik parancsolat, mint egy összefoglalja mind a tíz parancsolatot és arra mutat rá, hogy az összes bűn gyökere a bűnös kívánságban van (vö. Mt 5,28; 15,19-20). És tanúskodik arról is, hogy nem isteni rendelkezés nyomán változtattak az Úr tízparancsolatán, hanem a „hagyományt követve” (vö. KEK, 1514§; 489. o.).

Luther Kis Kátéja követi a katolikus egyház számozását, szintén két részre osztja a kívánság parancsolatát: IX. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság látszatával azokat meg ne szerezzük, hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat megtarthassa. A kilencedik parancsolat a törvényes rendet védi, s a magunkéval való megelégedésre kötelez.” X. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk feleségét, háza népét vagy barmát tőle el ne idegenítsük, erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket, hogy nála megmaradjanak, és teljesítsék kötelességüket. A tizedik parancsolat az emberi közösséget védi, és hűségre és megbízhatóságra kötelez (Kis Káté, 22-23.o.).” A Heidelbergi Káté (bővebb változata) a tizedeik parancsolatot a Biblia értelem szerinti számozása szerint közli, és többek között ezt írja: „Mit kíván meg a tizedik parancsolat? = Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek egy parancsolata ellen sem, hanem állandóan gyűlöljünk minden bűnt és szeressük azt, ami Isten akaratával egyező (Heidelbergi Káté, 72-73. o.).” A zsidóknál mind a mai napig hiánytalanul és pontosan meg van a tízparancsolat minden rendelkezése. A felosztás annyiban tér el a keresztény felekezetek számozástól, hogy ők a tíz parancsolat előtti bevezető mondatot az első parancsolatként veszik (vö. Kiv 20,2), az idegen istenek és a képek imádatának és tiszteletének a tilalmát viszont egyetlen parancsolatnak számítják, és a tizediket nem kettéosztva, hanem a maga helyén találjuk. Hogy ez miért van így, itt ebben az elemzésben most nem térhetek ki, de ha valaki egybeveti a bevezető mondatot a „semá Jiszráel” (=Halld Izrael) kezdetű minden napra szóló imával és parancsolattal (vö. MTörv 6,4-5), és a zsidó nép történetének a fogság előtti bálványimádásra való hajlandóságával, akkor az összefüggést meg fogja érteni. 

Álljon most végre itt a Második Törvénykönyvből a tizedik parancsolat úgy, ahogyan a Károli fordításban megtaláljuk: „És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldjét; se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a te felebarátodé (5Móz 5,21).” Talán ez a kívánság parancsolata az, amelyet a legtöbbször áthágunk nap, mint nap. Bár nincsen olyan ember, aki csupán a saját akaraterejéből meg tudná tartani, az Újszövetségben mégis érvényben van (vö. Róm 7,7), sőt az Újszövetségi Szentírásban többféle összefüggésben is megtaláljuk.

Felvetődik a kérdés, hogy mi a baj a kívánsággal, ami mindenkiben olyan mélyen benne gyökerezik? Az ember vágyakozó, kívánó lény, különböző vágyak hajtják, és azt tapasztaljuk, hogy ezt a legtöbb ember természetesnek tartja. Az Isten igéje azonban az emberi szív indítékait is feltárja, és rámutat arra, hogy az ősbűn következtében és ennek eredményeként „a halál minden emberre átment, mert mindenki vétkezett” (vö. Róm 5,12). Így minden ember olyan hajlandóságokkal jön erre a világra, amelyek kezdetben az ősbűn előtt nem voltak az ember sajátjai. A bűn következtében megromlott az emberi természetünk (vö. Róm 7,22-24), és ennek következtében olyan dolgokra vágyakozunk, amelyek az emberi szívet elfordítják az élő Istentől, sőt annak a rabjává teszik, amire az ember vágyakozik. A Szentírás igéi nélkül az ember észre sem veszi, és megromlik, mint a befőtt, mert természetesnek veszi, hogy úgy éljen, ahogyan a vágyai diktálják. Így minden parancsolatot, intést a szabadsága korlátozásaként él meg, és a zsigereiben tiltakozik, hogy ebbe valaki nehogy beavatkozzon, és hagyják őt békén. Ma ez az általános és ki nem mondott jelmondat: „Egyszer élünk, és lehetőleg éljünk jól, és ha lehet, akkor még jobban.” Ebbe bőven belefér a különböző élvezetek keresése, a vagyon és kényelmes élet utáni hajsza, és nem áll messze a hatalom iránti igény sem. Pedig János apostol ezt írja: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, és annak kívánsága; csak aki az Isten akaratát cselekszi, az marad meg örökre (1Jn 2,16-17).”

A bűn elkövetésével a Sátán rabul ejtette az embert, és rabul ejti ma is. Ezért minden ember Megváltóra és megváltásra szorul. Jézus Krisztus helyettes áldozati halálába vetett személyes hit és mély bűnbánat nélkül nincsen szabadulás senki számára. Az ember bűnre csábításával a Sátán a saját romlott természetét sütötte az ember jellemébe. Ő volt az, akiben megszületett az irigység Krisztussal szemben, egyszerűen Krisztus helyére pályázott a mennyben, de a szeretet törvényének és a tízparancsolatnak a figyelembe vétele nélkül. Amíg a Teremtőnk minden teremtményének a szolgája lett, és Krisztus minden ember megmentéséért az örök isteni életét tette le, addig a Sátán zsarnoki módon akar úr lenni az egész világ fölött (vö. Iz 14,12-15; Ez 28,14-17a.19; Mt 4,8-9). Mivel az emberi természetünk a bűn következtében megromlott, az Isten és az ember közé beférkőzött a bizalmatlanság, és az ember alapvetően önző lény lett, a Szentlélek szívünkbe költözése nélkül sosem tudnánk emberhez méltó életet élni, sem az isteni természet részeseivé válni. Csak Jézus Krisztus által válhatunk szabadokká saját önző, romlásba taszító vágyainkkal szemben: „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36).” Ez azt jelenti, hogy az ember nem akkor lesz szabaddá, hogy ha azt teheti végre, amit akar, s amit a szíve diktál, hanem akkor, hogy ha saját önző vágyaival szemben az Isten akaratát cselekszi. Ehhez azonban jobban kell bíznia Istenben, mint saját magában. Jobban kell bíznia az Isten igéjében, mint emberi és egyházi hatalmakban, méltóságokban. Az idáig vezető út és döntés senki számára nem könnyű, de szép és minden lemondást, elszakadást megér. És ez még csak az út kezdete, mert bár a megigazulás egy pillanat műve, de a megszentelődés egy egész életen át tartó küzdelem eredménye kell, hogy legyen a hívő ember életében.

Aki ezeket mind fontolóra veszi, és hozzáadja még az Isten szavának biztos ígéreteit, - az igazak feltámadását és az örök életet, valamit az újjáteremtett Föld szépségét és csodás voltát, ami az Isten gyermekeinek öröksége lesz, - az az ember már nem akarja táplálni a testét a kívánságokra (vö. Róm 13,13-14). Nem enged a bűn kívánságainak, nem engedi, hogy az uralkodjék fölötte, hanem naponta odaszánja magát az Istennek és tagjait az igazság fegyvereiül a mindenhatónak (vö. Róm 6,11-13). Az Istennek van hatalma arra, hogy minden pillanatban megadja azt a természetfölötti segítséget, amelyre a hívő embernek szüksége van, ahhoz, hogy győzni tudjon a saját önzésre hajló kívánságai fölött és az Isten akaratát választhassa. Ez nem megy máról holnapra, de ha az Istennek van türelme velünk szemben (vö. 2Pt 3,9), akkor mi is legyünk türelmesek önmagunk iránt és azok iránt, akik még bukdácsolnak, de szeretnének úgy élni, ahogyan a jó Isten kéri tőlük.

Salamon, Izrael királya minden idők legbölcsebb embere volt. Azt írja, hogy „az ember kívánsága be nem telik” (Préd 6,7). Ha valaki valamit elért az életben, még többet akar, de csak azért, hogy utána még többet akarjon, s közben észre sem veszi, hogy emberségében mennyire elcsökevényesedik. Sok házasság ment emiatt szét, és sok vállalkozás és barátság jutott már a tönk szélére. És az ember sehogyan sem érti, hogy a másik, akit annyira szeretett, hogyan juthatott idáig. Salamon uralkodása kezdetén Istentől kapott bölcsességet, amit ő sajnos igen sok feleséggel és számtalan ágyassal egészített ki. Minden élvezetben, pompában, tiszteletben és kényelemben része volt. Így ír erről életének utolsó szakaszában, miután mély bűnbánatra jutott: „Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt (Préd 2,8-11).” A királynak az Istentől kapott bölcsessége megmutatta, hogy mindez hiábavalóság és „a léleknek gyötrelme” (Károli), és nem tette ez őt boldoggá, sőt ellenkezőleg: „és nincsen annak semmi haszna a nap alatt”.

A hívő ember gyakran érzi úgy, hogy semmivel sem jobb a nem hívőnél. Mindketten megváltásra és Megváltóra szorulnak. Az alapvető különbség mégis abban van, hogy a Krisztusban bízó ember megragadja Isten szavát és ígéreteit, és nem akar abban az állapotban maradni, amiben van, így Isten kegyelméből békessége lesz, míg a nem hívő ember ezzel nem foglalkozik és így a pusztulás útján marad. Kedves olvasó! Te melyik csoportba szeretnél tartozni: Krisztus táborához, vagy ahhoz a táborhoz, amelyik önfeledten az örök halál felé menetel? „Széles az út, amelyik a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta, de keskeny az út, amelyik az életre visz, és kevesen találják meg azt” – mondta Jézus. Ezért aki Krisztushoz tartozik, mindent megtesz, hogy kikerülje a romlottságot, amely a kívánságban van e világon (vö. 2Pt 1,4), és az élő Istent keresi, hogy a Szentlélek benne lakozása által tiszta vágyai legyenek, amelyek megnemesítik a jellemét és Krisztushoz hasonlóvá teszik őt. A hívő ember naponta meríteni akar az élet vizéből, mert Krisztus azt ingyen adja, azoknak, akik keresik Őt (vö. Jel 22,17), ezért a zsoltárossal elmondhatja: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád Istenem (Zsolt 42,2).” „Sóvárogva vágyakozik a lelkem az Úr udvaraiba. Szívem és testem ujjong az élő Isten után” (Zsolt 84,3; a kat. Szt. Jeromos ford. szerint).

A hívő ember számol a világmindenséget mozgató vetés és aratás törvényével, amely szerint: „amit az ember vet, azt aratja is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk” (Gal 6,7-9). „Mert a test törekvése (gondolata) halál, a Lélek törekvése (gondolata) pedig élet és békesség (Róm 8,6).” Itt a test kifejezés átvitt értelemben a megromlott emberi természetet jelenti, és nem az emberi testünk páratlan konstrukcióját. Azonban a testünk mégis az emberi természetünknek a hordozója, ezért a hívő ember oda akar figyelni, hogy ne az önző vágyai szerint éljen, hanem az Isten Lelkétől kapott indíttatásai és az Isten igéjének útmutatása szerint, mert a feltámadt Krisztus ígéretét tartja szem előtt: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).” Mindez nem érdekből, nem számításból, hanem egyedül Krisztus iránti viszont-szeretetből történhet, mert csak ennek a tiszta indítéknak van értéke Isten színe előtt.

A legfontosabbat a végére hagytam. Miért kell a hívő embernek az Isten kegyelmének erejével őrt állani a saját szívének (elméjének) ajtaja előtt, amikor abban a különböző kívánságok felébrednek? Azért, mert „mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz (Jak 1,14-15).” Pál apostol a megtérése után is még így kiált fel: „Ó én nyomorult (testileg-lelkileg elesett) ember. Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De a választ is azonnal megadja: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 7,24-25a; vö.: Jn 8,34-36; 15,5). 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 22-23. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72-73. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994, 1514§ és 2534§.

Kilencedik parancsolat: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (Kiv 20,16)

A Katolikus Katekizmus a tízparancsolat kilencedik parancsolatát a számozásában nyolcadik parancsolatként közli. Ebből egy részletet idézek az olvasó számára:

2464§: A nyolcadik parancsolat tiltja személyes kapcsolatainkban az igazság elferdítését. … 2465§: Az Ószövetség tanúsítja: Isten minden igazság forrása. Az Ő szava igazság. Az Ő törvénye igazság. ,,Nemzedékről nemzedékre tart a te igazságod (Zsolt 119,90)”. Mivel Isten az ,,Igazmondó'' (Róm 3,4), népének tagjai arra hivatottak, hogy az igazságban éljenek. 2466§: Jézus Krisztusban Isten igazsága teljes mértékben megnyilvánul. Ő, akit kegyelem és igazság tölti be, a „világ világossága” (Jn 8,32). Ő az igazság. Mindaz, aki hisz Őbenne, nem marad sötétségben. Jézus tanítványa megmarad az Ő beszédében, hogy megismerje az igazságot, mely megszabadít és megszentel. Jézust követni annyit jelent, mint az igazság Lelkéből élni, akit az Atya küld az Ő nevében, és aki bevezet a „teljes igazságba'' (Jn 16,13). Jézus tanítványainak az igazság föltétlen szeretetét tanítja: ,,A ti beszédetek legyen: az igen igen, a nem nem'' (Mt 5,37). 2467§: Az ember természete szerint az igazságra törekszik. Köteles tisztelni és tanúsítani az igazságot. ,,Méltóságuknak megfelelően az összes embert, mivel személy (...), a saját természete ösztökéli az igazság keresésére - ami erkölcsi kötelessége is -, elsősorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, és egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie.'' 2478§: „A vakmerő ítélet elkerülése érdekében mindenkinek, amennyire csak lehet, jóhiszeműen kell értelmeznie felebarátja gondolatait, szavait és cselekedeteit: Abból kell kiindulnunk, hogy minden jámbor kereszténynek egy másik homályos állítását vagy véleményét inkább kell jól értenie, mint elítélnie. Ha semmiképpen nem tudja jól érteni, kérdezze meg a beszélő szándékát, és ha az helytelenül gondolna vagy értene valamit, jóságosan feddje meg; ha ez nem elegendő, próbáljon meg minden alkalmas eszközt, mellyel kijózanítható és megmenthető a tévedéstől.'' (vö. KEK: 2464§-2478§; online változat)

A fenti idézettel biblikus szempontból majdnem teljes egészében egyet tudok érteni, mert az Isten igéjének a tekintélyét erősíti (Jn 17,17), az Isten törvényéről kijelenti, hogy igazság (Zsolt 119,142 /Károli és Kálvin Kiadó fordítása szerint!), valamint helyesen fordítja a János evangéliumából a 8 fejezet 31-dik versét. Ez utóbbi szerint nem Jézus „tanítása” (amelybe a hagyományt is bele lehet érteni), hanem Jézus „beszéde”, „igéje” (görögül: en to logo) az, amiben meg kell maradni (vö. Mt 28,20; Jn 10,27-28.16), így leszünk Jézus tanítványai, és „az igazság szabadokká tesz” bennünket. Helyesen írja a katekizmus, hogy „a megismert igazsághoz ragaszkodni kell”, és hogy a hívő embernek az egész életét az igazság követelményének megfelelően kell berendeznie. Fenntartásom csak azzal van, hogy „az ember természete szerint az igazságra törekszik”. Ezzel szemben az a valóság, hogy a bűneset óta, az ember csak úgy tudja az Istentől felkínált jót választani, hogy az Úr ellenségeskedést támaszt benne a bűnnel szemben (vö. Ter 3,15), egyébként teljesen el van adva a bűnnek (vö. Róm 7,14.18.24.), és megváltásra, Megváltóra szorul (vö. Róm 7,25a; 8,1-2). Egy ember azért tudja az igazságot keresni, mert a Szentlélek készteti erre (vö. Jn 16,13;15,26; Ter 6,3: „Ne küzdjön az én Lelkem az emberért, mint egy 120 évig”).

Luther Márton Kis Kátéja röviden és frappánsan foglalja össze a kilencedik parancsolatot, amit a számozásban szintén nyolcadikként tár az olvasó elé: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk. A nyolcadik parancsolat embertársaink becsületét védi és igazmondásra kötelez (Mt 5,33-37; Ef 4,25; Jak 4,11; 1Pt 4,8).”

 A Heidelbergi Káté a Biblia értelemszerinti számozását követi, és a kilencedik parancsolatról ezt írja: „Mit kíván a kilencedik parancsolat? - Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek; hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, - hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, - kerüljek; törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.” (Heidelbergi Káté bővebb változata; 112. kérdés, és a hozzá tartozó igehelyek; 72.o.)

Láthatjuk, hogy a katekizmus és a káték összegzése nyomán is milyen széles területet ölel fel ez az isteni parancsolat. Ezek közül csak néhány szempont érintésére térhetek ki ebben az elemzésben. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a „ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen” parancsolat az Újszövetségben is érvényben van. Pál apostol törvényszegésnek minősíti többek között az álnokságot, a besúgást, a rágalmazást. Akik pedig álnokságot szólnak, azokról azt írja, hogy „nyitott sír az ő torkuk” és „áspiskígyó van ajkaik alatt” (vö. Róm 1,29-30; 3,13). A Tituszhoz írott levélben továbbá felszólít arra, hogy „senkit ne szidalmazzunk” (vö. Tit 3,2); és határozottan kijelenti, hogy „sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók (szidalmazók /Károli), sem rablók nem részesülnek Isten Országában” (1Kor 6,10). Az apostol még felszólít arra, hogy valósággal vetkőzzük le a hazugságot és szóljunk igazságot, mert a hívő emberek egymásnak tagjai Krisztusban (Ef 4,25). A hazudozást annyira meg lehet szokni, hogy valósággal le kell vetkőzni, meg kell szabadulni tőle, mint a szennyes ruhától.

Az Úr Jézus a Sátánról mondta azt, hogy „nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja” (vö. Jn 8,44). Mindez maga után vonja Krisztusnak azt a kijelentését, hogy „minden hazugoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál” (vö. Jel 21,8). Így a mennyei Jeruzsálemből kimarad mindaz, „aki szereti és szólja a hazugságot” (vö. Jel 22,14-15). Tudomásom szerint az Isten igéje egyetlen esetben engedi meg a hazugságot, akkor, hogy ha ártatlan emberi életek megmentése érdekében történik ez (pl: Józs 2,1-6), mivel az emberi élet nagyobb érték, mint az igazmondás. Ezt jó szem előtt tartani, hogy nehogy az őszinteség erényének a leple alatt gyilkosoknak adjon ki valaki ártatlan embereket. Erre többször volt már példa a történelem folyamán …

A másik ember megszólása, a róla való pletykálkodás, a valótlan dolgok állítása (a rágalmazás), egy-egy eset felnagyítása, kiszínezése annyira az emberek mindennapjainak a részévé vált, hogy szinte senkinek sem tűnik fel, hogy tulajdonképpen törvényszegésben élik az életüket, és bár látványos bűnöket nem követnek el, mégis ezzel kizárják magukat az Isten Országából. Péter apostol azt írja, hogy akik megízlelték már az Isten irántuk való jóságát, azok vetkőzzék le, vessék el maguktól az álnokságot, a képmutatást, az irigységet és minden rágalmazást, és mint most született csecsemők, tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzanak, hogy azon növekedjenek. Járuljanak (imában) Krisztushoz és élő kövekként épüljenek fel lelki házzá, szent papsággá (vö. 1Pt 2,9), hogy lelki áldozattal áldozzanak, amelyek kedvesek az Istennek (vö. 1Pt 2,1-5). Ilyen lelki áldozat például az, hogy Isten iránti szeretetből és engedelmességből befogom a számat, akkor, amikor az szükséges; nem pletykálkodom, nem túlzok, nem szépítem a dolgokat, nem hazudok, és nem rágalmazok, hogy tájékozottnak vagy jobbnak tűnjek fel az emberek előtt. A legtöbb ember azt gondolja, hogy miközben folyamatosan elítéli ezt az erkölcsileg süllyedő világot, aközben ő jobb színben tűnhet fel az emberek előtt. Pedig miközben folyton a bűntényekről beszél, azt szemléli, azt szemlélteti és lassan, de biztosan olyanná változik át, mint amit szemlél, és amiről beszél.

Az Úr igéje szerint „ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni” (Jak 3,2), de rögtön hozzáteszi: „a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti (beszennyezi) az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától… A nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes” (Jak 3,6.8). Ilyen pontos isteni diagnózis után az ember nem álltathatja önmagát. Azonban ugyanaz az isteni szó, amelyik leleplezi az ember szívének állapotát, egyúttal azt is kijelenti, hogy az utolsó időben minden népből erkölcsileg ki fog emelkedni a krisztushívőknek egy olyan csoportja, amelyik egyházi-emberi tanításokkal nem fertőzteti meg magát, hanem mint „szűz”, hűen követi Krisztust, a Bárányt, valahová megy. Ezek a Bárány vérének drága árán vétettek meg az emberek közül Istennek, és a Báránynak, és „az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert az Istennek királyi széke előtt feddhetetlenek” (vö. Jel 14,4-5; Fil 2,15; 1Tessz 3,13). Ezeket a hívő embereket János apostol látomásban szemléli, mint az elővételezett jövendőt, amely során Krisztus az ő menyasszonyát, a végidő egyházát szeplő és ránc nélkülivé fogja tenni. Ez azt jelenti, hogy ez a hívő nép Isten kegyelméből megtartja a tíz parancsolatot, és a szeretet parancsának engedelmeskedve, - bár megpróbáltatások között, de végül mégis - tökéletességre fog jutni.

            Arra gondolok, hogy amint Ádám az Édenben az első rideg fuvallatot megérezte, vagy amint meglátta sárgulni az első falevelet, és lehullani a fáról, biztos lehetet volna abban, hogy Éva az ő tudta nélkül már evett a tiltott fa gyümölcséből, és ha ő maga is eszik, ettől kezdve mindenre és minden emberre a halál bélyege kerül (vö. Ter 2,17; Róm 5,12). A kígyó mögött álló bukott angyalfejedelem azt mondta: „Bizony nem haltok meg (Ter 3,4)”; ezzel ellentmondott az Isten szavának, és az ember és az Isten közé beverte a bizalmatlanság ékét. A bizalmatlanság éke sajnos ma is jól működik a kapcsolataink valamennyi területén. Ennek egyetlen ellenszere az Isten igéjébe, és mindenekelőtt a Jézus Krisztusba vetett hit: hogy amit Krisztus mondott, az rám is vonatkozik, azt nekem is mondta; amit tett, azt értem is tette, és hogy az Ő halála és feltámadása az én megváltásom érdekében is történt.

Hálámat kifejezhetem azzal, hogy hitből engedelmeskedem az ő parancsolatainak (vö. 1Jn 5,2-3) és az Isten örök erkölcsi törvényének (vö. 1Kor 7,19; Jel 12,17) úgy, hogy minden nap tőle kérem ehhez az erőt. Emiatt lehet, hogy lesznek anyagi veszteségeim, nem leszek annyira ismert, befolyásos ember, és kevesebb csalóka örömöt fogok kergetni az életben, de lesz békességem az Úrtól (vö. Jn 14,27) és ha mindvégig kitartok, akkor ingyen, kegyelemből Isten Országának az állandó polgára lehetek „nemsokára” a mennyben ezer évig (vö. Jel 20,4-6), és majd az újjáteremtett Földön is (vö. Mt 5,5; 2Pt 3,13; Jel 21,1-3).

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2464§-2478§), online változat.

A nyolcadik parancsolat: Ne lopj! (Kiv 20,15)

Napjainkban egyre elfogadottabbá válik az a téveszme, hogy ha egy-egy ország magas rangú vezetői, miniszterei közül némelyek nagy tételben lopnak, akkor nekem is szabad, és ezzel csak a jussomat veszem vissza, amit tőlem és a családomtól jogtalan módon, vagy netán törvényes úton, igazságtalanul elvettek, azt valamilyen eltulajdonítás formájában kárpótolhatom. Az Isten igéje azonban nem erősíti meg az ilyen fajta bűnleplezést, hanem egyenesen elítéli.  

            Tény az, hogy egy erkölcsileg rohamosan süllyedő társadalomban nehéz becsületes embernek maradni, szinte lehetetlen, és ha igen, akkor annak az ára sokak számára az elszegényedés, vagy a névtelenség. Ez pedig egy nem kívánatos állapot: kisemmizve tengődni a társadalom peremén. Többnyire azonban ezek csak félelmek. A legtöbb esetben sokkal inkább a megszerzett gazdagság megtartásáról és annak növeléséről van szó, és nem arról, hogy koldusbotra jutna valaki, azért mert nem lop, nem csal, és nem hazudik. Az Úr Jézus Krisztus világossá tette azt, hogy ennek a világnak a fejedelme (vö. Jn 14,30), a Sátán nemcsak emberölő, hanem tolvaj is, aki „azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”, Jézus azonban azért jött, hogy „életük legyen, és az bőségben legyen” (vö. Jn 10,10). Ennél az alapkérdésnél mindenkinek el kell dönteni, hogy kihez akar tartozni, kit akar követni és kihez akar hasonlítani. Hazugság, lopás és csalás által sosem fogunk krisztusivá válni, azaz nem lehetünk igazi keresztények és Istennek a drága, fogadott gyermekei.

            Mózes az Isten örök erkölcsi törvényéhez, a tíz parancsolathoz még kiegészítő törvényeket is kapott, amelyek az Ószövetség idején egy ideig Izrael hitét és életét szabályozták. Ezek között olyan rendelkezéseket találunk, amelyek például a kártételek rendezésének a módját és annak mértékét írták elő (vö. Kiv 22,1-15.25-27; 23,2-9; MTörv 23,20-21/ Szt. Jeromos kat. ford.). Például hamis mértékkel és két féle súllyal nem szabadott mérni, hogy senki ne legyen károsítva (vö. MTörv 25,13-16), mert a lopásnak bizony ilyen módja is van. Valamint, hogy „a te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek kamatját, se semmi egyébnek kamatját, amit kamatra szokás adni. Az idegentől vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az Úr…” (MTörv/ 5Móz 23,19-20; Lev/ 3Móz 25,35-37). Az „atyádfia” kifejezés ma hittestvért jelent, olyan embert, aki ugyanúgy Krisztusban hívő, mint a másik ember, aki Isten akaratát keresi és cselekedni akarja az életében.

            Figyelemre méltó az, hogy az egykori Izraelben nem volt állandó rabszolgaság. Ha valaki elszegényedett, és kénytelen volt saját magát szolgaként a saját népe körében felajánlani, hogy élhessen, az csak legfeljebb a hat évig volt lehetséges, mert minden hetedig évben az elengedés évekor felszabadult, és a volt ura pedig nem bocsáthatta el őt üres kézzel (vö. MTörv / 5Móz 15,1-18). Ha valaki a földjét el kellett adja, az isteni rendelkezés szerint minden ötvenedik évben jubileumi esztendőben mindezt visszakaphatta. Ebben az esztendőben a földek teljes mértékben visszakerültek az eredeti családhoz, vagy annak gyermekeihez. Így a földet tulajdonképpen csak bérbe adni lehetett, de eladni nem, mert „az Úré a föld és annak teljessége” (vö. Zsolt 24,1; Lev 25,23). A földnek az értékét, és árát nem csak a föld nagysága, és termékenysége határozta meg, hanem az is, hogy mennyi van még a jubileumi esztendőig hátra. Így olyan egyensúly volt beépítve az egykori izraelita társadalomba, amelynek következtében senki nem gazdagodott meg mértéktelenül, és ha egy család elszegényedett, a gyerekei a jubileumi évtől kezdődően ismét visszakapták őseik földjét, amelyen újra kezdhették szabad élettevékenységüket, munkájukat, és nem voltak örökös szegénységre ítélve. Egyedül a fallal bekerített városokban felépített házak nem kerültek vissza az eredeti tulajdonosukhoz vagy annak gyerekeihez, - ha csak azt ki nem váltották a jubileumi esztendőig, - így aki szorgalmasan dolgozott és értelmes módon állt az élethez, bár a haszonbérbe vett földeket visszaadta, de ingatlanja mégis maradt. Így láthatta az elmúlt évek munkájának a gyümölcsét (vö. Lev / 3Móz 25,1-34). Ennél bölcsebb rendelkezést ezen a Földön soha semmilyen társadalmi rendszerben nem vezettek be mind a mai napig. Az ószövetségi Izraelben a törvény az embert, az egyént, és a közösséget védte, a római jog azonban elsősorban a tulajdont védi; a mi kultúránk pedig inkább a római jog talaján áll, ezért nem is várható, hogy az embernek egy kevés értéke is legyen ebben a társadalomban. Viszont az egykori izraelita minta sem hozna már a bűn világában maradandó boldogságot.

            Nem mellékes az sem, hogy a jövevényre és a zsidóra ugyan az a törvény vonatkozott, a legtöbb kiváltságban a jövevény is részesedett, és egy hithű izraelita nem nyomhatta el a más népből származó jövevényt, és nem éreztethette azt, hogy „te jött-ment vagy, és számomra az is maradsz”. Ezek a mózesi törvényben megtalálható rendelkezések messzemenően igazolják azok isteni eredetét. Az egy másik kérdés, hogy sajnos ezzel Ábrahám népe nem mindenkor élt az isteni követelményeknek megfelelően és a neki adott kiváltságokat úgy értelmezte, hogy az csak egyedül neki jár, és a többi nép és nemzet fölé emelte önmagát. Azzal, hogy az egykori Izrael nem vitte el a Föld népeinek az igaz istenismeretet, és ezt nem mutatta be az életével és munkájával, ezzel tulajdonképpen meglopta az isteni világosságtól a bálványimádásba és az erőszakba süllyedt többi népet. Ez a törvényszerűség ma is érvényes: akik Isten ismeretével, és valódi Istentapasztalattal rendelkeznek, azt nem azért kapták, hogy tetszelegjenek vele, és önmagukat különbnek tartsák bárkinél, hanem azért, hogy az Isten minden ember iránti szeretete és az ő egyetemes üdvözítő akarata (vö. 1Tim 2,4) mindenkihez eljusson, és az Isten neve ez által megdicsőüljön a benne hívők között. Mit jelent megdicsőíteni az Istent? Azt jelenti, hogy kinyilvánítom az ő szentségét, tisztaságát és erkölcsi nagyságát az embereknek azzal, ahogyan beszélek, ahogyan végzem a munkámat, ahogyan imádkozom, ahogyan a másik emberhez viszonyulok, stb. Ha nem így járok el, akkor keresztény létemre meglopom az embertársaimat, mert tartozom mindenkinek azzal, hogy Krisztusra, mint személyes megváltómra és üdvözítőmre rámutassak.

            A lopásnak sokféle formája és módja lehet, amelyek mind ellenkeznek a nyolcadik parancsolattal. Ezekből ízelítőként álljon előttünk három különböző hitvallási iratból álló megfogalmazás. A Katolikus Katekizmusban többek között ez áll: 2409 §: „Mások javainak bármilyen jogtalan elvétele vagy megtartása, még ha nem is mond ellent a polgári törvények rendelkezéseinek, ellenkezik a hetedik parancsolattal. Így a kölcsönkért vagy talált dolgok szándékos megtartása; a kereskedelemben történő csalás; [3172] a bérek jogtalan visszatartása; [3173] mások tudatlanságából vagy szorult helyzetéből nyereségre számító áremelés. [3174] Erkölcsileg szintén meg nem engedett: a spekuláció, mellyel a vételárat szándékosan emelik vagy csökkentik, hogy abból mások kárára hasznot húzzanak; a korrupció, amely eltéríti az igazságtól azok ítéletét, akiknek a jog alapján döntést kell hozniuk; egy vállalat közös javainak eltulajdonítása és magáncélra történő használata; a rosszul végzett munka, a pénzügyi csalás, csekkek és számlák hamisítása, a túlzott költekezés, a pazarlás. A magán- vagy köztulajdonban tudatosan okozott kár ellenkezik az erkölcsi törvénnyel és jóvátételt követel.” (vö. KEK; 2409§)

            Luther Kis Kátéjában a nyolcadik parancsolatot ugyancsak hetedikként találjuk meg, ahol ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk pénzét és javait el ne vegyük, se hamis áruval vagy ravaszkodással meg ne szerezzük, hanem segítsünk neki javait megtartani és keresetét javítani. A hetedik parancsolat embertársaink javait és a közvagyont védi, és becsületes munkára kötelez (i.m., 20. o.).” A Heidelbergi Káté pedig ezt írja: Ez a parancsolat „nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítható még mindenféle fösvénység, Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is. 111. Kérdés: Mit kíván Isten e parancsolatban? = Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam; vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőn szükségében segíteni tudjak.”

            A „Ne lopj!” parancsolat természetesen az Újszövetségben is érvényben van a tíz parancsolat minden parancsolatával együtt, a katekizmus és a káték ezért foglalkoznak vele. Maga Jézus is hivatkozott rá (vö. Mt 15,19-20; 5,39-40), és Pál apostol is figyelmezteti a rábízottakat, hogy „aki lopott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját kezével szerezzen javakat, hogy legyen miből adnia a szűkölködőnek (Ef 4,28).” A mai időkben talán a legaktuálisabb figyelmeztetés az Úr igéjéből a következő: „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás (a pénz szerelme). Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek. Te azonban Isten embere menekülj ezektől (1Tim 6,9-11a / a Szt. István Társulat kat. ford.).”

            Egy bölcs mondás szerint „az ördög sokat ígér, keveset ad, és végül mindent elvesz”, és ebben sok igazság van. Másik módszere az, hogy az élet valódi és maradandó értékei helyett hamis illúziókat, ábrándokat kelt, s miközben tömegek kapnak utána, az idő alatt elveszítik a valódit. Családok milliói naponta több órát töltenek a televízió képernyője előtt, és egymással alig beszélgetnek, ábrándokat kergetnek és a mindennapok tiszta és apró örömeire nem is jut idejük, és már nincs érzékük sem. Ha mértéket tudnának tartani, akkor akár hasznukra is válna valami abból, amit néznek, de erről nem beszélhetünk. Évek óta figyelem, hogy a számítógépes játékok és az internet felelőtlen használata micsoda romolást visz végbe a gyerekek és a serdülők életében. Ennek pusztító következményeit a kialakult rossz szokásokban, gyakran a kommunikáció és a beszéd elsatnyulásában, a munkához való jó hozzáállás képtelenségében, az évek alatt kialakult helytelen életformában, a lustaságban és sok egyéb területen mérhetjük le, amelynek további nem várt, de valós következményei lesznek helyi és globális szinten is. Egy bedobott új öldöklős játék, és száz másik utána, amelyikben virtuálisan a tinédzser is részt vehet, meghaladja a televízió nyújtotta szórakozást, de ezeknek a következményei úgy fognak hatni, mint az időzített bomba, amely tömegeket sodor el. Azért van ez így, mert szemlélés által változunk el, és amit szemlélünk, olyanná változunk (vö. 2Kor 3,18). Bár ne lenne igazam, és semmi se teljesedne azokból, amiket írtam. A számítógép feltalálását és az internetet én is minden idők egyik legnagyobb és hasznos találmányának tartom, de attól tartok, hogy ez is a bukott angyali fejedelem eszközévé válik tömegek megrontásában és a bűn teljeségre jutásában, amelynek zsoldja az első-, és majd a második, az örök halál (vö. Róm 6,23a; Jak 1,15; Ter 2,17; Jel 20,6.14; 21,8). Ez a veszteség pedig kimondhatatlan és helyrehozhatatlan lehet sokak életében.

A tíz éves Dávid fiaim szerint a vakációban „nincsen kivel játszani a játszótéren, mert ott csak hat év alatti gyerekek vannak, az ennél nagyobbak a rajzfilmek előtt ülnek, vagy számítógépeznek egész nap”. Mi gyerekkorunkban többet játszottunk a szabad levegőn, a szüleink pedig már gyerekként többet dolgoztak a természetben vagy a földeken, és a nagyszüleink még többet. Jól gondoljuk meg, hogy mit miért áldozunk oda, és annak milyen következményei lehetnek, mert bár az üdvösség Isten ingyenes ajándéka Jézus Krisztus által, de engedelmeskedni az Isten igéjének csak az fog, aki a teljes szívét és lényét odaszánta az Úrnak, mert viszontszereti Őt. „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7)” – mondja az Úr Jézus.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 20-21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71-72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2409§), online változat.   

A hetedik parancsolat: „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14)

A Szent István Társulat által kiadott katolikus fordítású Biblia helyesen fordította le a tízparancsolat hetedik parancsolatát, úgy ahogyan a fenti címben is szerepel. A különféle magyar fordítások általában a „Ne paráználkodj!” kifejezésekkel adják vissza az eredeti szöveget bizonyára abból a helyes megfontolásból,  hogy a szexuális élet egyedül Isten által rendelt helye a házastársi szeretetközösségben van. Az eredeti szövegben azonban csak ennyit olvasunk: „Ne légy házasságtörő!”

A Katolikus Katekizmusból ezúttal csak két mondatot emelek ki: „A paráznaság a nemi öröm rendetlen vágya vagy kicsapongó élvezete. A szexuális öröm erkölcsileg akkor rendetlen, amikor azt önmagáért, a nemzés és egyesülés célszerűségétől elválasztva keresik (KEK, 2351§; 462. o.)”. Az utóbbi mondatban a katolikus egyház klasszikus felfogása tükröződik (vö. VI. Pál pápa „Humanae vitae” enciklikája, 1968; 4475§), mi szerint a házastársak közötti minden egyes együttlétnek nyitottnak kell lennie az élet továbbadására. Ezzel a felfogással a katolikus egyházban nem minden erkölcsteológus ért egyet, azonban ennek a pró és kontra fejtegetése nem célja a jelenlegi írásomnak. Luther Márton Kis Kátéja a parancsolatok számozásában a Katolikus Katekizmus számozásának sorrendjét követi, ahol ez az isteni parancs a hatodik parancsolatként szerepel. A Kis Kátéban ezt olvashatjuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy tiszták és szemérmesek legyünk szavainkban és cselekedeteinkben, és hogy hitvestársát mindenki szeresse és megbecsülje. A hatodik parancsolat a házasságot és a családot védi, és testi-lelki tisztaságra kötelez.” Tömör és lényegre törő megfogalmazás ez, amely azért is jó, mert bárki megtanulhatja és emlékezetből felidézheti azt a különböző élethelyzeteiben. A Heidelbergi Káté követi a Biblia értelem szerinti számozás sorrendjét, így azt a maga helyén, a hetedik parancsolatként találjuk meg. A Kátéból így olvasható a 109. kérdés és a rá adott válasz: „Csak a paráználkodást és a más efféle rút dolgokat tilt-e meg Isten e parancsolatban? = Mivel testünk és lelkünk egyaránt a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztaságban és szentségben őrizzük. Megtilt tehát mindenféle tisztátalan cselekedetet, magaviseletet, beszédet, gondolatot és kívánságot, és mindazt, ami az embert erre ingerelné (H. Káté, 71. o.).” Ennek a megfogalmazásnak az az előnye, hogy a cselekedettől eljut egészen a szív gondolatáig, mint ahogyan erre maga Jézus is rámutatott a hegyi beszédben: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele (Mt 5,27-28; Szt. István Társulat kat. ford.). Ilyenkor a cselekedet a szívben már megtörtént, csak alkalom nem adódott rá, hogy fizikailag is végbemenjen, mégis ugyan olyan bűnnek számít az Isten törvénye és Jézus szavai szerint. Amint látjuk Jézus nem megszüntette a hetedik parancsolatot, hanem inkább rámutatott annak mélyebb gyökerére, hogy nehogy valaki csupán a külső cselekedetet tekintse házasságtörésnek, miközben a szíve a romlottság és a bűn fészkévé lett.

            Az Ószövetség idején az izraeliták körében a házasságtörő férfit és nőt halálra kövezték (vö. Lev 20,10; MTörv 22,22). Jézus azonban egy ilyen esetben egy házasságtörésen ért asszonyt megmentett a megkövezéstől, mert annak bűntársát futni hagyták, sőt esetleg mivel ők maguk, - az „írástudók”, - vitték bűnbe, és csak az asszonynak kellett érte vállalni a felelősséget, és mert „az Emberfia nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse azt.” Figyelemre méltó az, hogy Jézus nem oldotta fel a mózesi törvényt, nem mondta azt, hogy ne kövezzék meg az asszonyt, csupán annyit mondott, hogy „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek (Jn 8,7).” Ő maga pedig nem ítélte el, de hozzá tette: „Eredj el, és többé ne vétkezzél (Jn 8,11)!” ’Mentsen meg téged az a szeretet, amivel most irántad voltam, és sose élj többé vissza az Isten irántad való irgalmával. Föl se merüljön többé benned, hogy bűnt kövessél el.’ Valahogy így lehetne visszaadni Krisztusnak az asszonyhoz intézett szavainak mélyebb üzenetét.

            Az Ószövetség idején például, ha egy lány jegyben járt, és egy férfiú a város területén magáévá tette őt, mindkettőt halálra kövezték, mert a menyasszony segítségért kiálthatott volna. Ha ez a mezőn történt, akkor csak a férfit kövezték meg, mert a nő hiába kiáltott volna segítségért (MTörv 22,23-26). Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a „Ne törj házasságot!” parancs, csak a házasságban élőkre vonatkozna, álljon ennek ellenkezőjére egy példa Mózes második könyvéből: „Ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve, és vele hál: jegyajándékkal jegyezze el azt magának feleségül. Ha annak atyja nem akarja azt neki adni: annyi pénzt adjon, amennyi a hajadonok jegyajándéka (Kiv 22,16-17).” Ma erre azt mondanánk, hogy fizesse ki az esetleges lakodalom felét. Ez lehet, hogy kevésnek tűnik nekünk, de számoljunk azzal, hogy így az elcsábító férfi is nyilvánosan megszégyenült az erkölcsi törvényeket ápoló izraeliták körében, és nem kevés kártételt adott a tettéért. Ezen felül pedig áldozatot is kellett bemutatnia a bűnéért (vö. Lev 5,1-13; 6,1-7).   

            A legszigorúbb eljárás a zsidók körében a paráznaságot elkövető pap lányával szemben volt: „Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg (Lev 21,9).” Senkinek nem jutna eszébe, hogy a lány a papságra felszentelt apját szentségteleníti meg, és nem elsősorban önmagát, pedig így volt. Az áldozatot bemutató pap háza népének ugyan úgy Isten útján kellett járnia, mint az apának. Tehát ebben az időben nem ért volna semmit a mai érvelés, mi szerint „azt csinálok, amit akarok”. – Ha a pap lánya azt csinált, amit akart, annak a következményeit bizony a szabadosságra hajló félnek kellett elszenvedni.

Miért volt szükség ilyen szigorú törvényekre a szexualitást érintően is? Egyrészt a környező pogány népek erkölcsi és vallási tévelygéseik miatt, másrészt pedig azért is, mert a zsidók Isten papi népe voltak (vö. Kiv 19,5-6), az egész népnek papi megbízatása volt: a környező népek számára az életükkel bemutatni és másoknak átadni az egy igaz Isten ismeretét és az ő szent törvényét. Ez az egyetemes papság ma is létezik, amelynek birtokosai az Újszövetség idején a Krisztusban hívők (vö. 1Pt 2,5.9). A környező pogány népek romlott erkölcse miatt az Úr megtiltotta Izraelnek ebben a vonatkozásban még a vérfertőzést (Lev 20,11-12; 20,21), a homoszexualitást (Lev 20,13), a fajtalankodást (Lev 20,14-16) valamint a kultikus és a nem kultikus prostitúciót is (MTörv 23,17-18; Hós 4,13-14; Ter 38 fejezete).

A „Mózes öt könyve és a haftárák” című kommentárban Hertz J.H., a brit birodalom egykori főrabbija, minden bizonnyal nem elfogultság nélkül írja a következőket: „Egy népnél sem volt tisztább családi élet, mint a zsidóknál. Egy nő sem örvendett nagyobb tiszteletnek, mint a zsidó nő és ő ezt a tiszteletet tökéletesen meg is érdemelte (Exodus, 224. o.).” 

Az Újszövetségben Pál apostol több levelében hangsúlyozza azt, hogy a házasságtörés kizár az Isten Országából (vö. Ef 5,5; 1Kor 6,9-10; Zsid 13,4; Gal 5,19-21), - amennyiben azt nem követi bűnbánat, bűnvallomás és bűnrendezés az Isten színe előtt. A megdicsőült Krisztus pedig ezt mondta János apostolnak a Jelenések könyvében: „a gyáváknak és a hitetleneknek, a megfertőzötteknek, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál (Jel 21,8; a Szt. Jeromos kat. Bibliatársulat fordítása).” Ki kell mondanunk azonban azt, hogy ha bárki az emberek közül, - beleértve magamat is, - a saját erkölcsi állapotára tekint az Isten örök erkölcsi törvényének a tükrében, akkor biztosan felismerheti, hogy mennyire elveszett Isten kegyelme és szabadítása nélkül (vö. Róm 3,20b,31). Ezzel minden ember így van. A valódi Krisztushívők azonban hittel és imával naponta igénylik az Isten erejét ahhoz, hogy az Urat viszontszeretve hitből fakadóan engedelmeskedjenek az Isten parancsolatainak (vö. Jel 12,17; 14,12; 1Jn 5,2-3). Az emberi akarat erejét egyesítik a megváltó Krisztus nékik adott kegyelmével, és naponta a különböző élethelyzetekben meggondolják, hogy mi legyen kedves az Úrnak (vö. Ef 5,10). Minden hívő ember tudatában van az emberi természete romlottságának, de arra egyetlen pillanatig sem akar építeni, hanem Krisztusra tekint, aki egyedül képes az embert megmenteni a bűntől és a bűnei következményeitől, az örök haláltól, és aki az isteni természet részeseivé teheti őt a Szentlélek folyamatos benne lakozása által. Ezért a krisztushívő kerüli a léha társaságot és az ilyen baráti kört, mert „jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor 15,33). Jól tudja, hogy az alkohol fogyasztása maga után vonja a gátlások felszabadulását, amelyben kicsapongás van (vö. Ef 5,18), ezért a szív tiszta örömeit keresi, amelyeket megtalál a hívő testvérek közösségében, a közös és egyéni imádságban, az Isten dicséretéről szóló éneklésben, a természet csendjében, a Szentírás olvasásában, a róla való elmélkedésben, a másik emberért végzett önzetlen szolgálatban, és a keresztény családi élet örömeiben. A krisztushívő ember élete nem örömtelen, csak más, tisztább örömöket keres, amelyek nemesítik az ő jellemét. Ehhez azonban meg kell újulni a gondolkodásunk szellemében (vö. Ef 4,23), és foglyul kell ejteni minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak (2Kor 10,5/Károli ford.). A hívő ember arról is felismerhető, hogy naponta teljesen odaszánja magát és a testét élő, szent és kedves áldozatul az Istennek, mert számára ez a logikus istentisztelet (vö. Róm 12,1-2). Ha az Úr odaszánta magát áldozatul a megváltásom érdekében, akkor az a logikus, hogy én is odaszánjam magamat neki viszont szeretetből. És ez istentisztelet. Jézus ma is felszólítja követőit arra, hogy „aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem (Mt 16,24).” A hívő ember ebben a világban él, de nem ennek a világnak az értékrendje, azaz nem az önzés, a haszonelvűség törvényei szerint, és nem a testi élvezeteknek engedelmeskedve akar élni, hanem a menny értékrendje szerint, és ehhez Krisztustól kapja folyamatosan hit által az erőt. Miért érdemes így élni? Azért, hogy „feddhetetlenek és tiszták legyetek, Istennek szeplőtlen gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben” (Fil 2,15). „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké (Dn 12,3).”

Az élő Isten melletti legnagyobb bizonyíték az, hogy ha az emberek látnak valakit, aki korábban a romlottság és a szenvedélyek rabjaként élt, ám később Krisztusba vetett hittel és neki engedelmeskedve önzetlen, szerető és tiszta szívű emberré változott, mert mindenki tudja, hogy ezt emberi erővel elérni lehetetlen. Ez a kegyelem erejének megcáfolhatatlan bizonyítéka. Sajnos ezzel van a kereszténység a legnagyobb híjával, és azért van ez a világ sötétségben még a neon fények és a LED lámpák közepette is.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

katolikus és protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 19-20. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 71. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994., 411. o. és 459-471. o.