A feltámadt Krisztus megjelenik a Tibériás tengernél

A feltámadt Krisztusnak ezt a jelenését csak János evangéliuma írja le: Jn 21,1-14. Ez volt a harmadik eset, amikor Jézus a feltámadása után megjelent az ő tanítványainak. Az evangélium leírása szerint együtt volt négy apostol: Péter, János, Jakab és Tamás, és másik három tanítvány, az egyiküket Nátánáelnek hívták. Elmentek halászni, de azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor virradni kezdett, a feltámadt Jézus ott állt a parton és megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Erre azt válaszolták, hogy „nincsen”. „Ő ekkor azt mondta nekik: Vessétek a hálót a bárka jobb oldalára, és találni fogtok! Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt.” (Jn 21,5-6) Erre János apostol megszólalt a csónakban: „Az Úr az!” Amint Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte a köntösét és a tengerbe vetette magát. A csónak a parttól nem volt messze. A többi tanítvány követte őt a bárkával és kihúzták a halakkal teli hálót a partra.

            Amint a partra értek, parázson halat és mellette kenyeret pillantottak meg. A feltámadt Jézus szólt nekik, hogy hozzanak a halakból, amiket fogtak. Erre Péter kivonta a halakkal teli hálót, amelyet utólag számolhattak össze, mert abban százötven három nagy hal volt. Jézus hívta őket, hogy jöjjenek és egyenek. Ekkor fogta a kenyeret és adott nekik és ugyan így a halból is. Eddig a történet.

            Azért is tartom a feltámadt Jézusról szóló egyik hiteles beszámolónak ezt a történetet, mert Jézus nem valami effélével szólította meg az övéit, hogy „itt vagyok, feltámadtam és élek”, hanem azzal, hogy Krisztus a saját jellemén keresztül mutatkozott be a tanítványainak. Ismeri fizikai szükségleteiket; tudja, hogy éhesek és, hogy az éjszakai halászatuk eredménytelen volt. Tisztán látja lelkiállapotukat, azt, hogy csüggedtek, és hogy még mindig kételkednek, és nem hiszik el, hogy Ő feltámadt és hogy ők meg vannak váltva. Ismeri a szívüket, és tudja, hogy az éjszakai halászat kudarca rájuk telepedett. Sőt, valójában a szívük mozgató rugóit is látja, a valódi indítékot, hogy Péter miért indult el halászni, és vele a többiek (vö. Mk 2,8). Elsősorban nem megélhetési gondok miatt, hanem, mert Péternek valóban fájt az, hogy megtagadta az Üdvözítőt, és most munkába menekült a bűntudat elől. Mi hova szoktunk menekülni, amikor a bűneink következtében megterhelődünk? Mindenkinek van valami menekülési útvonala a különféle szórakozástól kezdve, a tévénézésen át, a számítógépes játékokig, vagy az alkohollal bezáróan különböző álmegoldásokhoz folyamodunk, ahelyett, hogy Krisztushoz mennénk imáinkban, a Nagy Orvoshoz, aki igazán meg tud gyógyítani minket. Az egyik legveszélyesebb önbecsapás az álmegoldások közül például a valódi Krisztusba vetett hit nélküli vallásoskodás, - mert ilyenkor az ember saját magát nyugtatja, és a lelkiismeretét altatja el, ahelyett, hogy a bűneit megvallaná és hittel elvenné Krisztustól a bűnbocsánat édes örömét.

Onnan is lehet tudni, hogy Péternek ilyen jellegű belső problémái voltak, hogy korábban háromszor tagadta meg Jézust, és itt az étkezés alatt a parton Krisztus háromszor kérdezte meg tőle, hogy „szeretsz-e engem”. Mindez azért történt nyilvánosan, a tanítványok füle hallatára, mert Péter tagadása is nyilvánosan történt, és erről az esetről a korabeli hívőknek és minden tanítványnak tudomása volt. Így a feltámadt Jézus mindenki előtt megerősítette azt, hogy Péternek megbocsátott és visszafogadta őt apostolai közé. Bizonyára ezért jelent meg külön neki is Pál apostol tanúsága szerint (vö. 1Kor 15,5), de ezt a hívők és a tanítványok előtt is a helyére kellett tenni. Ez közösségi ügy, ez közösségi probléma volt. Ez által mindenkinek a tudomására jutott, hogy Péternek az Úr Jézus megbocsátott és teljes jogú apostolaként ő is megbízatást kapott: „legeltesd bárányaimat”, „legeltesd juhaimat és végül ismét: „legeltesd juhaimat”.” (vö. Jn 21,15-17) Tény az, hogy a többiekről nem olvassuk ezeket, de a háromszoros tagadást sem, csak Péter apostolnál. A misszióra való megbízatást tehát a tanítványok együtt kapták meg a feltámadt Krisztustól. (vö. Jn 20,21; Mt 28,16-20; Mk 16,14-16)

Péter esetében még figyelembe kell venni azt a belső átalakulást is, ami alapul szolgált arra, hogy Krisztus külön is figyelmet szenteljen neki. Korábban ő is fogadkozott, hogy az életet is odaadná Krisztusért, ehhez képest a Getszemáni kertben ő is elfutott a többiekkel együtt, és csak távolról követte figyelemmel Jézus sorsát. Továbbá, felmerülhet bennünk, hogy miért kérdezi az Úr első alkalommal Pétertől azt, hogy „jobban szeretsz-e engem ezeknél”? (Jn 21,15) Ezzel Krisztus a többi apostol fölé emelte volna Pétert? Erre a kérdésre az evangélium és a Szentírás más összefüggései alapján azt lehet helyesen válaszolni, hogy nem erről van szó. Itt most csak arra utalok, hogy Péter fogadkozott a leginkább a tanítványok közül, hogy „ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem”. (Mk 14,29) Ezt tette a helyre a feltámadt Jézus Péter esetében a tanítványok füle hallatára az első kérdésével. Péter önmagában való túlzott bizakodását – ha fájdalmas úton is, - de le kellett építenie Krisztusnak, hogy méltó apostolává, küldöttévé tehesse őt. Péter ekkorra már csalódott önmagában, a maga-bízása összetörött, és így alkalmassá vált arra, hogy Krisztus valóban „emberhalásszá” tudja őt formálni. Ez ma is így van. A Krisztus iránti megtisztult és a szenvedésekben is kipróbált viszontszeretet az, ami alkalmassá teszi az embert Jézus szolgálatára az üdvösség munkájában. 

Lehet, hogy elkerüli a figyelmünket egy apró, de lényeges mozzanat, és ez János apostol megjegyzése, amikor a csodálatos halfogást követően felismeri, hogy az, aki a parton áll, az a feltámadt Üdvözítő, mert így szólt: „Az Úr az!” Én biztos vagyok benne, hogy a többiek is felismerték ezt, de valakinek ki kellett mondani hangosan azt, hogy az Úr az! Ez a tény, ez a tanúságtétel erősítette meg Pétert és a többieket a hitben. János, a szeretett tanítvány, már akkor hitte, hogy feltámadt Jézus, amikor a sziklasírba Péter után belépett és látta a lepleket és a kendőt, amely összehajtogatva külön volt téve a leplektől (vö. Jn 20,3-8). Látta azt, hogy itt nem sírrablás történt, mert Jézus rendet hagyva távozott a sírból a feltámadása után. Sírrablás esetén mindent szétdobáltak volna. Ezt Péter is látta, de ő ekkor még nem hitt, sőt a többi tanítvány sem hitte el az asszonyok és Mária Magdolna tanúságtételét arról, hogy a Mester él (vö. Mk 16,9-13). Egyedül János jutott hitre a többiek előtt, még mielőtt Jézus megjelent volna bármelyiküknek is (vö. Jn 20,8). Ezért jelentős János apostol megerősítő kijelentése, hogy „az Úr az!”.

Akár hisszük el, akár nem, ha valakiknek a szívére rátelepszik a keserű csalódás, és a kételkedés, azoknak a csodák sem segítenek. Krisztus szerető gondoskodása, hogy enni ad nekik, és hogy fiainak szólítja őket, valamint János apostol hitbeli tanúságtétele segített Péternek és a többieknek is, hogy ők is elhiggyék, hogy aki a parton áll ott pirkadatkor, és szól hozzájuk, az nem más, mint az értük meghalt és feltámadott Üdvözítő. Az Úr Jézus azt akarta, hogy Őt a jellemén keresztül ismerjék fel. Jó lenne, hogy ha minket krisztushívőket is nem a hitvallásunkról ismernének fel elsősorban, hanem arról, hogy életünkben, a másokhoz viszonyuló cselekedeteinkben és a szavainkban mennyire hasonlítunk a Megváltónkhoz.  

János tanúságtételére valami megmozdult Péterben és mindenkit megelőzve megindult Krisztus felé. Vajon a mi tanúságtételünkre hányan indulnak meg, hogy életüket odaszenteljék annak, aki értük meghalt és feltámadott, hogy a bűneik bocsánatot nyerjenek (vö. ApCsel 2,38) és Isten fogadott gyermekeiként és Krisztus társörököseiként éljenek ebben a világban másoknak is tanúságot téve arról, hogy mivel Krisztus feltámadt a halálból, ezért a benne hívő emberek számára is van feltámadás és örök élet. 

Tisztelettel: Pongrácz Róbert

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002.

Út, „vissza” a Paradicsomba

1. - Mit jelent Krisztus keresztáldozata? = Jézus a bűn zsoldjaként az első és második halált (vö. Jel 2,11b) szenvedte el a kereszten, hogy a benne hívőknek ingyen, kegyelemből örök életet adhasson (vö. Ef 2,8). Így tud a jó Isten igazságos és irgalmas is lenni ugyanakkor. Igazságos, mert bünteti a bűnt, de irgalmas is, mert a bűnnek következményeit a kárhozat halálát Jézus által magára veszi, és ennek a következményeit a hívő ember helyett elszenvedi. Így valósul meg az Úr kijelentése a megváltott hívő emberek javára, amely szerint: „a bűn zsoldja (fizetsége) a halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6,23). A kárhozat halálából, ami a második halál, nincsen feltámadás; az a végső megsemmisülés lesz az utolsó ítéleten azok számára, akik megvetették Krisztus értük hozott áldozatát és életüket nem akarták odaszánni a jó Atyának. Az Atya azért támasztotta fel Jézust mégis „ebből a halálból”, mert Ő bűntelen volt, ezért tudott helyettesünkké lenni, különben a saját bűne miatt kellett volna meghalnia. Rá nem vonatkozott „a bűn zsoldja a halál” törvénye. Így valósulhat meg az életünkben az, hogy „könyörületességgel és igazsággal töröltetik el a bűn, és az Úrnak félelme által távozhatunk el a gonosztól.” (Péld 16,6)

2. – Üdvözülhettek-e, bikák bárányok vére által azok az emberek, akik Krisztus áldozata előtt éltek? = Még nem üdvözültek; kivéve Énokot, Mózest és Illést, valamint azokat, akik Jézus halálakor föltámadtak, és akiket Jézus a feltámadása után a mennybe vitt (vö. Zsolt 68,19.21.25; Ef 4,8). Ők huszonnégyen vannak az Isten királyi széke előtt a Jelenések könyve szerint (vö. Jel 5,4.10-11). A többi elhunytak „alszanak”, Isten hatalmában vannak (vö. Lk 20,38) az első vagy a második feltámadásig (Jn 5,28-29; Jel 20,5-6). Krisztus áldozatára való tekintettel minden valaha élt valóban hívő ember üdvözülni fog akkor, amikor Jézus az ég felhőin visszatér; feltámasztja és elviszi őket a mennyei Jeruzsálembe (vö. 1Tessz 4,14-17). A Szentsátornál, és később a jeruzsálemi Templomban a bikák és bárányok feláldozása Krisztus áldozatának előképei voltak; és amikor Krisztus áldozatbemutatása megtörtént, az előképek beteljesedtek, emiatt hasadt szét a Templom kárpitja Jézus halálakor (vö. Mt 27,51). Krisztus áldozatára való tekintettel a Jézus megtestesülése előtti emberek, - akik a bűneikért állatáldozatot mutattak be, - bocsánatot nyertek, mert Isten öröktől fogva tudja minden cselekedetét. Ezt a Jelenések könyve így fejezi ki: „a Bárány megöletett a világ alapítása óta.” (Jel 13,8b)

3. – Milyen út vezet „vissza” a paradicsomba? = „Aki hisz és megkeresztelkedik az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16) „De új eget és új Földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (2Pt 3,13) „És mondta az, aki a királyi székben ül: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nékem: Írd meg, mert e beszédek hitelesek és igazak.” (Jel 21,5) „Aki [hit által] győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jel 21,7)

Pongrácz Róbert

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált és ajánlott irodalom: Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 2008; Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Bp., 2002; Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp., 2008.

Az Univerzum és az ember teremtése

1.      Miért és mikor alkotta meg Isten az Univerzumot, benne a földet, és az embert?

Az Univerzum a világegyetemet jelenti. Mivel Péter apostol azt írja, hogy „…az egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára” (2Pt 3,5), a Biblia összefüggései alapján azt mondhatom, hogy Isten előbb a mennyei világot, a mennyei lényeket és a kozmoszt teremtette, és ezután a naprendszerűnket a Földdel együtt. És ez utóbbit teremtette hat nap alatt. Ez az ember számára teljesen hihetetlennek tűnik, de a Mindenható számára semmi sem lehetetlen (Mt 19,26), mert Ő teremtő. Ezután teremtett az Úr minden mást, az élőlényeket is, és ezeket a saját fajtájuk szerint (Ter 1,11.21). A Szentírás a hat napos teremtéstörténettel tehát csak a Földünk és a naprendszer teremtéséről tudósít részletesebben. Az Isten igéjének kijelentése alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy „az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük” (Zsolt 33,6; Ézs 45,12), és hogy az Atya Krisztus által teremtette a világokat (Zsid 1,2; Kol 1,15-16). Úgy tűnik, hogy először az anyagot (a „vizeket”) teremtette meg, mert kezdetben „a Föld kietlen és puszta volt (Zsolt 104,5-9), és sötétség volt a mélység („tehóm” = ősvíz), színén és Isten Lelke lebegett a vizek felett” (Ter 1,1-2). A bibliai kronológia belső időrendje szerint a Földünk, mint egy hatezer éves, a tudomány jelenlegi álláspontjának ezzel kapcsolatos évmilliói sehogyan sem állnak meg ugyan is nem számolhatunk azzal, hogy a jelenlegi természeti törvények és törvényszerűségek ugyan ilyen módon az élet keletkezése óta fennállnának, mivel az óta, két hatalmas „töréspont” is volt: a bűnbeesés, és az özönvíz, amely átrendezte az egész Föld légkörét és annak életfeltételeit. Jó tudni azt, hogy az Úr lakásul alkotta (Ézs 45,18; 40,22) a Földet, amely a teremtést követően a bűnesetig, és még valamennyire az özönvízig igen kellemes és otthonos környezet lehetett az ember számára (Ter 2,6). A Biblia tud világító égitestektől független világosságról is, amely közvetlenül a Teremtőtől származó világosság (Ter 1,3-5; Jel 21,11.23). Az Isten az embert a teremtés koronájaként a saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfinak és nőnek alkotta meg (Ter 1,27; 2,21-24). Amikor a Teremtő végignézett a teremtett világon, látta, hogy íme, minden igen jó lett (Ter 1,31).

2. Mennyi ideig tartott a teremtés?

A Biblia szerint Isten a naprendszerünket, a közvetlen világunkat hat nap alatt teremtette, és a hetedig napon, szombaton megpihent, amelyet a teremetés emlékünnepeként megáldott és megszentelt (Ter 2,1-3). A Mindenható és a minket szerető Isten évszázadok, vagy évmilliók alatt is teremthette volna a világot, de Ő azért választotta a hat napot, hogy ezzel a hat plusz egy napos ciklussal meghatározza az ember munkájának és pihenésének az egyedül helyes, Istentől rendelt életrendjét, amely az emberért lett (2Móz 20,9-11; Mk 2,27). A Szentírásban minden egyes nap kezdete előző este, napnyugtával kezdődik (Ter 1,5.8; Mk 15,42) és másnap napnyugtával ér véget, és nem éjfél 12 órától, mint ahogyan a római időszámítás alapján általánosan ismert. 

3. Mikor teremtette Isten az angyalokat?

Jób könyve szerint, amikor a Teremtő a Földnek alapot vetett, akkor „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak” (Jób 38,4-7). A Földünk és az ember teremtésekor az angyalok és az általunk nem látható más szellemi lények már korábban meg voltak teremtve. A teremtő minden szellemi lényt jónak, bűntelennek és értelemmel felruházottnak teremetett. Luciferben, az egykori legkiválóbb szellemi teremtményben mégis megfogant a bűn (Ez 28,15-16), aki a hitetésével maga mellé állította Isten törvénye elleni lázadásában az angyalok egyharmadát (Jel 12,7-9). Ők a bukott angyalok, akik a bűnnel azonosulva gonosszá, embergyilkossá lettek (Jn 8,44). Az Úr azonban a kezdet kezdetén figyelmeztette az első emberpárt a mennyben elkezdődött bűn valóságára (Ter 2,15) és megváltási, szabadítási tervet is készített minden ember számára, arra az esetre nézve, hogy ha még is elbuknának a bűnben (Ter 3,15; Jel 13,8b).

4. Milyen feladatot kaptak az angyalok az Istentől?

Az el nem bukott angyalok nagy erejű szellemi lények, akiknek „szellemi testük” van, értelmi képességeik meghaladják a legkiválóbb emberek képességeit is. Azt a feladatot kapták Istentől, hogy szolgálják az emberek üdvösségét, és közben döbbenten szemlélik a bűn és az Isten kegyelmének a nagy küzdelmét. Tanulják a hívő emberek életét látva Isten sokszínű bölcsességét (Ef 3,9-10), amely mind nyilvánvalóbbá válik előttük, amint a megváltási terv a végéhez közeledik. Isten parancsait önként és örömmel hajtják végre, hatalmas sebességgel közlekednek a világmindenségben (Dán 9,22-23), fizikailag is védelmezik a hívő embereket, a gonosz angyalok ténykedését Isten parancsára megfékezhetik. Az isteni kinyilatkoztatás átadásában, megmagyarázásában is van Istentől rendelt szerepük (Jel 1,1; 22,6; Dn 9,21-22).

5. Mikor teremtette Isten az embert és az milyen feladatot kapott Istentől?

Az ember tehát a Földünkkel együtt, mint egy hatezer éves. Ezen az adaton a legtöbb ember elmosolyodik, de ha valaki alaposan megvizsgálná a Biblia könyveinek és szavainak hitelességét (2Pt 1,19-21; Mt 4,4; Zsid 6,18), és a teremtést valló jelenkori tudósok érveléseit, akkor lehet, hogy változatna korábbi evolúciós álláspontján. A fejlődéselmélethez ugyanúgy hit szükséges, ami ráadásul minden alapot nélkülöz, mert a tudomány módszereivel sohasem igazolt elméletről, hipotézisről van szó. Ezzel kapcsolatban ajánlom az olvasó figyelmébe a következő tudós megjegyzését: „Bebizonyosodott, hogy az élet alapjának tekintett egyszerűség merő ábránd. A sejt belsejét ijesztően összetett és tovább nem egyszerűsíthető rendszerek népesítik be. Az ebből levonható következtetés, miszerint az életet intelligens tervező hozta létre, sokkolóan hat ránk, akik a 20. században hozzászoktunk ahhoz, hogy úgy gondoljunk az életre, mint egyszerű természeti törvények következményére.” (Michael J. Behe: Darwin fekete doboza, Harmat Kiadó, Bp., 2002, 314.o.) Egy másik ezt erősítő álláspont szerint: „A legegyszerűbb élőlény genetikai kódja is könyvtárnyi információt tartalmaz. Azt feltételezni, hogy ez véletlenül jött létre, annyira megalapozott, mintha azt feltételeznénk, hogy a British Múzeum könyvtárában található valamennyi könyvet nem intelligens szerzők alkották volna meg, hanem véletlen szülöttei lennének.” (Jeszenszky Ferenc: Az evolúció a termodinamika és az informatika fényében, Sola Scriptura, 2002/2, 32. o.) Remélhetően folytatni fogom ezt a témát.

Tisztelettel: Pongrácz Róbert

2013. 01. 22.

Felhasznált és ajánlott irodalom: Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 2008; Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Bp., 2002; Michael J. Behe, Darwin fekete doboza, Harmat Kiadó, Bp., 2002; Walt Brown, Kezdetben. A teremtés és az özönvíz meggyőző bizonyítékai, Reménység Alapítvány, Bp., 2008; Werner Gitt, A teremtés bibliai tanúságtétele, Evangéliumi Kiadó, 1996; Sola Scriptura folyóirat, 2002/2.

Jézus Krisztus születése, karácsony és a betlehemi csillag

A keresztények többsége világszerte dec. 25-én ünnepli Jézus születésének az ünnepét. A Megváltó földre jövetele, minden ember bűne miatti helyettes keresztáldozata és a halálból való feltámadása előre jelzi, hogy van feltámadás és van örök élet azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban és engedelmeskednek az Ő igéinek (vö. Jn 3,16.36). A napkeleti bölcsek útnak indultak egy égi fényességet látva, hogy megtalálják a Messiás-királyt. Vajon mi Krisztus megtalálásáért, a saját és mások üdvösségéért mekkora munkára, áldozatra vagyunk képesek a mindennapokban? Ennek jegyében vizsgáljuk meg a következő kérdésköröket.

- Valóban, 0 év december 25-én született meg emberként Jézus Krisztus a földre? Lehet-e tudni születésének valós idejét?

Jézus születésének időpontjára nézve Lukács evangéliuma 2,1-6-ban arról értesülünk, hogy a Megváltó az idő tájt született Betlehemben, amikor Augusztus császár rendeletére Quirinius szíriai helytartó adóösszeírást hajtott végre. Arról a vagyonösszeírásról van szó, amelyet i.e. 8-ban Augustus rendelt el, de semmit sem tudunk arról, hogy ez a rendelet mikor érte el Palesztinát, amely akkor római provincia volt. Máté evangéliuma pedig beszámol a Heródes féle gyermekgyilkosságról, amelyből megtudjuk, hogy Nagy Heródes még élt, amikor Jézus született, de nem sokkal azután meghalt. Josephus Flavius kortárs történetíró részletesen leírja Heródes halálának körülményeit „A zsidók története” című művében. Többek között említi, hogy a király egyik utolsó rémtette idején Jeruzsálemben holdfogyatkozás volt. Nem sokkal ezután, húsvét ünnepe előtt Nagy Heródes meghalt. A csillagászok pontosan meghatározták, hogy Jeruzsálemben a húsvéti ünnephez közel eső időben i. e. 4. március 12-én volt holdfogyatkozás. Heródes tehát valószínűleg április legelején halt meg. Számításba kell még vennünk, hogy Jézust születése után 40 nappal bemutatták a templomban, éppen ez idő tájt lehetett a napkeleti bölcsek látogatása (utazásuk ugyanis bizonyos időt vett igénybe). Ezek után történt a menekülés Egyiptomba, ahonnan Heródes haláláról értesülve visszatérhettek Názáretbe. A felsorolt eseményeknek tehát i. e. 4, április eleje előtt kellett lezajlaniuk. Ezek az adatok vezetnek el Jézus születési idejének megközelítő pontosságú meghatározásához, amely i. e. 5 késő őszén lehetett. Mindezeket számításba véve nehezen képzelhető el, hogy télvíz idején, dec. 25-én a pásztorok kint legyenek a nyájaikkal a szabad ég alatt, hiszen Izraelben télen a hőmérséklet éjszakánként a fagypont alá süllyed. Időszámításunk, amely Krisztus születésétől számítja az éveket, Dionysius Exiguus (aki 540 és 560 között halt meg) római apát nevéhez fűződik, akinek nem állt minden adat a rendelkezésére ahhoz, hogy Jézus születésének évét pontosan meghatározza. Ő Diocletianus 248. évét Jézus Krisztus 532. évének vette. Számítási hibájából adódik az, hogy az időszámításunk nem esik egybe Jézus születési évével. Jézus tehát i.e. 5-ben születhetett.

- A Biblia fontosnak tartja-e Jézus Betlehemben történő születése napjának megünneplését?

Jézus születésének időpontját a bibliai jövendölések nem jelentették ki. Többek között a Messiás születési helyére, származására, szenvedésére, helyettes áldozati halálára, feltámadására, és második eljövetelére vonatkozóan találhatunk a Szentírásban próféciákat. A Messiás fellépésének időpontját például pontosan megadja a Dániel könyve (vö. Dn 9,25; Mk 1,15). Jézus születésének időpontját viszont az Úr nem tartotta fontosnak közölni. Vajon miért? Azért, mert Krisztusnak a küldetése és a messiási szolgálata a lényeges, Isten Országának a meghirdetése és az ember megváltása a döntő és nem az Ő születése. A gyermekkoráról is csak egy rövid epizódot találunk az evangéliumokban, mert nekünk nem egy kisded Jézust kell követni, hanem a feltámadt és értünk közbenjáró Urat (vö. 1Tim 2,5), aki így szól ma is hozzánk az Ő igéje által: „Jöjj és kövess engem!” Tehát a Bibliában sem az apostolok, sem az első keresztények nem ünnepelték meg Jézus születésének napját. A karácsonyi ünnepkör kialakulása későbbi eredetű.

- Miért december 25-26-án ünnepli a világ a Karácsonyt? Mi a Karácsony szó jelentése?

„Aurelianus római császár a 3. században tisztelője volt a Napistennek, és ezért bevezette a „Legyőzhetetlen Nap” (latinul: Sol invictus) ünnepét dec. 25-re, az antik számítás szerinti napéjegyenlőség napjára. Ez a 4. században már olyan népszerű pogány ünnep felkínálta a lehetőséget a keresztények számára, hogy Jézus Krisztusnak ’az igazság napjának’ (Mal 3,20) és ’a világ világosságának’ (Jn 8,12) születési ünnepét megüljék. A legrégebbi utalás a 354-ben lezárt ’Vértanúk jegyzékében’ (Depositio martyrum) található a nap pontos megjelölésével együtt.” A karácsony szó, a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba bolgár közvetítéssel. A bolgár „kracsun” szó téli és nyári napfordulót jelent, illetve az azok körüli ünnepnapokat.  Eredeti jelentése „átlépő”; ezzel a jelentéssel jutott el a „fordulónap”, „napforduló” mai tartalmáig.

- Ha pogány ünnepből ered, akkor hogyan válhatott a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepévé?

Az előbbiek alapján kiderül az, hogy karácsony ünnepét a középkori egyház vezette be átnevezve ezzel a pogányság körében elterjedt ünnepet. Az ókorban a pogány népek Egyiptomban Ízisz fiának a születését, Babilonban Nimródnak, a „nagy szabadítónak” a születését ünnepelték ezen a napon. A pogány Rómában pedig Szaturnusz ünnepének is nevezték, és féktelen kicsapongások között öt napig ülték meg ezt a pogány ünnepkört Caligula keresztényüldöző császár rendelése szerint, valamint a „Natalis invicti solis” – a le nem győzött Nap születésnapja is volt. A Nagy Konstantini milánói rendelet utáni években (i. sz. 313 után) jött létre az egyházi és állami hatalom összefonódása, amely során az új ünnep is, császári hatalom által mindenki számára kötelező ünneppé válhatott a római birodalomban (lásd pl.: Nagy Theodosius császár ediktuma, 380. febr. 27). Krüzosztomosz, Jézus bátor bizonyságtevője és vértanúja ezt írta 380-ban: „Még tíz éves sincs, hogy megismertük ezt a napot (karácsonyt).” A középkori egyház azzal, hogy dec. 25-dikét Jézus születésének ünnepévé tette, tulajdonképpen egy pogány ünnep átnevezésével a pogány tömegek figyelmét Krisztusra, „a világ világosságára” akarta irányítani. Személyes megtérés nélkül azonban nem lehet pogány tömegeket az egyházba ilyen módon, császári rendeletre „beemelni”. Abból csak látszat-, vagy érdekkereszténység lesz.

- Tesz-e említést a Szentírás a karácsonyfáról, honnan ered ez a szokás?

A Biblia természetesen nem ír semmit a karácsonyfáról, csak a keresztfát említi, amelyre a Megváltó Jézust feszítették, aki önként vállalta ezt a kimondhatatlan áldozatot minden ember bűne miatt, és minden ember helyett, hogy „aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (vö. Jn 3,16; Róm 6,23). A karácsonyfa állítás szokása szintén pogány eredetű, amelynek eredete az ókori Babilonba nyúlik vissza. Babilonban a fenyőfa gyertyákkal az új életre kelt Nimródot, az agyonvert és új életre támadt istent ábrázolta. Ez a kultusz tehát Babilonból került át a még a több istenhitet valló, pogány Rómába. Más források szerint a karácsonyfa elődje a karácsonyi piramis volt, ami egy nagy virágcserépbe állított vagy fatönkhöz erősített deszkaszál volt, melyre két-három vékony, felfelé rövidülő deszkadarabot szegeztek keresztbe. A felszegezett deszkák végén gyertyát gyújtottak. A 18. század közepén kezdték Németország egyes helyein az egyszerű karácsonyi piramis dísztelen vázát karácsonyi gallyakkal ékesíteni. 1521-ből Sélestat városában (Elzász), a Humanistenbibliothek in Schlettstadt könyvtárban található az első írásos emlék a fenyőfa árusításáról. Később a karácsonyfa állítás szokása német közvetítéssel terjedt el Európa többi országában is.

Magától értetődik, hogy ennek nincsen köze sem Jézus születéséhez, sem a halálból való feltámadásához; ez utóbbi viszont minden keresztény ember hitének a középpontja mind a mai napig (vö. 1Kor 15,17.20).

- Valójában mi volt a Betlehemi csillag?

Kepler 1603 decemberében erre a számításra jutott: A Jupiter és a Szaturnusz olyan közel került egymáshoz, hogy egyetlen erős fényű csillagnak látszott. Mindez a halak jegyében történt, amely Izrael és a Messiás jelképe volt. A Jupiter királycsillag, míg a Szaturnusz Izrael védőcsillaga volt. Supárban, a híres csillagvizsgáló helyen feljegyezték ezt a jelenséget, amely i. e. 7-ben tűnt fel, és hét hónapig volt látható. Ez az elmélet nem valószínűsíti azt, hogy ez lett volna i. e. 5 őszén a betlehemi csillag, bár sokan ezt gondolják. Az evangélium alapján a csillag jellegzetessége igen különleges: valószínűleg hosszabb ideig volt látható, a napkeleti bölcsek előtt haladt, és megállt a betlehemi barlangistálló fölött (vö. Mt 2,2.9-10). Ilyen csillag nem létezik. A bibliai leírás alapján Isten fényes angyalainak egy csoportjára lehet gondolni, akiket a bölcsek messziről csillagnak véltek. Lukács evangéliumából tudjuk, hogy Jézus születésekor angyalok jelentek meg a nyájat legeltető pásztoroknak, akik az Istent dicsérték és így énekeltek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (vö. Lk 2,8-15).

- Létező személyek voltak a három királyok, Gáspár, Menyhért és Boldizsár?

Máté evangéliuma szerint bölcsek jöttek napkeletről (vö. Mt 2,1.7), akik valójában ókori értelemben vett csillagászok voltak. A görög „magoi” azt jelenti, hogy „bölcsek” és nem azt, hogy „királyok”. Azt, hogy hárman voltak, a Jézusnak vitt háromféle ajándék (arany, tömjén és mirha) alapján gondolták, és a középkori vallási hagyományból ismerjük a nevüket, nem a Bibliából. Valószínűleg a „királyok” megnevezéssel jelezték azt, hogy a Föld minden királyától és uralkodójától hódolat, imádat jár a Messiás-királynak. Krisztus Urunk azonban csak őszinte, önkéntes alapon történő imádatot tud elfogadni. Az Isten szeretet (1Jn 4,8), és nem kényszerít senkit sem hatalmával arra, hogy imádják Őt.

- Honnan tudták a napkeleti bölcsek Jézus születésének helyét és idejét?

Mivel az izraeliták 70 évig voltak babiloni fogságban (i. e. 605-535), és mindenki nem tért vissza a Szentföldre, az ószövetségi irataik, és a héber nyelv is elérhetőek voltak az akkori bölcsek számára. Ismerhették Bálám próféta jövendölését, aki ezt jövendölte az eljövendő Messiásról: „Csillag származik Jákobból, királyi pálca támad Izraelből” (4Móz 24,17). Ha a bölcseknek nem lett volna a kezükben az ószövetségi iratok egy része, Bálám jövendölésével együtt, akkor hitük sem lett volna egy csillagnak látszó fényesség után 1200 km-t utazni, és az út fáradalmait vállalni. Különben is, miért hódoltak volna egy idegen nép újszülött királyának? A bölcsek pontosan tudták, hogy nem egy közönséges király született meg Júdeában, hanem a próféták által hirdetett Messiás-király, akinek az eljövendő uralmával egy új korszak kezdődik majd el. A feltűnt égi jel, csak megerősítette bennük Isten igéjének hitelességét, megbízhatóságát és igazságát.

- Az izraeliták is pontosan tudhatták azt, hogy a Messiás hol és mikor születik meg? Miért nem ők mentek elsőként a jászolhoz?

Isten ószövetségi választott népe évszázadokon át várta a megígért Messiást (jelentése „Szentlélektől fölkent szabadító”). Jézus földre születésekor azonban az írástudók magyarázatai és hagyományai elfedték a nép elől az Isten igéjének világosságát. Ez sajnos ma is így van. A magukat hívőnek valló emberek többsége ma sem ismeri a Szentírást, de a különböző hagyományokat, vallási tanításokat sokkal inkább. Ez volt az egyik oka annak, hogy a Messiás születésekor csak egy maradék hívő várta a Messiás születését (vö. Lk 2,8-18.25-38). A főpapok és írástudók azonban bár tudták, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni, akinek „származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5,2/1), - tehát valóságos isteni személyről van szó, - mégis, már a születésekor elvetették a szívükben Krisztust, és nem mentek át Jeruzsálemből Betlehembe (8 km), hogy köszöntsék Őt. Pontosan megmondták a bölcseknek, hogy hol kell a Messiásnak megszületni (vö. Mt 2,4-6), de ők nem hittek benne. Ma is vannak, akik ismerik a Bibliát, tanítanak is belőle, de közülük sokan nem hiszik el, hogy annak igéi Isten ajkáról valók (Mt 4,4); mert ha elhinnék, akkor engedelmeskednének is neki.

- Jelenleg hol tartózkodik Jézus, és milyen feladatot lát el?

A Biblia szerint Krisztus jelenleg a mennyben, az Atyánál van, és a mennyei templomban, a szentek szentjében látja el főpapi és papi szolgálatát a benne hívő népének javára. Közvetíti imáikat az Atyának, és eltörli azok bűneit, akik megvallották és megbánták azokat. Akik ennek következtében felmentő ítéletet kapnak tőle, azok az Ő második eljövetelekor (akár elhunytak, akár még élnek akkor) feltámadásuk, vagy „elváltozásuk” után az ég felhőin Krisztussal együtt a mennybe ragadtatnak az angyalok visszatérő seregével együtt. Azt az örömet, békét és romolhatatlan életet már senki el nem veheti tőlük (Jézus főpapi és közbenjáró szolgálata: 1Tim 2,5; Zsid 7,25; Róm 8,34; 1Jn 2,1; 3Móz 16; Dn 8,14; 9,24; Zsid 8,1-5; 1,3; 2,17-18; 4,15-16; az igazak feltámadása: 1Tessz 4,14-17; 1Kor 15,22-23.51-52; Jn 5,28-29).

- Amikor eljön Jézus, úgy tudom, az a nap lesz ennek az emberi történelemnek az utolsó napja. Elképzelhető, hogy a mi generációnkban bekövetkezhet ez a nap?

Urunk Jézus Krisztus második eljövetelének időpontját a mennyei Atyán kívül senki sem ismeri (vö. Mk 13,32), csak annak előjeleit jelentette ki az Isten igéje a Bibliát olvasó és annak hitelt adó hívő emberek számára. Csak annyit mondhatunk, hogy eljövetele közel van, és Jézus minden tanítványának jellemben is el kell készülnie a menny királyával, a Messiás-királlyal való találkozás nagy napjára. Jézus figyelmezette övéit, és ez ma is áll: „Ti is azért legyetek készen: mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az Embernek Fia” (vö. Mt 24,42-44; Lk 12,40. 21,34-36).

Minden karácsonyt ünneplő olvasó számára kívánok sok kegyelmet és tiszta örömöket és békés, boldog, új esztendőt!

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása, Bp., 2002; Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 2008; Liturgikus lexikon, szerk. Verbényi-Arató, Ecclésia, Bp., 114.o., Újszövetségi kortörténet, Dr. Szatmáry Sándor, Sola Scriptura jegyzetek, Bp., 2008., 34-40. o.; Babilon, Karácsony, Húsvét, Albert Lüscher (svájci református lelkész), EKE Kiadó, (1991), 17-25. o.; Jézus élete I., Takács-Vankó, Sola Scriptura jegyzetek, Bp., 2005., 37-39. o.; Római történeti chrestomathia, tankönyvkiadó, Bp., 1963, 281-282. o.; www.Wikipédia / a karácsony szó etimológiája; karácsonyfa eredete.

Mit mond a Szentírás a halál állapotáról és a feltámadásról?

1. Mit mond a Biblia a halálról és a halottak állapotáról?

A Biblia a halál állapotát egy mély, öntudatlan alváshoz hasonlítja. Jézus is azt mondta a Jairus meghalt leányáról, hogy: „a leányzó nem halt meg, hanem alszik.” (Mt 9,24) Lázár feltámasztása előtt pedig így szólt: „Lázár a mi barátunk elaludt.” (vö. Jn 11,11-13) Krisztus a Jelenések könyvében úgy mutatkozik be, mint aki halott volt, de íme, él örökkön-örökké, és akinél a sírnak és a halálnak a kulcsai vannak. (Jel 1,18) Az Úr ezt mondta Dániel prófétának, az egykori nagy államférfinak: „Te pedig menj el a vég felé, és nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén.” (Dn 12,13) Urunk Jézus pedig így szólt: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. (Jn 5,28-29) Az elhunytak tehát alszanak „a föld porában” egészen a feltámadásig. (vö. Dn 12,1-2; Jób 19,25; Mt 22,29-32)

2. Találkozhatunk-e újra azokkal a szeretteinkkel, akik már meghaltak?

Akik Jézus második eljövetelekor, az igazak feltámadásakor feltámadnak, azok találkozni fognak egymással is. (1Tessz 4,14-17; 1Kor 15,22-23; Jer 31,15-16) Azokkal viszont, akik nem lesznek méltók az örök életre, azokkal nem lesz találkozás, mert ők ezer évvel később támadnak fel az ítéletre, hogy azután örökre meghaljanak. Ez lesz számukra a második halál. (Jel 20,5-6.14)

3. Mit ír a Biblia a purgatóriumról?

A Biblia egyetlen mondatot sem ír a purgatóriumról, a tisztulás állapotáról, vagy a „tisztítótűzről”, mert az nem létezik. A „tisztítótűzről” szóló tanítást a középkori egyház vezette be a Firenzei (1439-1445) és a Trienti Zsinaton (1545-1563), és ez szoros kapcsolatban áll a kereszténységbe beszivárgott „lélek halhatatlansága” tanítással. Mindez a Szentírástól idegen tanítás. Isten Szeretet (1Jn 4,8.16). Ezért nem szükséges Őt „hangolni”, befolyásolni az elhunytak érdekében. Nincs is értelme, mert akit Krisztus nem ítél méltónak az örök életre, az azért van, mert az a személy a bűneivel, önzésével azonosulva halt meg, és a feltámadáskor is ugyan ott folytatná az emberhez nem méltó életét, ahol halála pillanatában abbahagyta, mert az ember a jellemét a feltámadásra is magával viszi (Mt 25,21.26.33-46). „A bűn törvényszegés, a törvény áthágása”. (1Jn 3,4) Ettől viszont az örök életben részesülő igazak teljesen védve lesznek, mert a Szentírás szerint „nem lesz kétszer veszedelem”. (Náh 1,9b) A bűn gyalázatos történelme még egyszer nem fog elkezdődni.  

4. Ha elkezdődik a halottak feltámadása, az élők látni fogják azt?

Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, akik nem méltók az örök életre, azok azonnal meghalnak. (Jel 6,15-17; 20,11; 19,11-16) A történelem folyamán valaha élt igazak pedig feltámadnak. Az akkor élő igazak viszont látni fogják Krisztus dicsőséges eljövetelét és az igazak feltámadását is. (1Tessz 4,14-17) Akik megszentelődtek és megérik Jézus második eljövetelét, azok teste el fog változni és hasonlóvá válik Jézus megdicsőült szellemi testéhez, és a szemük láttára feltámadott igazak testéhez. (1Kor 15,35-57; Fil 3,20-21) Mindez Krisztus visszatérésének és megjelenésének a dicsőségétől fog végbemenni. (Mt 24,27)

5. Hogyan tapasztaljuk meg azt az időt, ami a halálunktól a feltámadásunkig tart, érezzük az idő múlását?

Az elhunytak az idő múlását egyáltalán nem érzékelik. Halálukkor lehunyták a szemüket, a feltámadásukkor olyan, mint hogy ha felébrednének. (Jób 14,12; 19,25-27) Ezért vágyakozott Pál apostol „elköltözni és az Úrral lenni”, mert a halál állapotában senki nem érzékel semmit, még az idő múlását sem. (Fil 1,21-23; 2Kor 5,1-10) De jól tudta, hogy az „igazság koronáját” megkapja Krisztustól ama napon, amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik. (2Tim 4,6-8; Tit 1,13)  

6. Mi történik azokkal, akik nem kapnak örök életet?

Akik nem kaphatnak örök életet, azok az ezer éves mennyei ítélet után (Mt 22,11-13; Jel 20,6; Jel 11,17-18) támadnak fel romlandó testben, hogy meghallják az ítéletet és nem sokkal azután végleg elvesszenek. (Jel 11,18; Jn 3,16; Jel 20,7-9.11-15) Az ő sorsuk a második halál, ami végérvényes megsemmisülést jelent; „olyanok lesznek, mintha nem lettek volna”. (Abd 1,16) A pokolról szóló középkori tanítás, az örök szenvedés tana nincsen benne a Szentírásban, és Isten tökéletes erkölcsi lényétől is távol áll, hogy emberek szenvedjenek végtelen korszakokon át. A „kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké” (Jel 20,10) megjegyzésben az „örökkön örökké” kifejezés teremtményre vonatkozóan azt jelenti, hogy amíg az élete tart. A magyarban is használunk hasonló szavakat, amikor például azt mondjuk, hogy: „örökre neked adom”. A Károli fordításnál a „pokol” kifejezés annyit jelent, mint „sír”, „sírgödör”, „alvilág”, és a Jelenések könyvében megszemélyesítve szerepel. A tűznek tava a második halált jelenti, tehát jelképről van szó. (Jel 20,14-15; 21,8)

7. Kivel találkozik a feltámadott ember először?

Az igazak feltámadásakor a feltámadt ember az őrzőangyalával és a megváltójával, Krisztussal találkozik először.  Isten angyalai összegyűjtik a választottakat az ég egyik szélétől a másik széléig, és Krisztushoz, a menny királyához kísérik őket (Mt 24,31). Ott találkozni fognak a szeretteik közül azokkal, kik szintén részesültek az igazak feltámadásában és azokkal, akik élve érték meg Jézus második eljövetelét. Az elhunyt és feltámadt gyerekeket angyalok viszik édesanyjuk karjaiba. (Mt 19,14; Jer 31,15-16) És az Isten letöröl az ő szemeikről minden könnyet. (Jel 21,4)

8. Milyen testben támadnak fel azok, akik örök életet kapnak?

Akik örök életet kapnak, azok romolhatatlan, szellemi testben támadnak fel, amely hasonló lesz a feltámadt Krisztus testéhez, s amelyről Pál apostol is részletesen írt a Korintusiakhoz írott első levelében. (1Kor 15,20-28. 35-57) A feltámadt ember nem betegszik meg és a teste nem lesz alávetve az öregedés és elmúlás törvényszerűségeinek, mert „ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba”. (1Kor 15,54)

9. Tehetnek-e valamit az itt maradottak az eltávozott lelki üdvösségéért?

A Biblia tanítása szerint „az itt maradottak” semmit sem tehetnek az elhunytakért, de erre nincs is szükség, mert az Atyánál és Krisztusnál senki sem szereti jobban őket. (Jn 3,16) Az Úrnak gondja van az övéire (Lk 20,37-38) és ebben a hitben megnyugodva beszélgethetünk Istennel azokról, akiket szerettünk és ezután is szeretni fogunk. Az elhunytjaink végső sorsa a megváltó Krisztusnak, az irgalmas és igazságos bírónak a kezében van. Minden ember végső sorsa fölött az utolsó szót Krisztus fogja kimondani. (Jn 5,22; Mt 25,31-45) Természetes az, hogy elhunytjaink sírját gondozzuk, és élő virágot helyezünk rá.

10. Csak az igazak feltámadásáról, és ezer évvel később a kárhozatra méltók feltámadásáról szól a Biblia?

Szó van az Írásban még részleges feltámadásról is. Ez azt jelenti, hogy Jézus második eljövetele alkalmával az igazak feltámadásakor az üdvözülendőkkel együtt néhány kárhozatra méltó is feltámad romlandó testben. Ők meglátják Krisztus hatalomátvételét és uralmának valóságát, és azonnal meghalnak a második feltámadásig. Ilyen személy lesz például a főpap és a zsidó főtanács több tagja, azok, akik Jézust halálra ítélték, mivel ezt Krisztus nekik előre megígérte (vö. Mt 26,64; Dn 12,1-2).

11. Mit kell tennünk azért, ha el szeretnénk nyerni az örök életet?

Jézus mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) A Krisztusba, mint Isten Fiába és személyes Megváltómba vetett hit és bizalom, valamint az Ő szavának való engedelmesség által van örök életem. Ez az örök élet feltétele mások számára is. Mindez az Atya és Krisztus iránti viszont szeretetből történik az Isten Lelkének ereje által.

A szentírási idézeteket Károli Gáspár Bibliafordításából vettem.

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

A tízedik parancsolat: „És ne kívánd …” (MTörv 5,21; Kiv 20,17)

A Katolikus Egyház Katekizmusa a tizedik parancsolatot két parancsolatra bontja, a kilencedikre és a tizedikre, mivel a középkori egyház a második parancsolatot (vö. Kiv 20,4-6; MTörv 5,8-10) törölte, így a kívánság parancsolatának két részre osztásával meg van szám szerint is a tíz. A tizedik parancsolat eredeti egységéről közvetve tanúskodik a katekizmus, amikor a Kivonulás könyvéből pontosan idézi azt: „Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét (házastársát), sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé (Kiv 20,17; Szt. István Társulat ford.).” A katekizmusban a továbbiakban még ezeket olvashatjuk: „A katolikus hitoktatás hagyományát követve a kilencedik parancsolat a test kívánságát tiltja; a tizedik mások javainak megkívánását (vö. KEK, 1514§; 489. o. ). … A tizedik parancsolat kifejti vagy kiteljesíti a kilencediket, amely a test bujaságára vonatkozik. Megtiltja mások javainak megkívánását … A tizedik parancsolat a szív szándékán nyugszik; összefoglalja a kilencedik parancsolattal együtt a törvény minden előírását (vö. KEK, 2534§; 493. o.).”

A fenti megfogalmazás tükrözi a kívánság parancsolatának egységét és isteni kézjegyét, mert a tizedik parancsolat, mint egy összefoglalja mind a tíz parancsolatot és arra mutat rá, hogy az összes bűn gyökere a bűnös kívánságban van (vö. Mt 5,28; 15,19-20). És tanúskodik arról is, hogy nem isteni rendelkezés nyomán változtattak az Úr tízparancsolatán, hanem a „hagyományt követve” (vö. KEK, 1514§; 489. o.).

Luther Kis Kátéja követi a katolikus egyház számozását, szintén két részre osztja a kívánság parancsolatát: IX. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság látszatával azokat meg ne szerezzük, hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat megtarthassa. A kilencedik parancsolat a törvényes rendet védi, s a magunkéval való megelégedésre kötelez.” X. p.: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk feleségét, háza népét vagy barmát tőle el ne idegenítsük, erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket, hogy nála megmaradjanak, és teljesítsék kötelességüket. A tizedik parancsolat az emberi közösséget védi, és hűségre és megbízhatóságra kötelez (Kis Káté, 22-23.o.).” A Heidelbergi Káté (bővebb változata) a tizedeik parancsolatot a Biblia értelem szerinti számozása szerint közli, és többek között ezt írja: „Mit kíván meg a tizedik parancsolat? = Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek egy parancsolata ellen sem, hanem állandóan gyűlöljünk minden bűnt és szeressük azt, ami Isten akaratával egyező (Heidelbergi Káté, 72-73. o.).” A zsidóknál mind a mai napig hiánytalanul és pontosan meg van a tízparancsolat minden rendelkezése. A felosztás annyiban tér el a keresztény felekezetek számozástól, hogy ők a tíz parancsolat előtti bevezető mondatot az első parancsolatként veszik (vö. Kiv 20,2), az idegen istenek és a képek imádatának és tiszteletének a tilalmát viszont egyetlen parancsolatnak számítják, és a tizediket nem kettéosztva, hanem a maga helyén találjuk. Hogy ez miért van így, itt ebben az elemzésben most nem térhetek ki, de ha valaki egybeveti a bevezető mondatot a „semá Jiszráel” (=Halld Izrael) kezdetű minden napra szóló imával és parancsolattal (vö. MTörv 6,4-5), és a zsidó nép történetének a fogság előtti bálványimádásra való hajlandóságával, akkor az összefüggést meg fogja érteni. 

Álljon most végre itt a Második Törvénykönyvből a tizedik parancsolat úgy, ahogyan a Károli fordításban megtaláljuk: „És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldjét; se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a te felebarátodé (5Móz 5,21).” Talán ez a kívánság parancsolata az, amelyet a legtöbbször áthágunk nap, mint nap. Bár nincsen olyan ember, aki csupán a saját akaraterejéből meg tudná tartani, az Újszövetségben mégis érvényben van (vö. Róm 7,7), sőt az Újszövetségi Szentírásban többféle összefüggésben is megtaláljuk.

Felvetődik a kérdés, hogy mi a baj a kívánsággal, ami mindenkiben olyan mélyen benne gyökerezik? Az ember vágyakozó, kívánó lény, különböző vágyak hajtják, és azt tapasztaljuk, hogy ezt a legtöbb ember természetesnek tartja. Az Isten igéje azonban az emberi szív indítékait is feltárja, és rámutat arra, hogy az ősbűn következtében és ennek eredményeként „a halál minden emberre átment, mert mindenki vétkezett” (vö. Róm 5,12). Így minden ember olyan hajlandóságokkal jön erre a világra, amelyek kezdetben az ősbűn előtt nem voltak az ember sajátjai. A bűn következtében megromlott az emberi természetünk (vö. Róm 7,22-24), és ennek következtében olyan dolgokra vágyakozunk, amelyek az emberi szívet elfordítják az élő Istentől, sőt annak a rabjává teszik, amire az ember vágyakozik. A Szentírás igéi nélkül az ember észre sem veszi, és megromlik, mint a befőtt, mert természetesnek veszi, hogy úgy éljen, ahogyan a vágyai diktálják. Így minden parancsolatot, intést a szabadsága korlátozásaként él meg, és a zsigereiben tiltakozik, hogy ebbe valaki nehogy beavatkozzon, és hagyják őt békén. Ma ez az általános és ki nem mondott jelmondat: „Egyszer élünk, és lehetőleg éljünk jól, és ha lehet, akkor még jobban.” Ebbe bőven belefér a különböző élvezetek keresése, a vagyon és kényelmes élet utáni hajsza, és nem áll messze a hatalom iránti igény sem. Pedig János apostol ezt írja: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik, és annak kívánsága; csak aki az Isten akaratát cselekszi, az marad meg örökre (1Jn 2,16-17).”

A bűn elkövetésével a Sátán rabul ejtette az embert, és rabul ejti ma is. Ezért minden ember Megváltóra és megváltásra szorul. Jézus Krisztus helyettes áldozati halálába vetett személyes hit és mély bűnbánat nélkül nincsen szabadulás senki számára. Az ember bűnre csábításával a Sátán a saját romlott természetét sütötte az ember jellemébe. Ő volt az, akiben megszületett az irigység Krisztussal szemben, egyszerűen Krisztus helyére pályázott a mennyben, de a szeretet törvényének és a tízparancsolatnak a figyelembe vétele nélkül. Amíg a Teremtőnk minden teremtményének a szolgája lett, és Krisztus minden ember megmentéséért az örök isteni életét tette le, addig a Sátán zsarnoki módon akar úr lenni az egész világ fölött (vö. Iz 14,12-15; Ez 28,14-17a.19; Mt 4,8-9). Mivel az emberi természetünk a bűn következtében megromlott, az Isten és az ember közé beférkőzött a bizalmatlanság, és az ember alapvetően önző lény lett, a Szentlélek szívünkbe költözése nélkül sosem tudnánk emberhez méltó életet élni, sem az isteni természet részeseivé válni. Csak Jézus Krisztus által válhatunk szabadokká saját önző, romlásba taszító vágyainkkal szemben: „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36).” Ez azt jelenti, hogy az ember nem akkor lesz szabaddá, hogy ha azt teheti végre, amit akar, s amit a szíve diktál, hanem akkor, hogy ha saját önző vágyaival szemben az Isten akaratát cselekszi. Ehhez azonban jobban kell bíznia Istenben, mint saját magában. Jobban kell bíznia az Isten igéjében, mint emberi és egyházi hatalmakban, méltóságokban. Az idáig vezető út és döntés senki számára nem könnyű, de szép és minden lemondást, elszakadást megér. És ez még csak az út kezdete, mert bár a megigazulás egy pillanat műve, de a megszentelődés egy egész életen át tartó küzdelem eredménye kell, hogy legyen a hívő ember életében.

Aki ezeket mind fontolóra veszi, és hozzáadja még az Isten szavának biztos ígéreteit, - az igazak feltámadását és az örök életet, valamit az újjáteremtett Föld szépségét és csodás voltát, ami az Isten gyermekeinek öröksége lesz, - az az ember már nem akarja táplálni a testét a kívánságokra (vö. Róm 13,13-14). Nem enged a bűn kívánságainak, nem engedi, hogy az uralkodjék fölötte, hanem naponta odaszánja magát az Istennek és tagjait az igazság fegyvereiül a mindenhatónak (vö. Róm 6,11-13). Az Istennek van hatalma arra, hogy minden pillanatban megadja azt a természetfölötti segítséget, amelyre a hívő embernek szüksége van, ahhoz, hogy győzni tudjon a saját önzésre hajló kívánságai fölött és az Isten akaratát választhassa. Ez nem megy máról holnapra, de ha az Istennek van türelme velünk szemben (vö. 2Pt 3,9), akkor mi is legyünk türelmesek önmagunk iránt és azok iránt, akik még bukdácsolnak, de szeretnének úgy élni, ahogyan a jó Isten kéri tőlük.

Salamon, Izrael királya minden idők legbölcsebb embere volt. Azt írja, hogy „az ember kívánsága be nem telik” (Préd 6,7). Ha valaki valamit elért az életben, még többet akar, de csak azért, hogy utána még többet akarjon, s közben észre sem veszi, hogy emberségében mennyire elcsökevényesedik. Sok házasság ment emiatt szét, és sok vállalkozás és barátság jutott már a tönk szélére. És az ember sehogyan sem érti, hogy a másik, akit annyira szeretett, hogyan juthatott idáig. Salamon uralkodása kezdetén Istentől kapott bölcsességet, amit ő sajnos igen sok feleséggel és számtalan ágyassal egészített ki. Minden élvezetben, pompában, tiszteletben és kényelemben része volt. Így ír erről életének utolsó szakaszában, miután mély bűnbánatra jutott: „Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt (Préd 2,8-11).” A királynak az Istentől kapott bölcsessége megmutatta, hogy mindez hiábavalóság és „a léleknek gyötrelme” (Károli), és nem tette ez őt boldoggá, sőt ellenkezőleg: „és nincsen annak semmi haszna a nap alatt”.

A hívő ember gyakran érzi úgy, hogy semmivel sem jobb a nem hívőnél. Mindketten megváltásra és Megváltóra szorulnak. Az alapvető különbség mégis abban van, hogy a Krisztusban bízó ember megragadja Isten szavát és ígéreteit, és nem akar abban az állapotban maradni, amiben van, így Isten kegyelméből békessége lesz, míg a nem hívő ember ezzel nem foglalkozik és így a pusztulás útján marad. Kedves olvasó! Te melyik csoportba szeretnél tartozni: Krisztus táborához, vagy ahhoz a táborhoz, amelyik önfeledten az örök halál felé menetel? „Széles az út, amelyik a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta, de keskeny az út, amelyik az életre visz, és kevesen találják meg azt” – mondta Jézus. Ezért aki Krisztushoz tartozik, mindent megtesz, hogy kikerülje a romlottságot, amely a kívánságban van e világon (vö. 2Pt 1,4), és az élő Istent keresi, hogy a Szentlélek benne lakozása által tiszta vágyai legyenek, amelyek megnemesítik a jellemét és Krisztushoz hasonlóvá teszik őt. A hívő ember naponta meríteni akar az élet vizéből, mert Krisztus azt ingyen adja, azoknak, akik keresik Őt (vö. Jel 22,17), ezért a zsoltárossal elmondhatja: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád Istenem (Zsolt 42,2).” „Sóvárogva vágyakozik a lelkem az Úr udvaraiba. Szívem és testem ujjong az élő Isten után” (Zsolt 84,3; a kat. Szt. Jeromos ford. szerint).

A hívő ember számol a világmindenséget mozgató vetés és aratás törvényével, amely szerint: „amit az ember vet, azt aratja is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk” (Gal 6,7-9). „Mert a test törekvése (gondolata) halál, a Lélek törekvése (gondolata) pedig élet és békesség (Róm 8,6).” Itt a test kifejezés átvitt értelemben a megromlott emberi természetet jelenti, és nem az emberi testünk páratlan konstrukcióját. Azonban a testünk mégis az emberi természetünknek a hordozója, ezért a hívő ember oda akar figyelni, hogy ne az önző vágyai szerint éljen, hanem az Isten Lelkétől kapott indíttatásai és az Isten igéjének útmutatása szerint, mert a feltámadt Krisztus ígéretét tartja szem előtt: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).” Mindez nem érdekből, nem számításból, hanem egyedül Krisztus iránti viszont-szeretetből történhet, mert csak ennek a tiszta indítéknak van értéke Isten színe előtt.

A legfontosabbat a végére hagytam. Miért kell a hívő embernek az Isten kegyelmének erejével őrt állani a saját szívének (elméjének) ajtaja előtt, amikor abban a különböző kívánságok felébrednek? Azért, mert „mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz (Jak 1,14-15).” Pál apostol a megtérése után is még így kiált fel: „Ó én nyomorult (testileg-lelkileg elesett) ember. Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De a választ is azonnal megadja: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 7,24-25a; vö.: Jn 8,34-36; 15,5). 

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 22-23. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72-73. o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK), Szt. István Társulat, Bp., 1994, 1514§ és 2534§.

Kilencedik parancsolat: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (Kiv 20,16)

A Katolikus Katekizmus a tízparancsolat kilencedik parancsolatát a számozásában nyolcadik parancsolatként közli. Ebből egy részletet idézek az olvasó számára:

2464§: A nyolcadik parancsolat tiltja személyes kapcsolatainkban az igazság elferdítését. … 2465§: Az Ószövetség tanúsítja: Isten minden igazság forrása. Az Ő szava igazság. Az Ő törvénye igazság. ,,Nemzedékről nemzedékre tart a te igazságod (Zsolt 119,90)”. Mivel Isten az ,,Igazmondó'' (Róm 3,4), népének tagjai arra hivatottak, hogy az igazságban éljenek. 2466§: Jézus Krisztusban Isten igazsága teljes mértékben megnyilvánul. Ő, akit kegyelem és igazság tölti be, a „világ világossága” (Jn 8,32). Ő az igazság. Mindaz, aki hisz Őbenne, nem marad sötétségben. Jézus tanítványa megmarad az Ő beszédében, hogy megismerje az igazságot, mely megszabadít és megszentel. Jézust követni annyit jelent, mint az igazság Lelkéből élni, akit az Atya küld az Ő nevében, és aki bevezet a „teljes igazságba'' (Jn 16,13). Jézus tanítványainak az igazság föltétlen szeretetét tanítja: ,,A ti beszédetek legyen: az igen igen, a nem nem'' (Mt 5,37). 2467§: Az ember természete szerint az igazságra törekszik. Köteles tisztelni és tanúsítani az igazságot. ,,Méltóságuknak megfelelően az összes embert, mivel személy (...), a saját természete ösztökéli az igazság keresésére - ami erkölcsi kötelessége is -, elsősorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, és egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie.'' 2478§: „A vakmerő ítélet elkerülése érdekében mindenkinek, amennyire csak lehet, jóhiszeműen kell értelmeznie felebarátja gondolatait, szavait és cselekedeteit: Abból kell kiindulnunk, hogy minden jámbor kereszténynek egy másik homályos állítását vagy véleményét inkább kell jól értenie, mint elítélnie. Ha semmiképpen nem tudja jól érteni, kérdezze meg a beszélő szándékát, és ha az helytelenül gondolna vagy értene valamit, jóságosan feddje meg; ha ez nem elegendő, próbáljon meg minden alkalmas eszközt, mellyel kijózanítható és megmenthető a tévedéstől.'' (vö. KEK: 2464§-2478§; online változat)

A fenti idézettel biblikus szempontból majdnem teljes egészében egyet tudok érteni, mert az Isten igéjének a tekintélyét erősíti (Jn 17,17), az Isten törvényéről kijelenti, hogy igazság (Zsolt 119,142 /Károli és Kálvin Kiadó fordítása szerint!), valamint helyesen fordítja a János evangéliumából a 8 fejezet 31-dik versét. Ez utóbbi szerint nem Jézus „tanítása” (amelybe a hagyományt is bele lehet érteni), hanem Jézus „beszéde”, „igéje” (görögül: en to logo) az, amiben meg kell maradni (vö. Mt 28,20; Jn 10,27-28.16), így leszünk Jézus tanítványai, és „az igazság szabadokká tesz” bennünket. Helyesen írja a katekizmus, hogy „a megismert igazsághoz ragaszkodni kell”, és hogy a hívő embernek az egész életét az igazság követelményének megfelelően kell berendeznie. Fenntartásom csak azzal van, hogy „az ember természete szerint az igazságra törekszik”. Ezzel szemben az a valóság, hogy a bűneset óta, az ember csak úgy tudja az Istentől felkínált jót választani, hogy az Úr ellenségeskedést támaszt benne a bűnnel szemben (vö. Ter 3,15), egyébként teljesen el van adva a bűnnek (vö. Róm 7,14.18.24.), és megváltásra, Megváltóra szorul (vö. Róm 7,25a; 8,1-2). Egy ember azért tudja az igazságot keresni, mert a Szentlélek készteti erre (vö. Jn 16,13;15,26; Ter 6,3: „Ne küzdjön az én Lelkem az emberért, mint egy 120 évig”).

Luther Márton Kis Kátéja röviden és frappánsan foglalja össze a kilencedik parancsolatot, amit a számozásban szintén nyolcadikként tár az olvasó elé: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk. A nyolcadik parancsolat embertársaink becsületét védi és igazmondásra kötelez (Mt 5,33-37; Ef 4,25; Jak 4,11; 1Pt 4,8).”

 A Heidelbergi Káté a Biblia értelemszerinti számozását követi, és a kilencedik parancsolatról ezt írja: „Mit kíván a kilencedik parancsolat? - Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek; hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, - hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, - kerüljek; törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.” (Heidelbergi Káté bővebb változata; 112. kérdés, és a hozzá tartozó igehelyek; 72.o.)

Láthatjuk, hogy a katekizmus és a káték összegzése nyomán is milyen széles területet ölel fel ez az isteni parancsolat. Ezek közül csak néhány szempont érintésére térhetek ki ebben az elemzésben. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a „ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen” parancsolat az Újszövetségben is érvényben van. Pál apostol törvényszegésnek minősíti többek között az álnokságot, a besúgást, a rágalmazást. Akik pedig álnokságot szólnak, azokról azt írja, hogy „nyitott sír az ő torkuk” és „áspiskígyó van ajkaik alatt” (vö. Róm 1,29-30; 3,13). A Tituszhoz írott levélben továbbá felszólít arra, hogy „senkit ne szidalmazzunk” (vö. Tit 3,2); és határozottan kijelenti, hogy „sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók (szidalmazók /Károli), sem rablók nem részesülnek Isten Országában” (1Kor 6,10). Az apostol még felszólít arra, hogy valósággal vetkőzzük le a hazugságot és szóljunk igazságot, mert a hívő emberek egymásnak tagjai Krisztusban (Ef 4,25). A hazudozást annyira meg lehet szokni, hogy valósággal le kell vetkőzni, meg kell szabadulni tőle, mint a szennyes ruhától.

Az Úr Jézus a Sátánról mondta azt, hogy „nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja” (vö. Jn 8,44). Mindez maga után vonja Krisztusnak azt a kijelentését, hogy „minden hazugoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál” (vö. Jel 21,8). Így a mennyei Jeruzsálemből kimarad mindaz, „aki szereti és szólja a hazugságot” (vö. Jel 22,14-15). Tudomásom szerint az Isten igéje egyetlen esetben engedi meg a hazugságot, akkor, hogy ha ártatlan emberi életek megmentése érdekében történik ez (pl: Józs 2,1-6), mivel az emberi élet nagyobb érték, mint az igazmondás. Ezt jó szem előtt tartani, hogy nehogy az őszinteség erényének a leple alatt gyilkosoknak adjon ki valaki ártatlan embereket. Erre többször volt már példa a történelem folyamán …

A másik ember megszólása, a róla való pletykálkodás, a valótlan dolgok állítása (a rágalmazás), egy-egy eset felnagyítása, kiszínezése annyira az emberek mindennapjainak a részévé vált, hogy szinte senkinek sem tűnik fel, hogy tulajdonképpen törvényszegésben élik az életüket, és bár látványos bűnöket nem követnek el, mégis ezzel kizárják magukat az Isten Országából. Péter apostol azt írja, hogy akik megízlelték már az Isten irántuk való jóságát, azok vetkőzzék le, vessék el maguktól az álnokságot, a képmutatást, az irigységet és minden rágalmazást, és mint most született csecsemők, tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzanak, hogy azon növekedjenek. Járuljanak (imában) Krisztushoz és élő kövekként épüljenek fel lelki házzá, szent papsággá (vö. 1Pt 2,9), hogy lelki áldozattal áldozzanak, amelyek kedvesek az Istennek (vö. 1Pt 2,1-5). Ilyen lelki áldozat például az, hogy Isten iránti szeretetből és engedelmességből befogom a számat, akkor, amikor az szükséges; nem pletykálkodom, nem túlzok, nem szépítem a dolgokat, nem hazudok, és nem rágalmazok, hogy tájékozottnak vagy jobbnak tűnjek fel az emberek előtt. A legtöbb ember azt gondolja, hogy miközben folyamatosan elítéli ezt az erkölcsileg süllyedő világot, aközben ő jobb színben tűnhet fel az emberek előtt. Pedig miközben folyton a bűntényekről beszél, azt szemléli, azt szemlélteti és lassan, de biztosan olyanná változik át, mint amit szemlél, és amiről beszél.

Az Úr igéje szerint „ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni” (Jak 3,2), de rögtön hozzáteszi: „a nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti (beszennyezi) az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától… A nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes” (Jak 3,6.8). Ilyen pontos isteni diagnózis után az ember nem álltathatja önmagát. Azonban ugyanaz az isteni szó, amelyik leleplezi az ember szívének állapotát, egyúttal azt is kijelenti, hogy az utolsó időben minden népből erkölcsileg ki fog emelkedni a krisztushívőknek egy olyan csoportja, amelyik egyházi-emberi tanításokkal nem fertőzteti meg magát, hanem mint „szűz”, hűen követi Krisztust, a Bárányt, valahová megy. Ezek a Bárány vérének drága árán vétettek meg az emberek közül Istennek, és a Báránynak, és „az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert az Istennek királyi széke előtt feddhetetlenek” (vö. Jel 14,4-5; Fil 2,15; 1Tessz 3,13). Ezeket a hívő embereket János apostol látomásban szemléli, mint az elővételezett jövendőt, amely során Krisztus az ő menyasszonyát, a végidő egyházát szeplő és ránc nélkülivé fogja tenni. Ez azt jelenti, hogy ez a hívő nép Isten kegyelméből megtartja a tíz parancsolatot, és a szeretet parancsának engedelmeskedve, - bár megpróbáltatások között, de végül mégis - tökéletességre fog jutni.

            Arra gondolok, hogy amint Ádám az Édenben az első rideg fuvallatot megérezte, vagy amint meglátta sárgulni az első falevelet, és lehullani a fáról, biztos lehetet volna abban, hogy Éva az ő tudta nélkül már evett a tiltott fa gyümölcséből, és ha ő maga is eszik, ettől kezdve mindenre és minden emberre a halál bélyege kerül (vö. Ter 2,17; Róm 5,12). A kígyó mögött álló bukott angyalfejedelem azt mondta: „Bizony nem haltok meg (Ter 3,4)”; ezzel ellentmondott az Isten szavának, és az ember és az Isten közé beverte a bizalmatlanság ékét. A bizalmatlanság éke sajnos ma is jól működik a kapcsolataink valamennyi területén. Ennek egyetlen ellenszere az Isten igéjébe, és mindenekelőtt a Jézus Krisztusba vetett hit: hogy amit Krisztus mondott, az rám is vonatkozik, azt nekem is mondta; amit tett, azt értem is tette, és hogy az Ő halála és feltámadása az én megváltásom érdekében is történt.

Hálámat kifejezhetem azzal, hogy hitből engedelmeskedem az ő parancsolatainak (vö. 1Jn 5,2-3) és az Isten örök erkölcsi törvényének (vö. 1Kor 7,19; Jel 12,17) úgy, hogy minden nap tőle kérem ehhez az erőt. Emiatt lehet, hogy lesznek anyagi veszteségeim, nem leszek annyira ismert, befolyásos ember, és kevesebb csalóka örömöt fogok kergetni az életben, de lesz békességem az Úrtól (vö. Jn 14,27) és ha mindvégig kitartok, akkor ingyen, kegyelemből Isten Országának az állandó polgára lehetek „nemsokára” a mennyben ezer évig (vö. Jel 20,4-6), és majd az újjáteremtett Földön is (vö. Mt 5,5; 2Pt 3,13; Jel 21,1-3).

Tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert,

katolikus és egy protestáns teológiát végzett öt gyerekes édesapa

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Dr. Luther Márton Kis Kátéja, Luther Kiadó, Bp., 2003., 21. o. / Heidelbergi Káté (hitvallási iratok), Kálvin Kiadó, Bp., 2006., 72 o. / Kat. Egyház Katekizmusa (KEK; 2464§-2478§), online változat.