Az első kenyérszaporítás: ötezer férfi megvendégelése: Jn 6,1-15

Bibliakör, 2018. június 20.

Elolvassuk az evangéliumi szakaszt mind a négy evangéliumból: Jn 6,1-15; Mt 14,13-22; Mk 6,32-45; Lk 9,10-17. Észrevettünk-e különbségeket, kiegészítéseket? Pl.: Jn-nál kiderül, hogy András az, aki egy kis fiúnál az öt kenyeret és a két halat találja. Mt-Mk-Lk-nál általában hangsúlyos, hogy már a nap hanyatlóban volt, és a tanítványok kérték Jézust, hogy bocsássa el a sokaságot. Jn-nál viszont megértjük azt, hogy Jézus miért parancsolta meg Mt-nál és Mk-nál, hogy azonnal szálljanak bárkába, amíg ő a tömeget elbocsátja: azért, mert királlyá akarták őt tenni, és ez a tanítványoknak is jól jött volna. Apró részlet Mt-nál és Mk-nál és Lk-nál, hogy Jézus a „szemét az égre emelte” és úgy adott hálát, Jn-nál ezt nem olvassuk, mert Mt-t, Mk-t és Lk-ot olvasva ez már ismert. Itt Jn-nál hangsúlyos az, hogy a végén királlyá akarták tenni Őt. Az is figyelemre méltó, hogy Jn evangéliuma ált. kevés csodát közöl azok közül, ami meg van a szinpotikusoknál (=Mt Mk Lk), azokat csak kiegészíti vagy nem is ír róla; Jn-nál mélyebb/több a tanítás és a vita helyzet. Érdekes, hogy Jn az első kenyérszaporítást közli más keretbe helyezve. Egyedül Lk-nál derül ki a pontos hely, ahol a kenyérszaporítás történt, és ez Betszaida, a Tibériás tengeren túl, Galileában van. Arra is felfigyelhetünk, hogy egyedül Jn evangéliuma közli azt, hogy közel volt a zsidók húsvétja (pészahja), ami szerintem nem csak az időrend miatt fontos, mindjárt látjuk, hogy miért.

Jn 6,1-2: Azt gondolnánk csupán ezt a verset olvasva, hogy azért keresi a sokaság Jézust, mert hisz benne, - mivel látták a jeleket, gyógyításokat, amelyeket Jézus által az Atya végbevitt közöttük: Jn 5,36 és 40. Sajnos nem erről van szó, hanem önző szempontok miatt, mindenkinek jól jön a gyógyulás és az, hogy csoda révén még jól is lehet lakni: Jn 6,26-30. = Azért kérnek újabb csodát, mert nem hittek benne, kivéve a „maradékot”.

Jn 6,3-4: Azzal, hogy Jézus felment a hegyre, ezzel a hegyi beszéd juthat eszünkbe, azaz, Jézus tanított. Ez Mt-Mk-Lk-nál is kiderül, hogy sokáig tanította az embereket, mert megesett rajtuk a szíve, mivel olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: Mk 6,34. Sőt a Mt 14,14-ből kiderül, hogy a tanítását ezúttal is megelőzték a gyógyításai. Tehát Jézus tanított, gyógyított és táplálékot adott az embereknek. Mit akart ezzel kifejezni? Mit akart ezzel üzenni nekik, hogy azt megérthessék? Ez a Jn 6,29-ből derül ki, de megérthetjük valamelyest a Jn 6,4-ből is: „Közel volt pészah, a zsidók ünnepe.” = Ezen az ünnepen a zsidók az Egyiptomi fogságból való szabadulásukra emlékeztek. Ábrahám Istene Mózes szolgája által kiszabadította a népet az elnyomó fogságból, átvezette száraz lábbal a Vörös / Sás tengeren, táplálta őket 40 évig a pusztában, számos jel és csoda által mutatta meg isteni hatalmát és szeretetét. Egy egész nemzet szabadítása, szabadulása történt meg Mózes idején, erre az ünnepre készültek. De most ki van közöttük? = Az, akiről Mózes is írt: Jn 5,46-47; akit az Atya elküldött és számos jel, csoda és a tanítás bölcsessége által igazolt előttük. Úgy hogy, aki Jézusban hisz, az már átment a halálból az életbe, nem megy a kárhozatra, és az Úr Jézus feltámasztja őt az utolsó napon: Jn 5,28-30a. Tehát a halálból való végleges szabadulást, a kárhozattól való megmenekülést hozta el Jézus. Ez a valódi pészah; az Egyiptomból való szabadítás, csak előképe volt ennek a végleges bűntől és haláltól való szabadításnak.  Mindaz, aki hisz benne és nemet mond a bűnre (amelynek következménye a halál), az megszabadul, azaz üdvözül Jézus által. A kenyérszaporítás is azért történt, hogy az emberek felismerjék, hogy a Jézusba vetett hitük által örök életük van és minden isteni áldás az övék lehet. Jézus önmagát adta oda áldozatul és tökéletes példaképül, hogy a szavai és a példája lelki táplálék legyen, és a bűnös emberek élő összeköttetésbe kerüljenek általa az Istennel. Ehelyett a sokaság csak gyógyulni akart és jól lakni, a bűntől nem akart szabadulni akkor sem és ma sem, és Jézusban sem hittek, csak a sokasághoz képest kevesen.

Jn 6,5-7: Jézus mindig akar valamit, neki terve van, de nem biztos, hogy megértjük, vagy jól értjük a szándékát. Az Üdvözítő ebbe a tervébe a tanítványait is bevonja. Mivel rendszerint azok sem sokkal különbek a hitetlen sokaságnál, ezért nem értik a Mestert, de Jézus türelmes a tanítványaihoz. Ezt a türelmet is eltanulhatjuk tőle. Azt gondolom, hogy nekem is szükségem lenne egy ilyen Fülöpre, aki végigtekintve a tömegen, meg tudja állapítani, hogy kb. mennyi kenyérre lenne szükség és az mennyibe kerül. Ám látjuk, hogy még ez a hasznos tudás sem segít, ettől még nem laknak jól az emberek. Nekünk is vannak remek ötleteink, csak éppen Jézus nélkül nem megyünk velük semmire.

Jn 6,8-9: András javaslattal érkezik, azt remélnénk, hogy titokban bízik abban, hogy az öt árpakenyérrel és a két hallal Jézus csodát tehetne, és ezért ajánlja azt, de nem erről van szó, csak a helyzetet méri fel, az élelem szűkös voltát, mert megjegyzi: „mi ez ennyinek?” Tulajdonképpen egy kamasz fiú számára felpakolt napi élelemadagról lehet szó, esetleg 2 napi adagról; ma azt mondanánk, hogy a szülei uzsonnát pakoltak neki. Jézus azonban nem veti el ezt a helyzetjelentést, mert tudja, hogy mit akar cselekedni. Az öt kovásztalan kenyérlepény és a két hal Jézussal együtt abszolút és teljes lakoma több ezer embernek; Jézus nélkül csak tízórai egy kis fiú számára. Pl.: a 2Kir 4,42-44 szerint Elizeus szavára száz ember lakik jól a 20 árpakenyérből és a gabonafejekből, ami nem lehetett olyan sok, tehát csoda történt. E csodára emlékezve a nép felismerhette volna, hogy Jézus által Elizeus Istene vitte végbe a csodát. 

Jn 6,10: A szinoptikusok szerint ötvenes csoportokban ültek le az emberek a sok fűre. Jézus itt is igénybe veszi a tanítványai segítségét a néppel való kapcsolatában. Csak a férfiak voltak ötezren nem számolva a nőket és a gyerekeket. Ezek szerint lehetett ott 10-12.000 ember.

Jn 6,11: Láthatjuk, hogy Jézus hálát adott, tehát imádkozott. Mt 14,19; Mk 6,41 feltekintett az égre, Lk 9,16 szerint „a mennybe emelte a szemeit”. Ez azt jelenti, hogy nem a saját isteni hatalmával vitte végbe a csodákat, hanem az Atya meghallgatta az imáit és így az Atya általa vitte végbe a kenyér és a halszaporítást. Ez azért fontos, mert Jézus tanítványai később szintén Jézus nevében és nem a saját hatalmukkal gyógyítottak. Pl.: A tegnap előtt én is feltekintettem az égre és úgy imádkoztam, hogy stopposként időben elérjek az autószerelőhöz. (tapasztalat)

Jn 6,12-13: Mindenki jól lakott, mert Istennek minden lehetséges, és mert Ő szereti az embereket, és be akarja tölteni a szükségleteiket, hogy hálásak legyen mindenért, amijük van, és amiket kapnak az életútjukon. Hangsúlyos, hogy a maradékot össze kellett szedniük Jézus parancsára a tanítványoknak. 1. A maradék összeszedése tette még látványosabbá a csodát. 2. A maradékot is meg kell becsülni, mert minden Isten ajándéka, ne pazaroljunk tehát semmivel sem. Ez a bibliavers felelős gondolkodásra és életvitelre tanít. Pl.: Hódmezővásárhelyen idős, katolikus asszonyok megmaradt fonalakból horgoltak színes, kockás takarókat, amelyeket elküldtek a hajléktalanok részére. Erre a bibliaversre hivatkozva végezték ezt a szép szolgálatot. Mindenkinek van otthon sokféle maradék, amit ha helyesen és jól használnánk fel mások javára, kevesebb lenne a nyomorúság ezen a Földön.

Jn 6,14-15: Mt 14,22; Mk 6,45 = Jézust királlyá akarta tenni a sokaság, és ebben a tanítványok is együttműködtek volna, mert mindenki Izrael politikai felemelkedését akarta, Jézusban pedig politikai vezetőt láttak, olyan messiást, amilyent a tanítóik félrevezetése nyomán vártak, és nem olyant, amilyent az Ószövetségi Írások megjövendöltek. Ezért parancsolta meg Jézus a tanítványainak, hogy azonnal szálljanak a bárkába. A „kényszerít” Károli fordítás erre utal, de nem pontos, Istennél nincsen kényszer. Inkább így kellene fordítani: „határozottan felszólította, nyomatékosan megparancsolta”. Ez a galileai válság. Jézus elutasította, hogy földi értelemben király legyen, mert nem csupán a római igától jött megszabadítani a népet, hanem a bűntől és az örök haláltól, és ez sokkal több az előbbinél. A csoda révén az emberek megsejtették, hogy bizonnyal ez az a próféta, akiről Mózes jövendölt: 5Móz 18,18-19. Tehát a bibliai látásmódjuk keveredett a zsidó vallási tanítók hamis messiási eszméjével. Ha Jézus politikai vezető lett volna, az emberek alávetik magukat neki látszólag, hogy az Isten javait élvezzék, de a bűntől, ami a romlásukat okozza nem akartak volna elszakadni. Jézus helyettes áldozatul adta oda magát minden ember helyett, hogy bűntelen létére meghalva a bűnös helyett, nekem, a bűnösnek örök életet adhasson. Ez akkor aktualizálódik a számomra, hogy ha hiszek benne, elfogadom ezt a végleten értékű áldozatot, hiszem azt, hogy Jézus az én bűneimért is meghalt, és el akarok szakadni mindennap a bűntől kérve ehhez az Isten szabadítását: 1Jn 3,23 = Jézus neve azt jelenti, hogy „Jahve megszabadít!” Jézus kenyérszaporítása és minden csodája azért történt, hogy ezt az isteni szabadítást mindenki számára világossá és megfoghatóvá tegye.

Krisztusnak az Atyával való egysége, aki halottakat támaszt fel, és aki ítélni fog minden embert: Jn 5,17-30

Bibliakör, 2018. május 23 és 29.

Elolvassuk a szentírási szakaszt! Jézus mindenben szorosan együttműködik az Atyával és az Atya vele: Jn 5,17.19.20a.21.23.26.30a.36-37a; Jn 7,28-29; Jn 8,17-18-19.26-29; Jn 9,4; Jn 10,25-30, stb. Keresd tovább János evangéliumában Krisztusnak az Atyával való bensőséges közösségére vonatkozó kijelentéseket!

Jn 5,17.19. (30) = Jézus itt a földi életében Emberfiaként és Istenfiaként az Atyától függött minden tekintetben, és az Atya akaratának vetette alá magát, így tudott a világ üdvözítője lenni. Tudta Jézus, hogy munkálkodnia kell az emberek üdvösségéért, mert eljön az idő, amikor már senki sem munkálkodhat: Jn 9,4; vö.: Lk 22,52-53. Elfogatásakor eljött a sötétség órája, amikor úgy tűnt a tanítványok számára, hogy a Mesterük teljes kudarcot vallott, mégis Krisztus ebben a legsötétebb órában is győzni tudott erkölcsi értelemben a gonosz és annak minden erői felett, mert kitartott a szeretetben (ellenségeiért imádkozott, édesanyjáról gondoskodott, a jobb latornak megbocsátott, stb.), kitartott a hitben (az Atya kezébe tette le az életét a kereszten). Ebből megérthetjük azt is, hogy a krisztushívőknek is munkálkodniuk kell mások üdvösségéért, mert eljön az óra, amikor ezt a bukott angyalfejedelem meg fogja nehezíteni. De Krisztus megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig, ezért nincsen mitől félniük.

Jn 5,18: Krisztust a vallási vezetők azzal vádolták, hogy megrontja a szombatot és egyenlővé teszi magát az Istennel. Ezzel szemben Krisztus helyreállította a szombat szentségét, amely az emberért lett (az emberért adatott) és amelyen szabad jót cselekedni. Ami az Atyával való egyenlőségét érinti, Krisztus Emberfiaként letette az isteni hatalmát (a feltámadásáig), mert hit és ima ereje által gyógyított (lásd: Jn 11 fej.), de nem tette le az isteni természetét, isteni méltóságát, Istenfiúságát, miközben felvette a mi megromlott emberi természetünket minden tekintetben. Krisztus kijelentései érzékeltették, hogy ő az Atyától jött és különleges kapcsolatban áll az Istennel, aki őt igazolja minden pillanatban: Jn 8,38; 10,33; Fil 2,6; Jn 10,30; 14,28; Jn 1,1-3.10.14.18 = Krisztus valóságos teremtő az Atyával együtt és a feltámadásától kezdve ismét néki adatott minden hatalom mennyen és a földön: Mt 28,18

Krisztus isteni mivolta azonban nem kisebbíti az Atya nagyságát, hatalmát vagy dicsőségét, hanem minden megnyilatkozásával növeli azt! Ezért mondja az Írás, hogy „Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten időcsőségére” (Fil 2,11; Jel 5,11-12). Krisztus a kereszthalálig megalázta magát, hogy mindenki megváltója lehessen, mert ez volt az Atya és Krisztus terve a mi javunkra, ezért az Atya felmagasztalta őt mindenek fölé. Ezzel az Atya Isten dicsősége még nagyobb lett. Utolsó mozzanat ez lesz: 1Kor 15,24-28

Jn 5,20 : vö. Jn 3,35 = Az Atya azért adott mindent Krisztus kezébe, mert szereti őt. Istennek minden tette szeretetből fakad, ezt mi nagyon nehezen tudjuk megérteni itt a bűn világában!

Jn 5,21.25.28-29: Jézus az Atyával való folytonos hit, ima és szeretetegysége révén, az Atyának a tanácsa révén feltámasztja az elhunytakat. Itt a földi élete során tehát nem az isteni hatalma által támasztotta fel Lázárt, hanem imádkozott előtte: Jn 11,41-43. A többi feltámasztásnál ezt nem írja az ige, de ezek alapján ezt állíthatjuk bizonyosan. A saját halálból való feltámasztása után viszont már az isteni hatalmának a teljességével fogja a halottakat megeleveníteni.

25v.: „élni fognak” (Jeromos és Szent István T. és a prot újf. fordításai szerint helyesen jövő időben áll)

Én hiszem, hogy az Úr Jézusnak van hatalma arra, hogy bárkit a föld porából előhívjon az illető személyiségének az azonosságában, azzal a jellemével, amivel a sírba szállt. Úgy kell az emberi lékek számára ez a hit, mint a kiszáradt földnek a májusi eső, amely aranyat ér! Krisztusnak ezek az ígéretei a legdrágábbak az én számomra. Ideje lenne az emberi büszkeségnek és mindennek Krisztus előtt porba hullani, és ott megsemmisülni. A bűnös teremtménynek meg kellene rendülnie a teremtője előtt, aki szereti őt, és aki ennek a bizonyítására a végsőkig elment az emberért: Fiát is odaadta áldozatul, hogy minket megváltson a halálból és üdvözítsen.

Akik a halálból feltámadnak, azok nem a mennyben várakoznak erre, hanem a föld porában (vagy a tengerben) vannak … Felfoghatatlan a számunkra, de mégis meghallják az Ő szavát, és elő jönnek. A Jn 5,29-ben Jézus két féle feltámadásról beszél: az igazak feltámadásáról és a kárhozatra való feltámadásról, amit a Dn 12,2-3 is ír. Időben a kettőt a Jelenések könyve választja el egymástól. A két feltámadás között az eltelt idő 1000 év lesz: Jel 20,4-6

A feltámadás valóságáról: Jób 14,10-15; 1Kor 15,22-23.42-43-44; 1Tessz 4,13-18 / A Biblia egyöntetű tanítása, hogy nem az emberi lélek halhatatlan, hanem az egész ember hal meg és az egész ember támad fel akkor, amikor eljön annak a rendje és az ideje. Összesen „24 vén” van a mennyben, akiről a Biblia kijelentést ad, és háromnak tudjuk a nevét: Énok, Illés és Mózes. Ők az emberiség előőrse a mennyben. A másik 21 személy valószínűleg Jézus halálakor támadtak fel és Krisztus feltámadása után felvitte őket az Atyához, mint a saját feltámadásának a zsengéit: Jel 4,4.10; 5,5; Mt 27,52-53; Ef 4,7-10; Zsolt 68,19a; Jn 20,17

Jn 5,22-23-23.27.30: Az Atya teljesen Krisztusra bízta az ítéletet. Miért? = „Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miképpen tiszteli az Atyát.”(5,23). És azért is, mert Jézus az Emberfia (5,27). Krisztus Emberfiaként emberi testben élte az életét megtapasztalva önmagában a kísértésnek és a bűnre késztetésnek minden fajtáját, - mégsem vétkezett sohasem! Mivel Krisztus ezt saját maga végig élte, küzdött és győzött, ezért jobban tudja mit jelent embernek lenni, az ítéletet ezért is lett a Fiúnak átadva egészen, és azért is, hogy ezzel az Atya kiemelje Jézus iránti kimondhatatlan szeretetét, hogy őt is úgy tiszteljék, mint az Atyát!

Krisztus ítélete ezért igazságos, mivel ő maga az igazság (Jn 14,6), és mivel az Atya igéje szintén igazság (Jn 17,17) és ez az ige lesz a mérce, ami szerint meg leszünk ítélve az ítéleten: Jn 12,48

Az ítélet első szakasza elkezdődik a mennyben az igazak fölött, miközben itt a földi életben még bizonyos hatalmak végzik romboló tevékenységüket. Ám azoknak is a működési ideje korlátozva van és meg van szabva azok vége, és az ítéletet kimondják fölöttük a mennyben. Lásd: Dániel 7,8-12.21.25-26.

Jn 6,39 = Az ítélet a Krisztusban hívők és a neki engedelmeskedők javára lesz meghozva: Dániel 7,27; Jel 22,11-12; Ézs 40,10; Jel 11,18 = tehát a próféták és a szentek ezután kapják meg a jutalmukat, az ítélet után, amit a javukra fog meghozni Krisztus.

Róm 14,10; 2Kor 5,10; Júd 1,15; Jel 14,7 = A három angyal közül az első hirdeti, emberek számára, akik még a földön élnek itt a végidőben, hogy elérkezett az ítélet órája, és az emberek a teremtő Istent imádják és néki adjanak dicsőséget, ne pedig egymásnak és önmaguknak.

Pl.: A végidő globális vallási-politikai szövetsége is meg lesz ítélve, amely isteni ítélet minden ember számára nyilvánvalóvá lesz, akik ezt megérik: Jel 18,10; vö. Jel 16,19, mivel tanításával lerészegítette a népeket, ezért Isten szemében ez a vallás-politikai szövetség a végidőben elesett, (=azaz sohasem fog teljes megújuláson és reformáción átmenve megtisztulni). Ezt Isten előre látta, tudta és kijelentette: Jel 14,8; Jel 18,2

 Krisztus a mi teremtőnk, megváltónk és üdvözítőnk, de a bíránk is az Atya Isten dicsőségére! Mindenért legyen hála és dicsőség neki!

Pünkösdről a Szentírás szerint

A magyar pünkösd szó, a görög hé pentekoszté szó áthallásából eredhet, amely ötvenedik napot, vagy ötvened-napot jelent. Az izraelita pészach (= elkerülés ünnepe), valamint a keresztény húsvét ünnepe utáni ötvenedik napról van szó; tehát Jézus mennybemenetele után 10 nappal. Ez az Ószövetségben a hetek ünnepének az első napja volt, ami a nyári búzaaratás ünnepének számított Mózes rendelése szerint. Minden zsidó férfinak évente háromszor kellett „felmennie” Jeruzsálembe, hogy megjelenjen ajándékaival az Úr színe előtt. A hetek ünnepén történt a nyári búzatermés első zsengéjének a bemutatása (Lev / 3Móz 23,15-21; MTörv / 5Móz 16,9-11).

A hetek ünnepének az első napján a feltámadt Jézus ígéretének beteljesüléseként (Jn 14,15-17; 16,7-14; Csel 1,4-5) áradt ki a Szentlélek Jeruzsálemben a pészah / húsvét utáni ötvenedik napon. Tehát a pünkösd a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának az ünnepe. Ezen a napon az Apostolok Cselekedetei szerint (Csel 2. fej.) zúgó szél támadt az égből és tüzes lángnyelvek ereszkedtek le a krisztus-hívőkre, és Péter apostol beszéde következtében aznap, mint egy háromezren keresztelkedtek meg. A százhúsz tanítvány tulajdonképpen „bemerítkezett” a Szentlélekbe, mert a Szentlélekkel megkeresztelkedni azt jelenti, hogy abba bemerítkezni, azaz teljesen betelni Isten Lelkével. Ennek jeleként történt az ún. nyelvcsoda, mely során a százhúsz tanítvány (a tizenkét apostollal együtt) különféle nyelveken kezdett szólni, amiről hangsúlyozom, hogy ezek a nyelvek akkori élő, beszélt nyelvek voltak, amelyeket meg is értettek a Jeruzsálembe zarándokolt zsidók. Mert mindegyikük a különböző tartományokból érkezve a saját anyanyelvén hallotta szólni a galileai krisztus-hívőktől Isten csodás tetteit, miközben azok, akik szóltak, nem is ismerték ezeket a nyelveket. Azaz mindegyik hívő egy akkor ismert és beszélt nyelven szólalt meg a Szentlélek által, és mindegyik hívő egy-egy akkor ismert másik nyelven, így együtt különféle nyelveken szóltak, amelyet a tömegben az emberek megértettek, mert mindenki a saját anyanyelvén hallotta, hogy szólnak a tanítványok, ki egyik, ki másik nyelven. Ez volt a pünkösdi első nyelvcsoda, - amennyire én megértettem ezt a Szentírás szerint. Tehát nem ismeretlennek mondott nyelveken halandzsáztak, amelyet senki sem érthet meg, és amit a Szent Szellemnek /Szent Léleknek tulajdonítanak, holott ez utóbbi csak gyenge hamisítványa annak, ami az első pünkösdkor történt a Biblia tanúsága szerint. Ha a gyülekezetben nyelveken szólnak, akkor Pál apostol tanácsa szerint mindez szép rendben történjen, egymás után és legyen valaki a hívők közül, aki ezt megmagyarázza. Ha pedig nincsen magyarázó, akkor hallgassanak (1Kor 14,9.13.26-28.40). Ahol a Szentlélek által nyelveken szólás történik, ott lennie kell magyarázónak is, valamint a Szentlélek többi karizmáinak is működnie kell (1Kor 12,7-11), nem csupán a nyelveken szólásnak!  Ha csupán nyelveken szólás van és az is rendetlen módon, az komoly kétségeket vethet fel annak eredetét illetően. Pál apostol szerint „a Lelket meg ne oltsátok, a prófétálást meg ne vessétek, mindent megvizsgáljatok, a jót megtartsátok” (1Tessz 5,19-21), - tehát a Szentírás szerint szabad és kötelességünk vizsgálódni e téren is (Csel 17,11).

Annyit még megjegyzek, hogy a Biblia igen következetes önmagához, hiszen Isten tévedhetetlen szaváról van szó. A Szentírás elején olvashatunk a bábeli nyelvzavarról (Ter/1Móz 11), amikor az Úr összezavarta a toronyépítők nyelvét, így nem értették meg egymást és abba kellett hagyniuk a Bábel tornyának az építését. Az Újszövetségben pedig azt olvassuk, hogy ennek az ellenkezője ment végbe a Szentlélek által, mert minden Jeruzsálembe érkező zarándok a saját nyelvén hallotta szólni az Isten igéjét, és megértették azt. Tehát az Isten Lelkének van hatalma arra, hogy a nyelvi korlátokat is áthidalja az evangéliumhirdetés érdekében. A kérdés csak az, hogy vannak-e emberek, akik teljesen odaszánják magukat Krisztusnak, hogy Isten szeretetének az eszközei lehessenek ebben a világban.

A pusztámból, 2018. május 24. (javítva: 2024.05.19)

Minden nap van okunk örülni az Úrban (Gondolatok az evangélium reménységéről)

Kedves olvasó! A te életérzésedet, hangulatodat az öröm, a reménység és a minden körülmények közötti Krisztusba vetett bizalom határozza meg alapvetően, vagy a csüggedés, esetleg a körülmények jelenlegi helyzete? Még a gyász, vagy a nagy határhelyzetek lelki feldolgozása alatt és után is van okunk remélni és bízni az Istenben, aki számtalan bizonyságát adta annak, hogy ő élő és minket szerető Isten. Erről a reménységről tesz bizonyságot a Szentírás, a teremtetett világ rendje és szépsége és a gondviselést megtapasztaló hívő ember.

Mint ahogyan neked is, hasonlóképpen nekünk is voltak és vannak „veszteségeink”, ám az Istenben bízó embernek minden elszenvedett veszteség az üdvösségének és a jellemének a javát szolgálja (Róm 8,28); és még ki tudja, hány remény nélküli ember számára gyújt világosságot!

A 100-dik zsoltár arra szólít fel, hogy „vígan énekelj az Úrnak egész föld”, és hogy „szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vigassággal”! Miért tegyük ezt? Mert „ő alkotott minket …., és az ő népe és legelőinek juhai vagyunk.” Menjünk be az ő kapuin hálaadással, dicséretekkel, adjunk hálát neki és dicsérjük szent nevét. Miért cselekedjük ezt? „Mert jó az Úr, és örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre tart az ő hűsége.”

Meggyőződésem, hogy sokkal több örömre, hálára, hálaimára és dicséretre lenne méltó a mi Urunk, Istenünk, mint amennyit adunk neki. Először is ő alkotott minket édesanyánk méhében (Zsolt 139,13-15), - tehát a teremtés jogán az övéi vagyunk. Az ő nyája vagyunk, akiket személyesen Krisztus által pásztorol minden nap (Jn 10,11; Zsolt 23,1); „füves legelőkön nyugtat …” (Zsolt 23,2), és az élet vizéhez terelget, vonz bennünket! Olyan pásztor ő, aki nemcsak megalkotott, nemcsak vigyázza lépteinket, hanem drága áron váltott meg, így nemcsak a teremtés, de a megváltás jogán is az övéi vagyunk. Ez nagyon jó hír, mert így nem maradunk a bűneink következtében a halál foglyai. Ezért jöjjünk össze családonként naponta és hetente ketten-hárman vagy többen Jézus nevében, hogy hálaadásunk és dicséretünk jó illatú füstként szálljon fel a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4,16). Ha így cselekszünk rendszeresen, akkor annak áldása sokszorosan jut vissza hozzánk és gyülekezeteinkre és minden jóakaratú emberre. Ennek következtében még inkább foguk örülni.

Az Isten igéje kijelenti és gyakran megtapasztaltuk mi is a családunkban az elmúlt nyáron különösen, hogy jó az Isten, ő igazán és egyedül jó, és az ő kegyelme, irgalma nemzedékről nemzedékre kiárad. Ez azt is jelenti, hogy az Isten nem személyválogató (Csel 10,34; 1Pt 1,17), tehát nem csak a mi imáinkat hallgatja meg, - mint ahogyan ezt „az egyik rokonom” látja és tudni véli velünk kapcsolatban, - hanem ha ő is bizalommal fordul hozzá, akkor az övét is, és a tiédet is meghallgatja kedves olvasó! Az Úr olyan Isten, aki minden szavát beteljesíti bármilyen körülmények között a benne hívők javára, ezért bízhatunk benne. Az elültetett gyümölcsfacsemeték kihajtottak, az ősszel elvetett borsó már nagy, a hagyma és minden vetemény az elvégzett munka és az ima eredményeként és még azon felül is növekedésnek indult és a jó termés ígérete kézzelfogható. A lelki - és a jellemfejlődésünknek is ugyan azok a törvényszerűségei, mint az elvetett magnak. Ha minden nap hajlandók vagyunk meghalni a saját önzésünknek, akkor Krisztus fog bennünk élni és munkálkodni, és a Lélek gyümölcsei láthatóvá lesznek az életünkben (Gal 5,22). Ebből a bizalomból fakadjon minden imánk, énekünk és hálaadásunk, mert „jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni…” (Zsolt 118,8-9; Ézs / Iz 40,30-31). A megváltásunkért érzett hála mutatkozzék meg az életünkben, dicsérjük őt minden nap!

Krisztus csak „egyetlen mentő csomagot” kér tőlünk és azt is a saját érdekünkben teszi, - hogy ha le akarom egyszerűsíteni az üzenetét, - és ez nem más, mint az, hogy bízzunk benne minden körülmények között, ismerjük el és bánjuk meg a bűneinket, és higgyük is el, hogy azokat megbocsátotta, és el is fogja törölni. „Bizony, a tenger mélységébe veted minden bűnünket” (Mik 7,19). A „mentőcsomaghoz” tartozik még az is, hogy úgy szeressük egymást, amint ő szeretett minket (Jn 15,12), és szeretetben szolgáljuk egymást és embertársainkat.

Így többszörös okunk van az örömre, mert először is bűneink bocsánatot nyernek, és nem kell annak nyomása alatt görnyednünk, nem is szükséges annak tagadásában lelkileg haldokolnunk - „amíg elhallgattam, megavultak csontjaim”, - mivel ez utóbbi képmutatás, ráadásul a bűneink tetőzése, és mivel a jó gyümölcsöket is nélkülözi. Az Írás boldog embernek mondja azt, „akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen (Zsolt 32,1-2).

Másodszor okunk van az örömre azért is, mert a Krisztustól kapott élet, öröm is (Gal 5,22). Erre tekintsünk, a vele való kapcsolatra vágyakozzunk, ezt kérjük, és az Úr Lelkének erejét fogjuk tapasztalni nap, mint nap! Így mind nagyobb lesz az örömünk és a hálánk, egyre mélyebb lesz az Istennel való kapcsolatunk a vele szerezett tapasztalatok által; és a bűntől is inkább akarunk majd elszakadni. Ha az Úrban van az örömünk, akkor a bűn ideig óráig tartó gyönyörűsége nem tud fogva tartani bennünket. Ne cseréljük fel tehát az élet vizének forrását (Jn 4,14) repedező kutakkal (világi szórakozásokkal és örömökkel), amelyek nem tartják a vizet és a szomjunkat sem oltják, - hanem inkább növelik azt, vagy kiégetnek egészen!

Ezért kedves olvasó:” Keressétek az Urat, amíg megtalálható …” (Ézs / Iz 55,6-7). Krisztus ígéretei megállnak és érvényben vannak nemzedékről nemzedékre. Az Úr igéje, és erkölcsi törvénye nem változik, mint az emberi törvények, hanem szilárd, megalapozott, és örökkévaló, ami biztos utat mutat az örök életre.

Nézzük meg Jézusnak néhány ígéretét és a hozzászabott „feltételt”, amit kér cserébe tőlünk:

„Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben …. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem, és a ti örömötök teljessé legyen. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.” (Jn 15,10-12) Ez világos és egyszerű beszéd, amit még a kisgyerek is teljesen megért. Krisztusnak abba telik kedve, hogy megtartson minket az ő szeretetében és örömében, hogy engedjük magunkat megmenteni, ezért engedelmeskedjünk az ő parancsainak, és mindenekelőtt pedig szeressük egymást mi krisztushívők, - akik Jézus második eljövetelét várjuk, és akik erre készülünk - úgy, ahogyan Krisztus szeretett minket. Ennek az egymás iránti szeretetnek a gyakorlati lépéseit mindegyikünknek egyenként is és együtt is végig kell járni: a múlt sérelmeit és a bűnökből adódó sérüléseket fel kell dolgozni, és együtt tovább kell lépni; valamint a kicsinyhitűségünket, félelmeinket, előítéleteinket le kell vetkőzni, mert valamennyi azok között nem más, mint a kegyesség látszatába öltöztetett hitetlenség.

A Krisztusban való egységünket a Szentlélek fogja végbe vinni azok között, akik engednek Krisztus szavainak, bíznak benne és kérik őt nemcsak önmagukért, hanem minden emberért is, akiket Krisztus üdvözíteni akar. Ezt az igében és a Krisztusban gyökerező egységet (Jn 17,8-9) senki és semmi sem képes széttörni, sem megbontani azok között, akik hallgatnak Krisztusra, mert szeretik őt. Így meg is fognak maradni az ő szeretetében. Ez a Krisztusban való egység túl fogja lépni a látható egyház szervezetének a kereteit, - azokat a kereteket is, amelyeket némelyek árkus szemekkel őriznek, - mert ez a Krisztusban való közösség akkor is megmarad, amikor a küzdő egyház már elvégezte munkáját ezen a földön. Ezért ne az egyház szervezetébe kapaszkodjunk, hanem Jézus Krisztusba vessük a hitünket, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Zsid 13,8). De ne is a saját önigazult érveinkbe, magyarázkodásainkba bonyolódjunk, hanem az élő Isten ígéreteire tekintsünk hittel, aki Krisztus által megígérte, hogy „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Örömhír az, hogy minden áldás a miénk lehet hit és engedelmesség által (lásd: János evangéliuma 15,7.16). Békességünk pedig nem a körülmények függvénye lesz, mert az a Krisztus adja nekünk az igazi békességet, akié minden hatalom mennyen és a Földön (Mt 28,18). Ha mi az ő útjain járunk, akkor nem kell, hogy nyugtalankodjon a szívünk és nem is kell, hogy féljen (Jn 14,26-27).

A János evangéliuma 14,12-14 szerint nem Krisztuson múlik, hogy meg akarja-e hallgatni imáinkat, hanem rajtunk fordul meg nagyon sok minden. Azon fordul meg a sorsunk és sok-sok ember üdvössége, hogy hiszünk-e benne, engedünk-e neki és kérjük-e őt minden nap állhatatosan. Krisztus a mennybe való távozása óta arra vár minden nemzedékben, és különösen most a végidőben, hogy legyen olyan tanítványaiból álló közössége, akiknek az őróla való tanúságtételét hatalmas jelekkel és csodákkal erősítheti meg. „Mert akármit kértek az én nevemben, megcselekszem azt.” – ígérte meg az Üdvözítő. Akarunk-e mi ez a közösség lenni? Akarok-e én is ehhez a krisztusi közösséghez tartozni? Elhiszem-e azt, hogy az Úr minden szavát beteljesíti, és neki abban van öröme, hogy minél több embert megszabadítson a bűn és a halál sötét völgyéből? Én elhiszem ezt, és minden erőmmel hinni akarok ebben és ezért akarok dolgozni, amíg az életerőm tart.

Óriási örömhír az, hogy Krisztusnak minden ellensége egyszer az ő lábai alá lesz vetve (Zsolt 110,1), annak a Krisztusnak a lábai alá, aki az Atyának való engedelmesség és szenvedés által tökéletességre jutott, aki az Atya tökéletes képmása volt ezen a földön, akinek a jelleme nem változik, és akiknek a szeretete a benne hívők iránt kimondhatatlan és örök, - ezért minden körülmények között bízhatunk benne. Utolsó ellenségként fog eltöröltetni a halál (1Kor 15,26). Eljön az a nap, amikor minden nyelv megvallja az Atya Isten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr! (Fil 2,11)

Az Isten igéje felbátorít arra, hogy higgyünk és reméljünk Krisztus ígéreteiben akkor is, amikor a világ és a társadalom egyre nagyobb válságba süllyed. Amikor a legnagyobb lesz a nyomorúság ezen a földön, akkor lesz a legerősebb a Krisztusban hívőknek az isteni védelme, ezt jelenti az elpecsételés; mert az elpecsételés isteni védelem alá helyezést jelent a Biblia szerint (Ez 9,4-6; Jel 7,1-3). És amikor az egek erősségei megrendülnek, - és az égboltozat, mint papírtekercs, mintha felcsavarodna, - éppen akkor fog el jönni az Úr Jézus az ég felhőjén a benne bízó tanítványaiért nagy hatalommal és dicsőséggel. Ezért nincsen okunk a csüggedésre, de annál nagyobb okunk van az Istendicséretre, a hálára, és a bűneink megvallására és elhagyására minden nap. Akik így cselekednek, azok „erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten színe előtt …” (Zsolt 84,8).  Ezért „örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4).

A pusztámból, 2018.04.25.

Pongrácz Róbert

Ki értelmezi helyesen a Bibliát?

Egy nem hívő, vagy a Szentírás tanításaival ismerkedő ember jogosan teszi fel a kérdést, hogy „annyi féle egyház és felekezet van, honnan tudhatnám, hogy melyik az igaz”? „Olyan sokan hivatkoznak a Bibliára, és mindegyik a maga értelmezését tekinti igaznak és tévedhetetlennek.” Ezek után pedig nem eléggé bölcsen, de mégis logikusan vonja le a következtetést a maga számára, hogy „Köszönöm szépen, ebből nem kérek.” 

Mit lehet erre válaszolni a Biblia, az Isten igéje összefüggései alapján? Egyrészről azt, hogy valóban megosztó és elbizonytalanító lehet az a tény, hogy az Egyházak Világtanácsának több mint 340 keresztény tagegyháza van, amelyhez 592 millió keresztény tartozik. Az Egyházak Világtanácsának viszont nem tagja például a Római Katolikus Egyház, nem tagja a Hetednapi Adventista Egyház sem, és nem tagja több karizmatikus jellegű egyházi jellegű közösség sem, amelyek taglétszáma igen csak számos. Ezekből is látszik, hogy a keresztények igen megosztottak az egész világon. Erre a legtöbb keresztény egyház vagy felekezet úgy próbál megoldást találni évtizedek óta, hogy a Biblia tanításaiban keresi azt a minimumot, ami összeköti őket, valamint közös elveket fektetnek le, szerződéseket írnak alá annak érdekében, hogy a közeljövőben a keresztények lehetőleg látható, szervezeti egységbe is kerüljenek egymással. Ezt nevezzük nagyon röviden: ökumenének, vagy ökumenizmusnak. (oikumené = görög szó, jelentése „az egész lakott Föld”)

A Bibliát tanulmányozva nem vagyok meggyőződve, hogy Urunk Jézusnak az lett volna a szándéka, hogy minden ma létező felekezet egyszer egy mega-szervezetbe olvadjon össze közös Úrvacsorával vagy eucharisztiával, közös hitelvekkel, közös lelkészi karral, csak azért, hogy a keresztények botrányos széttagoltsága megszűnjön. Krisztus sosem akart valláspolitikai ökumenizmust, amelynek a nem keresztény felekezetek is részei lennének (pl. hinduizmussal, buddhizmussal, iszlámmal való közösség a hitben), és nem akart olyan hívő közösséget sem, ahol a világi értékrend áthatja a magukat krisztus-hívőknek vallók életét. (Pl.: rockzene a gyülekezetben, szemérmetlen öltözködés ugyanott, gyakorivá vált válások és újraházasodások iránti közösségi elfogadás, stb.)

Ezzel szemben Jézusnak a főpapi imája és más bibliai versek az Isten igéjét valóban befogadókat nevezi tanítványainak; Üdvözítőnk csak ezek egységéért könyörgött az utolsó vacsorán (Jn 17,8-9.17.19-23). Ezt az egységet pedig Krisztus fogja végbevinni a Szentlelke által úgy, hogy kihívja övéit a különböző aklokból (egyházakból / felekezetekből), hogy egységes hívő néppé tegye őket, olyan hívők közösségévé, akik egyedül a jó pásztor hangjára hallgatnak (Jn 10,4-5.14.16.27-28; 1Jn 4,5-6), és akik egyedül Krisztust, a Bárányt követik, amerre csak megy (Jel 14,4). 

A Krisztus szándékával ellentétes ökumenikus törekvések is gátolhatják a Szentírás helyes értelmezését a különböző felekezetekben, mert ki nem mondott elvárások vannak arra nézve, hogy mit és hogyan kell érteni, hogy lehetőleg senkit se bántsunk meg az írásmagyarázatinkkal. Természetesen a felekezeti írásmagyarázati gettó sem megoldás, mert könnyen lehet, hogy a szektásodás jeleit mutatja. Nem kevésbé probléma ezek hátterén végül az sem, hogy egy valódi biblikus szemléletet is lehet az ökumenizmus hátterén szektásnak, vagy kirekesztő gondolatnak bélyegezni és annak képviselőjét így lejáratni vagy ellehetetleníteni a nyilvánosság előtt, mivel az nem egyezik a „többség” bibliaértelmezési álláspontjával, - holott az minden tekintetben helytálló lehet az Isten igéje szerint.

Ezek után milyen biblikus támpontok alapján lehet eldönteni azt, hogy egy-egy igeszakasz értelmezése helyes, vagy helytelen, Istentől van, vagy éppen el van csavarva annak mondanivalója? Vannak-e egyáltalán a Bibliában ilyen írásmagyarázati alapelvek? Az utóbbira nyugodtan lehet azt válaszolni, hogy igen. Íme, néhány ilyen írásmagyarázati elv, ami alapján egy adott pontig helyesen értelmezhetjük a Bibliát. Jézus a Sátánnal vívott küzdelmében, a pusztában így szólt: „Meg van írva ….” és „Viszont meg van írva ….” (Mt 4,4.7) Ez azt jelenti, hogy bármely tanítás, elv vagy vallási gyakorlat akkor állja meg a helyét Isten előtt is, hogy ha az egyértelmű bibliai kijelentéseken nyugszik. Pl.: egyöntetű kijelentés van arról több helyen is, hogy egyetlen közbenjáró van Isten és ember között, és ez maga Jézus Krisztus (1Tim 2,5-6; 1Jn2,1-2). Ezt nem lehet becsületesen másként értelmezni, hogy ha ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül a Biblia a hitem és hitgyakorlatom mércéje. Ugyan ezt az írásmagyarázati elvet mondja ki Jézus több más alkalommal is. Pl.: „Sohasem olvastátok az Írásokban…?” „Mint van megírva, hogyan olvasod?”

 A „viszont meg van írva” elv azt jelenti, hogy a Szentírásnak egyetlen kijelentésére nem szabad egyházi tanítást vagy gyakorlatot építeni, hanem meg kell nézni a Biblia más könyveiben is, hogy mit ír erről az Isten igéje. Másrészt pedig egy egyházi hagyományt, vagy gyakorlatot ne ilyen módon igazoljunk utólag egy-egy igére hivatkozva, - holott az eredeti szöveg alapján egyértelmű, hogy nem is arra vonatkozik, mint amire évszázadok óta vonatkoztatják. Pl.: Krisztus emberre vagy önmagára építette az egyházát? Azaz, Krisztus az a szikla (görögül „hé petrá”), amelyre az egyház épül. Erre egyértelmű kijelentések vannak a Mt 16,15-19, valamint az Ef 2,20-ban és az 1Pt 2,3-8-ban, stb. Ez a Biblia tanítása és nem felekezeti tanítás! A „viszont meg van írva …” jézusi írásmagyarázati elv azért is nélkülözhetetlen, mert maga a Szentírás figyelmezteti a Krisztusban hívőket, hogy vigyázzanak, mert sok hitető jött ki a világba (2Jn 1,7), és vannak, akik vásárt űznek a hívők lelkéből (2Pt 2,2-3). Krisztus pedig nem akarja, hogy a benne hívők és az ő javaik ilyen hamis pásztorok martalékává legyenek (2Kor 11,13-15).

Szokták hangsúlyozni azt is, hogy egy-egy igeszakasz magyarázatánál vegyük figyelembe az adott igeszakasz szövegkörnyezetét is, sőt magát a levelet vagy a bibliai könyv egészét, amelyből idéztük a vizsgálandó igei részt, stb. Ezt is érdemes tehát szem előtt tartani.

Nagyon ajánlott a különböző bibliafordításokat is egybevetni, és aki teheti a Biblia eredeti nyelvéhez is valamelyest hozzáférhet. Viszont nem lehet azt mondani, hogy aki nem tanul meg ó-héberül és koiné görög nyelven, az nem értheti meg az Isten akaratát az üdvösségére nézve.

Ennél azonban sokkal nehezebb kérdés az, hogy az egyéni írásmagyarázat mennyire függ egy-egy hívő közösség bibliaértelmezésének a hagyományától! Nem ugyan ezt jelenti, de ide kapcsolódik az is, hogy van-e az írásértelmezésnek közösségi jellege, amit kötelező, vagy ajánlott, vagy érdemes figyelembe venni?

Valamennyi keresztény egyháznak vagy egyházi közösségnek van saját hagyománya, amely alapján értelmezni a Biblia tanításait. A Római Katolikus Egyháznak vagy a Jehova Tanúinak ott van a saját Tanító Hivataluk, amely egyértelműen meghatározza és kötelezővé teszi hitben a hívei részére, hogy általában mit kell érteni egy-egy bibliai kijelentés alatt, vagy, hogy van-e arra nézve az egyháznak kijelentése vagy sem. A történelmi protestáns egyházak jó esetben általában egyik vagy másik reformátor írásai nyomán értettek, vagy értelmeztek egy-egy igehelyet a Bibliából. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ma már az egykori reformátorok hátrahagyott írásai nem annyira mértékadóak számos kérdésben.  Ehelyett a történetkritikai írásmagyarázat, vagy az ökumenizmus kívánalmai a meghatározóak egy-egy igeszakasz értelmezésében.

Ott van például a történetkritikai írásmagyarázat, amely valamennyi keresztény egyházban és egyházi közösségben a XX. századtól kezdve aláásta az Isten igéjének a tekintélyét és a Bibliát az Isten Lelkétől elszakítva, a felvilágosult ész fényében értelmezi mind a mai napig. Ezekkel a részben vagy egészében félresiklott magyarázatokkal van tele valamennyi egyház Biblia-kommentára, amely alapján a papok, lelkészek és hittanárok utána nézhetnek egy-egy igehely értelmezésének. A nemzeti nyelvre lefordított Bibliák esetében is minden Bibliai könyv előszavában is ezeket a magyarázatokat találjuk, vagy ezekre épített egyházilag jóváhagyott magyarázatokat. Ez mind annak a következménye, hogy egy-egy egyháznak van saját írásmagyarázati hagyománya, van saját bibliatudománya, és ezek kisebb nagyobb mértékben alá vannak vetve valamelyik egyház „tanítóhivatalának”, - hogy ha van nekik ilyen.

Ezek után vajon én melyik írásmagyarázati hagyományhoz tartozom? A Bibliát tanulmányozva azt mondhatom, hogy a „sola Scriptura” = „egyedül a Szentírás” elvéhez tartom magam, tehát szigorú értelemben egyikhez sem a fentiek közül. Bibliaértelmezési hagyományokat nem fogadok el, - különösen, hogy ha azok a bibliai szöveg értelmét nem az Írásból magából, hanem kívülről erőltetik bele a szent szövegbe; vagy amikor egy egyházi gyakorlatot vagy hagyományt a Bibliából akarnak igazolni. Ilyen például a gyerekkeresztség is. Mindig könnyebb önmagunkat vagy egyházunkat és írásértelmezésünket megpróbálni igazolni a Bibliából, mint szembenézni azzal, hogy netán engem is sok más ezer, vagy millió hívővel együtt jóhiszeműen félrevezettek. És igen nagy bátorság és Istentől kapott hit, bölcsesség, alázat és következetesség szükséges ahhoz, hogy naponta keressem és kutassam a Biblia kijelentéseit úgy, hogy ne csússzak téves tanításokba, és ne rendbontónak tűnjek akkor, amikor ó-t és újat hozok elő annak megfelelően, amit az Úr kegyelméből megértettem. Ez nem jelenti azt, hogy a bibliaértelmezési hagyományokból mindent elvetnék, hiszen lehetnek olyan korai egyházatyák, akiknek az írásmagyarázatait is érdemes olvasni, vagy ott vannak a reformátorok, akik sok mindent helyesen értettek meg a Bibliából. Az Úrnak Lelke közülük is többeket elvezethetett számos olyan igazság megértésére, amit esztelenség lenne tagadni, ám minden ilyen egykori tanító, vagy tanítás végső mércéje egyedül az, hogy mit mond az Isten igéje, a Biblia! Minden nemzedéknek joga van megvizsgálni az elődeinek a bibliaértelmezéseit, próféciamagyarázatait, egyházának tanításait, és ha az nem egyezik a Biblia tanításainak összefüggésével, akkor azt el kell vetni, ha pedig valami egyezik, akkor azt érdemes megtartani. Egyetlen tanítónk van: Krisztus (Mt 23,8). Krisztusról pedig mind az Ó- mind az Új-szövetségi Szentírás egésze ad egyedül hiteles kijelentéseket, amely a Biblia tanúsága szerint Isten hozzánk intézett szava, és ez igazság (Jn 17,17; 2Pt 1,19-21; 2Tim 3,16-17; 1Tim 2,13).

Vallom viszont azt, hogy a Biblia értelmezésének van közösségi jellege is. Ha nem volna, akkor az írásmagyarázó végső soron individualizmusba, az egyénieskedés zsákutcájába futna bele, és vinne tévelygésbe másokat is. A Biblia értelmezésének a közösségi jellege nem mond ellent a sola Scriptura elvnek, hanem azt jó esetben kiegyensúlyozottá teszi. Gondoljunk arra a reformáció korabeli gyakorlatra, amikor Luther levelezéseiben tanácskozott egy-egy kérdésről Philipp Melanchthonnal vagy Andreas Karlstadttal és más reformátorokkal; vagy amikor ilyen és hasonló írásmagyarázati viták és értelmezések nyomán hitbeli tisztánlátás jött (vagy nem jött) létre, így álltak össze a különböző hitújítók hitvallásai. Teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy szükség van hívő, imádkozó és Krisztusnak átadott életű, Bibliát kutató emberekre, akik együtt tanácskoznak és kutatják a Szentírást, letéve egymás közt az Én-t és a vetekedést. Így a Szentlélek által Krisztus megmutathatja az egyedül helyes utat az írásértelmezésben és minden más tekintetben. Lásd pl. a XIX. század közepén létrejött adventvárók szombatkonferenciáit, azok eredményeit és légkörét (ennek megfelelően: Fil 1,27; 2,2-5; 3,16). A Bibliaértelmezésben inkább „összehordás” legyen (1Kor 12,7), és ne egyénieskedés. Ez a bibliakutatási és értelmezési módszer alkalmasabb arra, hogy a tévtanításokkal szemben védetté tegyen, és attól is megóv, hogy bárki túlértékelje önmagát vagy a saját írásmagyarázatát. A Szentlelket Krisztus a közösségnek és nem egyetlen embernek adta és adja (ApCsel 1,8; 2,1-4). Ehhez a közösségi elvhez tartozik az is, hogy az előttünk járó korábbi nemzedékek is érthettek meg bibliai kijelentéseket ilyen módon. Ezeket megvizsgálva és a jót megtartva (1Tessz 5,19-21), így a Biblia tanításainak engedve (Róm 16,26) kutatjuk tovább az Isten igéjét nemzedékről nemzedékre.

Még két fontos elvet említek, amelyek nélkül nem lenne teljes ez az írásom. Az egyik az, hogy az Isten igéjét azért kaptuk, hogy annak hittel engedelmeskedjünk: Jn 3,36 (Károli ford.); Jn 7,17; Róm 16,26. Amint ezt megtettük, sokkal jobban megértjük annak az értelmét, mint ha csak tanulmányoznánk azt elméleti szinten, de nem követnénk azt. Tehát aki éli az igét, csak az lehet hiteles tanítója az Isten szavának!

A másik elv gyakorlatilag ugyan ezt jelenti: Ha valaki haragszik az ő atyjafiára, az sötétségben jár, mert a sötétség (a harag) megvakította az ő szemét (1Jn 3,14.15; 2,9-11!). Ebből viszont az következik, hogy egy írásmagyarázó lelkész, teológiai tanár vagy bármely más keresztény, ha a szívében nem békélt meg embertársával, egy idő után a Bibliát is félre fogja érteni és magyarázni, még ha az előbbi írásmagyarázati elveket mind figyelembe is veszi. Ez azt jelenti, hogy a Biblia értelmezése nem csupán helyes biblikus írásmagyarázati tanácsok követése a gyakorlatban, nem csupán módszertani kérdés. Akik az Isten igéjének hittel engednek, és Krisztus lelkületével képviselik azt (Gal 5,22; Fil 2,5), azok Jézusnak a tanítványai. Az ő egységükért imádkozott Jézus az utolsó vacsorán. Erre - és a többi írásmagyarázati elvre - is nagyon vigyázzunk, ha nem akarunk nagyot bukni másokkal együtt a hitéletünkben.

A pusztámból, 2018. február 26.

Pongrácz Róbert

Felhasznált irodalom:

1.      Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, kiadja a Boldog Élet Alapítvány, Budapest, 2002;

2.      Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Kiadója, Budapest, 2005.