Rabba városának bevételekor Dávid király megölette a lakosokat vagy munkára rendelte őket?

 

A Szentírásban találunk problémásnak tűnő, vagy nehezen érthető igehelyeket, kijelentéseket, amelyek akár megbotránkoztatóak is lehetnek. Az ószövetségben is van néhány ilyen szentírási szakasz, amely félreérthető, sőt első olvasásra megbotránkoztató. Ezek közé tartozik Rabba városának, az ammonita[1] királyi fővárosnak a Dávid király általi elfoglalása. Egyes bibliafordítások szerint Dávid miután bevette a várost, a lakóit válogatott módon kiirtotta. Más fordítások ezt nem erősítik meg, hanem azt írják, hogy Dávid négyféle munkára (munka alá) rendelte őket.

Ez a történet kétszer is szerepel az Ószövetségben: Sámuel második könyvében (keletkezésének ideje i.e. XI-X. század) és a Krónikák első könyvében (keletkezési ideje i. e. V. század), ezek párhuzamos részek, ugyan azt a történetet írják le.

Már az írásom elején szeretném egyértelműen leszögezni, hogy egyetlen bibliai szereplőt vagy történetet sem szeretnék és nem is fogok tisztára vagy fehérre mosni. Dávidnak sok bűnét jegyezte fel a Szentírás: házasságot tört Betsabéval, és annak férjét megölette, hogy az asszony az övé legyen. Csatában embereket ölt karddal vagy lándzsával, ugyan úgy, ahogyan ezt mások is tették a háborúkban. Még bujdosásának idején felindulásában majdnem levágta Nábálnak az egész házanépét. Ebben Abigail, akkor még Nábál felesége akadályozta meg, aki Nábál halála után, később Dávid felesége lett (1Sám 25. fejezete). Dávid az Abigaillal való találkozásból és a saját esztelen felindulásából, bizony tanulhatott, mert erről az említett szöveg is tanúskodik: 1Sám 25,32-34. Ez az eset arra taníthatta Dávidot, hogy hirtelen felindulásból, indulatból esztelenség cselekedni.

Rabba városának a bevételénél a bibliafordítások egybevetése nem ad egyöntetű értelmet a szöveget illetően, sőt olyan is van, hogy egytelen bibliafordításon belül is eltérés van a Sámuel és a Krónikák könyve között. Ezen kívül pedig a héber hagyományt is szeretném megemlíteni, mint egyik szempontot a többi mellett.

Az a legnagyobb gondom ennél az elemzésnél, hogy nem áll elegendő bizonyíték a rendelkezésemre arra vonatkozóan, hogy az újabb fordítások hátterében mi áll!

Arról van-e szó, hogy a reformáció kora óta újabb szentírástekercsek kerültek elő, amelyek egyértelműen azt igazolják, hogy Dávid munkára rendelte a város lakóit, vagy inkább az a helyzet, hogy a megbotránkoztatás elkerülése végett az újabb szentírásfordító bizottságok „finomítottak” a szövegen.

Emiatt a bizonytalanság miatt az igehelyek tisztázását két egymással ellentétes végkövetkeztetésre vagyok kénytelen végig vezetni, és az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy Rabba városának lakóival mi történhetett.

Egyben viszont bizonyos vagyok: a Biblia Istentől való üzenetén nem történhetett olyan mérvű változtatás, ami az üdvösségünket hátrányosan befolyásolhatná, még hogy ha történhettek is rajta itt-ott kisebb változtatások, vagy szövegromlás állt elő, amit nehéz helyreállítani.

Mivel logikailag kizárja egymást a két állítás: az egyik, hogy Dávid leölette az ottani népet, a másik állítás szerint csak különféle munkához rendelte őket, ezért magától értetődik, hogy csak az egyik állítás lehet az igaz, a másik pedig hamis. A két féle álláspont összehasonlításánál az érvrendszeremre vonatkozóan is igaz ez.

Amennyiben Dávid király ténylegesen kegyetlenkedést hajtott végre az említett város ostroma után, ezt a tettét mindenképpen elítélem és semmiképpen nem védem. Azonban azt is jó lenne látnunk ezen tanulmány elolvasása nyomán, hogy egy királynak vagy egy népnek az esetleges kegyetlenkedése, erkölcstelen cselekedete nem bizonyíték a Biblia Istentől való sugalmazása ellen, hanem éppen, hogy megerősíti azt. A Szentírás ilyenkor elrettentéssel is tanít, a bűn beleegyezésétől kezdve a további törvényszegések szövevényén át mutatja be a szomorú következményeket, ami az emberi lélek számára igen megterhelő lehet. De hát gyakran sajnos a valóságban is ez történik. A Bibliában viszont együtt látjuk az ok és okozati összefüggéseket és ez segít nekünk abban, hogy hamarabb felismerjük a bajt a mindennapi életben, és el tudjuk hárítani azt, mielőtt elhatalmasodna a következményeivel együtt, - amennyire ez rajtunk múlik. A bűnnek, az Isten örök erkölcsi törvénye (1Jn 3,4) áthágásának következményei vannak, és ezeket elénk tárja ez a történet is.

Egyik lehetőség: Rabba városának lakóit Dávid munkákra rendelte

Rabba városának az ostromáról és annak elfoglalásáról a 2Sám 12,26-30-ban olvashatunk. Az újabb revideált fordítások szerint Dávid vezére Joáb és a hadsereg ostromolta Rabba városát. A vezér üzent Dávidnak, hogy jöjjön és ő vezesse az ostrom befejező szakaszát, hogy nehogy az legyen, hogy Joáb foglalja el a várost, és őróla nevezzék el, illetve neki hozzon ez dicsőséget. Ekkor Dávid eljött az egész népével és elfoglalta a várost. Rabba királyának aranyból és drágakövekből készült koronáját is megszerezte, és a saját fejére tette, és a városból sok zsákmányt hozott el.

Most nézzük meg Rabba városának a bevételének kritikus mondatát a revideált Károli bibliafordítása szerint a 2Sám 12,31 versét:

„A népet pedig amely benne vala, kihozatá; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemencén vitt által, és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával. Haza méne azután Dávid és az egész nép Jeruzsálembe.” (Rev. Károli ford.)

A Krónikák első könyvében, a párhuzamos résznél pedig ez olvasható az említett fordítás szerint:

„A város népét pedig kihozatá és fűrésszel vágatá, és vasboronákkal és fejszékkel. Így cselekedék Dávid az Ammon fiainak minden városával; azután megtére (hazament) Dávid az egész néppel Jeruzsálembe.” (1Krón 20,3; Rev. Károli ford.)

Tehát még egy revideált, de régebbi fordítás is a két bibliaszakaszon belül mintha különbséget mutatna. Ezért számomra nem egyértelmű a leírás erről az esetről.

A legújabb internetes revideált Károli fordítás már egyértelműen azt írja, hogy Dávid munkára rendelte őket: http://www.karolibiblia.hu/biblia/samuel-masodik-konyve/... Hasonlót találunk ugyanitt a Krónikák első könyvében is. Tehát azóta javították a szöveget valamilyen okból kifolyólag.

A továbbiakban még megemlítem, hogy az újabb katolikus fordítások és a Kálvin Kiadó fordítása is egyértelműen úgy fordítják az általunk vizsgált szentírási szöveget, hogy Dávid munkára rendelte az ammonitákat. A Biblia Egyszerű fordítása is azt írja, hogy Dávid „nehéz munkára rendelte” őket.

Összegezve elmondható, hogy a későbbi revideált bibliafordítások – kivéve az iraelita neológok Makkabi Kiadását, - általában enyhített változatot hoznak, azt, hogy Dávid munkára rendelte az ammonitákat.

A jóhiszemű hozzáállás és vizsgálatunk szerint a következő szempontokat fogom figyelembe venni:

a)      a most elérhető héber szövegek nyelvtanár általi fordítását és nyelvészeti elemzését,

b)    és a Biblia belső összefüggéseit; ez utóbbit Jézus a „viszont meg van írva” bibliai értelmezési alapelvvel mutatta be. (lásd: Mt 4,7)

Két héber nyelvet jól olvasni és fordítani tudó szakemberrel nézettem meg az említett igehelyeket, hogy ne csupán az említett fordításokra kelljen hagyatkoznunk. Az egyik egy keresztény héber nyelvtanár ezt írta a kérdéses igehellyel kapcsolatban. Ezt egy az egyben idézem az olvasó számára az alábbiakban.

Az én fordításomban a két kérdéses igehely a következő:

 A benne lakó népet pedig kihozta, és munka alá vetette őket fűrésszel, vasboronával és vasfejszével, és téglavetésre rendelte őket. Így cselekedett Ammon fiainak minden városával, majd visszatért Dávid és az egész nép Jeruzsálembe.  (2Sám 12,31) 

Emberek megölésére és kivégzésre utaló konkrét ige nem szerepel itt. Két általános értelmű igét találunk: 1. tette, helyezte, ezt egészítjük ki értelemszerűen azzal, hogy munkára rendelte őket 2. átvinni, ez jelentheti azt, hogy másokat átvezényelt, más helyre vagy munkakörbe rendelt (adott esetben téglavetésre). 

A benne lakó népet pedig kivezette és munka alá vetette fűrésszel, vasboronával és fejszével. Így cselekedett Dávid Ammon fiainak minden városával, majd visszatért Dávid és az egész nép Jeruzsálembe.  (1Krón 20,3)

 Itt csak egy ige szerepel (a fenti versben az első), ugyancsak „tenni, helyezni” jelentéssel. Tehát a két igehely ugyanazt mondja el, ugyanabban az értelemben.

Néhány angol fordítást megnéztem: a New International Version, a New Living Translation, English Standard Version és a New King James Version is ezt a fenti értelmezést adja (set/put them to labour). (Eddig az idézet a nyelvtanár leveléből).

A másik héberül jól tudó barátom is hasonlóképpen nyilatkozott. Azt mondta, hogy itt a kritikusnak tartott és némelyek által helytelenül fordított ige a héber „súm” vagy „sám” ami azt jelenti, hogy odaküldte, irányította, odahelyezte. Ez azt jelenti, hogy Dávid többféle munkára rendelte a legyőzött ammonita városok lakóit. A Szent István Társulat fordítása szerint, - amiben már revideálták, azaz javították a korábbi Káldi György féle fordítást, - így olvashatjuk a Sámuel második könyvéből az említett mondatot: „A népességet meg elhurcolta, hogy a fűrészek, a vascsákányok, a vasbalták mellé rendelje, s a téglaégető kemencékben dolgoztassa őket.” (2Sám 12,31)

Az írásom további részében a következő kérdésekre kívánok válaszolni:

1.    Hogy ha az utóbbi a helyes fordítás, akkor Károli és Káldi miért nem tudták helyesen lefordítani a vizsgált szentírási szakaszt?

2.    Milyen szentírási szakaszok erősítik meg, hogy valóban helyes a „munkára rendelte” fordítás:

-          először a szövegösszefüggésből mi állapítható meg az adott könyvön belül;

-          más bibliai könyvek miként nyilatkoznak, és ebből mi következik?

1.Hogy ha tehát Dávid munkára rendelte a legyőzött ammonitákat, akkor Károli és Káldi miért nem tudta ezt helyesen lefordítani? Erre azt tudom válaszolni a jóhiszeműség érvelésénél maradva, hogy azért fordítottak másként, mert valószínűleg nem állt annyi bibliai szövegváltozat a rendelkezésükre, mint amennyi a XX.-XXI. század bibliakutatói számára adva van, amely során az azóta előkerült különböző bibliai szövegvariánsokat vetettek egybe és egyértelművé vált, hogy melyik lehet inkább az eredeti. Tehát nem arról lehet szó, hogy Károli Gáspár vagy Káldi György ne tudtak jól héberül vagy görögül a maguk korában. Ezeket a szövegváltozatokat nem láttam, de tudom, hogy léteznek ilyenek. Azt viszont nem tudom, hogy az általam most vizsgált szakaszokban van-e bármi eltérés a régebbi bibliafordításokhoz képest ezekben az újabb szentírási szövegváltozatokban. Erre a kérdésemre vártam egy-két teológiai tanártól választ, de valamilyen okból eddig még nem válaszoltak.

 

2. A továbbiakban a jóhiszemű érvelés mellett felhozhatjuk azt is, hogy ha Dávid nem munkára rendelte volna, hanem kiirtotta volna Rabba városának a lakóit és a többi ammonitákat, akkor a 2Sám 17,27-ben nem olvashatnánk később, hogy néhányan Rabba városából Dávid és a kísérete elé mentek, hogy ellássák őket élelemmel és sok szükséges holmival. Ezek későbbi betelepültek lettek volna, akik az ammoniták helyére érkeztek? Vagy csak az ammoniták haltak meg, és a többi idegen származású lakost Dávid megkímélte? Ilyent nem ír a Szentírás. Inkább az a valószínűbb a szöveg alapján, hogy Rabba városából az ammoniták közül mentek ki élelemmel és szükséges holmikkal Dávidnak és kíséretének a megsegítésére.

Ez akkor történt, amikor Dávid és kísérete Absalom lázadása idején éppen Absalom elől menekült, gyakorlatilag csupán a testőreivel és hűséges embereivel magára maradva, eléggé kiszolgáltatott helyzetben és nem a hatalmának a csúcsán. Ekkor jönnek Rabba városából - úgy tűnik, hogy ammoniták, - Dávid elé és hoztak a számukra ágyneműt, mosdóedényeket, búzát, árpát, lisztet, pergelt búzát, babot, lencsét, pergelt árpát, mézet, vajat, juhot, ünősajtokat. „Mert azt gondolták magukban: A nép éhes, fáradt és eltikkadt a pusztában.” (2Sám 17,27-29) Mindez elképzelhetetlen lenne, hogy ha a város lakóit és másokat is az ammoniták közül Dávid kiirtott volna! Ha maradtak volna is életben némelyek az ammoniták közül, éppen, hogy nem ilyen módon „köszönték” volna meg a király korábbi kegyetlenkedéseit, hanem alkalmat láttak volna arra, hogy most, amikor Dávid menekül, végre megbosszulják a király ellenük elkövetett tetteit.

 

Ezen kívül az Ószövetségnek más szakaszai is egyértelműen az ammoniták életben maradását és különböző munkákra való rendelésüket erősítik. Néhányszáz évvel Dávid halála után Jeremiás, Ezékiel és Ámos próféták írtak az ammonitákról. Ha őket kiirtották volna, akkor kikhez és kikről szólnának az alábbi igehelyek?

 

Jeremiás könyve 49,2-3 szerint Rabba városa romhalommá lesz ammon fiaival együtt! Tehát a város nevével együtt az ammoniták is említve vannak néhány száz évvel Dávid halála után.

Ezékiel 21,20 jövendölését például a próféta mind az ammoniták, mind a zsidók, az egykori választott nép ellen mondta: „Utat csinálj, hogy jöjjön a kard az Ammon fiainak Rabbájára, aztán Júdára, a körülkerített Jeruzsálemre.”

Ez a jövendölés is nagyjából egy idős a jeremiási jövendöléssel, vagy kissé későbbi.

Az idézett szöveg alapján nem lehet a bibliai szerzőt azzal vádolni, hogy kivételezik a saját népe javára. Ezékiel Isten büntető ítéletét hirdette ki az akkori nemzedék számára, amely bűnei következtében megérett a pusztulásra.  Ebben a versben egyértelműen az ammoniták Rabbája ellen is szól a jövendölés. Valamint lásd még folytatásként Ezékiel 25,1-7 verseit, ahol szintén Ammon fiai vannak említve, ellenük szól a jövendölés Rabba városukkal együtt!

Ezenkívül kemény ítéletet hirdet Ámos próféta is, és a büntető ítélet okát is megtaláljuk ebben a részben, amit az olvasóra bízok, hogy keresse ki a Szentírásból: Ámos 1,13-15. Ebben is szó szerint Ammon fiairól és Rabba kőfaláról.

 Ha pedig a város ostromának előzményeit is figyelembe vesszük, még ezek az előzmények sem engednek arra következtetni, hogy Dávid ilyen kegyetlen módon bánt volna el az ammonitákkal. Rabba városa ostromának előzményéhez tartozik az is, hogy Dávid követeit megcsúfolták az ammoniták és úgy küldték vissza Dávidhoz (lásd: 2Sám 10. és 1Krón 19. fejezetét). Ez azonnali háborús üzenetet jelentett, de még mindig nem elég indok a népírtásra. És főként az eredeti, a héber szöveg alapján kell tájékozódnunk, mert az a sugalmazott, nem a különböző fordítások.

 Végül pedig azt is vegyük figyelembe, hogy Dávid tudatában volt bűneinek és azok fölött mély bűnbánatra jutott. Erről tanúskodik az 51-dik zsoltár. Ebben a zsoltárban, imádságában kéri, hogy szabadítsa meg Isten őt a vérontástól (vö. Zsolt 50,16), ugyanis, mint király, mint uralkodó sok háborút viselt és így sok vér tapadt a kezéhez.

Feltehető tehát az, hogy Dávid Isten kegyelméből erkölcsileg is önmaga fölé tudott emelkedni, korábbi bűneit megvallotta és megbánta. Az őszinte bűnbánatban viszont példát mutatott valamennyi hívő ember számára.

 Összegezve tehát a jóhiszemű érvelésemet: a jelenlegi héberből magyarra történő fordítások, beleértve mind a katolikus mind a protestáns fordítások többségét, valamint a Biblia belső összefüggéseit is figyelembe véve („a viszont meg van írva” elvet követve) úgy tűnik, hogy mostanra jobb szövegváltozatok állnak a bibliakutatók rendelkezésére, mint a reformáció-ellenreformáció korában. Ezek alapján Dávid nem végzett népírtást, csupán különféle munkákhoz vagy munkák alá rendelte Rabba városának lakóit és a többi ammonitákat.

A jóhiszemű érvelés után az a becsületes és alapos eljárás, hogy ha számba vesszük a másik lehetőséget is.

 

Sajnos annak a lehetőségét is mérlegelnem kell, hogy

II. Dávid sátán eszközeként megölette Rabba városának lakóit

Ez nem azt jelenti, hogy én vagyok a bolond, aki az egyik kezével, amit felépített, a másikkal lerontja, hanem azt jelenti, hogy van néhány komoly bizonytalansági tényező, amelyből jogosan merülhetnek fel további kérések, nehézségek a vizsgált szentírási szövegekkel kapcsolatban, - de amelyek nem kell senkit megrendítsenek a hitében. Az a helyes és korrekt eljárás, hogy ezzel a lehetőséggel is szembenézünk.

 A korábbi magyar szentírásfordítások (Vizsoly Biblia Károli által; Káldi György Szent Biblia, reprint kiadása) valamint a King James Biblia angol változatában és a Kecskeméthy István által magyarra fordított Bibliában a Krónikák első könyvének szövege, - és ami igen megdöbbentő - a héber hagyomány egyöntetűen Dávidot keménykezű uralkodónak mutatja be mind a mai napig, ahol Dávid nagyon keményen leszámolt az ellenséggel. Ez az elemzés természetesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a Biblia más helyein arra történnek utalások, hogy Dávid nem irthatta ki Rabba városának az ammonita lakóit (lásd ehhez a fentebb a jóhiszemű érvelést). Így ezekre is valami választ kellene adni, de ezzel itt most nem foglalkozom.

 Ezenkívül bizonytalanság áll fenn a német nyelven újabban kiadott Septuaginta szövegén belül is, ahol az egyik helyen munkát ír, a másik helyen nem egyértelműen azt. A középkorban a katolikus papság által használt latin nyelvű Vulgata változatban úgy tűnik, hogy hasonló a helyzet, mint a német nyelven is megjelent Septuagintánál.

Vegyük sorba tehát az érveket, illetve azt, hogy mi történhetett valójában a Biblia szövegével az általam vizsgált szövegrészeknél.

1.    Egyik lehetőség az, hogy a zsidó maszoréták (az ószövetségi könyveket pontosan és hűségesen másolók, a szó jelentése: áthagyományozók) egyetlen mássalhangzót nem jól másoltak, és netán ebből adódik a gond. Ez azért lenne furcsa, mivel a maszoréták éppen, hogy arról voltak híresek, hogy minden héber mássalhangzót pontosan másoltak le és hiánytalanul.

A másik lehetőség, - és ez a valószínűbb, - hogy szintén a maszoréták a héber mássalhangzós szöveget kipontozták a lap szélén. A mássalhangzós szöveg a „kötib”, a kipontozása pedig a „köré”. Elképzelhető, hogy a magánhangzók másként való hozzáadása a mássalhangzós szöveghez itt-ott más tartalmat eredményezhetett. Nem tudom pontosan, nem vagyok sem nyelvész, sem héber szakos tanár, csak gondolkodom.

2.    Ma már kézbe vehető Károli Gáspárnak és fordító társainak a munkája, az ún. Vizsoly Bibliának a reprint kiadása, amely eredetiben először 1590-ben jelent meg magyar nyelven. A magyar nemzetünk számára a Bibliát ekkor fordították le teljes egészében. Azelőtt csak a papság egy része férhetett hozzá a latin Vulgatához, a nép kezébe egyáltalán nem adták a Szentírást.

A Vizsoly Bibliában viszont egyértelműen népírtásról van szó, és ez igen kemény olvasmány. A Károli revideált változatokban vagy részben vagy egészében már „munkára” javították ezt. Ma, ha valaki Károli fordítást vesz a kezébe, az már a revideált változat, és egyik helyen munka szerepel, a másik helyen népírtás. Az online változatban már mind két igehelyen Dávid munkára rendelte a város lakóit.

3.    Mi volt erre a katolikus válasz? = Erre nem volt katolikus válasz, mert ez nem merült fel reformációs tételként. Káldi György jezsuita szerzetes is lefordította és kiadatta a Bibliát (1626-ban) magyar nyelvre, de csak a katolikus papság és nem a nép kezébe szánta azt. A Káldi féle reprint Bibliában is Dávid kegyetlenkedéséről olvashatunk mind a két egymással párhuzamos igehelyen. A Káldi Bibliának is megjelent már néhány későbbi kiadása, és azokhoz a katolikus teológiai tanárok rövid magyarázatokat is fűztek. Az 1915-ben a Szent István Társulat által kiadott változatban a Kórnikák első könyvében a 20,3-ban ez olvasható: „a népet pedig, amely abban vala, kihozá és csépeket és gereblyéket és vasszekereket járata azokon, úgy, hogy szétvágattak és összetörettek. …” A hozzá fűzött lábjegyzékében pedig ez olvasható: „Némelyek így fordítják: és szétvágá őket fűrészekkel és cséplőszekerekkel és bárdokkal.” Ezeket a fordításokat a magyarázataikkal együtt ma igen nehéz beszerezni egy átlag bibliaolvasónak, mert nem adják ki újra. Ezért külön öröm a számomra, hogy a Káldi féle fordítás eredeti reprint kiadása megjelent, még hogy ha magyarázatok nincsenek is hozzá. Ezt isteni gondviselésnek tartom, ugyan ez érvényes a Vizsoly Biblia reprint kiadásaira is. Ezzel is a jó Isten egyik ígérete teljesedik: „Mert, mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményét, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.” (Ézs / Iz 61,11)

4.    Ha a Káldi bibliafordítás bármely kiadását az elején kinyitjuk, látni fogjuk, hogy a  cím a nevében is jelzi, hogy a Trienti Zsinat által jóváhagyott és Hieronimus (Szent Jeromos) által (az Ószövetség nagy részét a Biblia héber nyelvű szövegeiből fordította le, kisebb részét pedig annak görögre fordított változatából, amit Septuagintának neveznek) latinra fordított Vulgatát fordította le Káldi György magyar nyelvre. Az újabb katolikus fordítások bár kötve vannak a Vulgata latin nyelvű változatához a Trienti zsinati határozat miatt, amely ezt a fordítást is sugalmazottnak tekinti, de némely ponton, - ahol a katolikus egyház tanítása és hagyománya engedi - visszatértek a Biblia eredeti szövegváltozataihoz.

Tény viszont az, hogy ezek szerint a Vulgatában több száz éven keresztül az volt olvasható, amit fentebb idéztem. Szerencsére legfeljebb csak a klérus egy része olvashatta, mert a nép kezébe nem adták azt. Viszont a Károli Vizsolyban megjelent Bibliája óta a magyar népünk is kezébe vehette az Isten igéjét magyar nyelven, így többen olvashatták ezeket a sorokat. Ez viszont kérdéseket vet fel. Bizonyára még más hűséges prédikátorok, pásztorok és teológiai tanárok gyötrődhettek emiatt, hogy erre valami magyarázatot találjanak, - ha egyáltalán érdekelte őket a téma. Összességében elmondható, hogy a nagyobb tudással mindig több szenvedés jár: „Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet.” (Préd 2,1; Károli ford.)

5.    Számomra ezeknél még inkább megdöbbentőbb az a tény, hogy a héber hagyomány Dávidnak ezt a tettét nem szépíti, hanem őt keménykezű uralkodóként mutatja be. Nem tudhatom, hogy a héber hagyomány egyik része mennyire megbízható, de némely ponton vannak fenntartásaim vele, amit most nem fejtenék ki.

6.    Pl.: A Makkabi Kiadó által kiadott két nyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetében a 2Sám 12,31-ben ez olvasható: „És a népet is, amely benne volt, kivezette és tétette fűrész alá, vasboronák alá és vasfejszék alá és átvitte téglaégetőn, és így tett mind az Ammon fiainak városaival…” Az 1Krón 20,3-ban pedig ez áll: „És a népet, mely benne volt, kivezette és átfűrészelte fűrésszel meg vasboronával és fejszékkel; …”

Ahogyan most olvasom ezt a két szöveget, számomra úgy tűnik, hogy ahogyan az évszázadok előre haladnak, úgy radikalizálódik a szöveg üzenete, mivel a Sámuel 2 könyvéből való szöveget lehetne akár munkára is érteni, de természetesen megöletésüket is lehet rajta érteni.

 Ehhez még hozzáadódik Josephus Flavius: „Zsidók története” című könyvéből ennek az esetnek a leírása a „Dávid és Betsabé” című fejezetből. Ugyanis Rabba városának az ostroma egyebesett Dávid és Betsabé házaságtörésének időszakával és emiatt, az asszony férjének, a hetita Uriásnak a király parancsára történő megöletésével. Joáb fővezérnek úgy kellett az ostromot rendezni, hogy Uriás, (Betsabé férje, miután nem ment be a már Dávid által teherbe ejtett Betsabéhoz, ezért) ellenség keze által haljon meg, hogy az asszony Dávidé lehessen. Uriás halála után Joáb hírnököt küldött Dávidnak az ostrom helyzetéről aki Uriás haláláról is hírt adott. Most következik az idézet Josephus Flaviustól:

 „Mikor a hírnök a dühös királynak megjelentette Uriás halálát, haragja nyomban lecsillapodott, és megparancsolta a hírnöknek, hogy menjen vissza és jelentse Joábnak: csak emberi sors, ami Uriást érte, és a háborúval jár, hogy a hadiszerencse néha az ellenségre mosolyog, néha pedig a másik félre. Azonban ezentúl gondosabban szervezze az ostromot, és semmit se mulasszon el, hanem hányasson sáncokat, támadja a várost ostromgépekkel, és így foglalja el, azután pedig rombolja le földig és lakosait az utolsó emberig gyilkolja le.” (kiemelés tőlem)

 Meg kell jegyezni azt, hogy Josephus Flavius könyveit nem tartják általában minden vonatkozásukban hitelesnek (pl. a Jézusra vonatkozó leírását). Lehettek ebben is javítások a későbbi évszázadok folyamán. Ebből következik, hogy ezt az idézetet is fenntartással kell kezelni. Tény viszont az, hogy a zsidó hagyomány egyértelműnek látszik ebből a szempontból. A Talmudot most nem számolom ide, mert nem tartom helyesnek későbbi korok nem sugalmazott írásait és annak magyarázatait visszavetíteni az Ószövetségre és azon keresztül magyarázni az Írásokat. Josephus Flavius zsidó történetíró könyve egy szempont a többi mellett és nem Istentől származó kinyilatkoztatás.

Az Isten igéje, a Szentírás viszont minden emberi alkotás fölött áll, mert az Isten Lelke ihlette azt (2Pt 1,19-21; 2Tim 3,16; Jn 10,35: „az Írás fel nem bontható” /„az Írás nem veszíti érvényét”; Zsid 1,1).

      Számításba kell azonban még vennünk azt is, hogy Rabba városának ostromideje a Szentírás szerint is egybe esett Dávid és Betsabé házasságtörésével, valamint az asszony férjének a megöletésével. Ebből egyértelműen látszik, hogy Dávid a bűn fogságában vergődik, ahhoz kötötte magát, az asszony és a rá irányuló nemi vágy elvette a józan ítélőképességét.

 

A Biblia kinyilatkoztatja, hogy ha az ember a bűn uralma alatt van, Isten Lelkének jóra késztető befolyása nélkül rettenetes dolgokra is képes lehet. Hogy ha ez esetben az illető éppen egy ország királya, vagy uralkodója, akkor annál nagyobb a befolyása a rosszra. Ha viszont Isten Lelkének a befolyása alatt áll, akkor nemes tetteket hajt végre az egész ország és nemzet javát szem előtt tartva. Ha a bűn fogságában van, akkor sátán eszközeként akár nagyobb méretű kegyetlenkedéseket is elkövethet, - hogy ha ezt a jó Isten meg nem akadályozza. Ez örök tanulság, amit a Biblia kinyilatkoztat, hogy aki a bűn útjára lép, onnantól kezdve a szenvedés és a halál következik. Aki viszont Isten örök erkölcsi törvényének, a szeretettörvénynek engedelmeskedik és ehhez kér erőt a Teremtőtől, az az Isten jóra adott eszköze lesz ebben a világban. Lásd például Dáviddal szemben Sámuel próféta pozitív életpéldáját az Ószövetségben!

Ezért szóba kell állnunk esetlegesen azzal a lehetőséggel is, hogy Dávid valóban legyilkoltatta Rabba városának lakóit. Ezzel az esettel a Biblia arra figyelmeztet, hogy ne szakadjunk el az élő Istentől, hanem az ő törvényét szentnek tekintsük és Istentől kérjünk erőt annak betöltéséhez (Krisztus által).

Amennyiben ez a feltevés áll, hogy Dávid itt népírtást követett el, - szomorú és rettenetes és semmivel nem igazolható és semmilyen körülmények között nem követendő cselekedet, hanem elítélendő, nem Dávid személye, hanem a bűn, amit cselekedett!

A Biblia és ezen belül az Ószövetség ettől még nem lesz elvetendő, mert Isten nemcsak a szépre és jóra késztető történetekkel tud tanítani (mint például József története, ahogyan a testvéreivel bánik és nekik megbocsát), hanem tanít azzal is, hogy elrettent a rossztól és bemutatja annak következményeit. Ebben az esetben mindenki elgondolkodhat azon, hogy szabad-e a jelenben vagy a jövőben egyetlen embert ilyen hatalommal felruházni korlátozások nélkül?

Ezért akik a Bibliát tanulmányozzák, azok életbölcsességet nyernek, valamint útmutatást kapnak arra nézve, hogy hogyan éljenek istenfélő életet. Ami Dávid esetében követendő, az a bűnbánata, az, hogy képes volt belátni és megbánni a bűneit. Erre a bűnfelismerésre és bűnbánatra nekünk is szükségünk van. Krisztusnak nem kellett bűnbánatot tartania sohasem, mert ő bűntelen volt. Mi viszont megváltásra szoruló bűnösök vagyunk, akiket Isten kegyelemből akar üdvözíteni, amennyiben megbánjuk bűneinket és hittel Isten szavának akarunk engedni.

8.    Utolsó szempont, ami miatt ezt a második érvelést fontosnak láttam végig vezetni, az nem más, mint amit Pál apostol az újszövetségben a törvényszegés titkos bűnének nevez (2Tessz 2,7). Bár ez a kifejezés lefoglalt fogalom az újszövetségben (amivel most nem kívánok foglalkozni), de ennek előzménye megtalálható az Ószövetségben is, tudniillik az a tény, hogy olykor „a papok erőszakot tettek a törvényen”.

Ezékiel könyve 22,26: „Papjai erőszakot tettek törvényemen, s megfertőztették, ami nekem szenteltetett! …”

Sofoniás könyve 3,4: „Prófétái hivalkodók (az udvari, királynak tetszelgő hamis prófétákról van szó, nem Isten prófétáiról), hitető férfiak; papjai megfertőztetik a szent helyet, erőszakot tesznek a törvényen.”

Kik azok, akik az Isten törvényéhez, az Isten beszédéhez nem kívánatos módon hozzányúlhattak? = Éppen azok, akik az Isten szavának az őrei és hiteles közvetítői kellene, hogy legyenek. Azok közül „piszkálnak” hozzá némelyek, akik rendszerint a bibliai szövegeket őrizik, tanítják, másolják, értelmezik és áthagyományozzák. És ha nem Isten törvénye, beszéde szerint élnek, akkor vagy elrejtik azt a nép elől, hogy a törvényszegést ne lehessen rajtuk számon kérni, vagy csavarnak rajta egyet, hogy a megváltoztatott törvény most már őket igazolja. Ilyenkor rendszerint emberi törvényekkel, szabályokkal veszik el az Isten igéjének erejét, ahogyan erről Urunk Jézus is beszélt a farizeusokra utalva Máté evangéliuma 15,1-9 részben. Sajnos mindkét esetre van példa a történelem folyamán.

Ha az Isten beszédén való némi változtatással esetlegesen számolnunk is kell, akkor ez igen súlyos kérdés, ami további gondokat vet fel. Egy azonban biztos, „a sulykot nem kell annyira elvetni” ezen a téren sem, mert maga Jézus igazolta az ószövetségi írások élő Istentől való voltát (Mt 4,4; Jn 5,39) és ezt Pál apostolnál is ugyan úgy megtaláljuk. (2Tim 3,16) mint ahogyan Péter apostolnál (2Pt 1,19-21). Jézus ezt mondta az írástudóknak: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn 5,39)

A pusztában a megkísértése során (nem a zsidóknak, hanem) a sátánnak ezt mondta: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely Isten ajkáról való.” (Mt 4,4). Akkor még nem volt az Újszövetség írásba foglalva. Jézus tehát az Ószövetségre gondolt, mert a továbbiakban abból idézett a bukott angyal- fejdelemnek! Mind a három kísértést Mózes ötödik könyvéből idézve verte vissza. Éppen abból a könyvből, amely annak ellenére alkalmas volt erre, hogy Jézus szerint Mózes a zsidók szívének keménysége miatt megengedte abban, hogy valaki a feleségét elbocsáthassa. Jézus helyre tette ezt és azt mondta, hogy kezdetben nem így volt, és ugyancsak a Tórából, a Teremtés könyvéből idézett nekik (Mt 19,3-9; 1Móz 1, 27.24)

Tehát elképzelhető, hogy már kezdettől fogva működött a „törvényszegés titkos bűne”, ez azonban nem jelenti azt, hogy emiatt a Biblia ne lenne megbízható és hiteles. Megbízható, mert ezt is kijelenti, és azt is, hogy végül az Isten ki fogja sarjasztani az igazságot ezen a földön, amiképpen a növényt kisarjasztja a kertben. Jézus pedig amikor itt járt a földön a törvényt igazán jelenítette meg (Ézs / Iz 42,1-3), és a mennyei Atya szerető, irgalmas jellemét tökéletesen mutatta be. Ezért is szükséges az Ó- és Újszövetség írásait, verseit keresztül-kasul kutatni és vizsgálni, mert egymást megvilágítják. Erre önmagában az Ószövetség nem lenne elegendő, mert valamennyi sorában Krisztusra mutat és Krisztusra vár, hogy a próféták írásai beteljesedjenek.

Ezen a téren azonosulni tudok Luther álláspotjával, aki azt írja az „Erős vár a mi Istenünk” című énekében, hogy „az Ige kőszálként megáll, megszégyenül, aki bántja."

Az Ószövetségben Isten szólt a próféták által az akkori választott népéhez, az izraelitákhoz, hogy őket követeivé tegye minden nép között. De ők egy-egy kevés esettől eltekintve és egy-egy rövid időszakot nem számítva mindvégig ellen álltak az Istentől kapott világosságnak. Minden korszakban csak egy csekély maradék volt közülük valódi istenfélő (Istenhívő) ember. Ez az Isten szeretetével, világosságával szembeni ellenállás tette a többséget sajnos annyira konokká a bűnben. Az Isten törvényének és szavának az elvetése okozta ezt az erkölcsi hanyatlást, romlást. A szomorú események nem azért írattak, hogy követendő példát adjanak, de mégis tanulhatunk belőle, hogy sose cselekedjünk azok szerint. Mindezek Isten szavával és némely esetben példaértékű, hívő emberek életével együtt kerülnek bemutatásra. Tehát nem végig „horrortörténet” az Ószövetség, mint ahogyan ezt némelyek próbálják beállítani mások előtt, bár a gyerekeknek csak megfontoltan és életkoruknak megfelelő módon szabad bemutatni. És vannak részek, amelyekkel elegendő, hogy ha csak felnőtt korukban ismerkednek meg, amikor megértik az okokat és az összefüggéseket is.

Érdemes lenne fontolni azt a törvényszerűséget, hogy egyszerű babonaságból, tudatlanságból nem származik olyan hamar ekkora megkeményedés és ellenállás, csakis az Istentől származó világossággal szembeni tartós engedetlenségből! Ha a zsidóság nem kapott volna Istentől világosságot, kinyilatkoztatást, aminek a többségük ellenállt, nem juthatott volna el például Jeruzsálem és a templom pusztulásáig több ízben is. Ez többször is bekövetkezett, előbb a babiloni, majd a római seregek által. Ezeket „Istennek szent emberei” (2Pt1,21) a Szentlélek sugalmazására leírták azért, hogy a bűn törvényszerűségeit bemutassák, másrészt pedig azért is, mert próféciaként előre mutatnak a végidő szomorú eseményeire, amelyek hasonlítani fognak Jeruzsálem ostroma alatt átélt szenvedésekre. A krisztushívő maradék viszont éppen úgy meg fog menekülni az egész világon, mint ahogyan a keresztények megmenekültek és életben maradtak a római ostrom alatt i.sz. 70-ben. Ez a szabadulás a valódi krisztushívők számára kimondhatatlan örömteli esemény lesz.

Az Ószövetségben a zsidó nép többsége elvettetésének és a hívő maradék megmentésének a története éppen azt igazolja, hogy az Írás Istentől származó kinyilatkoztatás. Az Isten a hívők maradékával (lásd pl. Noét és családját; vagy Illést és a hétezer férfit, aki nem hajtott térdet a Baálnak; vagy Máriát, Jézus anyját a 11 apostollal és a 120 tanítvánnyal a felházban) és a Szentlékek erejével befejezi az ő művét és megdicsőíti az Ő szent nevét.

Végül pedig, de nem utolsó sorban nem az ószövetségi személyek erkölcseit kell követnünk, hanem Jézus Krisztust, aki tökéletes volt és aki így elmondhatta magáról, hogy „aki engem látott, az az Atyát látta.” Az Újszövetségben is van olyan erkölcsű személy, az iskarióti Júdás, akinek negatív szerepköre tanulságul és elrettentésül szolgál. Az ő esetében az elcsúszás egy kis önfelmagasztalással kezdődött és árulássá a pénz szeretete által teljesedett ki. Péter apostol is az egyik percben Isten szócsöve volt, mert az Atya szólt általa, néhány perccel később pedig a sátán eszközévé lett. Lásd Máté evangéliuma 16,15-17.21-23 részében! 

Az Ó- és Újszövetséget együtt ajánlott tanulmányozni, „keresztül-kasul”, imádkozva és egymással is tanácskozva, hogy senki ne juthasson megtévedt, radikalizálódott és az Írástól elrugaszkodott álláspontra éppen a Bibliára hivatkozva.

Nem az a valódi kérdés, hogy Dávid különböző munkákra rendelte vagy legyilkoltatta Rabba városának lakóit, - bár ez sem lényegtelen, ezért foglalkoztam ezzel a kérdéssel, - hanem az, hogy megértettük-e mivel jár az, hogy ha Isten parancsainak engedelmeskedünk és mivel jár az, hogy ha a bűn útjára lépünk. Rabba városának a bevétele, Dávid bűne nem cáfolja azt, hogy az Ószövetség ne lenne Istentől származó kinyilatkoztatás. A mindenható Isten fájdalmak útján, szenvedéssel, ilyen és más szomorú események közlésével is képes tanítani (valamint jóra ösztönző példákkal is), hogy a hívő ember ne engedjen a kísértőnek, hanem Krisztus erejével álljon ellen minden tekintetben, és győzedelmeskedjen hit által, amiképpen Krisztus Urunk is győzött.

Beteljesedett Pál apostol jövendölése éppen most a végidőben, amelyet figyelmeztetésül és befejezésül hagyok ezen írásom végére:

 

„Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. És az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak.” (2Tim 4,3-4)

 

A pusztámból, 2021-ben február végén és március első napjaiban.

Más megközelítés vagy értelmezés lehetőségét tiszteletben tartva, maradok tisztelettel és az igeszakaszok helyes megértését illetően jó reménységgel:

Pongrácz Róbert

Felhasznált irodalom:

1.    Vizsoly Biblia 1590, reprint kiadás, I-II. kötet, ford.: Károli Gáspár

2.    Szent Biblia, Bécs,1626, reprint kiadás; Bp., 2014, ford. Káldi György SJ; a TINTA Könyvkiadó és a Pytheas Könyvmanufaktúra közös kiadása

3.    Biblia Egyszerű Fordítása, Nemzetközi Biblia Liga, 2012.

4.    Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár, Magyar Bibliatársulat, 2004.

5.    Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2017.

6.    Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat, Bp., 2016.

7.    Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Magyar Bibliatársulat, Kálvin János Kiadó, Bp., 1993.

8.    Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.

9.    Teljes kétnyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetben, Makkabi Kiadó, szerk.: Raj Tamás, Váci Nyomda Kft., 1993.

10.  Bibliai kronológia, Szerk.: Reisinger János, Szabó Attila és Kovács Zoltán; Sola Scriptura Főiskolai jegyzet, Bp., 2007.

 

Idegen nyelvű szakirodalom:

 

11. Septuaginta Deutsch, Das griechische Alte Testament in deutscher Übersetzung, Wolfgang Karus und Martin Karrer, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 2010, Printed in Germany

12.  Biblia Sacra iuxta Vulgatam versionem, editio quinta, Weber-Gryson, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgrat, 2007. Printed in Germany

13.  Holy Bible, King James version, Published by The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints Salt Lake City, Utah, U.S.A., 2010.

 

A világhálón elérhető néhány bibliafordítás és szakirodalom:

1.    http://www.karolibiblia.hu/biblia

2.    https://www.biblegateway.com/versions/New-Living-Translation-NLT-Bible/

3.    https://www.biblegateway.com/versions/New-King-James-Version-NKJV-Bible/

4.    https://szentiras.net/szentiras (a honlapomon elérhető online szentírás-fordítások)

5.    https://regeszetesbiblia.blogspot.com/p/a-biblia-nepei.html

6.    https://xn--vgid-bpa14d.hu/jelkep-es-valosag-sorozat-bibliai-profeciak/

7.    https://xn--vgid-bpa14d.hu/wp-content/uploads/2021/03/27.-Moab-es-Ammon.pdf

8. http://www.church-bg.eu/blog/wp-content/uploads/2014/02/Josephus-A-zsidok-tortenete.pdf

---

[1] lásd az ammonitákról bővebben a következő blogot: https://regeszetesbiblia.blogspot.com/p/a-biblia-nepei.html

János evangéliuma 8. fejezet 44-dik verse vajon a zsidóságra, mint népre vonatkozik?

 Gondoljuk át a János evangéliuma 8,44 bibliaversét, ezúttal nem annyira annak tartalmát, hanem azt, hogy kiknek mondta ezt Jézus!

Jézus mondja: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja.” (ford. Károli Gáspár)

Az Úr Jézus ebben a kijelentésében úgy tűnik, mint hogy ha a zsidókról azt jelentené ki, hogy ők az ördög atyától valók. Vajon ez az értelmezés megállja-e a helyét a Biblia és ezen belül az Újszövetség igéinek egybevetésére alapozott írásmagyarázat szerint?

Ha csak ezt a bibliaverset olvasnánk el és még néhány verset az előzményekből, akkor egyértelműen arra gondolhatnánk, hogy Jézus itt az egész zsidóságot az ördög atyától valónak jelenti ki. Ám hogy ha az egész fejezet szövegösszefüggésében olvassuk el ezt a verset, és az Újszövetség más kijelentéseivel is egybevetjük, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.

A 8-dik fejezet előzményéből kiderül, hogy Jézus a farizeusokkal beszélget elsősorban, akik megszólították, amikor ő a népet tanította. Jézus nekik válaszol, de a korabeli zsidóságból több hallgató is jelen lehet ennél a beszélgetésnél. A nép vallási vezetői közé tartozó farizeusok voltak azok, akik irigységből és féltékenységből gyakran támadták a Galileából jött tanítót, gyakran kérdésekkel próbálták Jézust megfogni és nyilvánosan megszégyeníteni. Az Üdvözítő az ő módszereiket azonban sosem vette át, hanem minden megnyilatkozásában az isteni szeretet, az igazságosság és a becsületes eljárásmód jellemezte.

1.      Az egész fejezet szövegösszefüggését vizsgálva úgy látszik, hogy Jézus inkább a zsidóság egy részének, jelen esetben a farizeusoknak mondta ezt a kemény kijelentést és nem az egész népnek.

Ha az evangéliumok összefüggéseit nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az Úr Jézus példázatokkal küzdött az írástudók (értsd: az Ószövetségi írásokat magyarázók) és a farizeusok megmentéséért is. Ezért mondta el pl. a szőlőmunkásokról szóló példázatát is, hogy a vallási vezetők magukra ismerjenek anélkül, hogy meg kellene szégyenülniük a nép előtt, és így legyen lehetőségük a megtérésre.

A János evangéliuma 8,3-ban kiderül, hogy az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Jézus először ezzel az üggyel foglalkozott. Ezt az asszonyt is azért vitték Jézushoz, hogy megfogják őt beszédében és később vádolhassák Őt. Ezzel az esettel most nem foglalkozom, mert nem ez a témám. A 8-dik fejezet viszont ezzel kezdődik. Ezután Jézus önmagát a világ világosságának jelenti ki a János 8,12-ben, és a 13-dik versben kiderül, hogy még mindig ott áll Jézus előtt néhány farizeus, vagy azért, mert visszajöttek, vagy azért, mert János evangélista a Szentlélek sugalmazására egymás után illesztette ezeket a sorokat. Tény az, hogy ismét a farizeusok szólítják meg Jézust, az Üdvözítő pedig válaszol nekik.

A János 8,2 és a 20 versben található „templom” és a „kincstartó” kifejezések is azt igazolják, hogy ugyan azon a helyszínen történt a házasságtörő asszony Jézushoz vitele és az ezt követő beszélgetés vagy vita ebben a fejezetben. A János 8. fejezetét végig elolvasva azt láthatjuk, hogy ugyan arról az eseménysorozatról van szó, és ez a párbeszéd, vita folytatódik tovább a farizeusok és Jézus között.

A János 8,22-nél úgy tűnik, mint hogy ha váltás lenne, Jézus most nem a farizeusokhoz szól, hanem a zsidókhoz. Ez azt valószínűsíti, hogy a farizeusok jelenlétében most már amit mondani akar, azt mindenkinek mondja, hiszen nem zugolyában történtek az események és a párbeszéd közte és a vallási vezetők között. Az Üdvözítő szeretné, hogy a nép közül valók is okulhatnának a szavaiból, nemcsak az írástudók.

2.      Ezt követően az említett 8-dik fejezetben Jézus tanúságot tesz az Atyáról, és a 30-33-dik versekben szólt a benne hívő zsidókhoz. Kiderül tehát ebből a fejezetből, hogy a jelenlévő zsidók közül is voltak, akik hittek benne.

Márpedig, hogy ha a zsidók közül hittek benne, akkor azok nem lehettek az ördög atyától. Akiket Jézus az ördög atyától valóknak mond, azok nem azonosak ezzel a benne hívő zsidókkal. Ebből is láthatjuk, hogy a Jn 8,44 kijelentése nem vonatkozhat az egész zsidó népre, hanem azokra, akik a szívükben megkeményedtek vele szemben, és akik elutasították Őt és az Ő igéit!

A János 8. további párbeszédének hangvétele is abba az irányba mutat, hogy Jézus továbbra is az írástudókkal, a nép vallási vezetőivel vitatkozik, illetve azoknak érvel, és ők válaszolnak neki. Az egyszerű nép nem nagyon értett akkor a vallási kérdésekhez, legalább is nem olyan szinten, mint a farizeusok. Tehát a fejezet indítását és folyatását tekintve valószínű, hogy Jézus továbbra is a nép vallási vezetői számára mondja, amiket mond.

3.      Van még egy szempont, amit csak egy másik fordítási lehetőség nyomán érthetünk meg, még pedig az, hogy amikor Jézus a zsidókhoz szól, akkor azt lehet úgy is fordítani és érteni, hogy a júdeaiaknak mondta.

Amennyiben ez a fordítás is helyes, akkor ebből is megérthetjük, hogy a Jn 8,44 nem vonatkozhat az egész zsidó népre, hanem csak azokra, akik Jézust Júdeában elutasították és megvetették, mivel Galileában sokan hittek benne. Galileában vegyes népesség lakozott, lehet, hogy többségében nem zsidók éltek, de azok is laktak ott, mivel Jézus időnként a zsinagógákban is tanított. Ezek alapján egyértelmű, hogy akik Galileában hittek benne a zsidók közül, még ha kissebségben voltak is a többi idegen népesség között, azok sem voltak az ördög atyától valók. Így ez is cáfolja azt, hogy a János 8,44 kijelentése az egész zsidóságra vonatkozna.

És van még egy fontos szempont, amit az írásom elején említettem, ez pedig az Újszövetség és akár a teljes Biblia belső összefüggései ebben a témában.

4.      Egyrészt vegyük figyelembe, hogy Jézusnak a tanítványai mind zsidók voltak, még sem voltak az ördög atyától valók, mert hittek benne.

Az „ördög atyától valók vagytok” azt jelenti, hogy „ti nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. A Krisztus igéibe és személyébe vetett hit nélkül nincs senkinek sem, egyetlen nemzet fiának, vagy lányának sem örök élete. Aki mindvégig kitart abban, hogy nem hisz és nem enged Krisztusnak (Jn 3,36), az az ember a bűneivel marad Megváltó és megváltás nélkül, és le kell aratnia a bűn végső következményeit, azaz Isten haragja marad rajta. Így kiderül róla, hogy az ördög atyától való, mert mindvégig a bűn szolgája maradt. Jézus éppen ebben a 8-dik fejezetben beszél arról, hogy aki bűnt követ el, az szolgája a bűnnek, és hogy egyedül a Fiú, maga Jézus az, aki megszabadít a bűntől. És akit megszabadít, az valóban szabad lesz, és már nem lesz az ördög kelepcéjében, már nem lesz az ördög atyától való.

Nyilvánvalóan nem lehet a János 8,44-et úgy érteni, és senki sem érti úgy, hogy az ördög teremtett volna bárkit is, mert egyedül az Atya teremt a Fiú által (Jn 1,3; Kol 1,15-20). Ezt csak a teljesség kedvéért említem meg.

5.      Az, hogy valaki az ördög atyától való az azt jelentheti, hogy a bűn hatalmában marad és nem akar Jézushoz menni, hanem minden esetben ellenáll a saját Megváltójának és folyton önmagát igazolni próbálja vele szemben, ahelyett, hogy szembe nézne a valósággal, hogy Isten színe előtt sosem lehet igazzá és elfogadottá a Jézus Krisztusba vetett hit, és Krisztus érte is meghozott helyettes áldozatának az elfogadása nélkül.

A János 1,11-12 (valamint a Jn 1,18: „egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van”) szerint az Isten Fia „övéi közé jött, de övéi nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek…” Ha a zsidó nép egésze az ördögtől való volna, akkor Krisztus nem az övéi közé jött volna. Voltak viszont a zsidók közül, és később pedig minden nemzet, nép és ágazat közül sokan, akik befogadták őt, ezek az emberek a hit által Isten gyermekei lettek. Ők Istenből születtek újjá a hit és a Szentlélek által és nem maradtak a bűnnek és annak szerzőjének a sátánnak a rabszolgái, szolgálva a bűnnek (Jn 8,34.36).

6.      Egy másik újszövetségi összefüggés is megerősíti a fenti érvelésemet, nevezetesen az, hogy Jézus a saját kora nemzedékének mondhatta legfeljebb, hogy „ti az ördög atyától valók vagytok”, mivel többségében elutasították Őt, akit a mennyei Atya küldött.

Én ezt az értelmezést tartom a leghelyesebbnek, mert ez megáll a teljes Újszövetség és a teljes Biblia összefüggései alapján is! Lásd a Máté 12,43-45 verseit, ahol Jézus arról ír, hogy a tisztátalan lélek kimegy az emberből és víz nélküli helyeken nyugalmat keres, de nem talál, majd visszatér ugyan ahhoz az emberhez, aki korábban megszabadult, és a házat (értsd: az illető ember lelkét, szívét) üresen találja, azaz Jézus nélkül, ezért maga mellé vesz még hét társat, visszatér abba az emberbe és annak az embernek az állapota gonoszabb lesz, mint korábban volt. És most következik az, amire utalni szeretnék szó szerint idézve az evangéliumból: „Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is.” (Károli ford.), azaz „így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.” (Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat ford.)

Krisztus sokakat megszabadított közülük, meg is gyógyította őket, életével, szeretetével tökéletes példát mutatott, tanította őket, ám azoknak többsége visszatért a bűneihez. Ezért annak a nemzedéknek az állapota gonoszabb lett, mint korábban volt, mielőtt Jézus munkálkodott volna értük. Ez azért van így, mert a jó Isten a tudatlanság idejét elnézi (ApCsel 17,30), a bűn attól még törvényszegés marad (1Jn 3,4), az Isten szeretettörvényének az áthágása. Ám a jó Atyánk kegyelmi időt biztosít azért, hogy a bűnös ember megtérjen és éljen. Aki találkozott valamilyen formában Krisztussal és az ő tanításával és a belé vetett hit és az igéjének való engedelmesség helyett a maga elgondolását vagy bármi mást elsődlegesnek tart Krisztussal szemben, az visszautasította az Istentől kapott világosságot. Mivel ezzel a világossággal szemben döntött, ezért saját magát zárta sötétségbe. Ha megmarad ebben az állapotában, akkor a bűn szerzőjétől valónak bizonyul végül és sosem üdvözülhet, így igaz lesz rá a János 8,44 kijelentése.

A Jézus korabeli gonosz nemzedék állapota és végső sorsa, - kivéve a maradékot, akik Jézusban hittek, - valóban tragikus és szomorú véget ért, mivel nem ismerték fel Jézus személyében, tanításában, csodáiban az értük való önzetlen fáradozásában „az ő Istentől való meglátogatásuknak az idejét (vö.: Lk 1,68; Lk 19,41-44). Ennek az lett a következménye, hogy amit választottak a vallási vezetőik által, annak kellett meginniuk a levét. Krisztus helyett akkori vallási vezetőinek a befolyására a nép többsége sajnos Barabást választotta, aki gyilkos volt. Ebben az összefüggésben is találkozik a Jn 8,44 kijelentése és értelme. Emiatt le kellett aratniuk a választásuk rettenetes gyümölcseit: Júdeának és Jeruzsálemnek a római seregek általi elfoglalását és lerombolását Kr. u. 70-ben. Jézus szavai beteljesedett rajtuk: „pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt 23,38; Lk 13,35); „nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,40); „ti atyáitok dolgait cselekszitek” (Jn 8,41) és atyáitok hagyományát követitek, azt tartjátok magatok számára az üdvösség mértékének, nem az Isten igéjét - egészíthetném ki értelemszerűen Jézusnak a szavait az evangélium üzenete alapján.

A fenti érvelésen kívül még számos Ó- és Újszövetségi kijelentés van, amelyek fényében megérthető és világos, hogy Jézus nem a zsidó nép egészére mondta azt, hogy „ti az ördög atyától valók vagytok”. Ám azzal is számolnom kell, hogy minél hosszabb egy-egy téma kifejtése, annál kevesebben olvassák el, ezért most ezt a gondolatkört itt le kell zárnom. Remélem, hogy az elfogulatlan olvasó számára néhány szempontot tudtam nyújtani nem a János 8,44 értelmezéséhez, hanem ahhoz, hogy ezt a mondatot Jézus kiknek, miért mondta és kik azok, akikre ez vonatkozik valójában.

A pusztámból, 2021. 02. 01.

A másként vélekedők álláspontját tiszteletben tartva szeretettel:

Pongrácz Róbert

 

 

Felhasznált irodalom:

1.      Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2004.

2.      Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat, Budapest, 2017.

A Didakhé tanúskodik a szombatról, a felnőtt keresztségről, és az egyházi szolgálattevők választásáról

A Didakhé jelentése „tanítás”, ez egy olyan iratnak a címe, amely a katolikus „szenthagyomány” része, sőt annak is az egyik legkorábbi forrása. A magam részéről következetesen vallom a „sola scriptura”, „egyedül a Szentírás” elvét, tehát nem tekintem a Hagyományt a hit mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis erre a korai, nem sugalmazott iratra való hivatkozásom több mint érdekesség és az „egyedül a Szentírás” elvét nem vallók számára is felkeltheti a Biblia igazságai iránti mélyebb érdeklődést és elmélyülést.

Keletkezésének ideje, helye és az irat jelentősége:

Az irat valószínűleg „150 előtt keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után… legvalószínűbb, hogy a II. század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató Szíriát jelöli meg.”[1] A Didakhé 16 apró fejezetből áll, és annak egész terjedelme 10-11 nyomtatott kis oldalon elfér. Hosszabb címe „A tizenkét apostol tanítása”, alcíme pedig: „Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek”. A Szent István Kiadó által számomra elérhető példány alapján nem tudom bizonyosan megállapítani, hogy a Didakhé szövegébe illesztett zárójelbe tett bibliai és ószövetségi apokrif igehelyekre való hivatkozás az eredeti szöveg része-e, valószínűsítem, hogy nem, hanem később illesztették ezeket a szövegbe. Mindenképpen hasznos, mivel ez az irat kijelentéseinek biblikus megalapozottságát erősíti, és segíti a Szentírás igéivel való összehasonlítását. 1873-ban Philoteosz Brüenniosz nikomédiai metropolita Jeruzsálembe való zarándoklása alatt találta meg ezt a kis iratot. A Didakhé a második század egyházának a szertartásait és „a közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az eukarisztia[2] megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról, a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről”[3].

„A keresztény ókor igen nagyra értékelte a Didakhét, a későbbi liturgikus és egyházfegyelmi iratokhoz alapul szolgált, több egyházban[4] a kezdeti korokban kánoni könyvnek tartották, de Euszebiosz[5], jelentősége elismerése mellett, az apokrifok közé sorolta. … Megtalálása kétségtelen a XIX. század legjelentősebb felfedezése.”[6]

A Didákhé a Biblia számos igazságáról ír, és azok igazságát erősíti

A teljesség igénye nélkül emelem ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról, hogy az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez: először szeresd Istenedet, aki teremtett téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”[7] Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki a témám és a tanulmány terjedelme miatt.

A szöveg másik figyelemreméltó kijelentése többek között ez: „”Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”[8] Tehát a közösségi bűnrendezés mellett a lelkiismeret fontosságát is hangsúlyozza. Jakab levele arra tanít, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket (Jak 5,16), és a Szentírás megerősíti, hogy a jó Isten színe előtt bánjuk meg azokat imáinkba foglalva, és egymástól is kérjünk bocsánatot, illetve bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Igaz az, hogy Jézus a feltámadása után a tizenegy apostolnak azt mondta, hogy akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akiknek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23), csak ne feledjük, hogy ez nem automatikusan működik, mivel ezzel kezdte a mondandóját: „Vegyetek Szentlelket!”

A Didákhé közvetve szól a szombat fontosságáról

Tulajdonképpen a böjtről ír, de ebben a VII-dik részben megemlíti szó szerint a szombatot is a következőképpen: „1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek”[9] Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön ki van emelve, mint olyan nap, amelyhez viszonyítják a böjti napokat. Miért nem a hét első napjához viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz? A másik, amire felfigyeltem, az az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázatként ilyen formában: „A zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki akart. A keresztények böjti napja a szerda és a péntek lett.”[10] Ez viszont azt jelenti, hogy ha a keresztények előkészületi napja a péntek volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai 10. parancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot, amit Jézus maga is megtartott. Sőt a tanítványaira sem hagyta hátra, hogy azon változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben és nem a hét első napja, amit mi magyarul vasárnapként mondunk. A német nyelven der Sonntag = a Napnak a napja, vagyis a német nyelv a nyelvében tanúskodik arról, hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel. Az evangéliumok valóban írják, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a nyugalomnap alatt a Jézus teste a sírban pihent, és a szikla sírhoz siető asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.[11] A Didákhénak ez a tanúsága, hogy a szombathoz viszonyítva számolták a napokat, és hogy ettől számítva a negyedik napon és ezután az előkészületi napon legyen a böjt, vagyis pénteken, azt igazolja, hogy a gyülekezetek nem a vasárnapot tartották meg nyugalomnapként a második század elején, hanem a szombatot. Hiszen az előkészületi napon készültek fel a nyugalomnapra. A zsidók és a szombatot ünneplő adventisták között ez ma is így történik.

A Didakhé a felnőttek keresztségről ír és nem csecsemőkeresztségről

A VII. részben többek között ez olvasható: „A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19). A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll: „A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”[12] Ebből a fenti állításból megérthetjük, hogy a Didákhéban felnőttek kereszteléséről van szó. Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal későbbi eredetű. Ezek alapján valószínűsítem, hogy a Bibliában lévő egész „háza népe”[13] megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a gyerekeket is kell érteni, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra vonatkozott, - mert nem idézte és nem is utalt rá.  Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés, - ami a legtöbb esetben alámerítést jelentett[14], - nem csupán a gyülekezeti vén (presbiter = vén), vagy felügyelő (episzkoposz = „püspök”) kizárólagos „papi feladata” volt, - mivel bárki keresztelhetett az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a keresztelendő hitére kell, hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak azt keresztelhetik meg érvényesen[15], és csak a Krisztusba vetett hitre jutott ember kérheti a keresztséget. A csecsemőnek viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket és nem megkeresztelte őket, tegyük mi is ezt. És a tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az evangéliumok szerint.

A Didakhé tanúsága szerint a püspököket és a diakónusokat szavazással választották

A Didakhéban nem olvasunk központosított egyházi szervezetről, amelyben az egyházi szolgálattevőket az egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel, hanem a következőképpen kellett eljárni: „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben állnak köztetek.”[16]  Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt olvashatjuk: A „kézfeltétel” (kheirotonia) itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a kézfeltételtől az ordinációnál (kheirotészia).” A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkokoszokat[17] és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan, hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről; lásd pl.: ApCsel 20,17 és 28. A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a Didakhéban mind az Újszövetségben.[18] Véleményem szerint a Didakhé fennebb idézett soraiból az is kiderül, hogy a második században a keresztény gyülekezetben a közösség által választott tisztségviselők elsődleges feladata a tanítás és az Isten igéjének a hirdetése, magyarázata volt. Az is kitűnik viszont, hogy a gyülekezetben valamelyest még működtek a Szentlélek által adott karizmák, mert voltak például próféták is a gyülekezetben a véneken kívül, mint ahogyan erről az Újszövetségben is olvashatunk.[19] Ahogyan a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől és helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak és gyakorlatoknak, valamint ahogyan a második század végétől kezdve az eretnek irányzatok[20] ellen vívott küzdelem révén és a hatalmi törekvések miatt megerősödött a központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is eltűntek a gyülekezetekből.

Óvatosan érdemes hivatkozni a Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt. Miért?

Az a probléma a Didakhéra való hivatkozással, hogy ha valaki a katolikus szenthagyomány egyik részére, iratára hivatkozik, akkor mások más iratra fognak hivatkozni ezzel szemben, amely szintén a hagyomány része. Például Jusztinoszra[21], aki ezt írja: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül.” Keveseknek tűnik fel azonban az, hogy nemcsak eltérés, kiegészítés van a Hagyományban a Szentíráshoz képest, hanem azzal ellentétes tanítások és egyházi gyakorlatok léptek életbe a Hagyományra való hivatkozás által, pl.: gyerekkeresztség. Bár a második vatikáni zsinat tanítása szerint a Szentírás és a szenthagyomány a kinyilatkoztatásnak[22] egyetlen közös forrása, ezzel szemben az az igazság, hogy a Szentlélek nem mondhat ellent önmagának és nem fog az Isten igéjével ellentétes tanításokat sugalmazni (vö.: 1Jn 4,1-6). Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt kialakult, kialakított Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak nevezték el, melynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt egyenlő ragra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási életében is nyomon követhető Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Az Isten igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).

Szívből kívánom, hogy ez a kis tanulmány minden olvasót késztessen a Biblia mélyebb tanulmányozására, hogy az egyéni és a közösségi hitéletünk megújuljon a Jézus Krisztus iránti és az ő igéje iránti engedelmességben és minden embertársunk iránti szeretetben és tiszteletben. 

A pusztámból: P. R.

---

[1] Ókori Keresztény Írók I. kötet, Apostoli Atyák, szerk.: Vanyó László, a 3. kiadást szerk. Perendy László

Szt. István Társulat, Bp., 2018, 91-92. o.

[2] eukarisztia: jelentése hálaadás, az Úrvacsorát jelölő fogalom, amelyet az Úr Jézus rendelt el az utolsó vacsorán, mint az ő áldozatára való emlékezést; a II. század közepén, - amikor a Didakhét írták, - még messze nem a mai miseáldozatot értették alatta, hiszen a mise jellege, szövege és tartalma jelentősen kibővült és módosult az elmúlt két évezred folyamán.

[3] i. m.: u. o.

[4] egyházban: vagy gyülekezetben; e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az Újszövetségben a Korintusi vagy a Római, Galata stb. gyülekezeteket az „ecclézsia” görög szó jelöli, amely mind egyházat, mind gyülekezetet is jelent. Pl.: 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak élükön az episzkokoszokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket / gyülekezeti véneket jelent. Ez a tisztség mindig többes számban szerepel az Újszövetségben, tehát kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését, tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél más szolgálattevőkkel együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy nem volt abban az időben egy központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek bizonyos önállóságot élveztek.

[5] Euszébiosz: 260/265-339 között élt; a palesztinai Kaiszareiában (Cezáriában) született, presbiter. Történelmi tárgyú művei az első három század egyház- és teológiatörténete szempontjából a legjelentősebb rendelkezésünkre álló források. (vö.: Teológusok Lexikona, szerk.: Görföl-Kránitz, Osoris Kiadó, Bp., 2002, 114-115. o.)

[6] i. m.: 92.o.

[7] i.m.: I. fej., 2.; 93 o.

[8] Az idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható: „Nyílván közös bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is gyakoroltak.” (96.o.) – Hozzáteszem azt, hogy a második század közepén nyoma sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7-dik vagy a 11-dik századból való (?), és az ír szerzetesek révén vált általánossá, és ’fülgyónás’-nak nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didákhé, nem (fül)gyónásról.

[9] kiemelés a szövegben tőlem: P. R.

[10] kiemelés tőlem: P. R.

[11] Lk 23,55-57; 24,1-7; vö. 2Móz / Kiv 20,8-11; Lk 4,16.31; Lk 13,10

[12] i.m.: VII., 4., 98. o.

[13] Kornéliusz háza népéről van szó: ApCsel 10,1-2.47-48

[14] A „keresztel” kifejezés nem a kereszt szóból származik, mivel az Újszövetségben lévő a görög „baptizmo” kifejezést kell figyelembe venni, ami alámerítéses keresztséget, szövetségkötést jelent; szó szerint: alámerít. Ennél a VII. résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek vizet a keresztelendő fejére. 

[15] Mk 16,16 és Mt 28,18-20; ApCsel 2,38; 8,36-38, stb.

[16] i.m.: XV. rész, 1 és 2 pont, 103. o.

[17] episzkoposz-ok = váltó fogalma a görög preszbiterosz-ok fogalmának az Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1-7; Tit 1,5-9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, hanem inkább kevesebbet.

[18] diakónusok: 1Tim 3,8-13; ApCsel 6,1-6

[19] vö.: 1Kor 12,4-11 és 28-31; ApCsel 21,8-10, stb.

[20] korai eretnek irányzatok: gnoszticizmus, manikeizmus, doketizmus, arianizmus, stb.

[21] Jusztinosz, korai egyházatya, 165-ben halt meg; az Apologia című műve 1,67 részben a Nap napjára hivatkozik, hogy a keresztények ekkor tartják az összejöveteleiket (vö.: Kat. Egyház Katekizmusa, 2174§, 432. o.) A katekizmusban található mondat azonban nem zárja ki azt, hogy az őskeresztények mindnyájan mellőzték volna a negyedik parancsolatot, a teremtés emlékünnepét, hanem csak azt állítja, hogy a Nap napján jöttek össze. Ez még nem zárja ki a szombati nyugalomnap megtartását a korai keresztények körében.

[22] II. Vat. Zsinat tanítása, Szent István Társulat, szerk. dr, Cserháti, Dei Verbum, dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, II. fejezet, 9-10. rész, 148. o.