János evangéliuma 8. fejezet 44-dik verse vajon a zsidóságra, mint népre vonatkozik?

 Gondoljuk át a János evangéliuma 8,44 bibliaversét, ezúttal nem annyira annak tartalmát, hanem azt, hogy kiknek mondta ezt Jézus!

Jézus mondja: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja.” (ford. Károli Gáspár)

Az Úr Jézus ebben a kijelentésében úgy tűnik, mint hogy ha a zsidókról azt jelentené ki, hogy ők az ördög atyától valók. Vajon ez az értelmezés megállja-e a helyét a Biblia és ezen belül az Újszövetség igéinek egybevetésére alapozott írásmagyarázat szerint?

Ha csak ezt a bibliaverset olvasnánk el és még néhány verset az előzményekből, akkor egyértelműen arra gondolhatnánk, hogy Jézus itt az egész zsidóságot az ördög atyától valónak jelenti ki. Ám hogy ha az egész fejezet szövegösszefüggésében olvassuk el ezt a verset, és az Újszövetség más kijelentéseivel is egybevetjük, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.

A 8-dik fejezet előzményéből kiderül, hogy Jézus a farizeusokkal beszélget elsősorban, akik megszólították, amikor ő a népet tanította. Jézus nekik válaszol, de a korabeli zsidóságból több hallgató is jelen lehet ennél a beszélgetésnél. A nép vallási vezetői közé tartozó farizeusok voltak azok, akik irigységből és féltékenységből gyakran támadták a Galileából jött tanítót, gyakran kérdésekkel próbálták Jézust megfogni és nyilvánosan megszégyeníteni. Az Üdvözítő az ő módszereiket azonban sosem vette át, hanem minden megnyilatkozásában az isteni szeretet, az igazságosság és a becsületes eljárásmód jellemezte.

1.      Az egész fejezet szövegösszefüggését vizsgálva úgy látszik, hogy Jézus inkább a zsidóság egy részének, jelen esetben a farizeusoknak mondta ezt a kemény kijelentést és nem az egész népnek.

Ha az evangéliumok összefüggéseit nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az Úr Jézus példázatokkal küzdött az írástudók (értsd: az Ószövetségi írásokat magyarázók) és a farizeusok megmentéséért is. Ezért mondta el pl. a szőlőmunkásokról szóló példázatát is, hogy a vallási vezetők magukra ismerjenek anélkül, hogy meg kellene szégyenülniük a nép előtt, és így legyen lehetőségük a megtérésre.

A János evangéliuma 8,3-ban kiderül, hogy az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Jézus először ezzel az üggyel foglalkozott. Ezt az asszonyt is azért vitték Jézushoz, hogy megfogják őt beszédében és később vádolhassák Őt. Ezzel az esettel most nem foglalkozom, mert nem ez a témám. A 8-dik fejezet viszont ezzel kezdődik. Ezután Jézus önmagát a világ világosságának jelenti ki a János 8,12-ben, és a 13-dik versben kiderül, hogy még mindig ott áll Jézus előtt néhány farizeus, vagy azért, mert visszajöttek, vagy azért, mert János evangélista a Szentlélek sugalmazására egymás után illesztette ezeket a sorokat. Tény az, hogy ismét a farizeusok szólítják meg Jézust, az Üdvözítő pedig válaszol nekik.

A János 8,2 és a 20 versben található „templom” és a „kincstartó” kifejezések is azt igazolják, hogy ugyan azon a helyszínen történt a házasságtörő asszony Jézushoz vitele és az ezt követő beszélgetés vagy vita ebben a fejezetben. A János 8. fejezetét végig elolvasva azt láthatjuk, hogy ugyan arról az eseménysorozatról van szó, és ez a párbeszéd, vita folytatódik tovább a farizeusok és Jézus között.

A János 8,22-nél úgy tűnik, mint hogy ha váltás lenne, Jézus most nem a farizeusokhoz szól, hanem a zsidókhoz. Ez azt valószínűsíti, hogy a farizeusok jelenlétében most már amit mondani akar, azt mindenkinek mondja, hiszen nem zugolyában történtek az események és a párbeszéd közte és a vallási vezetők között. Az Üdvözítő szeretné, hogy a nép közül valók is okulhatnának a szavaiból, nemcsak az írástudók.

2.      Ezt követően az említett 8-dik fejezetben Jézus tanúságot tesz az Atyáról, és a 30-33-dik versekben szólt a benne hívő zsidókhoz. Kiderül tehát ebből a fejezetből, hogy a jelenlévő zsidók közül is voltak, akik hittek benne.

Márpedig, hogy ha a zsidók közül hittek benne, akkor azok nem lehettek az ördög atyától. Akiket Jézus az ördög atyától valóknak mond, azok nem azonosak ezzel a benne hívő zsidókkal. Ebből is láthatjuk, hogy a Jn 8,44 kijelentése nem vonatkozhat az egész zsidó népre, hanem azokra, akik a szívükben megkeményedtek vele szemben, és akik elutasították Őt és az Ő igéit!

A János 8. további párbeszédének hangvétele is abba az irányba mutat, hogy Jézus továbbra is az írástudókkal, a nép vallási vezetőivel vitatkozik, illetve azoknak érvel, és ők válaszolnak neki. Az egyszerű nép nem nagyon értett akkor a vallási kérdésekhez, legalább is nem olyan szinten, mint a farizeusok. Tehát a fejezet indítását és folyatását tekintve valószínű, hogy Jézus továbbra is a nép vallási vezetői számára mondja, amiket mond.

3.      Van még egy szempont, amit csak egy másik fordítási lehetőség nyomán érthetünk meg, még pedig az, hogy amikor Jézus a zsidókhoz szól, akkor azt lehet úgy is fordítani és érteni, hogy a júdeaiaknak mondta.

Amennyiben ez a fordítás is helyes, akkor ebből is megérthetjük, hogy a Jn 8,44 nem vonatkozhat az egész zsidó népre, hanem csak azokra, akik Jézust Júdeában elutasították és megvetették, mivel Galileában sokan hittek benne. Galileában vegyes népesség lakozott, lehet, hogy többségében nem zsidók éltek, de azok is laktak ott, mivel Jézus időnként a zsinagógákban is tanított. Ezek alapján egyértelmű, hogy akik Galileában hittek benne a zsidók közül, még ha kissebségben voltak is a többi idegen népesség között, azok sem voltak az ördög atyától valók. Így ez is cáfolja azt, hogy a János 8,44 kijelentése az egész zsidóságra vonatkozna.

És van még egy fontos szempont, amit az írásom elején említettem, ez pedig az Újszövetség és akár a teljes Biblia belső összefüggései ebben a témában.

4.      Egyrészt vegyük figyelembe, hogy Jézusnak a tanítványai mind zsidók voltak, még sem voltak az ördög atyától valók, mert hittek benne.

Az „ördög atyától valók vagytok” azt jelenti, hogy „ti nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. A Krisztus igéibe és személyébe vetett hit nélkül nincs senkinek sem, egyetlen nemzet fiának, vagy lányának sem örök élete. Aki mindvégig kitart abban, hogy nem hisz és nem enged Krisztusnak (Jn 3,36), az az ember a bűneivel marad Megváltó és megváltás nélkül, és le kell aratnia a bűn végső következményeit, azaz Isten haragja marad rajta. Így kiderül róla, hogy az ördög atyától való, mert mindvégig a bűn szolgája maradt. Jézus éppen ebben a 8-dik fejezetben beszél arról, hogy aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és hogy egyedül a Fiú, maga Jézus az, aki megszabadít a bűntől. És akit megszabadít, az valóban szabad lesz, és már nem lesz az ördög kelepcéjében, már nem lesz az ördög atyától való.

Nyilvánvalóan nem lehet a János 8,44-et úgy érteni, és senki sem érti úgy, hogy az ördög teremtett volna bárkit is, mert egyedül az Atya teremt a Fiú által (Jn 1,3; Kol 1,15-20). Ezt csak a teljesség kedvéért említem meg.

5.      Az, hogy valaki az ördög atyától való az azt jelentheti, hogy a bűn hatalmában marad és nem akar Jézushoz menni, hanem minden esetben ellenáll a saját Megváltójának és folyton önmagát igazolni próbálja vele szemben, ahelyett, hogy szembe nézne a valósággal, hogy Isten színe előtt sosem lehet igazzá és elfogadottá a Jézus Krisztusba vetett hit, és Krisztus érte is meghozott helyettes áldozatának az elfogadása nélkül.

A János 1,11-12 (valamint a Jn 1,18: „egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van”) szerint az Isten Fia „övéi közé jött, de övéi nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek…” Ha a zsidó nép egésze az ördögtől való volna, akkor Krisztus nem az övéi közé jött volna. Voltak viszont a zsidók közül, és később pedig minden nemzet, nép és ágazat közül sokan, akik befogadták őt, ezek az emberek a hit által Isten gyermekei lettek. Ők Istenből születtek újjá a hit és a Szentlélek által és nem maradtak a bűnnek és annak szerzőjének a sátánnak a rabszolgái, szolgálva a bűnnek (Jn 8,34.36).

6.      Egy másik újszövetségi összefüggés is megerősíti a fenti érvelésemet, nevezetesen az, hogy Jézus a saját kora nemzedékének mondhatta legfeljebb, hogy „ti az ördög atyától valók vagytok”, mivel többségében elutasították Őt, akit a mennyei Atya küldött.

Én ezt az értelmezést tartom a leghelyesebbnek, mert ez megáll a teljes Újszövetség és a teljes Biblia összefüggései alapján is! Lásd a Máté 12,43-45 verseit, ahol Jézus arról ír, hogy a tisztátalan lélek kimegy az emberből és víz nélküli helyeken nyugalmat keres, de nem talál, majd visszatér ugyan ahhoz az emberhez, aki korábban megszabadult, és a házat (értsd: az illető ember lelkét, szívét) üresen találja, azaz Jézus nélkül, ezért maga mellé vesz még hét társat, visszatér abba az emberbe és annak az embernek az állapota gonoszabb lesz, mint korábban volt. És most következik az, amire utalni szeretnék szó szerint idézve az evangéliumból: „Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is.” (Károli ford.), azaz „így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.” (Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat ford.)

Krisztus sokakat megszabadított közülük, meg is gyógyította őket, életével, szeretetével tökéletes példát mutatott, tanította őket, ám azoknak többsége visszatért a bűneihez. Ezért annak a nemzedéknek az állapota gonoszabb lett, mint korábban volt, mielőtt Jézus munkálkodott volna értük. Ez azért van így, mert a jó Isten a tudatlanság idejét elnézi (ApCsel 17,30), a bűn attól még törvényszegés marad (1Jn 3,4), az Isten szeretettörvényének az áthágása. Ám a jó Atyánk kegyelmi időt biztosít azért, hogy a bűnös ember megtérjen és éljen. Aki találkozott valamilyen formában Krisztussal és az ő tanításával és a belé vetett hit és az igéjének való engedelmesség helyett a maga elgondolását vagy bármi mást elsődlegesnek tart Krisztussal szemben, az visszautasította az Istentől kapott világosságot. Mivel ezzel a világossággal szemben döntött, ezért saját magát zárta sötétségbe. Ha megmarad ebben az állapotában, akkor a bűn szerzőjétől valónak bizonyul végül és sosem üdvözülhet, így igaz lesz rá a János 8,44 kijelentése.

A Jézus korabeli gonosz nemzedék állapota és végső sorsa, - kivéve a maradékot, akik Jézusban hittek, - valóban tragikus és szomorú véget ért, mivel nem ismerték fel Jézus személyében, tanításában, csodáiban az értük való önzetlen fáradozásában „az ő Istentől való meglátogatásuknak az idejét (vö.: Lk 1,68; Lk 19,41-44). Ennek az lett a következménye, hogy amit választottak a vallási vezetőik által, annak kellett meginniuk a levét. Krisztus helyett akkori vallási vezetőinek a befolyására a nép többsége sajnos Barabást választotta, aki gyilkos volt. Ebben az összefüggésben is találkozik a Jn 8,44 kijelentése és értelme. Emiatt le kellett aratniuk a választásuk rettenetes gyümölcseit: Júdeának és Jeruzsálemnek a római seregek általi elfoglalását és lerombolását Kr. u. 70-ben. Jézus szavai beteljesedett rajtuk: „pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt 23,38; Lk 13,35); „nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,40); „ti atyáitok dolgait cselekszitek” (Jn 8,41) és atyáitok hagyományát követitek, azt tartjátok magatok számára az üdvösség mértékének, nem az Isten igéjét - egészíthetném ki értelemszerűen Jézusnak a szavait az evangélium üzenete alapján.

A fenti érvelésen kívül még számos Ó- és Újszövetségi kijelentés van, amelyek fényében megérthető és világos, hogy Jézus nem a zsidó nép egészére mondta azt, hogy „ti az ördög atyától valók vagytok”. Ám azzal is számolnom kell, hogy minél hosszabb egy-egy téma kifejtése, annál kevesebben olvassák el, ezért most ezt a gondolatkört itt le kell zárnom. Remélem, hogy az elfogulatlan olvasó számára néhány szempontot tudtam nyújtani nem a János 8,44 értelmezéséhez, hanem ahhoz, hogy ezt a mondatot Jézus kiknek, miért mondta és kik azok, akikre ez vonatkozik valójában.

A pusztámból, 2021. 02. 01.

A másként vélekedők álláspontját tiszteletben tartva szeretettel:

Pongrácz Róbert

 

 

Felhasznált irodalom:

1.      Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2004.

2.      Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat, Budapest, 2017.

A Didakhé tanúskodik a szombatról, a felnőtt keresztségről, és az egyházi szolgálattevők választásáról

A Didakhé jelentése „tanítás”, ez egy olyan iratnak a címe, amely a katolikus „szenthagyomány” része, sőt annak is az egyik legkorábbi forrása. A magam részéről következetesen vallom a „sola scriptura”, „egyedül a Szentírás” elvét, tehát nem tekintem a Hagyományt a hit mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis erre a korai, nem sugalmazott iratra való hivatkozásom több mint érdekesség és az „egyedül a Szentírás” elvét nem vallók számára is felkeltheti a Biblia igazságai iránti mélyebb érdeklődést és elmélyülést.

Keletkezésének ideje, helye és az irat jelentősége:

Az irat valószínűleg „150 előtt keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után… legvalószínűbb, hogy a II. század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató Szíriát jelöli meg.”[1] A Didakhé 16 apró fejezetből áll, és annak egész terjedelme 10-11 nyomtatott kis oldalon elfér. Hosszabb címe „A tizenkét apostol tanítása”, alcíme pedig: „Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek”. A Szent István Kiadó által számomra elérhető példány alapján nem tudom bizonyosan megállapítani, hogy a Didakhé szövegébe illesztett zárójelbe tett bibliai és ószövetségi apokrif igehelyekre való hivatkozás az eredeti szöveg része-e, valószínűsítem, hogy nem, hanem később illesztették ezeket a szövegbe. Mindenképpen hasznos, mivel ez az irat kijelentéseinek biblikus megalapozottságát erősíti, és segíti a Szentírás igéivel való összehasonlítását. 1873-ban Philoteosz Brüenniosz nikomédiai metropolita Jeruzsálembe való zarándoklása alatt találta meg ezt a kis iratot. A Didakhé a második század egyházának a szertartásait és „a közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az eukarisztia[2] megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról, a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről”[3].

„A keresztény ókor igen nagyra értékelte a Didakhét, a későbbi liturgikus és egyházfegyelmi iratokhoz alapul szolgált, több egyházban[4] a kezdeti korokban kánoni könyvnek tartották, de Euszebiosz[5], jelentősége elismerése mellett, az apokrifok közé sorolta. … Megtalálása kétségtelen a XIX. század legjelentősebb felfedezése.”[6]

A Didákhé a Biblia számos igazságáról ír, és azok igazságát erősíti

A teljesség igénye nélkül emelem ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról, hogy az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez: először szeresd Istenedet, aki teremtett téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”[7] Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki a témám és a tanulmány terjedelme miatt.

A szöveg másik figyelemreméltó kijelentése többek között ez: „”Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”[8] Tehát a közösségi bűnrendezés mellett a lelkiismeret fontosságát is hangsúlyozza. Jakab levele arra tanít, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket (Jak 5,16), és a Szentírás megerősíti, hogy a jó Isten színe előtt bánjuk meg azokat imáinkba foglalva, és egymástól is kérjünk bocsánatot, illetve bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Igaz az, hogy Jézus a feltámadása után a tizenegy apostolnak azt mondta, hogy akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akiknek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23), csak ne feledjük, hogy ez nem automatikusan működik, mivel ezzel kezdte a mondandóját: „Vegyetek Szentlelket!”

A Didákhé közvetve szól a szombat fontosságáról

Tulajdonképpen a böjtről ír, de ebben a VII-dik részben megemlíti szó szerint a szombatot is a következőképpen: „1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek”[9] Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön ki van emelve, mint olyan nap, amelyhez viszonyítják a böjti napokat. Miért nem a hét első napjához viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz? A másik, amire felfigyeltem, az az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázatként ilyen formában: „A zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki akart. A keresztények böjti napja a szerda és a péntek lett.”[10] Ez viszont azt jelenti, hogy ha a keresztények előkészületi napja a péntek volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai 10. parancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot, amit Jézus maga is megtartott. Sőt a tanítványaira sem hagyta hátra, hogy azon változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben és nem a hét első napja, amit mi magyarul vasárnapként mondunk. A német nyelven der Sonntag = a Napnak a napja, vagyis a német nyelv a nyelvében tanúskodik arról, hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel. Az evangéliumok valóban írják, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a nyugalomnap alatt a Jézus teste a sírban pihent, és a szikla sírhoz siető asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.[11] A Didákhénak ez a tanúsága, hogy a szombathoz viszonyítva számolták a napokat, és hogy ettől számítva a negyedik napon és ezután az előkészületi napon legyen a böjt, vagyis pénteken, azt igazolja, hogy a gyülekezetek nem a vasárnapot tartották meg nyugalomnapként a második század elején, hanem a szombatot. Hiszen az előkészületi napon készültek fel a nyugalomnapra. A zsidók és a szombatot ünneplő adventisták között ez ma is így történik.

A Didakhé a felnőttek keresztségről ír és nem csecsemőkeresztségről

A VII. részben többek között ez olvasható: „A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19). A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll: „A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”[12] Ebből a fenti állításból megérthetjük, hogy a Didákhéban felnőttek kereszteléséről van szó. Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal későbbi eredetű. Ezek alapján valószínűsítem, hogy a Bibliában lévő egész „háza népe”[13] megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a gyerekeket is kell érteni, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra vonatkozott, - mert nem idézte és nem is utalt rá.  Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés, - ami a legtöbb esetben alámerítést jelentett[14], - nem csupán a gyülekezeti vén (presbiter = vén), vagy felügyelő (episzkoposz = „püspök”) kizárólagos „papi feladata” volt, - mivel bárki keresztelhetett az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a keresztelendő hitére kell, hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak azt keresztelhetik meg érvényesen[15], és csak a Krisztusba vetett hitre jutott ember kérheti a keresztséget. A csecsemőnek viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket és nem megkeresztelte őket, tegyük mi is ezt. És a tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az evangéliumok szerint.

A Didakhé tanúsága szerint a püspököket és a diakónusokat szavazással választották

A Didakhéban nem olvasunk központosított egyházi szervezetről, amelyben az egyházi szolgálattevőket az egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel, hanem a következőképpen kellett eljárni: „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben állnak köztetek.”[16]  Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt olvashatjuk: A „kézfeltétel” (kheirotonia) itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a kézfeltételtől az ordinációnál (kheirotészia).” A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkokoszokat[17] és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan, hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről; lásd pl.: ApCsel 20,17 és 28. A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a Didakhéban mind az Újszövetségben.[18] Véleményem szerint a Didakhé fennebb idézett soraiból az is kiderül, hogy a második században a keresztény gyülekezetben a közösség által választott tisztségviselők elsődleges feladata a tanítás és az Isten igéjének a hirdetése, magyarázata volt. Az is kitűnik viszont, hogy a gyülekezetben valamelyest még működtek a Szentlélek által adott karizmák, mert voltak például próféták is a gyülekezetben a véneken kívül, mint ahogyan erről az Újszövetségben is olvashatunk.[19] Ahogyan a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől és helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak és gyakorlatoknak, valamint ahogyan a második század végétől kezdve az eretnek irányzatok[20] ellen vívott küzdelem révén és a hatalmi törekvések miatt megerősödött a központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is eltűntek a gyülekezetekből.

Óvatosan érdemes hivatkozni a Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt. Miért?

Az a probléma a Didakhéra való hivatkozással, hogy ha valaki a katolikus szenthagyomány egyik részére, iratára hivatkozik, akkor mások más iratra fognak hivatkozni ezzel szemben, amely szintén a hagyomány része. Például Jusztinoszra[21], aki ezt írja: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül.” Keveseknek tűnik fel azonban az, hogy nemcsak eltérés, kiegészítés van a Hagyományban a Szentíráshoz képest, hanem azzal ellentétes tanítások és egyházi gyakorlatok léptek életbe a Hagyományra való hivatkozás által, pl.: gyerekkeresztség. Bár a második vatikáni zsinat tanítása szerint a Szentírás és a szenthagyomány a kinyilatkoztatásnak[22] egyetlen közös forrása, ezzel szemben az az igazság, hogy a Szentlélek nem mondhat ellent önmagának és nem fog az Isten igéjével ellentétes tanításokat sugalmazni (vö.: 1Jn 4,1-6). Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt kialakult, kialakított Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak nevezték el, melynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt egyenlő ragra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási életében is nyomon követhető Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Az Isten igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).

Szívből kívánom, hogy ez a kis tanulmány minden olvasót késztessen a Biblia mélyebb tanulmányozására, hogy az egyéni és a közösségi hitéletünk megújuljon a Jézus Krisztus iránti és az ő igéje iránti engedelmességben és minden embertársunk iránti szeretetben és tiszteletben. 

A pusztámból: P. R.

---

[1] Ókori Keresztény Írók I. kötet, Apostoli Atyák, szerk.: Vanyó László, a 3. kiadást szerk. Perendy László

Szt. István Társulat, Bp., 2018, 91-92. o.

[2] eukarisztia: jelentése hálaadás, az Úrvacsorát jelölő fogalom, amelyet az Úr Jézus rendelt el az utolsó vacsorán, mint az ő áldozatára való emlékezést; a II. század közepén, - amikor a Didakhét írták, - még messze nem a mai miseáldozatot értették alatta, hiszen a mise jellege, szövege és tartalma jelentősen kibővült és módosult az elmúlt két évezred folyamán.

[3] i. m.: u. o.

[4] egyházban: vagy gyülekezetben; e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az Újszövetségben a Korintusi vagy a Római, Galata stb. gyülekezeteket az „ecclézsia” görög szó jelöli, amely mind egyházat, mind gyülekezetet is jelent. Pl.: 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak élükön az episzkokoszokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket / gyülekezeti véneket jelent. Ez a tisztség mindig többes számban szerepel az Újszövetségben, tehát kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését, tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél más szolgálattevőkkel együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy nem volt abban az időben egy központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek bizonyos önállóságot élveztek.

[5] Euszébiosz: 260/265-339 között élt; a palesztinai Kaiszareiában (Cezáriában) született, presbiter. Történelmi tárgyú művei az első három század egyház- és teológiatörténete szempontjából a legjelentősebb rendelkezésünkre álló források. (vö.: Teológusok Lexikona, szerk.: Görföl-Kránitz, Osoris Kiadó, Bp., 2002, 114-115. o.)

[6] i. m.: 92.o.

[7] i.m.: I. fej., 2.; 93 o.

[8] Az idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható: „Nyílván közös bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is gyakoroltak.” (96.o.) – Hozzáteszem azt, hogy a második század közepén nyoma sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7-dik vagy a 11-dik századból való (?), és az ír szerzetesek révén vált általánossá, és ’fülgyónás’-nak nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didákhé, nem (fül)gyónásról.

[9] kiemelés a szövegben tőlem: P. R.

[10] kiemelés tőlem: P. R.

[11] Lk 23,55-57; 24,1-7; vö. 2Móz / Kiv 20,8-11; Lk 4,16.31; Lk 13,10

[12] i.m.: VII., 4., 98. o.

[13] Kornéliusz háza népéről van szó: ApCsel 10,1-2.47-48

[14] A „keresztel” kifejezés nem a kereszt szóból származik, mivel az Újszövetségben lévő a görög „baptizmo” kifejezést kell figyelembe venni, ami alámerítéses keresztséget, szövetségkötést jelent; szó szerint: alámerít. Ennél a VII. résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek vizet a keresztelendő fejére. 

[15] Mk 16,16 és Mt 28,18-20; ApCsel 2,38; 8,36-38, stb.

[16] i.m.: XV. rész, 1 és 2 pont, 103. o.

[17] episzkoposz-ok = váltó fogalma a görög preszbiterosz-ok fogalmának az Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1-7; Tit 1,5-9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, hanem inkább kevesebbet.

[18] diakónusok: 1Tim 3,8-13; ApCsel 6,1-6

[19] vö.: 1Kor 12,4-11 és 28-31; ApCsel 21,8-10, stb.

[20] korai eretnek irányzatok: gnoszticizmus, manikeizmus, doketizmus, arianizmus, stb.

[21] Jusztinosz, korai egyházatya, 165-ben halt meg; az Apologia című műve 1,67 részben a Nap napjára hivatkozik, hogy a keresztények ekkor tartják az összejöveteleiket (vö.: Kat. Egyház Katekizmusa, 2174§, 432. o.) A katekizmusban található mondat azonban nem zárja ki azt, hogy az őskeresztények mindnyájan mellőzték volna a negyedik parancsolatot, a teremtés emlékünnepét, hanem csak azt állítja, hogy a Nap napján jöttek össze. Ez még nem zárja ki a szombati nyugalomnap megtartását a korai keresztények körében.

[22] II. Vat. Zsinat tanítása, Szent István Társulat, szerk. dr, Cserháti, Dei Verbum, dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, II. fejezet, 9-10. rész, 148. o.

Jézus születésének története az evangéliumok szerint Miért jött el az Isten Fia erre a Földre?

Jézus születésének a történetét sokan ismerjük a templomi vagy iskolai pásztorjátékok előadásaiból, esetleg filmen is láttunk róla valamilyen feldolgozást. Mégsem biztos, hogy az evangéliumi leírásokhoz hűen ismerjük annak minden részletét, hogy mi is történt valójában több mint 2000 évvel ezelőtt. És bizonyára ennél még kevesebben vannak azok, akik értik és hiszik is, hogy Jézus miért jött el közénk erre a Földre. Amennyit ebből a témából megértettem, én is csak annyit tudok elmondani önöknek. Mindenkit arra bíztatok, hogy olvassa el Máté evangéliumából a 2,1-14, és Lukács szerint a 2,1-20-ig terjedő szentírási szakaszt.

Az evangéliumi leírások közül Máté és Lukács evangélista tudósít Jézus születésének történetéről és gyerekkorának egy-két mozzanatáról. Az evangélium tanúsága szerint a Betlehemben születő megígért gyermeket a prófétai jövendöléseknek megfelelően, Jézusnak kellett nevezni, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből (Mt 1,21). Tehát az Isten Fia már a nevében is hordozta a küldetését, amiért erre a világra jött. Jézus neve azt jelenti, hogy „Isten megszabadít”. Mitől szabadít meg? A bűntől és az örök haláltól, mert a bűnért a halál a fizetség (Róm 6,23; Jel 2,11).  A teremtő Isten pedig nem akarja, hogy a bűnös ember a bűnei következtében örökre elvesszen, hanem azt akarja, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére és üdvözüljön, megszabaduljon, örök élete legyen. A jó Atya a mi üdvösségünkért küldte el Fiát, Jézust, aki emberré lett, miközben ezzel együtt Isten Fia maradt.

Az evangéliumi leírások alapján a következő néhány szempont tűnt fel a számomra. Az első, hogy bölcsek (görögül „magoi” = csillagászok) érkeztek napkeletről, - tehát nem királyok, - minden bizonnyal Babilonból, ahol a zsidók hetven évet voltak fogságban, ahol Jézus születése idejében is élhettek nagyobb létszámban izraelita közösségek. Ennek következtében az ószövetségi könyvekből a messiási jövendölések is elérhetőek voltak a számukra. Nem tudhatjuk, hogy hány bölcs érkezett, csak a háromféle ajándékból következtettek arra, hogy hárman voltak. A nevüket sem közli a Szentírás, azt csak a hagyományból ismerik az emberek. Feltűnt számomra, hogy ezek a bölcsek több ezer km-t tettek meg azért, hogy láthassák a zsidók újszülött királyát; minden bizonnyal tudták, hogy messiás-királyról van szó, különben nem keltek volna útra, amely igen hosszú és fárasztó lehetett abban az időben. Egy távoli, nagyobb nemzet bölcsei és polgárai voltak, miért érdekelte volna őket egy kis júdeai király születése, ha csak nem ő a megígért szabadító. Amikor megérkeztek, így szóltak Heródeshez: „Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki.” (Mt 2,2) Csak azért keltek volna útra, mert láttak egy csillagot, vagy ahhoz hasonló fényes égi jelet, amely Izrael felé tartott? Ha nem tudták volna pontosan, hogy mire vonatkozik és mit jelent az égi jel, egészen biztosan otthon maradtak volna. A rövid beszámolójukból kitűnik, hogy az égi jel a messiás születését jelezte. A messiás születéséről, annak ígéretéről pedig csakis a bibliai iratokból értesülhettek, mert kizárólag itt olvasható ennek az égi jelnek a jelentése és nagy horderejű jelentősége. Ők látni akarták az újszülött királyt és hódolni akartak előtte, mert az égi jel igazolta, hogy az egykor megírt bibliai jövendölés beteljesedett, a messiás-király megszületett. Erről így olvashatunk Mózes negyedik könyvében: „Csillag származik Jákobból, királyi pálca (jogar) támad Izraelből.” (4Móz/Szám 24,17). Az evangélium egy másik messiási próféciát is említ: „Íme, a szűz fogan méhében és fiút szül, és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: velünk az Isten.” (Mt 1,23; Ézs/Iz 7,14) Azt nem tudhatjuk, hogy ezt a jövendölést ismerhették-e a bölcsek vagy sem. Tény az, hogy ez a prófécia hétszáz évvel Krisztus földre jövetele előtt kimondja, hogy a messiás (=Szentlélektől felkent Szabadító) olyan személy lesz, aki által, és akinek a személyében „velünk az Isten”. Ebből a próféciából is tudniuk kellett volna a főpapoknak és az írástudóknak, hogy Jézus isteni lény és nem csak annak mondja magát. Az Immánuel név nincsen ellentmondásban Jézus nevével, mert a két név jelentése kiegészíti egymást: Isten úgy tud megszabadítani minket, hogy közben velünk és értünk van itt közöttünk.

A másik szempont, amire felfigyeltem, hogy Izrael népének és a többi népeknek is csak a „maradéka” volt készen arra, hogy örömmel fogadják az Úr Jézus születésének a hírét. Izrael népe körében is csak az egyszerű pásztorok, ezenkívül Mária és József, az igaz és istenfélő Simeon, valamint Anna prófétaasszony bizonyultak alkalmasnak arra, hogy az évezredek óta megígért messiás király születésről személyesen is hírt kapjanak, és őt kisgyerekként láthassák.  Az egyszerű pásztoroknak az Úr angyala jelent meg dicső fényességben, és a többi angyalok dicséretét és énekét is hallották (Lk 2,8-15). Személyes kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy Dávid városában, Efrata Betlehemében megszületett az Üdvözítő, aki Szentlélektől fölkent szabadító és Úr. Ezek az egyszerű, tanulatlan emberek valamit megértették abból, hogy az Isten által megígért Megváltó született meg Betlehemben, és ennek jele az, hogy egy gyereket találnak pólyába takarva és jászolba fektetve. Ők tudták, hogy ez a gyermek a megígért messiás, mert az angyal elmondta nekik. Az összes többi Betlehemben tartózkodó embernek fogalma sem volt arról, hogy a városukban ki született meg és milyen körülmények között van ott a szomszédságukban. Krisztus első tanúságtevői tehát az egyszerű pásztorok voltak. A teremtő Isten ma is egyszerű tanúságtevőket választ ki arra, hogy az evangéliumot képviseljék, mert őket nem rontotta meg sem a hatalom, sem a pénz szeretete, és elismerésért sem áhítoznak. Ezzel szemben a Jézus korabeli vallási vezetők az életvitelükkel teljesen alkalmatlanná tették magukat arra, hogy Krisztust befogadják. Bár Heródes parancsára Mikeás könyvéből pontosan meg tudták mondani, hogy a messiás király Betlehemben kell, hogy megszülessen, ami Jeruzsálemtől, - azaz a saját tartózkodási helyüktől - 8 km-re volt, mégsem indult el egyikük sem, hogy köszöntse az újszülött királyt. Tehát Jézust kezdettől fogva elvetették a szívükben, mert nem hittek benne, és mert nem az Isten leírt szavára hallgattak, hanem emberi vélekedésekre, hagyományokra hajlott a szívük. Az isteni igazság biztos mércéjét emberi mércével cserélték fel. Sok évszázad történelme tanúsítja, hogy sajnos voltak és ma is vannak olyan vallási vezetők, akik a mindenkori politikai hatalomhoz való viszonyukban tudtak és tudnak csak létezni. Erről nem képesek leválni, hogy az élő Istenre támaszkodjanak, hitből éljenek és másokat is megtanítsanak arra, hogy ők is mindennap az isteni gondviselésben bízva éljenek és dolgozzanak. Az írástudók Mikeás próféta könyvéből felolvasták a Heródestől kért megfelelő messiási jövendölést, amely így van megírva: „De te Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy Júda ezrei között: belőled származik nékem az uralkodó Izraelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mik 5,2; Mt 2,6) Láthatjuk, hogy ez a jövendölés is egyértelműen kijelenti, hogy aki születik, az isteni lény lesz, mert származása eleitől fogva, öröktől fogva van, tehát nem teremtmény lesz, az akkori vallási vezetők mégsem hittek sem a szent Iratoknak, sem Krisztusnak!

A harmadik szempont számomra a legkedvesebb. Az a mód, ahogyan a mindenható Isten Máriáról, Józsefről és a kis Jézusról gondoskodik. Mielőtt Egyiptomba kellett menekülniük Heródes gyermekgyilkosságra vonatkozó rendelete elől, azelőtt aranyat, tömjént és mirhát kaptak útravalóul, hogy az életüket tudják újra kezdeni Egyiptomban. Ilyen a mi Istenünk, ő élő, szerető, gondviselő Atyánk, aki idejében gondoskodik minden benne bízó gyermekéről, mint ahogyan az elmúlt évtizedek során a mi családunkról is gondoskodott és teszi ezt ma is. Negyedszerre: Miért született Isten Fia erre a világra? Azért, hogy az Isten velünk legyen, és Jézus jellemét, tetteit látva megismerjük a jó Atyát. Azért jött, hogy az ő példáját és önzetlen életét látva szeressünk és szolgáljunk. Azért jött, hogy az elménkben és a szívünkben az ő igéje által az ördög munkáit lerontsa (1Jn 3,8). Az Atya azért is elküldte őt, hogy értünk helyettes áldozatul adja önmagát a bűneink miatt, hogy ha valaki hisz benne, annak örök élete legyen (Jn 3,16). Ez a hit magában foglalja az ő szavának való engedelmességet is, mert „aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged (!) a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Végül, de nem utolsó sorban Jézus azért jött el a mennyből közénk, hogy megtanítson arra, hogyan lehetünk hit által és a Szentlélek bennünk lakozása által az Istennek kedves gyermekei. Szívemből kívánom, hogy Jézus születésének a története mélyebb Istenismeretre vezessen bennünket, és az ő Földünkre jövetelének a célja megvalósuljon a magunk, szeretteink és minél több ember életében.

Áldott ünnepeket és békés, boldog, újesztendőt kívánva tisztelettel és szeretettel: Pongrácz Róbert

A pusztámból 2018. karácsonyán

A bálványok helyett imádjuk az élő Istent!

    A bálványimádás szokása és bűne sokkal elterjedtebb és elfogadottabb az emberek között, mint gondolnánk. Ha ezt én állítanám csupán, semmit sem érne, de a Biblia Isten szava, és ebből megértjük, hogy egyedül az Isten igéjének fényében láthatjuk meg a helyes utat életünk minden vonatkozásában: „az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket”. (Zsolt 19,9) Aki rendszeresen olvassa, tanulmányozza a Szentírást, és imádkozik is azért, hogy azt jobban megértse, és abból a célból tanulmányozza az Isten igéjét, mert aszerint is akar élni, az világosságot, bölcsességet és tanácsot fog kapni, hogy az élete során helyes döntéseket hozzon és Isten gyermekeihez méltó életet éljen.

   Éppen ezért a bálványimádás elterjedt szokását és bűnét is egyedül a Szentírás leplezheti le; egyedül a Biblia imádságos tanulmányozása adhat az olvasónak belső világosságot és útmutatást e tekintetben is. A tíz parancsolat második parancsolata így olvasható a Kivonulás könyvében: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek lenn a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld azokat, mert én az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, unokáikon és dédunokáikon, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer-ízig azokkal, akik engem szeretnek, és a parancsolataimat megtartják.” (Kiv/2Móz 20,4-6)

   A második parancsolat tiltja olyan képek és szobrok alkotását, amelyek kultikus, imádat vagy vallási tisztelet céljából készülnek. Tehát már ezek kifaragását vagy megfestését is tiltja a Biblia. Valószínűleg, vagy legalább is merem remélni, hogy nem tartoznak ebbe a körbe a művészeknek azon alkotásai, amelyek nem kultikus célból készültek, és amelyeket nem is állítanak ki erre hódolat vagy tiszteletadás céljából. (Pl.: ilyen alkotás Munkácsy Mihály trilógiája: Ecce homo; Krisztus Pilátus előtt és a Golgota) A parancsolat szerint tehát sem készíteni nem szabad, sem leborulni előtte, sem tisztelni azokat. Ezt az isteni parancsolatot a középkori egyház a 787-ben összeült Niceai hetedik egyetemes zsinaton felülírta, és „igazolta a képrombolókkal szemben a képek tiszteletét: és nemcsak Krisztus, hanem Isten anyjának, az angyaloknak és a szenteknek a képeit is.” A Kat. Egyház Katekizmusa szerint: „A képek keresztény kultusza nem áll ellentétben az első (azaz második = kiegészítés tőlem) parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását.” (A Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 427. o.; 2131-2132 §.) A kedves olvasó ezek alapján eldöntheti, hogy Istennek akar-e inkább engedelmeskedni, vagy az emberek által alkotott egyházi törvényeknek? (Csel 5,29) A parancsolat magyarázatát ki kell egészítenem még azzal, hogy az Isten csak azokat bünteti harmadíziglen, akik őt gyűlölik, és a parancsolatait megvetik. Ha a fiú és az unoka ugyancsak gyűlöli az Istent, mint az apa, csak akkor érvényes ez a kijelentés rájuk nézve is. De milyen szép az az isteni ígéret, hogy ezer ízig irgalmasságot cselekszik azokkal, akik szeretik a jó Istent és a parancsolatait megtartják. Tehát az Isten parancsolata nemcsak tiltásból áll, hanem biztos ígéretet is ad: megbocsátást és örök életet ígér azoknak, akik az élő Isten szeretik, és a parancsolatait megtartják.

   Hozzá kell tennem még azt is, hogy semmiképpen nem értek egyet azzal, hogy ha bárki is vallási célból kiállított képeket, szobrokat vagy templomokat rombol, firkál össze vagy gyaláz meg! Sőt elítélem az ilyen barbár cselekedetet. Tiszteltben kell tartani mindenkinek a vallási és hitbeli meggyőződését, azok jelképeit nem szabad bántani. A földi templomok pedig sokak lelki otthona, ezeket ugyancsak tiszteletben kell tartani. Az embereknek Isten igéjét kell hirdetni, értük imádkozni, minden embert tisztelni, a szelídség lelkületét felmutatni, fontos lenne másokért önzetlenül éli és nekik szolgálni, mert csak ilyen módon lehetséges Krisztushoz és az ő igéjéhez vonzani az embereket.

   A Biblia világossága azonban olyan helyekre is bevilágít, amiről nem is gondolnánk első látásra, hogy ez is vagy az is bálványimádás lenne. De mielőtt erről írnék meg szeretném indokolni, hogy miért is írok egyáltalán erről a témáról, ugyanis nem leszek népszerű tőle, sőt éppen ellenkezőleg, valószínűleg sokak neheztelését válthatom ki, - amit természetesen nem akarok. Azért írok erről a témáról, mert a Szentírás szerint a bálványimádás bármely formája kizárja az embert az Isten Országából. Ez a tény éppen elég nagy felelősséget ró rám. Tehát amikor erről írok, akkor az Isten szavának és a lelkiismeretemnek engedelmeskedem, és semmiképpen sem szeretnék senkit sem megbántani, még kevésbé a hitét, meggyőződését megítélni!  Ezt írja Pál apostol: „…Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók (mások javait elragadók) nem részesülnek Isten országában.” (1Kor 6,9-10; vö. Ef 5,6-7) A Jelenések könyvében pedig maga Jézus Krisztus szól angyala által, amelyet János apostol írt le két ezer évvel ezelőtt Patmosz szigetén: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó. Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és bemehessenek a kapukon a városba (a mennyei Jeruzsálembe = kiegészítés tőlem). De kinn maradnak a kutyák (vagyis azok, akik olyant tesznek, ami undorító Isten szemében) és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind, aki szereti és szólja a hazugságot. Én Jézus küldöttem el az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek …” (vö. Jel 22,13-16; 21,8).

    Bárki jogosan kérdezhetné, hogy „miért tiltja az Isten igéje azt, hogy bármit is ábrázoljunk képek vagy szobrok formájában kultikus célból azok közül, amelyek a mennyben vagy a Földön vannak?” Erre Izaiás /Ézsaiás könyvének a 40-dik fejezete adja meg a helyes választ, amelyből most csak kivonatosan idézek: „Kihez hasonlítanátok az Istent; és milyen képmást alkothatnátok róla? … Nem tudjátok és nem hallottatok róla? Nem hirdették nektek kezdettől fogva? Nem tudtok a föld teremtéséről? Ő az, aki a földkerekség fölött trónol, … Kihez tudtok hasonlítani? És ki lehetne hozzám hasonló? – mondja a Szent. Emeljétek fel tekinteteket és lássátok: Ki alkotta mind a csillagokat? Ő, aki elvezeti seregüket, megszámolja őket, és nevén szólítja valamennyit; hatalma és nagy ereje miatt el nem marad egy sem. … Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr (Jahve)? Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el és nem fárad el, és bölcsessége kifürkészhetetlen (vagy: végére-mehetetlen).” (Iz/Ézs 40,18.21-22a.25-26.28). Éppen ezért a teremtő Istent nem a róla készített képek, szobrok által tudjuk megismerni, hanem valamennyire a teremetett világ szépségei által (Róm 1,19-20), de leginkább a Bibliai kinyilatkoztatás kijelentései alapján (2Tim 3,16-17), amelyből megismerhetjük a Jézus Krisztusban felénk forduló szeretetét és irgalmát. Az Isten azt akarja, hogy az ő tiszta, szent és tökéletes jellemét ismerjük meg, és ezzel megértjük azt, hogy ő milyen és kicsoda is valójában. Minden más róla készült emberi ábrázolás kimondhatatlanul csorbítja az élő Isten hatalmas dicsőségét!  

   Az Újszövetségben az Isten igéje kifejezetten felszólít minden Krisztusban hívő embert ilyen módon: „Ezért kedveseim, kerüljétek a bálványimádást!” (1Kor 10,14.7) A bálványimádásnak még két másik formájáról is ír a Biblia, amelyről nem is tudják sokan, hogy bizony az is bálványimádás: az egyik az Isten szavával szembeni konok engedetlenség, a másik pedig a fösvénység vagy más néven a kapzsiság. Kezdjük az utóbbival: „Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot (fösvénységet), ami nem más, mint bálványimádás” (Kol 3,5). Csak az utóbbira, a kapzsiságra, a fösvénységre mondja az Isten igéje, hogy az bálványimádás, de a többi bűnös hajlamot is le kell győznünk Isten Lelkének erejével önmagunkban. Miért bálványimádás a kapzsiság, vagy a fösvénység? Természetesen a két fogalom nem teljesen fedi egymást a magyar nyelvben, mert a kapzsi mindig több vagyont akar, a fösvény pedig körömszakadtáig meg akarja tartani azt ami, már van. De a mögötte lévő lelkület ugyan az: önzés felsőfokon és mindenekelőtt. Az önzés, a kapzsiság és a fösvénység ezek szerint nem csak szemben áll Isten szeretetével, hanem az emberi szívből teljesen kizárja azt, és az isteni önzetlen szeretet helyét foglalja el. Hogyan lehetne egy ilyen emberrel boldogan élni? Sőt, hogyan is lehetne igazán boldog egy ilyen önzésébe zárt férfi vagy nő? Nem arról van szó, hogy pénzre ne lenne szüksége az embernek, hiszen, hogy ha dolgozott, a munkájáért jogosan várhatja a méltó bért, hogy meg tudjon élni és a családjáról is gondot viselhessen. Nem ezt ítéli el a Biblia, hanem a pénz szeretetét, amelyet minden rossz gyökerének nevez (1Tim 6,10). Miért? Azért mert a pénz utáni sóvárgás az Istennel való kapcsolat helyére lép és elfolytja az Isten irántunk való szeretetét, amelyet olyan sok módon akar a jó Isten a tudomásunkra hozni, különösen Fia, Jézus golgotai áldozata által. Márpedig hogy ha Isten szeretete, világossága és tanácsa nélkül élünk, annak nagy lelki (erkölcsi) és szellemi, végül pedig testi romlás lesz az eredménye, - nem beszélve arról, hogy az üdvösségünket is elveszíthetjük.

   A Biblia szerint a bálványimádás és a varázslás bűnével ér fel az Isten szavával szembeni konok ellenszegülés, engedetlenség. Ezt akkor jelenti ki az Úr Sámuel által, amikor elvetette Izrael királyát, Sault, az engedetlensége miatt, és helyébe Dávidot választotta. Így ír erről a Szentírás a katolikus Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásának magyar fordításában: „Azt mondta erre Sámuel: Vajon egészen elégő áldozatokat s véres áldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véres-áldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király.” (1Sám 15,22-23) Megdöbbentően egyenes és leleplező az Isten igéje minden tekintetben: az Isten parancsolatával, igéjével való szembeszegülés olyan, mint a varázslás, mert sokakat megtéveszt, elvarázsol, elbizonytalanít; és a bálványimádás bűnével ér fel az Isten igéje iránti konok engedetlenség. Azt gondolom, hogy ehhez nem is kell semmit sem hozzá tenni. Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35). Mindenki ezek alapján nyugodt szívvel el tudja dönteni, hogy az élő Istennek és az ő szavának akar-e a gyakorlatban engedelmeskedni vagy emberi hagyományoknak, és rendeléseknek.

   Záró gondolatként meg kell jegyeznem, hogy sajnos a bálványimádás köre és jellege a fenti értelmezéssel még nem ér véget. A Biblia eszmei világát megértve derül fény arra is, hogy sok minden más is bálvánnyá válhat az ember életében, ami egyébként önmagában még nem lenne az. Ez akkor történik meg, amikor az a dolog, tárgy, eszme vagy személy az életünk és gondolkodásunk középpontjába kerül, amikor a szívünk túlságosan is kötődik hozzá, és az időnk nagy részét ezzel töltjük. Például egy hasznos autót is lehet bálványozni és a hétvégeken órákig fényesítgetni, a férfi számára lehet ez egy nő, akit bálványoz a maga számára a saját képzeletében, vagy lehet ez egy eszme vagy tanítás is, ami ellentétes az Isten igéjével; sajnos ez lehet akár egyik sportág is, vagy egy hobbi, vagy akár a folyamatos tévé nézés is, ami elveszi az időt a családtól és a másik ember szolgálatától. Nem jut hely ezen írás keretében szólni arról, hogy az Istennel való élő kapcsolat hiánya miatt emberek sokasága él függőségekben: ilyen a társfüggőség, gyógyszerfüggőség, telefonos játék függőség, nem beszélve az alkohol-, a pornó- vagy a drogfüggőségről.

Ezek közül bármelyiket vagy akár más ezekhez hasonlót mindenkinek magának kell felismernie, és ettől elfordulnia a szívében a jó Isten segítségét, sőt akár egy hívő „szakember” lelki támogatását is igényelve, hogy semmi és senki más ne foglalja el a Krisztussal való személyes kapcsolat helyét, hanem minden dolog, eszme, vagy személy kerüljön vissza a maga helyére. Ne a másik embert méregessük, ítélkezve fölötte, hogy egyiknek, másiknak mi lehet a bálványa, szenvedélye, vagy függősége, mert senkinek a szívébe nem láthatunk bele, és bizony nagyot is tévedhetünk. Ehelyett mi magunk térjünk vissza a jó Istenhez és szent igéinek útmutatásaihoz, és járjunk elől jó példával mások számára, valamint próbáljunk segíteni azokon, akik a bűnnek és a szenvedélynek valamilyen rabságába jutottak azáltal, hogy Krisztushoz, a Megváltóhoz vezetjük őket.

További áldott bibliatanulmányozást kívánva, tisztelettel és szeretettel „a pusztámból”:

Pongrácz Róbert

2018. augusztus 21.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2008; Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002; Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, sajtó alá rendezte: Rózsa Huba, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2005.